Truthmates - 12. fejezet: Az átvágott

Jaejoong:

Már mindent elterveztem. Majdnem annyira vártam ezt a napot, ahogy a lányok szokták, és korán reggel felkeltem, hogy mindent előkészítsek az estéhez. Szándékosan arra kértem Jinhae-t, hogy ne aludjon nálam. Arra hivatkoztam, hogy fáradt vagyok, és szeretnék egy kicsit regenerálódni. Azt mondta, nem baj, de sejtettem, hogy zavarja, amiért elküldtem. Igazán nem akartam megbántani, de filmbe illő vacsorát mégsem készíthettem úgy elő, hogy mellettem sertepertél.

Először, be kellett vásárolnom. A legegyszerűbb és a legbiztonságosabb az lett volna, ha neten rendelem meg az alapanyagokat, mert akkor egyetlen fanatikus se akaszkodik rám út közben, de a legjobb hozzávalókat akartam kiválasztani, és azt csak úgy tudtam megtenni, ha a saját szememmel látom az árut. Szerencsére előző nap festettem be a hajam feketére, tehát annyira nem tűntem ki a tömegből, mint vörösen, vagy szőkén, de a baseball sapkát és a napszemüveget azért magammal vittem.

Ha nem ruhákról volt szó, mindig gyorsan vásároltam. Otthon órákat tanakodtam azon, hogy milyen ételt készítsek, koreai legyen vagy inkább európai, de végül az utóbbinál döntöttem. Részben azért, mert nem tudtam, hogy Jinhae mit hogyan szeret, részben pedig azért, mert, ha esetleg az lesz rossz, amit ritkán csinálok, az kevésbé fáj az egómnak, mintha egy jól bevált receptem sülne be.

Igazából nem volt annyira nagy ünnep, csak 100 napja voltunk együtt, de minden fordulót megért az előkészület. Szerettem ezt a lányt. Boldoggá akartam tenni, és ha ehhez hozzátartozott az, hogy mérgezett egérként futkossak a szupermarketben, megérte.

A pénztáros először nem ismert fel, aztán amikor levettem a napszemüveget, hogy jobban lássam a fizetendő összeget, a szájához kapott, de szerencsére csak nagyon visszafogottan sikkantott fel, és nem nézett minket az egész áruház. Próbáltam kedvesen mosolyogni, de azt hiszem, egy kicsit műmosolynak hatott, amivel beleszuggeráltam, hogy ne leplezzen le, majd olyan gyorsan tűntem el onnan, amilyen gyorsan csak lehetett.

Az alapanyagokat betettem a kocsiba, és hogy nehogy megtámadjanak a követők, átgurultam egy másik bevásárlóközpontba, és ott vettem meg a gyűrűket. Valami egyszerűt szerettem volna, ami passzol Jinhaehez, de mégis kifejezi a kettőnk kötelékét. Először kávészemre gondoltam, mert egy kávézóban találkoztunk, de az túl gyerekesnek tűnt, úgyhogy inkább egy sima ezüstöt választottam, amibe belegravíroztattam, hogy Truthmates. A mates-szel nem volt gond, mert a soulmates-ből tudtam, hogy társat jelent, a Truth pedig több szótárban is igazat jelentett, úgyhogy rájuk bíztam magam. Jinhae ugyanis nem csak az igaz társam volt, akire mindig vágytam, hanem az a személy is, akinek kiöntöttem a lelkem, amikor még csak barátok voltunk. Őszintén meghallgatott, nem árulta el a titkaimat senkinek, és mindig ott volt, hogy segítsen.

Éppen a gyűrűket fizettem, amikor az első vaku visszatükröződött a szemközti üvegen. A napszemüvegemet szerencsére nem tettem messzire, de még így is óvatosan fordultam meg. Rengetegen álltak a bolt előtt. Egymást lökdösve próbáltak belátni, és jó képet lőni rólam, miközben folyamatosan nyomkodták a telefonjukat. Gondolom, riasztották az ismerőseiket, hogy hol vagyok.

