A világtalanok 1: 9. fejezet: Kettősség

Sehun:

Jinék folyamatosan nálam lógtak. Minden délután átjöttek iskola után, és felosztották maguk között a feladatokat. Jihon a tananyagot hozta el, Jin a sztorikat. Állítólag a pincés eset óta olyan lett Junho bandája, mint a katonaság. A kadétok engedelmesen követték a meggyógyult vezérüket, nem volt röhögés, magán akció, de még megszólalni is csak akkor szabadott, ha engedélyt kaptak rá.

– Igazán meglep, hogy nem Junho állt a dolog mögött, de mindenesetre, bevált a fenyítése, és kevésbé ijesztőek így a nagypofájúak – dőlt hátra a fotelben Jin. – Tényleg nem tudod, hogy miért ment kiszabadítani?

– Ötletem sincs – hazudtam. – Biztos félt, hogy feljelentem őket.

– Szerintem Junho nem az a félős típus – szólalt meg Jihon, és megdörzsölte a karját. – Nekem így is-úgy is ijesztőek a nagyobbak. Nem is értem, hogy miért nem különítik el tőlünk a középiskolásokat. A tanárok tiszta idióták. Senki nem gondolt arra, hogy ebből terrorizálás lesz?

– Leszarják – vetette közbe Jin, és keresztbefűzte a lábait. – Kis város vagyunk. Örülnünk kell, hogy van középiskolánk. A többi meg nem az ő problémájuk. Legalább is, szerintük.

– Azért, ez szomorú – fancsalodott el Jihon, és elővett egy újabb füzetet. Már a sokadikat másolta át nekem, és nagyon hálás voltam neki, amiért fárad vele. Már nem fájt annyira a hátam, de azt mondta, nem akarja, hogy megerőltessem magam. Mióta látta, hogy hová zártak be, elfelejtette, hogy haragszik rám.

– Persze, hogy szomorú, de mi a faszt tudsz csinálni? – fakadt ki Jin. A kezei ökölbe szorultak, mintha egy ütéssel meg tudná semmisíteni a problémát. – Ilyen mocsok a világ. Ezért kell összetartani az olyan normális embereknek, mint mi. Hogy ne tudjanak legyőzni az olyanok, mint Junho. Milyen beteg lehet már az, aki élvezi, hogy másokat kínoz? Biztosan verték a szülei, amikor gyerek volt, és most másokon áll bosszút.

Eszembe jutott, hogyan nevezte a vörös kendősök főnöke; árvafiú. Junho árvaházban nőtt fel? A „szegénynegyedben” volt egy hatalmas, ósdi épület, ahol nagyon sok rongyos gyerek élt, de nem voltam biztos benne, hogy valóban árvaház-e, vagy csak szeretnek ott lógni a skacok.

– Jihon, van a városban árvaház?

– Miért, Junho árva? – csapott le rögtön az infóra Jin, de megráztam a fejem. Ha igaz is volt a vád, Junho nem véletlenül titkolta.

– Elvileg van – nézett fel a füzetből Jihon, és megvakarta az állát a toll kupakjával. – Azt hiszem, a szegénynegyedben van, egy elhagyatott raktárépületben. De úgy hallottam, felújítják a régi kulturális házat. Lehet, hogy átköltöztetik oda őket.

Beugrott Jeongbeom, az előkészítős kisfiú, aki azt mondta, hogy bogarak a háziállatai. Akkor azt gondoltam, hogy nem lehet ennél rosszabb élet, de el sem mertem képzelni, hogy milyen lehet egy árvaházban felnőni. Egy raktárban, ahol még az ablakok sincsenek normálisan beépítve a falba, és rengeteg ember zsúfolódik össze, mennyi csúszómászó lehet? Elég valakinek megbetegednie, és végigsöpör az összes gyereken.

– Oda is lehet menni önkéntesnek? – kérdeztem Jihont. Ő sokkal tájékozottabb volt az ilyesmiben, mint Jin. Úgy sejtettem, a barátja csak azért járt iskolába, mert a szülei minden reggel elrugdosták. Na meg azért, mert Jihon is ott volt.

