A világtalanok 2: 1. fejezet - Nyomás

Jihon:

Már megint néz – gondoltam, és kényelmetlenül az ablak felé fordultam, de továbbra is a hátamon éreztem a vizslató tekintetet. Maradhattam volna osztályteremben, hogy beszélgetést színleljek, de a többiek úgy válnának szét Junho előtt, akár a tenger Mózes kérésére, így inkább azt a helyet választottam, ahol anno Jinnel lógtunk. Fél éve költözött el, és hiába írtam neki minden héten, nem válaszolt. Pedig szükségem lenne rá.

– Mi újság, Kim? Mostanság nem látom a haverodat. Csak nem rájött végre, hogy ez a hely nem neki való? – Dakho szavaiból sütött a boldogság, hiszen Junho csatlósai mind gyűlölték Jint. – Tudod, neked sem ártana pártot váltanod.

– Ez egy iskola. Itt nincsenek pártok. Sosem voltak – löktem el magam a faltól, és a nagydarab fiú mellé lépetem. – Hagyjatok békén!

Dakho nem volt hozzászokva, hogy bárki is visszafeleseljen neki, és ebben az esetben sem fogadta jól a felszólítást. Megragadta a karom, és erősen a falnak taszajtott.

– Ha Junho nem védene, már rég bevertem volna azt az átkozott babaképed. – Dakho ruhájából ömlött a cigarettafüst, és ezt az émelyítő kölnije sem nyomta el. Felfordult tőle a gyomrom.

– Sosem kértem rá, hogy a szárnyai alá vegyen. Kettőnk közül csak te félsz tőle.

Az ütés egyenesen a számat találta el. A fogaim felsértette az ajkaim, és a vér fémes íze szétterjedt a számban, de nem marad időm sokat keseregni, mert újabb jobbegyenest kaptam, ezúttal az államra.

Dakho, mint egy megvadult bika fújtatott, miközben az ingemet szorította, készen arra, hogy újra és újra lecsapjon, egészen addig, míg könyörögni nem kezdek a kegyelemért. Én nem leszek Sehun! Engem nem fogtok kicsinálni! – kántáltam magamban, és újra eszembe jutott, hogy minden mennyivel könnyebb lenne, ha Jin nem költözött volna Tokyóba. Ő tud verekedni, könnyű szerrel kifordulna Dakho szorításából, és húzná addig az időt, amíg elszaladok. Így viszont csak magamra számíthattam. Ha visszaütök, vagy kivívom a majom elismerését, vagy jobban feldühítem. Egy biztos, ha nem lépek, újabb pofonokat fogok kapni.

Minden erőmet bevetve öklöztem bele Dakho gyomrába, de az óriás mintha meg sem érezte volna, egy pillanatra elengedte az ruhámat, és olyan erővel vágott arcon, hogy a földön kötöttem ki. Szédültem az ütéstől, és borzasztóan fájt az arcom, de újra felhúzott, és a falhoz nyomott.

– Még mindig nagy a pofád, Kim? – Ahogy Dakho beszélt, a szájából fröcsögött a nyál, és éreztem, ahogy a nyakamra is kerül az undorító nedvekből. – Téged is belegyömöszöljelek a kukába?

Tisztán emlékeztem rá, amikor Sehun kimászott a tárolóból, az egész ruhája tönkrement. A legrosszabb mégis az volt az egészben, hogy senki nem segített neki. Az egész iskola nézte, ahogy látványosan megalázzák, de senki nem mert lépni, mert féltek, hogy ők lesznek a következők. Junho és az agresszív bandája terrorban tartotta az iskolát, de soha nem tudták rájuk bizonyítani a vádakat, mert minden diák mélyen hallgatott.

– Engedd el! – Junhónak fel sem kellett emelnie a hangját, Dakho azonnal ellépett tőlem. – Gyere, Jihon! Felkísérlek az orvosiba.

– Nem kell! – löktem el a segítő kezet, és megkerülve a csapatot, a nagyudvarra vonszoltam magam. Páran érdeklődve felém fordultak, és olyanok is akadtak, akik a hangjukat sem rejtették el, de nem törődtem velük, egyenesen az udvar végébe mentem. A ficakban ledobtam a táskám a kiselejtezett matracra, és feltúrtam a zsebeim, de egy zsebkendőt sem találtam. Végül a hímzett kendővel töröltem meg a számat, amit az egyik lánytól kaptam még Valentin-napra, és a telefon kijelzőjében megvizsgáltam az arcom. Elég rosszul festett. Ha így megyek haza, a szüleim biztosan frászt kapnak. Hazafelé be kell ugranom a drogériába BB krémért. Azzal talán el tudom tüntetni a zúzódásokat.