– Köszönöm szépen – hajoltam meg az úr előtt, és a táskám mélyére tettem az apró dobozt. – És elnézést kérek miattuk – intettem a lányok felé, de csak legyintett egyet. Nekem ez kínosabb volt, mint neki.

Nagy levegőt vettem, mielőtt kiléptem volna, és sajnáltam, hogy nem hívtam magammal legalább a menedzserem. A lányok azonnal elkezdtek fogdosni, és azt kérdezgették, hogy mit vettem, de nem válaszoltam semmit. Ezért persze én lettem a rossz, hiszen bunkón viselkedem, és hűvös vagyok, de pont az ilyenek véleménye érdekelt utoljára. Akkor se kedveltek volna jobban, ha hagyom, hogy letépjék rólam a ruhát.

– Oppa, ugye nincs barátnőd? – kántálták, én meg sűrűn ráztam a fejem, és nagyon reméltem, hogy a parkolóban leszakadnak rólam. Rengeteg dolgom volt még estig, nem értem rá velük fogócskázni.

– Oppa, miért futsz el? Miért nem válaszolt a kérdéseinkre? – rángatták a karom, és nagyon nehezemre esett, hogy óvatosan húzzam ki a kezem a szorításból. Nagyon szívesen odacsaptam volna, csak hogy vegyék már a lapot, és húzzanak el tőlem, ha a szép szó nem használ, de még nem voltam elég ideges ehhez. Még a tudatában voltam annak, hogy nem csak magamért, hanem a JYJ-ért is felelek, és nem hozhatom őket kellemetlen szituációba.

A parkolóban kicsit úgy éreztem magam, mintha a telefonos játékba kerültem volna, ahol kocsik között kell úgy kígyózni, hogy közben szellemek követik az embert, de végül eljutottam a kocsimig. Innen már csak azt kellett megvárni, hogy egy biztonsági őr eltessékelje őket az útból.

A félórásnak szánt vásárlásból másfél órás lett a bugyuta lányok miatt, de végül épségben hazaértem, és az alapanyagok sem romlottak meg a csomagtartóban. Hozzáláthattam, hogy elkészítsem a paradicsommártást, miközben arra is oda kellett figyelnem, hogy lehetőleg én se nézzek ki mosott rongyként. Amíg főtt a tészta, lezuhanyoztam, és bekentem az arcom. Viccesen néztem ki a fehér pakolással, de otthon úgysem látott senkit, a tészta meg nem szólta meg a hülye képem. Amikor leszedtem, rohadtul feszült a bőröm, de tudtam, hogy fél órán belül már nem lesz zavaró, és a hidratáló krémektől még jó illatú is lett. A fogaim jó állapotban voltak, bár elgondolkodtam rajta, hogy rásegítek kicsit a fehérségükre. Végül a fekete hajam meggyőzött róla, hogy ne tegyem. Csak óvatosan szabadott játszani a kontrasztokkal, ha már fehér ingbe akartam bújni.

Valójában az is gondot okozott, hogy a stílusomról döntsek. Nem tudtam, hogy elegáns legyek, vagy inkább szexi, ahogy azt sem, hogy használjak sminket vagy sem. Jinhae volt a sminkesem, és féltem tőle, hogy megszólná a kontár munkámat, de közben azzal is tisztában voltam, hogy varázslatosabb a tekintetem, ha ceruzával kiemelem kicsit a pilláimat.

– Junsu, segíts! Hogy nézek ki jobban? Sminkkel vagy smink nélkül? – hívtam fel az új szövetségesemet, mert mióta Yoochunról tudtam, hogy bele van zúgva a csajomba, kicsit eltávolodtunk egymástól.

– Az attól függ, hogy hová mész – lőtt pontosan a kettő közé Junsu, majd miután lecsesztem, hogy semmi használt nem veszem, korrigált. – Smink nélkül természetesebb vagy.

