A világtalanok 1: 8. fejezet: Rettegés a falakon belül

Sehun:

Amikor meghallottam, hogy Junho megbetegedett, és egy hétig nem jön iskolába, majdnem elájultam. Jin a levegőbe öklözött, és várta, hogy belőlem is kirobbanjon a megkönnyebbülés, de én tudtam, hogy nincs mit ünnepelnem. Ha Junho nem tartotta kordában a haverjait, bármikor nekem eshettek.

Amikor egyedül maradtam, azonnal sms-t írtam a bandavezérnek. „Tényleg nem jössz suliba?” – kérdeztem. Hamar megkaptam a választ. „Mit gondolsz, okostojás?”

„De akkor ki fog megvédeni? Ha nem vagy itt, megölnek.”

A tanácsa rövid és egyszerű volt. „Védd meg magad!”

Aznap a szokásosnál is jobban tapadtam Jinre, és ez cseppet sem javított a Jihonnal kialakult jeges kapcsolatunkon. Láttam a tekintetében, hogy legszívesebben lecsapna, mintha egy idegesítő légy lennék, aki körbedongja a barátját, de az erőszakig nem jutott el. Összepréselte a száját, és csak a szemével szurkált.

A fiúk úgy tervezték, suli után azonnal a játszótérre mennek, és estig ott bandáznak.

– Sehun, gyere te is! – ajánlotta Jin kedvesen. – Jihon túl hamar berúg, és utána nem lehet vele rendesen beszélgetni.

– Sehunnak korrepetálása van, nem? – kérdezte Jihon. Nem hittem el, hogy kijátssza ellenem ezt a kártyát. Már bántam, hogy elmondtam nekik, hogy felkészítem Dakhót.

– Egy nap én is jelenthetek beteget – tértem ki a támadás elől, és kedvesen Jinre mosolyogtam. – Nagyon szívesen veletek megyek. Kivéve, ha Jihon nem akarja.

Nem volt választása, bele kellett mennie, ha el akarta kerülni, hogy Jin veszekedjen vele. Tudtam, hogy nem szép dolog játszmázni vele, és 12 évesen lehetnénk már kicsit érettebbek, de Junho megtanított rá, hogy fontos a védekező támadás. Ha azt mutatom Jihonnak, hogy hatalma van felettem, elbízza magát, azonban ha szembesítem azzal, hogy nem szórakozhat velem, egyenrangú félként fog kezelni.

Jin láthatóan nem vett tudomást a nézeteltérésünkről, hagyta, hogy megoldjuk magunk. Kitépett egy üres lapot a füzetéből, és galacsinokat gyártott belőle. A szünet további részében azzal volt elfoglalva, hogy kosarat dobjon az osztálytársaink kapucnijába.

– Sehun, eljönnél velem a matektanárhoz? – kérdezte hirtelen Jihon. Gyorsan az órámra néztem, de alig maradt két percünk a csöngőig.

– Nem ér rá angol után? – kérdeztem.

– Nem! Most menjünk!

Kelletlenül követtem. A tanáriig csendben tettük meg az utat, és meg sem lepődtem, amikor anélkül mentünk tovább, hogy beszéltünk volna Im úrral. Egyenesen a fiú wc felé tartottunk, ahol Jihon előre ment, és miután odaléptem a kabinokhoz, becsukta az ajtót.

Amikor megragadta az ingem, és a falnak nyomott, annyira megdöbbentem, hogy elfelejtettem védekezni. Ideális esetben azonnal ökölbe szorult volna a kezem, és váltott ütéseket vittem volna be, ahogy Junho tanította, de Jihon váratlanul támadott, ráadásul nem is akartam megütni. Igaz, hogy a tekintete szikrázott, és láthatóan erőszakosan lépett fel ellenem, még is túl gyengének, és sebezhetőnek tűnt ahhoz, hogy rátámadjak.

– Szálljál már le rólunk! Tök jól megvoltunk, amíg bele nem pofátlankodtál a barátságunkba. Kezd elegem lenni belőled.

