A világtalanok 1: Epilógus: Holdtölte

Sehun:

Életem legszebb nyarát töltöttem Junhóval. Úgy tűnt, minden a lehető legjobban alakul. A versenyen második lettem, több zsűri külön gratulált a munkámhoz, és az egyikük többször is elmondta, hogy szívesen látna az iskolájában. Junhónak persze egy szóval sem említettem a dolgot, de a szüleim elindították az átjelentkezési eljárást, és már csak arra kellett várni, hogy visszajelezzenek.

Junhóval rengeteg közös programot csináltunk, kirándultunk az erdőben, felutaztunk Tokióba, és egy hétre lementünk a közeli gyógyforráshoz, és elég álló nap főttünk a kellemes vízben. A szüleim azt hitték, hogy nyári osztálykiránduláson vagyok, de szerencsére Jin falazott nekem, és nem fogtak gyanút. Jihonnal ők is éppen akkor nyaraltak valahol, így fel sem tűnt, hogy hazudok.

– Junho… – leheltem az egyik este a nevét.

A megizzadt testünkre rátapadt a vékonyka huzat, amit takarónak használtunk, és hiába nyitottuk ki az ablakot, csak a forró levegő áramlott be. Mégse számított, hogy milyen állapotban vagyunk, elég volt rám néznie azokkal a gyönyörűen csillogó fekete szemeivel, és máris azt tehetett velem, amit csak akart.

– Mondjad. Mit szeretnél? – kérdezte kedvesen, és az ujjai közé csíptette az egyik hajszálamat. A nyár folyamán szépen megnőtt a hajam, és Junho már többször könyörgött, hogy vágassam újra kicsire, de elképzelhetetlennek tartottam. Alig vártam, hogy újra összeköthessem.

– Mit érzel irántam? – böktem ki hirtelen.

A tiltása ellenére is többször mondtam neki, hogy szeretem, de egyszer sem reagált rá. A nyár viszont tökéletes bizonyítéka volt annak, hogy gondoskodik rólam, és mivel már szépen benne jártunk az augusztusban, tudnom kellett, hogyan érez. Alig pár hét választott el attól, hogy megkapjam a levelet, és tudtam, ha felvesznek, megváltozik a kapcsolatunk.

– Fontos vagy – nyomott csókot a számra, és kisimított egy izzadt tincset a homlokomból. – Nem érzed?

– De – suttogtam, és lehunytam a szemem. Olyan jólesett a cirógatása. – Csak hallani akartam.

Junho betakart a testével, és hiába csúszott rám, nem szakította meg a csókot, mintha valójában nem is a testünk, inkább a lelkünk egyesült volna. Elvesztem a karjaiban, és úgy éreztem, én vagyok a világ legboldogabb embere.

A felhőtlen boldogság aztán augusztus huszadikáig tartott, akkor ugyanis megkaptam a levelet a művészeti iskolából. A suli címere úgy virított a borítékon, hogy nehéz lett volna nem észrevenni, és még a szüleim is alig bírtak nyugton maradni, úgy izgultak a kibontáskor.

A levél elején sablon szöveg állt arról, hogy mikor jelentkeztem, meg milyen versenyt nyertem meg, aztán jött az, hogy milyen feltételekkel vesznek át gyerekeket, de a legfontosabb, a lényeg félkövér, fekete betűkkel ott szerepelt a közepén. ÁTVÉVE.

Ezer csók csattant el köztem és anya között, és még apa is túlteljesítette magát, megsimogatta a fejem, és gratulált az eredményhez. Én úgy lógtam az öltönyén, mint egy kisgyerek, és egy idő után már éreztem, hogy sok neki a testi kontaktus, de ki kellett élveznem, ha az apám nem utál. Büszke rám. Végre, csináltam valamit, amiért büszke lehet rám.

Az első dolgom az volt, hogy elújságoljam a hírt Jinnek. Először arra gondoltam, hogy felhívom telefonon, aztán inkább úgy döntöttem, személyesen mégis csak jobb lenne. Belebújtam a cipőmbe, a levelet pedig feltűztem a parafatáblára. Lássa mindenki, aki belép, hogy milyen ügyes vagyok! – veregettem meg képzeletben a vállam, és elindultam Jinhez.