Junsu meggyőzött, mert magamnak is egészen tetszettem a tükörben, így végül kedvesen megköszöntem a segítségét, és belebújtam a ruhámba, hogy az összképet is megcsodálhassam. Nem vettem fel nyakláncot, csak pár gyűrűvel és karkötővel dobtam fel a szerelésem, meg egy elegáns órával. Az ing felső három gombját nem gomboltam be, hogy Jinhae bekukkanthasson alá, de a nadrágnál nem tudtam, mitévő legyek. A barna és a fekete övem is jól nézett ki, és mind a kettő illet a szereléshez, de inkább a fekete mellett döntöttem végül. Azt könnyebb volt kibontani… Mert hát, természetesen úgy terveztem, hogy a vacsora után velem is marad. És akkor nagyon fontos lesz, hogy minél hamarabb meg tudjak szabadulni a fedőanyagtól.

Tisztában voltam vele, hogy talán kicsit túlszervezem az egészet, de tökéletes formában akartam lenni. Jinhae látta már az új hajamat, de felzselézve még nem, ahogy a főztömet is ette már, de a milániómat nem kóstolta, úgyhogy bőven volt buktatója az estének.

Végül három körül írtam neki egy sms-t, hogy hétre jöjjön át. Igaz, hogy nem tudhatott a randiról, de mielőtt kiválasztottam volna a napot, direkt megnéztem a menetrendben, és semmilyen munkát nem kapott, ráadásul Seungah is fülest adott, hogy egész napos sorozatnézést terveztek, arról meg nyugodtan eljöhetett a kedvemért.

Háromtól hétig tehát azzal telt az időm, hogy a ruhámat figyeltem, és megpróbáltam még a szokásosnál is nagyobb rendet tenni. Szellőztettem, bekészítettem a gyertyákat, kiválasztottam a legjobb romantikus zenéket, és a dobozkát elérhető távolságba tettem. Nem tudtam felnyitni, mert a csinos kis szalag lefogta a tetejét, de emlékeztem a gyűrűkre, és biztosra vettem, hogy Jinhae imádni fogja. Szándékosan nem vettem fel a sajátomat, lássa csak, hogy egymás mellett fekszenek.

Először hétkor kezdtem el idegeskedni. Jinhae nem írt vissza ugyanis semmit. Se azt, hogy oké, se azt, hogy sietek, de még meg sem kérdezte, hogy mit akarok. Pedig a messenger szerint látta. Legalább is, ki volt pipálva, úgyhogy legalább egy pillantást kellett vetnie rá.

Következőleg fél nyolckor kapott el egy újabb idegroham, de ezúttal már aggódtam is. Mi van, ha baja esett, és azért nem ír? Mi van, ha elkapták az őrült rajongóim útközben, mert valahonnan megsejtették, hogy neki vettem ajándékot? Ilyen gondolatok cikáztak a fejemben, és egyre idegesebb lettem, úgyhogy úgy döntöttem, megcsörgetem. Már éppen a földhöz akartam vágni a készüléket, amikor végre kapcsolt.

– Szia, Jinhae. Írtam sms-t. Minden oké? Jól vagy?

– Bocsi, színházban vagyunk – szólt bele Yoochun, és még sosem utáltam úgy a hangját, mint akkor.

Színházban… Pont a századik napunkon… Több, mint gyanús. Ráadásul Yoochunnak nem is volt nehéz kiszámolnia a dolgot, hiszen a születésnapján jöttünk össze, arra meg igazán emlékezhetett.

– És mikor derült ki, hogy színházba viszed a barátnőmet? – tudakoltam, és már az is felidegesített, hogy ő vette fel a telefont. Mit keres nála Jinhae telefonja? És hol van ő?

– Reggel kaptam egy jegyet, és… De, tudod mit? Nem tartozom neked magyarázattal.