– Szerintem lehet. Miért? Szeretnél oda menni? Elmenjek veled?

– Srácok, ne már! – szólt bele a beszélgetésbe Jin is. – Oda akartok menni? És ha összeszedtek valamit? Ráadásul mind a ketten olyan picsogósak vagytok. Végigbőgnétek az egészet.

Egyszerre horkantunk fel, Jihon még a barátjához is vágta a radírt tiltakozásul. Érzékenyek voltunk, és megérintettek a szomorú történetek, de nem tartottam ezt gyengeségnek. Emberségesek voltunk, és törődni akartunk másokkal. Nincs ezzel semmi gond.

– Jihon, van kedved elmenni holnap? – kérdeztem, figyelmen kívül hagyva Jin nemtetszését.

– Elég jól érzed magad hozzá? – kérdezett vissza aggódva, és amikor bólintottam, megrántotta a vállát. – Jó. Tőlem mehetünk.

– Jó, akkor megyek én is – sóhajtott fel Jin. – Kell valaki, aki tartja nektek a zsepit.

Este Junhonak is megírtam az ötletem, de nagyon nem tetszett neki. Még Jinnél is jobban ellenezte, hogy odamenjünk. „Mit akarsz te ott?” – kérdezte. Bár a hangját nem hallottam, a soraiból üvöltött a lenézés.

„Kíváncsi vagyok. És szeretnék segíteni.”

„Egyedül?”

„Nem. Jinnel és Jihonnal.”

„Akkor mondd le őket. Elmegyek veled én. Nem akarom, hogy azok ketten ott legyenek”.

Szépen feladta nekem a leckét. A suliban fel kellett iratkozni a jelentkezési lapra, nem mondhattam azt Jihonéknak, hogy meggondoltam magam. Látnák, hogy ott szerepelek a listán, ráadásul, ha Junho is jön, még inkább el akarnának kísérni, hogy bajom ne essen.

„Nem hiszem, hogy le tudom rázni őket. Miért baj, ha ott vannak? Ők úgyis össze vannak nőve, majd együtt mennek. Én meg veled. Na? Mit szólsz?”

Junho sokáig nem szólt, gondoltam, mérlegeli, hogy mit írjon. Három lehetősége volt.

1. Beletörődik, hogy oda megyek.

2. Elfogadja a kompromisszumot, és velem tart.

3. Megtiltja, hogy elmenjek.

Mind a hármat el tudtam képzelni, de nagyon reméltem, hogy az utolsóra nem kerül sor. Úgy éreztem, bőven kinőttünk már abból, hogy parancsolgasson. Túl sok mindent történt köztünk ahhoz, hogy szolgaként kezeljen.

„Jól van. Ott találkozunk.”

Alig aludtam valamit az éjjel, annyira izgultam. Szerettem volna átugorni az éjszakát, és máris indulni. Untam már a szobám magányát, ráadásul Junhót is látni akartam. Az sem zavart volna, ha rám se hederít, de halljam a hangját, lássam az arcát, és érezzem az illatát.

Fél órával előbb érkeztem, de Junhót nem tudtam megelőzni, már a kerítésnél várt, a kezében egy szál cigaretta füstölgött. Amikor odaléptem mellé, aprót biccentett, de szóra sem méltatott, mintha nem ismernénk egymást.

– Mit keres ez itt? – csattant fel Jin, és védelmezően kettőnk közé állt.

– Amit te, gyökér! – vágott vissza Junho, és ellökte magát a kerítéstől. – Gond?

– Menj a közeléből! – utasította Jin, de feltételt nem szabott ki, egyszerűen felszólította a nála három évvel idősebb, és sokkal erősebb bandavezért, hogy takarodjon a közelemből. Igazából meghatott az elszántsága, de féltettem is. Nem akartam, hogy Junho lecsapja.

– Az nem fog menni, mert egy csapatban leszünk. Már lefoglaltam.