– Először is, – kezdtem, és egy erényes mozdulattal lesöpörtem magamról a kezét. – nem én kértem, hogy haverkodjatok velem. Aztán nem is akarom elvenni tőled a legjobb barátodat. Miért zavar téged annyira, hogy ott vagyok? Idegesít, hogy már nem csak te vagy a középpontban? Szerelemes vagy Jinbe, vagy mi?

Jihon erősebbet ütött, mint vártam. Olyan kiadósat lesózott, hogy belezsibbadt az egész állkapcsom. Dühösen fújtatott, és feltartotta az ökölbe szorított kezeit, mintha boxolnánk.

– Én nem vagyok olyan, mint te – vetette oda. Ahányszor megkaptam ezt az utalást, már meg sem kellene lepődnöm rajta, de Jihon szájából jobban fájt, mint valaha. – Jin óvoda óta a legjobb barátom, és csak bajba kevered. Eddig semmi bajuk nem volt vele, de mióta velünk lógsz, Junho bandája teljesen ráakadt.

Ebben igaza volt. Amikor éjszaka beengedtem, mert menekülnie kellett az aranykendősök elől, nem ért véget a hajsza. Máskor is láttam, hogy futva köszönt el, és nem sokkal utána megindulnak Sangchulék is.

– És mit gondolsz? Ha nem lógok többé veletek, békén hagyják? Nem miattam nézték ki. Junho és ő azóta utálják egymást, hogy egyszer kiállt melletted.

– Most azt akarod mondani, hogy miattam van? – kapta fel a vizet. – Mi közöm nekem Junhóhoz?

Hirtelen ugrott be, amit Junho kért tőlem a szövetségünket megelőzően. Azt akarta, hogy lopjam meg Jihont, hogy utána beszélniük kelljen. Aztán Trevor is pont azon a napon vert szájba, hogy kakaskodni kezdtünk Jihonnal. Gyanakodva mértem végig a feketehajút, és egy percre megfordult a fejemben, hogy mi van, ha Junho érdeklődik iránta. Elég szép volt ahhoz, hogy felkeltse mások érdeklődését, és tapasztalatból tudtam, hogy Junho a fiatal fiúkhoz is vonzódik – hiszen lefeküdt velem –, de ha így is lett volna, már régen odamehetett volna hozzá. Nem? Junho határozott alak, nem hiszem, hogy gondja lenne azzal, hogy leszólítson valakit, aki tetszik neki. Aztán az is megfordult a fejemben, hogy talán őt is terrorizálni akarja. Én gyenge vagyok, és bele lehet kötni a másságomba, Jihon viszont semmilyen rossz tulajdonságban nem szenved.

– Szóval, mit akarsz? Ne barátkozzak többé veletek? – sóhajtottam fel.

– Egy ideig kerülj el minket. Aztán majd meglátjuk.

Végül ebben maradtunk. Abban reménykedtem, ettől talán megoldódik a dolog. Jihon újra rájön, hogy ő a No.1 Jinnél, és talán elnézi, hogy elevickélek mellettük.

Rossz hangulatban teltek az óráim, Jihon fellépése rányomta a bélyegét a nap további részére. Próbáltam a lehető legkevesebb időt velük tölteni, és mindenféle tanulnivalóra hivatkoztam. Kipakoltam a kémiaszertárt, hurcoltam a térképeket, és angolból még a szódolgozatokat is segítettem kijavítani.

Ebédkor azonban nem kerülhettem el a sorsom. Csendben hallgattam, ahogy Jin valamilyen számítógépes játékról magyaráz Jihonnak, amikor a nyakamba zúdult egy kancsó hidegvíz. Lassan fordultam hátra, és mintha az egész ebédlő elcsendesült volna, több tucat szem nézte, hogyan reagálok.

– Bocsánat, Sehun. Megcsúszott a kezem. Jól vagy? Ugye nem túl hideg? – játszotta az ártatlant Sangchul, majd hangosan felröhögött. Dakho boldogan összepacsizott vele, és hátramentek az asztalukhoz.