– Csókolom, Jinhez jöttem – hajoltam meg az anyukája előtt, aki erre azonnal a nyakához kapott, mintha erős fájdalma lenne.

– Csókolom? Te jó ég, ezt azonnal felejtsd el! – nyögött fel, és ellépett az ajtóból. – Ilyen öreg azért még nem vagyok.

– Bocsánat.

Jint a változatosság kedvéért a szobájában találtam, de most nem egyedül gyilkolta a zombikat, Jihon is csatlakozott hozzá, bár úgy láttam, ő már régen meghalt, és csak azt nézte, a hyungja hogyan lépi át újra a rekordját.

– Áh, szia, Sehun – pattant fel Jihon, aztán rájött, hogy én nem Jin vagyok, tehát nem fog üdvözlésül a nyakamba ugrani, és sután visszaült a babzsák fotelbe. – A hyung épp az előbb lépett szintet – informált, és a képernyőre intett.

– Csá, Sehun – köszöntött Jin is, és a karaktere bebukfencezett egy hűtőkamrába, ahol rengeteg zombi ugrott rá a lógó húsok mögül.

Egy ideig még néztem az öldöklést, aztán kezdtem egyre frusztráltabb lenni az elfojtott örömtől, de Jihon még az előtt lestoppolta a játékot, hogy felrobbanhattam volna.

– Hyung, Sehun szerintem nem véletlenül jött. Figyeljünk rá, jó? – navigálta felém Jint a feketehajú, majd kedvesen rám mosolygott. – Mondjad csak!

Amikor kinyögtem, hogy felvettek a művész suliba, egyszerre vetették rám magukat, szorosan megölelgettek, és kemény tenyerek csapódtak a lapockámhoz, majd Jin bekúszott az ágya alá, és előkapott pár műanyag poharat. Bele sem mertem gondolni, hogy mik lapultak a fal mentén.

– Szólok anyának, hogy nyissa a pezsgőt! – lelkendezett Jin, és levágtatott az emeletről. Az egész ház zengett a trappolásától, de úgy tűnt, nem fél attól, hogy leszakad alatta a lépcső.

– A szülei tényleg engedik, hogy ennyi évesen igyon? – kérdeztem kételkedve. Az egy dolog volt, hogy titokban iszogattak, de hogy az anyja nyissa ki a pezsgőt… Nálunk elképzelhetetlen lenne.

– Kölyökverzió. Jin pár hete vette, hogy kinyithassuk, ha bejutsz a suliba. Azt mondta, tudja, hogy nem vagy üdítős, így almásat választott. Ugye nem gond?

– Dehogy is! – legyintettem. Meghatott, hogy ennyire gondolnak rám. – Narancslével is tök jó lenne.

Jin anyukája majdnem akkora zajjal érkezett meg, mint a fia, konfettiket szórt, és végül a műanyag helyett kristálypohárból ittuk a gyerekpezsgőt. Mindenki borzasztóan örült, és kicsit úgy éreztem, mintha ez lenne a második családom. Lett egy gyönyörű, fiatal pótanyukám, és két bátyám, akik igaz, hogy egymással sokkal jobban megvoltak, mint velem, de azért szerettek, és gondoskodtak rólam.

Elérzékenyülve hagytam ott őket, és úgy éreztem, még a nap is fényesebben süt. A madarak mintha csak nekem daloltak volna, a szél csak az én bőrömet hűtötte, és mintha minden köszönésben ott lett volna a gratuláció.

Csak egyetlen embert ismertem, aki biztosan nem örül majd. Junho ki lesz akadva. Úgy fogja érezni, hogy elárultam – ebben biztos voltam, így gondosan meg kellett szerveznem, hogy mikor és hol mondjam el neki. Leültem az íróasztalomhoz, és előkaptam egy papírt. Kicsit úgy éreztem magam, mintha haditervet dolgoznék ki, de muszáj volt körültekintően eljárnom. Nem akartam elveszíteni.