Már rég becsöngettek, amikor bementem az osztályterembe. Hangtalanul leültem a hátsó padba, abban a reményben, hogy negyvenöt percig békén hagynak, de természetesen engem hívtak ki felelni.

– Kim úr, mutassa be a váltakozó áramhoz kapcsolódó képletet, és jellemezze röviden!

Emlékezetem rá, hogy előző órán vettünk valamit, ami az árammal kapcsolatos, és homályosan még a gyökjel is felrémlett, de hogy milyen betűk, és milyen sorrendben szerepeltek, nem tudtam felidézni.

– Írja be az egyest, tanár úr!

– Meg sem próbálja? Ha ilyen könnyen feladja, mit fog csinálni az érettséginél?

Nem feleltem, inkább odahajítottam az ellenőrzőt az asztalára, és visszamentem a helyemre. Bántam, hogy nem kapucnis fölsőt vettem, jó lett volna alárejtőzni. A szűk és kényelmetlen ingemben nem lehetett elbújni.

Csak az óvott meg a kutakodó pillantásoktól, hogy túl feltűnő lenne, ha mindenki hátrafordulna. Köszi Jin, hogy sosem akartál elől ülni – veregettem meg a mellette lévő széket, mintha még mindig ott lenne a barátom. Elölről úgy tűnhetett, mintha szorgosan dolgoznék, de a valóságban sormintát rajzoltam a füzet oldalára. A francot sem érdekli a fizika! – mérgelődtem. Ha nem késtem volna, biztosan mást hívnak ki, és most nem kellene idegeskednem az átlag miatt.

Az óra végeztével utolsónak távoztam, és szándékosan kerültem a kopaszodó Park tanár úr tekintetét. Felnyaláboltam az ellenőrzőm a tanári asztaltól, és távozottam a teremből. Csak a folyosón vettem észre, hogy nem írta be az egyest.

Egész nap szerencsétlenkedettem. Mindenki az én véremet szívta, szünetben meg hallgathattam az egyre vadabb teóriákat arról, mégis miért verték be a képem. A tettes nem volt kérdéses, mindenkit az ok foglalkoztatott.

– Tegnap láttam egy képet Sehunról. Egy vörös hajú fiúval fotózkodott, és nagyon boldognak tűnt. – Az ebédlőbe tartva elkaptam egy mondatot a lányok fecsegéséből, és mivel érdekelt, mit tudnak Sehunról, leguggoltam, mintha a cipőmet fűzném.

– Az volt a legjobb, amit tehetett, hogy itt hagyja az iskolát! Te is tudod, hogy mit suttogtak a háta mögött. Jobb neki egy olyan helyen, ahol nem tudnak róla semmit.

Sosem hittem a meleg pletykáknak. Sehun nagyon lányos volt, és a ruházata is színes, de többször öltöztünk közösen, és egyszer sem éreztem úgy, hogy furán nézne rám. Úgy viselkedett, mint bármelyik másik fiú. Az egyetlen furcsasága a suliban a csendessége volt, de arra jócskán rádolgozott az a megszámlálhatatlan szívatás, amiben Junhóék részesítették.

Az ebédre hozott falatok finomak voltak, anya mindig odafigyelt, hogy egészségesen táplálkozzam. Egyedül az arányokat rontotta el. Ha hazamegyek, figyelmeztetem, hogy kétszer ennyit is meg tudok enni – gyűrtem össze a barna papírzacskót.

A folyosóra érve meglepő esemény szemtanúja lehettem. Dakho alsónadrágban ugrált a szekrény előtt, és megpróbálta elérni a melegítőjét, de azt túl magasra tűzték ahhoz, hogy sikerüljön. Fel kellett volna állnia egy székre, hogy elkapja a csücskét, de ezt a luxust nem engedhette meg magának. Már így is túl sokan lefotózták az alsóját.

Elégedett mosollyal sétáltam el Dakho mellett, és bár sejtettem, hogy ki és miért büntette meg, azért élveztem a helyzetet. A nagylegények égése sokkal szórakoztatóbb volt, mint a gyengék alázása.

Hazafelé beugrottam a drogériában, és az egyik söröző mosdójában felkentem a maszkot. A sminkelés után már nem látszottak annyira a sérülések, talán még a szüleimnek sem tűnik fel, ha nagyon gyorsan felrohanok a szobába.