Ahogy felálltam, leráztam magamról a víz nagyját, majd lementem a takarítóhoz, hogy felmosórongyot kérjek. Azt hazudtam, hogy ügyetlenül magamra borítottam a kancsót, mire alapos szidást kaptam, de végül odaadta a felszereléseit. Az ebédlők felnevettek, amikor megjelentem, és felmostam a padlót.

– Mi történt itt, Sehun? – lépett oda hozzám az osztályfőnök. – Te csinálta ezt a felfordulást?

– Elnézést kérek, ügyetlen voltam.

– Amint végeztél, azonnal gyere a tanárihoz, és az ellenőrződet is hozd magaddal!

Amint az utolsó tócsát is feltöröltem, visszaültem, és megettem a répapürém maradékát. Jin dühösen fordult a hangoskodók asztala felé, és kiadósakat szitkozódott, míg Jihon leszegett fejjel bámulta az abrosz mintáit. Amikor felálltunk, hogy visszavigyük a konyhás néninek a poharakat, halkan odasúgta nekem.

– Miért nem köpted be őket? Most te fogsz beírást kapni.

– Tudni kell, hogy mikor hallgass! – rántottam meg a vállam, és elkerültem a tekintetét.

Az egész felső tagozat felbolydult a vizes trükk után. Olyan régen gyönyörködhettek már abban, hogy látványosan megalázzanak, hogy teljesen kiéheztek rá. Az egész társaságot a pokolba kívántam, és egy kicsit örültem neki, hogy nem vagyok hozzájuk hasonló. Ha valaki mást szívatnának, és engem még egyszer sem piszkáltak volna, talán én is ott állnék közöttük – gondoltam, aztán elvetettem az ötletet. Jin és Jihon sem csatlakozott a bámészkodókhoz, pedig ők is kívülállók voltak.

Szerettem volna hazamenni, és kihagyni az ötödik és hatodik órát, de már így is fájhatott a fejem a beírás miatt. Biztosra vettem, hogy otthon szorulni fogok, ha meglátják. Mindegy, hogy nem tehettem róla, hogy nyakon öntöttek, a kifogásaim semmit sem értek a vörös tintával szemben.

– Na, megyünk? – támaszkodott meg az asztalom mellett Jin, amikor befejeztük az utolsó órát. Szomorúan megráztam a fejem.

– Mégis elmegyek korrepetálni Dakhót. A mai után hiba lenne kihagyni.

– A mai után az lenne hiba, ha kettesben maradnál vele – javított ki ingerülten Jin, és megragadta a karom. – Ne hülyéskedj már! Gyere inkább velünk. Jól fogunk szórakozni.

Nehéz volt meggyőzni, de végül beletörődött, hogy nem mondhatja meg, mit csináljak. Jihon kerülte a tekintetem, de nem is voltam kíváncsi az ábrázatára. Így állapodtunk meg, és én tartottam magam a feltételekhez.

Otthon majdnem leszállt a hajam apám üvöltésétől.

– Mit képzelsz te magadról? Rendbontás az ebédlőben? Mondtam neked, hogy ne barátkozz azokkal a bűnözőkkel. Látod, hogy milyen hatással vannak rád?

– Még mindig nem barátkozom velük, csak segítek a tanulásban.

– Úgy tűnik, ilyen rövid idő alatt is rossz hatással vannak rád. Ma elmész ahhoz a fiúhoz, és megmondod neki, hogy találjon másik tanárt. Ez egyébként is abszurdum. Hetedikes vagy. Miért nem a matematikatanárhoz fordul?

– Apa, ne már! Nem értesz semmit! Miért baj az, hogy segítek másoknak? Ráadásul gyakorlok is közben. Jó jegyeim vannak matekból, nem? Miért szólt bele az életembe? Én se mondom meg neked, hogy mit csinálj, neked sem…

Hatalmas pofont kaptam. Döbbenten bámultam a hevesen fújtató apámra, és nem hittem el, hogy megütött. Soha nem kaptam verést, még akkor sem, ha kisgyerekként eltörtem valamit. Nem értettem, miért most kezdte el.