Abban biztos voltam, hogy bejárós leszek. Ő is ezt szerette volna, és igazából, én is féltem a kolitól. Annyira hozzászoktam a nyáron, hogy nem cseszegetnek, hogy nem vágytam rá újra. Ráadásul itt megvédett Junho a nagyobb szivatásoktól, ott azonban nem lett volna senki, akire támaszkodhatok. Arról nem is beszélve, hogy amíg itthon volt egy ház, ahová bemenekülhettem, ott még a hálószobámat is meg kellett volna osztanom valakivel. Abba bele sem mertem gondolni, hogy mi lenne, ha pont egy kínzóval kerülnék egy szobába.

Ez tehát biztos volt, már csak azt kellett kitalálnom, hogyan szakíthatnék időt a tanulásra, és Junhóra is. A szüleim biztosan még szigorúbbak lesznek, és nem szívesen engednek el, miután hazavonatoztam, így ezt az opciót is gondosan ki kellett dolgoznom.

Mire végeztem a haditervvel, egészen megnyugodtam, és írtam egy sms-t Junhónak, hogy este jöjjön át. Szerettem volna végre bemutatni a szüleimnek. Persze nem úgy, mint a pasim, inkább, mint egy barátot. Tudtam, hogy milyen véleménnyel voltak róla, de ismertem Junhót. Tudott ő kedves is lenni, ha akart.

A délután nagy részét azzal töltöttem, hogy a suli honlapjáról lementettem a könyvek és felszerelések listáját, majd összeszedtem, hogy mit kell beszerezni, és mi az, ami már megvan. Elég sok mindennel foglalkoztak egy évben, és rengeteg lemaradásom volt, de ha átvettek, azt jelentette, bíztak bennem. Bíztak abban, hogy egy év alatt elérem az osztálytársaim szintjét.

Persze, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem féltem az új közegtől, meg attól, hogy kinéznek majd, amiért az utolsó évben csúszok be, de ha Junhót és a bandáját el tudtam viselni, pár gonosz művészpalánta nem akadályozhatott meg.

Igaz, hogy megígértem Junhónak, hogy nem mászkálok egyedül a szegénynegyedben, volt még valaki a városban, akinek el akartam mondani a nagy hírt.

Jeongbeom az új rajzeszközeivel foglalatoskodott, amikor beléptem a rozoga viskóba. Fölényesen megnyerte a korosztálya versenyét, és felajánlották, hogy átveszik egy speciális, zseni gyerekkel foglalkozó iskolába, de mivel még az utazást sem tudta megoldani a család, elnapolták a dolgot. Reméltem, hogy az elkövetkezendő versenyen olyan zsűrik is akadnak, akik talán még ezt is bevállalják. Jeongbeom megérdemelte, hogy jó környezetben tanuljon.

– Szia, hyung! Jöttél mesélni? – köszöntött, és már kapta is elő a könyvét, de még idejében visszatoltam az „ágy” alá.

– Nem. Mondani szeretnék valamit.

– Jó, de utána mesélsz? – kérdezte, és kicsit lehajtotta a fejét, hogy aztán még aranyosabban tudjon felnézni rám. Bárki is mutatta neki, okos ember volt. Ennek a nézésnek nem lehetett ellenállni.

– Jó – sóhajtottam fel, és az ölembe kaptam a viseletes mesekönyvet. Már majdnem mindegyik sztorit felolvastam neki. – De előbb el kell neked mondanom valamit.

– Micsodát? – kíváncsiskodott, és egy pillanatra letette a ceruzáját. – Megint lesz verseny?

– Nem – ráztam meg a fejem, és megsimogattam a fejét. Úgy bújt a kezembe, mint egy kiscica. – Felvettek egy művészeti iskolába, ahol rajzot fogok tanulni.

– De jó! – lelkendezett, és összeütögette a festéktől maszatos kezét. – Én is járhatok majd oda, ha nagy leszek?