– Nem vagy éhes, drágám? – kiabált utánam anya a lépcső aljáról. Úgy viharoztam át a konyhán, mint egy forgószél. A lehető leggyorsabban biztonságba akartam kerülni.

– Majd később eszek – kiáltottam le, és magamra zártam a szoba ajtaját.

A táskát az ágy mellé dobtam, és leültem az íróasztalhoz. Elővettem egy újabb fehér lapot, gondosan megcímeztem, és írni kezdtem. A mindennapos élménybeszámolók felértek naplóvezetéssel, hiszen úgyis a fiók rabjai maradtak. Ha Jin eddig nem írt vissza, most sem fog.

Hyung,

Ma megvertek. Dakho belém kötött, mert látta, hogy egyedül vagyok, és az már nekik is leesett, hogy nem jössz többé suliba. Ne aggódj, nem volt annyira vészes, de nincs kedvem minden nap ezt csinálni. Remélem, leszállnak rólam.

Tudod, ma a világ is összeesküdött ellenem. Bármihez nyúltam tönkre ment, és a bevert képem tökéletes pletykaalappá vált. Miért nem tudják befogni? Most bezzeg jár a szájuk! Egyébként, ma azt hallottam Sehun jól van. Állítólag feltett egy képet twitterre, majd nézd meg, ha lesz időd! Milyen a klíma Tokyóban? Itt rohadt meleg van. Igazán beszerelhetnék már a légkondit a termekbe.

Junho továbbra is engem bámul. Leállította Dakhót, amikor péppé akart verni, és az, hogy délután már alsónadrágban ugrált a folyosón az a szemét, nem lehetett más műve. Csak neki van hatalma felette. Hyung, félek nem értem, miért csinálja. Ha engem is szívatni akarna… Semmivel sem vagyok erősebb Sehunnál…

Összegyűrtem a levelet, és a fiókba hajította. Még úgy sem tudtam szavakba önteni az érzéseim, hogy tudtam, a papírok örökre feledésbe merülnek. Fél évvel ezelőtt könnyebb volt. Ha zaklatott voltam, Jin szerzett alkoholt, és addig ittunk a parkban, amíg már eléggé részeggé nem váltunk ahhoz, hogy kiöntsük a szívüket. Most nem volt kivel inni. Úgy éreztem magam, mint egy magára hagyott nyúl, akit nemsokára becserkész a róka.

Jin:

Már az első nap biztosan tudtam, hogy idiótákkal vagyok körülvéve, de ez fél évvel később sem változott meg. Az előző sulimban senki nem folyt bele a másik életébe, gondtalanul végignézték, ahogy tönkretesznek valakit, itt pont az ellenkezője zajlott; még arról is tudtak, hogyha eleresztettél az óra közben egy csendes kis galambot.

– Jin, nincs kedved elmenni velem moziba? – Aznap Minami volt a harmadik lány, aki randira hívott. Nem mintha zavarna, hogy népszerű vagyok a lányok körében, de már igazán vágytam egy kis szabadságra. A túlbuzgó kockák egészen hazáig kísértek minden egyes napon, hogy menőbbnek tűnjenek attól, hogy megtűröm őket.

– Állatorvoshoz kell vinnem a kutyám – kamuztam.

– És utána?

– Műkörmöshöz viszem a macskát.

– És ha azzal is végeztél? Este úgyis jobb filmezni.

– Sajnos ki kell takarítanom az akváriumot.

– Mennyi állatod van neked? – Minami durcásan felfújta az arcát, de egy cseppet sem lett aranyosabb tőle, inkább úgy nézett ki, mint egy gömbhal, csak nála a tüskék helyett a miteszerei álltak égnek.

– Egy kész állatkertet tartok otthon – mosolyogtam rá mind a harminckét fogammal, és felkaptam a táskám. – Most megyek.

Meg sem vártam, hogy elbúcsúzzanak tőlem, hátat fordítottam, és még a fülhallgatót is betettem. A kockák persze rögtön mellém csapódtak a folyosón, de nem is hozzám beszéltek, sőt még az sem zavarta őket, hogy zenét hallgattam. Ha a szüleim kevésbé nevelnek udvariasnak, biztosan elküldöm őket a jó büdös francba, de így csak magasról tettem rájuk. Ha felidegesítem magam, azzal csöppet sem kedvezek a fáradt idegeimnek.

Az utcához érve a gyíkok lemaradtak, és amíg elértem a házig, végre egyedül maradtam. A nagyvárosban nem találtam olyan helyet, ahol nyugtom lehetne, a legeldugottabb utcákban is úgy rajzottak az emberek, mint az izgatott hangyák. Mintha mindenki arra akarna menni, amerre én. Odahaza úgy sétálhattam az autóút közepén, mintha a járdán lennék, de Tokyóban átjutni a zebrán anélkül, hogy valaki ne ütközne neked, kész csodának számít.