– Rendben…Elmentem – jelentettem ki dühösen, és felkaptam a táskám.

– Nem mész sehová. Szobafogságot kapsz.

– Nem érdekel – kiáltottam rá, és remegő kézzel fűztem a cipőmet. Jobban felzaklatott, mint amikor Junho hátrarángatott a matrachoz, hogy összeverjen. A sírás szélén álltam, és egész testemben remegtem.

– Amíg ebben a házban laksz, azt csinálod, amit mondok. Indíts fel a szobádba! – ordított most már ő is.

– Nem érdekel! – vágtam be erősen az ajtót, és futni kezdtem.

Nem tudtam, hová tartok, de abban biztos voltam, hogy minél messzebb akarok kerülni otthonról. Amíg anya haza nem érkezik, és le nem nyugtatja, én vissza nem megyek oda – határoztam el.

Mivel aznap volt matekunk, a könyvem és a számológépem is nálam volt, azonban semmit nem készültem a korrepetálásra. Órákat bolyongtam a városban mire becsöngettem Dakhóhoz, de az anyja azt mondta, az Arany Patkányban van a barátaival, és azt üzeni, oda menjek. Éreztem, hogy csapdába sétálok bele, de mivel nem akartam nagyobb verést, elmentem.

Junho egész bandája összegyűlt, és ahogy láttam Trevoré lett a főszerep. Elégedett vigyorral mustrálta a szerelésem, és amikor átléptem a küszöböt, egyszerűen hasba vágott. Nem számítottam az ütésre, így nem tudtam kitérni, és mielőtt megmozdulhattam volna, újabb ütéseket kaptam. Reflexből az arcomat védtem, nehogy újra felszakadjon a szám.

Amikor Trevor hátrarántotta a karom, hogy jobban hozzám férjenek, hallottam a roppanást, aztán égető fájdalom áradt szét a hátamban. Felnyögtem, és könyörögni kezdtem, hogy engedje el, mert nagyon fáj, de nem tágított.

Amikor eleresztetek, az egyik kezem használhatatlanul lógott mellettem, a másikkal magamat tartottam. A térdem is sajgott, és nem voltam biztos bene, hogy fel tudok állni.

– Ez jól esett – jelentette ki Trevor, mintha csak edzett volna, majd megragadta a hajam, és hátrarántotta a fejem. – Most pedig elszeparálunk a normális emberektől. Már így is zavarod a szemem.

Amikor elkezdett húzni, azonnal fel akartam pattanni, hogy megkíméljem a hajhagymáimat, de kicsúszott alólam a lábam. Fél kézzel hajtottam magam a földön, hogy ne fájjon annyira, de a kiálló szögek, és a padlóból felmeredező szálkák belemélyedtek a tenyerembe. A lépcsőn úgy húzott le Trevor, mintha egy krumpliszsák lennék, az éles fokok a combomon hagyták a nyomukat, de már annyira fájt mindenem, hogy szinte meg sem éreztem. A telefonomat elvette, és a zsebébe mélyesztette, hogy ne tudjak segítséget hívni.

Bezárt a pincébe. Hallottam, ahogy rám fordította a kulcsot, és a biztonság kedvéért még valami nagy, súlyos dolgot is az ajtó elé tolt.

Egy ideig csak a sebeimet nyalogattam. A dobozoktól alig sütött be fény az apró ablakon, de arra elég volt a félhomály, hogy a nagyobb szálkákat kirántsam a kezemből. Vérzett, és pokolian fájt, de semmi nem volt ahhoz képest, amit a hátamban éreztem. Amikor Junho kificamította a karom, hasonlót éreztem, de ez ezerszer rosszabb volt.