– Yoochun! Ne szórakozz velem! Hogy merted éppen ma elvinni?

– Bocsánat, hyung. Kezdődik az előadás – mondta, és egyszerűen bontotta a vonalat.

Tényleg eldobtam a telefont, és csak a sors mentette meg attól, hogy szétessen, valahogy sikerült a szemközti fotelbe hajítanom. Ki akartam nyírni Yoochunt. Egész nap készültem erre a rohadt vacsorára, és Yoochun egyetlen vonással áthúzta az egészet – dühöngtem, és kimentem rágyújtani. Nem akartam, hogy cigarettaszagú legyen a ruhám, mert tudtam, hogy Jinhae nem szereti túlzottan ezt a rossz szokásomat, de bőven volt még időm. Megpróbáltam kimatekozni a dolgot. Egy színházi előadás másfél órától három óráig szokott tartani, tehát ha fél hétkor kezdődött, legrosszabb esetben is véget ért tíz körül. Akkor még nem volt késő egy vacsihoz, tehát kulturálódás után Jinhae simán átugorhatott hozzám.

Az persze nem volt egyszerű, hogy én ép idegekkel kibírjam este tízig, de a zene most is megmentett. A csinos ruhámat levettem, nehogy túlságosan beleizzadjak, és szándékosan kinyitottam az ablakot, hogy a huzat kivigye belőle a dohány szagát.

Felkaptam egy trikót, és egy vékony pulcsit, nehogy megfázzak, majd leültem a zongora elé, és amíg vártam az előadás végét, megírtam pár demót. Egyik se lett kiemelkedően jó, és biztos voltam benne, hogy a végső verzióig még ezerszer át fogom írni, de arra jó volt, hogy kikapcsolja az agyam. Amikor tízkor jelzett a telefonom, hogy idő van, egészen magamnál voltam, és reményekkel teli szívvel hívtam újra Jinhae-t. Persze, hogy Yoochun vette fel.

– Hyung, olyan vagy, mint egy fanatikus. GPS-t is szereltettél rá?

– Pofa be, Yoochun! – morrantam rá, és az órámra néztem. – Most már vége van az előadásnak, add oda a telefont Jinhae-nek!

– Nem tudom. Kiszaladt a mosdóba.

– És te turkálsz a táskájában? Gratulálok – húztam el a számat, és leakasztottam az ingem a karfáról. – Mondd meg, hol vagytok! Érte megyek.

– Most nem fog ráérni. Elmegyünk vacsorázni.

– Nem mentek vacsorázni – kiabáltam a telefonba, és szinte láttam magam előtt, ahogy Yoochun eltartja a fülétől a kagylót. – Jinhae velem fog vacsorázni. Már mindent megfőztem. Hozd szépen haza!

– Hát, hyung… A mikró csodákra képes.

Ha eddig nem gondoltam volna azt, hogy Yoochun szándékosan alám tesz, akkor ezek után már biztos lehettem benne. Mert nem elég, hogy kinyomott, de valószínűleg ki is kapcsolhatta, vagy minimum lehalkította a mobilt, mert utána akárhányszor hívtam a barátnőmet, nem vette fel.

Egy idő után már rá is rohadtul pipa lettem. Egyáltalán miért ment el a századik napunkon Yoochunnal színházba? Megértem, hogy esetleg szomorkodott, mert azt hitte, nem foglalkozom vele, vagy elfelejtettem a dolgot, de miért nem várt? Háromkor küldtem neki azt a nyavalyás sms-t. Akkor még biztosan nem ült a színházteremben.

Sikerült rohadt módon felhúzni magam, annyira, hogy megnyitottam a vacsora mellé szánt bort, és egyedül benyakaltam az egész üveget, majd betettem egy kevéske milánóit egy lezárható dobozva, és ráírtam a tetejére, hogy „Neked is boldog századik napot.” Ittasan autóba ülni nem volt okos dolog, de nem mentem gyorsan, és útközben szerencsére senki sem igazoltatott, így a sértődésdobozommal bírság nélkül megérkeztem Jinhae lakásához.