– Remélem – mosolyogtam rá, és belekezdtem a mesébe. Már meg sem lepődtem azon, hogy Jeongbeom rajzolt közben. Képes volt egyszerre két dologra is odafigyelni, és amikor csak egy másodpercnél hosszabb szünetet tartottam, azonnal rám szólt, hogy folytassam. Akaratos, de hihetetlenül édes egy gyerek volt.

Jeongbeom anyukája nem győzött hálálkodni nekem, amiért pesztráltam a fiát, de igazán szívesen tettem. Jó érzés volt segíteni valakinek.

Miután elbúcsúztam Jeongbeomtól, bementem a kisboltba, és vettem egy tábla csokoládét. A tikkasztó hőségben nem volt okos dolog ilyennel mászkálni, de megkívántam. Persze, mire hazaértem, csúnyán megolvadt, és azonnal tehettem a hűtőbe. Mogyorós-mazsolás volt, amit Junho szeretett, és nagyon reméltem, hogy este együtt ehetjük meg a szobámban.

Nem kötöttem ki, hogy mikorra jöjjön, de amikor már kilenc is elmúlt, kezdtem azt hinni, meg sem kapta az sms-t. Ideges lettem, és már a kétszázadik kört tettem a szobámba, amikor végre megcsörrent a telefonom.

– A kertben vagyok – szólt bele, és szinte azonnal le is tette.

Úgy osontam ki, hogy a szüleim ne vegyék észre, bár elég nehéz volt, mert mind a ketten a konyhában beszélgettek. Anya a vacsorát készítette, apa éppen azon tanakodott, mikor vigyen fel Tokióba megvenni a tanszereket. Örültem, hogy ilyen lelkesek.

Junho a sufni ajtaját támasztotta, és halkan dohányzott. Odafent, az égen világító labdaként uralkodott a telihold, és a csillagok fényesebben ragyogtak, mint valaha. Az idő lehűlt kissé, és össze kellett húznom magamon a vékony pulóverem. Alig vártam, hogy Junho a karjába zárjon, de addig nem akartam túl közvetlen lenni, amíg el nem mondtam neki a nagy hírt.

– Mi az, bébi, mi volt ilyen sürgős? – kérdezte, és eltaposta a csikket. A keze lágyan siklott végig az arcomon, az ujjai simogatásától kellemesen megborzongtam, és hiába fáztam még pár perce, most égtem belülről a szerelemtől.

– Mondanom kell valamit.

– Mondjad – mosolygott rám kedvesen, és beletúrt a hajamba.

– Felvettek a művészeti suliba.

Junho úgy kapta el tőlem a kezét, mintha megégettem volna, és mivel mélyen a hajamban voltak az ujjai, pár szálat ki is tépett a hirtelen mozdulattal. Nem jajdultam fel, de összeszorítottam a fogaimat, és megdörzsöltem a viszkető fejbőrömet.

– Te átjelentkeztél? – kérdezte haragosan. A hanga egészen lemélyült, alig értettem, mit mond.

– Próba szerencse alapon beadtam, és ma érkezett a papír, hogy felvettek.

Hirtelen ért a támadás, de ha számítottam volna rá, akkor se térhettem volna ki a pofon útjából. Junho tenyerének nyoma az arcomra égett, és mielőtt még bármit is szólhattam volna, befogta a számat, és keményen a sufni falának nyomott. Az egyik kezével a fejemet támasztotta meg, hogy rá nézzek, a másikkal a hangokat zárta a számba.

– Megígérted, nem? – morgott rám. – Megígérted, hogy nem hagysz el!

Motyogtam egy ideig a tenyerébe, aztán hagyta, hogy végre megszólaljak.

– Csak másik suliba megyek. És amúgy is, bejárós leszek. Találkozhatunk, és…

Újabb pofont kaptam, ezúttal erősebbet. A fogaim összekoccantak, és könnyek szöktek a szemembe, de a nyakamra fonódó ujjai jobban megijesztettek.

– Junho, mit csinálsz? – nyögtem fel, és megpróbáltam lefeszegetni az ujjait, de azok egyre erősebben szorultak körém.