Szégyelltem magam, amiért meg sem lendítettem a karom. Úgy éreztem, elbuktam egy nagyon fontos vizsgán, és most bűnhődök érte. Így egy kicsit könnyebb volt elfogadni a szenvedést, de amint közeledett az este, annál rosszabbul éreztem magam. Szédültem, korgott a gyomrom, és egyre erőteljesebben égett a hátam. Folyton füleltem, hátha valaki lejön, és végre elenged, de már sötétségbe borult a város, amikor meghallottam a cipőkopogásokat. Odakint jókedvűen beszélgettek, és ha nagyon koncentráltam, megértettem a párbeszédet.

– Jó lesz végre hazamenni – szólt az egyik csapos. A magas, raszta hajúra tippeltem, aki mindig Minsikkel, a kopasz órással kártyázott.

– És mi lesz a fiúval a pincében? Nem kellene kiengedni?

– Trevor azt mondta, Junho akarta így. A kisgyerek valamit nem úgy csinált, ahogy a főnök mondta, és most megbűnhődik. Megfagyni nem fog, a patkányok meg nem eszik meg egy éjszaka alatt.

Nem hittem el, hogy ezt tényleg Junho rendelte így. Igaz, hogy azt mondta, védjem meg magam, de… Végül is, lefeküdtünk, és azóta nagyon kedves velem. Teljesen összezavarodtam. Még ha ez egy újabb próba is, ezúttal túlzásba esett. Halkan szipogtam, miközben folyamatosan azon rettegtem, hogy az említett patkányok megtámadnak. Véreztem, legyengültem, és mozdulni sem bírtam a fájdalomtól. Ha most belém harapnának, lerázni sem tudnám őket. Annyira fájt a bal térdem, hogyha megmozdítottam, beleremegett az egész testem.

Nekidöntöttem a fejem az egyik doboznak, és vártam, hogy eljöjjön a reggel. Valószínűleg elszundíthattam, mert amikor meghallottam a nevem, ijedten rándultam össze. A hirtelen mozdulattól azonnal felkiáltottam, és biztosra vettem, hogy szörnyű károk keletkeztek a hátamban.

– Sehun… – Jin hangja szólongatott nem messze az ablaktól. – Itt vagy?

– A pincében. A pincében vagyok – kiabáltam, de olyan vékony volt a hangom, hogy nem voltam biztos benne, hogy meghallotta.

A cipőjének kopogása közelebb szólt az ablakhoz, és az arcát nem láttam, mert a teste teljesen eltakarta a fényt.

– Itt vagy? Minden oké?

– Megsérültem. A bal lábam, és a jobb kezem is használhatatlan. Még ha a dobozokat le is döntenénk valahogy, nem tudnék felmászni.

– Ne aggódj, mindjárt kitalálok valamit.

Már az is megnyugtatott, hogy megtalált. A szüleim ki lesznek borulva, ha ilyen állapotban megyek haza, de azok után, hogy kiabálva rohantam el otthonról, ez talán nem is olyan meglepő. Majd azt hazudom, hogy belekötöttem pár alakba, és elvertek. Azt nem kell tudniuk, hogy ez nem az első alaklom.

– Megnéztem a bejárati ajtót, de nagyon masszív. Ha betörném az ablakot, be tudnék jutni, de nem tudom, van-e riasztó. Tipp?

Mielőtt még megszólaltam volna, egy mély, határozott, és nagyon mérges hang megelőzött.

– Letöröm a kezed, ha betöröd az üveget.

A legrosszabb mentőcsapat kovácsolódott össze. Junho és Jin képtelen lesz együtt dolgozni. Ebben biztos voltam.

– Te jutattad ide, igaz, te faszfej? Jöttél gyönyörködni a művedben, mi? Hogy dögölnél meg a kibaszott fajtáddal együtt, te…

Hallottam, ahogy Jin hirtelen elhallgat, és nagyon reméltem, hogy Junho kicsit ütött. Hosszú másodpercig csend volt, csak a zihálásukat hallottam, majd Jin köpött egyet.

– Azt hiszed, ha befogod a számat, akkor nem fogom elmondani a véleményem?