– Anya, én ott fogom hagyni a sulit – kiáltottam be a konyhába köszönésképpen, majd levetettem magam az ebédlőasztal mellé.

– Miért kell mindennap ezzel a mondattal hazajönnöd? – szidott meg anya, és játékosan fejbe vágott a szalvétával. – Mostanra már igazán megszokhatnád.

– De ezek nem normálisak. Szerintem nem is emberek. Beteg földönkívüliek, akik felvették a halandók külsejét.

– Na, persze! – legyintett anya, és feltűzte hosszú, sötétbarnára festett fürtjeit. – Ne mindenkit Jihonhoz mérj!

– Nem erről van szó – morogtam. Őt soha senki nem pótolhatja, és nem is akarom helyettesíteni. A többiek viszont tényleg nem normálisak. A látszaton kívül semmi sem érdekli őket. A lányok azért akarnak velem járni, mert a koreai vonásaim miatt egzotikusnak számítok. A kockák azért, mert nagy a pofám, a kosárcsapat pedig azért akar a tagjai között tudni, mert nem félek ütközni a pályán. Azzal nem foglalkoznak, hogy ki vagyok valójában, a gondolataim nem számítanak, csak a kép, amit mutatok.

– Megírtátok a dolgozatot? Hogy sikerült? – Anya érezhette, hogy Jihon említése nem volt jó ötlet, így inkább egy sokkal rosszabbat kérdezett. Az lenne a legjobb, ha tiltólistára tehetném a jegyekkel kapcsolatos témákat, de otthon nem én hozom a szabályokat.

– Anya, muszáj a suliról beszélni? – próbáltam terelni a témát, de a hurok egyre szorult, és anya elkapta a keserű mosolyt a szám szélén.

– Nem tudtál semmit, igaz? Miért nem tanulsz rendesen? – Mindig ugyanazok a kérdések, ugyanazzal a hanglejtéssel. Már nagyon untam, hogy ezen izmozunk. Már felsőben tudtam, hogy sose megyek egyetemre. Ha egyszer véget ér az iskolának nevezett rémálom, én többé be nem ülök a padba!

– Te is tudod, hogy semmit sem számítanak a jegyek. Az érvényesül, aki el tudja adni magát.

– Nem akarom, hogy a fiam öltönye alatt se legyen ember.

Fáradtan végignyaltam az ajkaimon, és a plafonra meresztettem a szemeim. Én sem szerettem az ügynököket, akik mindent rá akarnak sózni az emberre, és egyáltalán nem így képzeltem el a jövőmet, de anya számára a „nem tanulás” egyet jelent az ilyesfajta „aljas” munkával.

– Anya, megígérem, hogy hasznos felnőtt leszek, csak ne nyaggass a sulival! Pihenni szeretnék.

Az ebéd közben nem esett több szó az iskoláról, és végül elégedetten dőltem végig az ágyon. A hasam tele volt, és az egész délután a rendelkezésemre állt, hogy zombikat gyilkoljak a konzollal. Ha anya kopog, majd benyomom a kötelező olvasmány hangoskönyv változatát. Nem fogom a haszontalan tanulásra fecsérelni a fiatalságom. Túl értékes az időm ahhoz, hogy egyenleteket magoljak.

– Jin, ne hallgasd a könyvet, hanem olvasd! Nem árt, ha látod a kanjikat. Még sokat kell fejlődnöd japánból – figyelmeztetett anya. Egy pillanatra leállítottam a lejátszót, hogy hallani lehessen a válaszom.

– Ha túl sokat meredek a fehér alapon fekete betűkre, karikásak lesznek a szemeim. Ha így lesz, muszáj leszek olcsó kencékkel kenni őket, amiktől hamarabb ráncosodik a bőröm, és egyedül maradok, mint Iseul néni. Azt szeretnéd, ha közel a negyvenhez egy másfél szobás lakásban élnék, és ne barátkoznék mással, csak a munkahelyi számítógépemmel?

– Jó is, hogy említed! Hétvégén elugrunk hozzá. Viszek neki az új süteményből, amit tegnap próbáltam le.

Kiugrottam az ágyból, és kidugtam a fejem az apró résen. A lehető legaranyosabb arcom vágtam, hogy látszódjanak a gödröcskéim, de anya hajthatatlan maradt.