Seungah rózsaszín miniben nyitott ajtót, de meg sem néztem igazán, csak bementem, és letettem a dobozt a konyhapult leglátványosabb részére. Azt akartam, hogyha Jinhae hazajön a hiper-szuper színház-vacsi-tökömtudjamégmi után, akkor ez legyen az első, amit észrevesz.

– Ma van a századik napotok, és Jinhae Mr. Első Randival ment el? – húzta fel a szemöldökét Seungah, amire csak egy sértett morgással válaszoltam. – Nagyon nem becsül téged.

– Tudod, ettől nem érzem jobban magam – szabtam gátat a további arcon csapásoknak, és fogalmam sem volt, mit kezdjek magammal. Nem akartam hazamenni az ünneplőbe bújtatott lakásomba, mert az csak arra emlékeztetett volna, hogy milyen csúnyán megszívtam.

– Akkor csináljunk valami olyat, amitől jól érzed magad – ragadta meg Seungah a kezem, és az ajtó felé húzott. – Éppen buliba indultam. Gyere velem. Táncolunk, iszogatunk, és elfelejtjük Yoochunt, meg a rosszul sikerült századik napot. Na, mit szólsz?

Igazából, jó ötlet volt. Pontosan erre vágytam. Temérdek pia, pörgős zene, némi tánci-tánci, és felejtés, de egy jó adaggal.

Seungah-val az anyósülésen még óvatosabban vezettem, odafigyelve minden táblára és jelzőfényre. Biztonságban érkeztünk meg a szórakozóhelyre, és némi zöldhasuval megúsztuk az unalmas sorban állást. Odabent dübörgött a techno, és bár a mindennapjaimban nem ilyen zenét hallgattam, most pont ez a monoton zaj kellett ahhoz, hogy ne tudjak gondolkodni.

– Szia, szivi – köszöntötte Seungah a pultost, és úgy behajolt, hogy minimum a kölökéig le lehessen látni. – Keverj nekem valami finomat, jó?

A mixer széles mosollyal az arcán keverte az italt, és közben félreérthetetlen célzásokat tett arra, hogy Seungah fél óra múlva legyen a hátsófolyosón, és akkor közelebbi ismeretséget köthetnek. Nem tartottam jó ötletnek, hogy eldugott helyen keféljen vadidegen emberekkel, de nem tartoztam felelőséggel érte. Azt csinált, amit akart.

– Fúj! – köpte vissza Seungah a koktélt, és azonnal a kezembe nyomta. – Ez epres. Idd meg nyugodtan!

A megszégyenült mixer gyorsan kevert neki még egyet, én pedig, mivel teljesen mindegy volt, hogy milyen formában jut az alkohol a szervezetembe, megittam a nőies löttyöt. Édes volt, és kókuszos, és rohadtul nem passzolt hozzá az eper, de arra jó volt, hogy megadja az első löketet. Szinte azonnal kértem valami kevésbé cukrosat, és nagyon hamar energiaital-whisky ízű lett a szám.

Nem is ittam olyan sokat, mire megéreztem a bizsergést a testemben, és muszáj volt a vonagló tömegbe vetnem magam, hogy enyhítsek a frusztrációmon. Szerencsére senki sem ismert fel, nyugodtan rophattam, és nagyon hamar kimelegedtem a mozgástól. Ki akartam gombolni az ingem, de amikor a nyakamhoz értem, rájöttem, hogy még mindig a trikó-pulcsi szerelésben vagyok. Egy szál trikóban pedig még sem akartam parádézni, főleg azért, mert akkor látszanak a tetoválásaim, így inkább csak lehúztam a pulcsi zipzárját, és a szokásosnál többször jártam a pulthoz. A jégkockák zörögtek az poharamban, de semmi nem volt elég, egyre forróbbá váltam, és hihetetlenül jól esett, néha kirohanni egy szál cigire. A megizzadt testemmel vacogtam odakint, de muszáj volt lehűtenem magam, mert odabent rekkentő volt a hőség.