– Kussolj már, mert visszajönnek a zsaruk! Ha ki akarjuk szabadítani, nem kellene az egyenruhások figyelmét magunkra irányítani.

– Csak siessünk. Jihon nem fut gyorsan hosszú távon.

– Mi van Jihonnal? – csattant fel idegesen Junho.

– A hülye haverjaid elkezdtek kergetni minket, amikor meghallották, hogy Sehunt keressük, és Jihon elcsalta őket.

Ezek után nem beszéltek többet, csak halt motoszkálást hallottam, majd az üveg csörömpölését. Valami a doboznak csapódott, és az egész torony dőlni kezdett. Az utolsó pillanatban vetettem oldalra magam, és bár nagyon fájt a hirtelen mozdulat, megúsztam nagyobb sérülés nélkül.

Egy magas, széles vállú alak ért földet, és nem sokkal ezután egy telefon világított fel a félhomályban. A zöldes kijelző alig adott fényt, de arra jó volt, hogy megtaláljon.

– Mid fáj? – kérdezte Junho.

– A hátam, és az egyik lábam. Azt hiszem, mind a kettő kificamodott.

– Akkor most nagyon erősen szorítsd össze a fogad! – figyelmeztetett, és felkapott.

A fogaim közé vettem a fölsőm, és azt haraptam, hogy tompítsak a kiáltáson. Junho rálépett torony megmaradt alapzatára, és Jin segítségével kipréseltek az ablakon. Még soha életemben nem éreztem olyan kínzó fájdalmat, mint ami akkor végighullámzott a testemen, percekig nem láttam, és nem hallottam semmit, csak vonaglottam a földön, és meg akartam halni.

Amikor magamhoz tértem, az arcom csupa por volt, és valaki a fejemet simogatta.

– Jin? – kérdeztem. Túl gyengéd volt ahhoz, hogy Junho legyen.

– Minden rendben. Az a barom elment megmenteni Jihont. Arrébb húztalak az épület mögé, hogy nehogy lebukjunk az ablak betörése miatt. Junho azt mondta, hogy várjuk meg, amíg ideér Jihon, aztán kísérjünk el a sürgősségire.

Hosszú ideig vártunk Jihonra, és Jin simogatása is egyre idegesebb lett. Mindketten aggódtunk, hogy Junho talán túl későn ért oda, és már összeverték Jihont. Neki nem volt semmilyen tapasztalata arról, milyen verekedni hatalmas túlerővel szemben.

– Hyung! – cincogta valaki, és a simogatás azonnal abbamaradt. Hallottam, ahogy a ruhák susognak, és úgy sejtettem, összeölelkeztek. Jihon sírt, és értetlenül motyogott valamit, majd a hangja közelebb szólt hozzám. – Sehun, annyira sajnálom. Az én hibám az egész. Ha engedem, hogy velünk gyere, akkor most nem lennél ilyen állapotban.

– Előbb utóbb, akkor is megtörtént volna – nyögtem fel, és megpróbáltam felé fordulni, de túlságosan fájt a hátam. – Te jól vagy?

– Nincs semmi bajom, csak megijedtem. Már majdnem utolértek, és szinte éreztem, ahogy megragadják a pulcsim, amikor valaki elkiáltotta magát, és megtorpantak. Gondolom egy zsarunak feltűnt, hogy egy csapat fiú futkos az iskola körül.

Nem tudtam megmondani neki, hogy valószínűleg Junho állította meg a csapatát, mert Jin felkapott, és majdnem felordítottam. Muszáj volt így vinni, mert sokkal gyorsabb volt. Ha rátámaszkodtam volna, és elugrálok a rendelőig, ugyanannyira fájt volna a hátam, mint így.

Amikor megérkeztünk, és Jihon berohant az ügyeletesért, Jin azonnal letett. Láttam az arcán, hogy nagyon elfáradt, de megpróbált nyugtatóan mosolyogni rám. Mindig számíthattam rá, még a nehéz pillanatokban is.