– Van két csodás javaslatom a hétvégét illetően. Az első, hogy inkább vegyél teasüteményt a boltban, és hagyd meg nekünk a finom sütiket. Iseul néni nem fog kevésbé utálni attól, hogy megeteted vele azt, amit mi élvezettel elfogyasztanánk apával. A másik, és talán még az előzőnél is fontosabb javaslatom, hogy engem ne rángass el magaddal. Egyikünknek sem kedvez, ha hangosan kifejtem a véleményem.

– Akkor talán fogd vissza magad – paskolta meg a fejem az anya, és megigazította az iskolai nyakkendőmet. – Szeretném, ha jó lenne a viszonyod a nénéddel. Arra megvan az oka, hogy engem ne szeressen, de téged kedvelhet. Sosem tudhatod, hogy mikor lesz szükséged rá.

– Anya, ne már! – kezdtem nyafogni, hátha azzal nyomást gyakorlok rá. – Hétvégén randim lesz egy lánnyal a suliból.

– Akkor tedd át máskorra!

– Egy úriember nem tesz ilyet egy hölggyel – emlékeztettem.

– Nem te mondtad, hogy oda alien-ek járnak? Az UFO-knak mondhatsz nemet.

Mérgesen becsaptam az ajtót, és a zombik gyilkolása sem csillapított a haragomon. Mindennél jobban utáltam a nagynénihez járni. Úgy beszél anyával, mintha egy utolsó szolga lenne, aki úgy ugrál, ahogy fütyülnek neki. Csúnyán visszaél azzal, hogy ő az idősebb, és sosem tudja igazán megmagyarázni, hogy miért szemét. Pedig minden egyes kettesben töltött alkalommal – amíg anya kiment sírni a mosdóba – feltettem neki ezt a kérdést.

– Miért kell szívatnia az életnek? – szűrtem a fogaim között, amíg előástam az ágy alól a cigarettásdobozt. Kitártam az ablakot, hogy a szüleim ne fogjanak gyanút, és rágyújtottam. Frusztráltan fújtam ki a füstöt, és néztem, merre viszi a szél. Ha odahaza kinézetem a szobámból, láttam a szomszéd házat, és ha nagyon hunyorítottam, talán még a függöny mögül is ki tudtam venni sziluetteket, itt azonban még a kilátás is zavart. Nyomorult nagyvárosi betonóriások!

Lehamuztam a cigarettát egy ananászos konzervdobozba, és újra szívtam egy slukkot. Miért kellett apának ide jönnie? Ott is keresett annyit, hogy abból kényelmesen megéljünk, de őt hajtotta a becsvágy – amit a jövendőbeli húgomra hárított –, és most én szívok ezért. Mikor végeztem, elhajítottam a csikket, és a konzervet az egyik fiókba tettem.

Leültem a gép elé, és előhívtam az e-mailjeim. Egyetlen bejövő üzenetem sem volt, pedig minden héten írtam egyet Jihonnak. Megbeszéltük, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot, mégsem reagált a soraimra. Már azzal is megpróbálkoztam, hogy hagyományos üzenetet küldök, de a postai út sem használt. Jihon teljesen figyelmen kívül hagyott.

Akkor is írok! – makacsoltam meg magam, és rákattintottam az „Új” fülre.

Jihonie,

Mi a szitu veled? Eltört a kezed, hogy nem tudsz írni?

Itt továbbra is változatlan a helyzet, senki nem találta meg az agyát félév alatt. A csajok teljesen egysíkúak, semmi változatosság. Mindegy, hogy barnát vagy szőkét szedek fel, se teljesíteni nem tudnak, se hülyülni nem lehet velük. Szétunom az agyam. Anyám meg el akar rángatni hétvégén a nagynénémhez. Megint hallgathatom, hogyan alázzák pórrá. Tényleg nem értem, miért nem csap az asztalra. Lehet, hogy én fogok helyette.

Amúgy láttam twitteren egy képet Sehunról. Úgy tűnik, jól van. Gondoltam rá, hogy meglátogatom, kiderítettem, hogy nem messze jár suliba, de nem tudom, hogy örülne-e nekem. Lehet, hogy el akarja felejteni a kisvárosi életét. Nem csodálnám. Mi a helyzet Junhóval? Kirúgták már végre? Ha baszogat, szólj, és megdumáljuk a seggberúgását.

Maradj laza, és ne aggódj sokat! Két hét múlva leutazunk, mert valami virágot át kell ültetni, úgyhogy összefuthatnánk. Ha lehet, akkor most legyél otthon!

Peace: Jin