Végül nem derült ki, hogy Seungah elment-e a mixerrel, de leszakadt tőlem, és csak éjfél környékén került vissza. Ő sem volt már éppen józan, és a megengedettnél többször ért hozzám kacérul, és kicsit sem bántam, ha magamhoz szoríthattam a testét. Jól mutatott a karjaimban, és ahogy tánc közben hozzám dörgölőzött, igaz, hogy még jobban lángolt a testem, de az idegesítő láz kellemes bizsergéssé vált. Olyan volt, mintha ő lenne a lámpa, én meg a pillangó, és nem bírtam meglenni nélküle. Élveztem, ahogy beletúrt a hajamba, ahogy a mellei hozzám nyomódtak, és ahogy lesimította a számról a whisky cseppeket.

Nem tudom, hogy melyikünk hajolt előbb a másikhoz, de egyszer csak találkozott a szánk, és amikor a nyelvünk újra üdvözölte egymást, a terem megfordult körülöttem. Erősen szorítottam a karját, talán egy kicsit túl durván is, és azonnal le akartam szaggatni róla a ruhát. Beletereltem a mosdó irányába, és hozzányomtam a falhoz, miközben a kezem útnak indult a testén, és rég éreztem magam ilyen felajzottnak. Ha nem dobtak volna ki érte, ott azonnal magamévá tettem volna, de az egyik biztonsági ember rövid tőmondatokban a tudtunkra adta, hogy ez egy szórakozóhely, és nem bordélyház.

Amikor autóba ültünk, nem hogy fájó merevedésem volt, de annyira remegett a kezem a kormányon, hogy többször megúszott alattunk az autó, és átmentem pár erősen narancssárga jelzőfényen, de aztán valahogy eljutottunk Seungah lakásáig, és már a folyosón majdnem letepertem.

Szinte bebukdácsoltunk a szobájába. Nem zártuk kulcsra a bejárat ajtót, a ruháinkkat már útközben ledobtuk, és amint az ágyához értünk, azonnal ledobtam rá. Mélyen csókoltam, szenvedélyesen és kiéhezve, pedig maximum egy fél hete nem szexeltem. Nem vacakoltam sokat, mindketten a lényegre akartunk térni, ő hamar szétnyitotta a lábát, én pedig elég gyorsan megváltam a nadrágomtól. Mégis csak jó ötlet volt a fekete övet felvenni – gondoltam, amikor szélesebb terpeszbe húztam a lábát, és belé löktem magam.

Amikor magamhoz tértem az első dolog, ami feltűnt, hogy rohadtul szomjas vagyok. A második, hogy az egész testem zsibog, és a harmadikként pedig, hogy ismeretlen karok feküdnek a mellkasomon. Kissé szédültem, amikor felültem, és lesöpörtem magamról Seungah karjait, majd kihalásztam a nadrágomból a mobilom. Hajnali kettő volt, tehát alig aludtam egy fél órát, és valószínűleg ezért éreztem magam olyan pocsékul.

Alsónadrágban támolyogtam ki a nappaliba, hogy igyak egy pohár vizet, de az erős fény visszatántorított, és a szemem elé kellett kapnom a kezem. Mikor kapcsoltuk fel a villanyt? – morfondíroztam, és ernyőt képeztem a kézfejemből.

De még reflektorfényben is feltűnt volna a pultnál álló dermedt, elegáns ruhába bújt alak, aki hatalmas, csalódott szemekkel néz rám. Csak akkor raktam össze, hogy lefeküdtem a lakótársával, amikor nekem vágta az első dolgot, ami a kezébe került; a sértett dobozt.

„Neked is boldog századik napot.”