Fél óráig tartott, mire összefoltoztak. Bepólyálták a karom, és a térdemre is kaptam fixáló kötést. A doktornő megkérdezte, hogy felhívja-e a szüleimet, hogy értem jöhessenek, de a fájdalomcsillapító annyira eltompította a fájdalmam, hogy bevállaltam a hazabotorkálást. Nem vágytam a szüleim aggódására, szívesebben beszélgettem inkább a fiúkkal.

– Honnan tudtátok, hogy bajban vagyok? – kérdeztem.

– Nem voltál otthon – szólalt meg Jihon. Kezdte visszanyerni a színét, de a sötét tekintete még mindig ijedten ugrált pontról pontra. – Bocsánatot akartam kérni, és felajánlani, hogy lógj velünk. Aztán arról beszélgettünk Jin hyunggal, hogy vajon hol lehetsz. Amikor Dakhóék kergetni kezdtek, tudtuk, hogy baj van.

Jin az orrom alá dugott egy büdös, alkoholillatú flaskát, de elutasítottam a felajánlását. Nem akartam gyógyszerre inni. Ha beállok tőle, a szüleim még drogozással is megvádolnak – gondoltam, és megkértem a barátaimat, hogy meséljenek a délutánjukról. Amíg őket hallgattam, nem kellett azon aggódnom, mi lesz, ha hazaérek.

– Megjöttél végre? – szaladt ki elém anya, és amikor meglátta, hogy be vagyok pólyálva, ijedten a barátaimhoz fordult. – Mi történt vele?

– Dühös voltam, és összeverekedtem pár sráccal. Én húztam a rövidebbet, és a fiúk elvittek dokihoz.

– Hogy lehetsz ilyen felelőtlen? – szidott meg anya, majd megköszönte Jihonéknak, hogy vigyáztak a bolond fiára. Amikor bementünk, apa azonnal rákezdett a mondókájára, de anya leintette, és felkísért az emeletre. Felhozott egy üveg vizet, és letette a fájdalomcsillapítót az éjjeliszekrényemre. – Ha nagy fájdalmaid vannak, vedd be, de inkább próbálj aludni. Az a legjobb orvosság.

Apró puszit nyomtam az arcára, és állig betakaróztam. Szerettem volna írni Junhónak, de ellopták a telefonom. Kíváncsi voltam, mit intézett. Az, hogy megmentett, megcáfolta azt, amit Trevor állított. Ha az ő ötlete lett volna, kulccsal érkezik, és nem kell betörnie a saját helyük pincéjébe, hogy kiszabadítson – logikáztam ki.

Már félálomban voltam, amikor anya újra bejött. Megsimogatta a homlokom, és beletett valami kemény, hideg tárgyat a tenyerembe.

– Az egyik barátod itt járt, és érdeklődött, hogy vagy. Mondtam neki, hogy már alszol, de azt mondta, mindenképpen adjam oda a mobilod. Megtalálta a játszótéren.

A játszótérből tudtam, hogy Junho járt itt. Valószínűleg visszavette Trevortól a telefont. Amikor anya kiment, azonnal beüzemeltem a készüléket, és a feljegyzések között keresgéltem. Nem várt rám semmilyen üzenet, így írtam egy gyors sms-t.

„Köszi a telót.”

A válasz hamar megérkezett. „Szívesen. Aludj! Pihenned kell.”

„Junho… kérdezhetek valamit? Te küldted rám őket? Trevor ezt mondta.”

„Trevor többé nem fog hazudni. Nem kell aggódnod, egy életre megjegyezték, hogy nem nyúlnak hozzád. Most pedig aludj! Ha még egy üzenetet írsz, megetetem veled a SIM-kártyád. Kis hülye… ;)”

Elmosolyodtam. Szinte hallottam, ahogy bosszankodva felnevet. Gyönyörű mosolya van. Vakító, fehér fogak bújtak meg a vékony ajkak mögött, amik olyan tüzesen tudtak csókolni. Hamar álomba merültem ettől a képtől, és reggelig nyugodtan aludtam.