– Megmondtam, hogy nem mész sehová, nem? – morogta, és párszor nekicsapott a falnak.

Amikor kirúgta a lábam, és letepert a földre, kiszakadt egy aprócska sikoly a számból, de túl erősen szorította korábban a nyakam, és kezdett elmenni a hangom. Megpróbáltam lerúgni magamról, vagy legalább a kezeit távol tartani, amíg le nem nyugszik, de olyan könnyedén szerelte a próbálkozásaimat, mintha soha nem is tanultam volna önvédelmet.

Belemartam a kezébe, amikor újra fojtogatni kezdett, de nem használt semmit. Egyre égett a légcsövem, úgy éreztem, az összes vér a fejembe tódult, szédültem és sűrű patakokban folyt a könny az arcomról.

Amikor kicsapódott az ajtó, azonnal levegőhöz jutottam, de nem tudtam a körülöttem lévő hangzavarra figyelni, mert az oxigénpótlás fontosabb volt. Az oldalamra fordultam, és erősen ziháltam, miközben rázott a sírógörcs. Junho meg akart ölni. Ebben biztos voltam.

A szüleim nem értették, mi történt, csak azt látták, hogy egy árny átugrik a kerítésen, és hogy a földön fuldoklom. Anya felsegített a porból, és szorosan a karjaiba zárt. Ettől aztán még jobban sírtam, és már azon tanakodtak, hogy ügyeletet hívjanak hozzám, de összeszedtem minden erőmet, és rekedten megkértem őket, hogy ne tegyék.

Fél órája ültünk már a konyhában, de még mindig alig tudtam megszólalni. Több pohár vizet megittam, sípolt a hangom, és kegyetlenül fájt még a nyelés is. Nem bírtam beszélni, de el kellett mondanom, hogy mi történik velem. Leírtam az igazságot.

Három-négy papírt betöltöttek a sorok, és minél több oldalt elolvastak a szüleim, annál fehérebb lett az ábrázatuk. Mindent elmondtam, nem tagadtam semmit. Az iskolai zaklatások, a másságom, a viszonyok Junhóval, és hogy nemrég ő volt az, aki meg akart fojtani a kertben. Kértem, hogy ne jelentsék fel, és ne csináljanak semmit. Nem akartam, csak egyetlen dolgot: örökre eltűnni innen.

A következő két napot a nagynéném házában töltöttem a város szélén, hogy nehogy Junho rám találjon. Mindent a szüleim intéztek, és tudtam, hogy hatalmas áldozatot hoznak meg értem, amiért nagyon hálás voltam. Azt hiszem, ők is rájöttek, milyen vakok voltak egész idő alatt. Ha hamarabb leültünk volna beszélgetni… – gondoltam, és a fejelemre húztam a takarót. A telefonomat kikapcsoltam, hogy még csak véletlenül se tudjam elolvasni Junho sms-ét. A torkomnak szerencsére nem esett nagyobb baja, egyre jobban tudtam beszélni, és nem okozott fájdalmat az evés sem.

Ilyen sebtében talán még senki nem költözött el a városból, mint mi. Apa egy nagyon egyszerű kis lakást bérelt ki nekünk, és tudtam, hogy hetekig vagy lehet, hogy hónapokig a földön fogunk aludni, és úgy kell majd dolgozniuk, mint egy robotnak, de nem akartam többé ebben az átokverte városban maradni.

Úgy ültem be a kocsiba, hogy el sem köszöntem Jihonéktől, és hihetetlen fájdalmat éreztem minden tagomban. Olyan érzés volt, mintha megteltem volna, és a testem bármelyik pillanatban szétrepedhetne a nagy feszüléstől.

Gyűlöltem mindenkit. Gyűlöltem a várost, gyűlöltem az iskolát, és gyűlöltem a felnőtteket, amiért egyikük sem avatkozott közbe, amikor még lehetett volna. De legjobban Junhót gyűlöltem. Reméltem, hogy soha többé nem látom.