– Sehun nem egy tárgy – szólt bele a veszekedésbe Jihon is, de közben a barátja karjába csimpaszkodott, és szépen lassan kezdte hátrébb húzni.

– Legyek inkább veled, hollófiú? Szeretnéd, hogy én kísérjelek körbe a mosdóban? – kérdezte Junho kihívóan. A szemei ördögien csillogtak, és Jihon a szokásosnál is kisebbre húzta össze magát.

– Nem szeretném – motyogta maga elé, és teljesen elbújt Jin háta mögött. Muszáj volt közbelépnem, mielőtt még teljesen elszabadul a pokol.

– Én szívesen megyek Junhóval. Nem lesz gond, Jin. – Bíztatóan az említett felé fordultam – Jól leszek. Ő mentett ki. És most a haverjai sincsenek itt.

– Nem mintha szükségem lenne rájuk – jegyezte meg hanyagul Junho, de hátrébb lépett. Mélyet szívott a cigarettájából, majd messzire dobta a csikket.

Amikor megérkezett a kísérőtanár, még mindig nagyon feszült volt a hangulat. A többi önkéntes – főleg lányok – egymással beszélgettek, és messziről elkerülték a furcsa csoportosulásunkat. A tanárnő felolvasta a névsort, majd megkért minket, hogy alkossunk kétfős csapatokat. Ahogy láttam, a gyakorlottabbak már tudták, mi a feladat, már a kérdés előtt felsorakoztak. Junho erősen megragadta a csuklóm, mintha attól tartana, hogy elszököm mellőle, és csatlakoztunk az első turnushoz.

Odabent szörnyű állapotok uralkodtak. Olyan volt az egész, mintha egy háborús kórházba léptem volna be. Az ablakokat deszkákkal foltozták be, a falak mocskosak, a gyerekek leterített pokrócokon játszottak, és többnél is láttam éles, veszélyes tárgyakat, de senki nem vette el tőlük. A felső szinten aludtak a lányok, alul a fiúk, és a raktár végében volt kialakítva egy kisebb konyha, és a hosszú asztalokból álló ebédlő.

– Hol van a mosdó? – kérdezte az egyik lány. Új lehetett, mert teljesen lesápadt, és folyamatosan kapkodta a fejét, mintha attól tartana, hogy ráomlik az épület. Ez amúgy nem volt alaptalan félelem.

– Hátul – intett az egyik ajtó felé Junho. – Két zuhanyzó és két wc. Meleg víz nincs, szappanról ne is álmodj!

Amikor kiértünk a kertnek nevezett mezőre, kicsit megnyugtatóbb kép fogadott. Koszos, rongyos, de nevető gyerekek kergették egymást, és látszólag élvezték a jó időt. Az idegenvezetőnk elosztott minket a gyerekek között, és megkért, ügyeljünk arra, hogy veszélytelen játékokat játszanak.

Majdnem felborultam, amikor valaki nekem rohant, és csak akkor jöttem rá, ki a váratlan látogató, amikor lefejtettem magamról. Jeongbeom kedvesen mosolygott rám, és izgatottan hadart.

– Hyung, találtam magamnak olyan háziállatot, amit mondtál. Gyere, megmutatom! – folyamatosan a pólóm alját rángatta, pedig minden figyelmemet neki szenteltem.

– Menj csak! A másodikon leszek – rántotta meg a vállát Junho, és elindult az épület felé.

Követtem Jeongbeomot, aki útközben begyűjtötte Jihont is, és együtt mentünk az épület mögé. Nem értettem, mit keres ott a kisfiú, hiszen neki volt családja, de aztán Jihont az egyik rozoga viskóra intett a távolban.

– Ott laknak.

Jeongbeom leguggolt az egyik kukához, és kopogtatni kezdte a földet. Féltem, hogy mi fog kimászni a szűk résből, de amikor meghallottam egy panaszos nyávogást, kissé megnyugodtam.

– Villámnak neveztem el – újságolta Jeongbeom. – Nagyon gyors, és a mama szerint hasznos is. Néha haza tudom csalni, és akkor összefogdossa a bogarakat, meg az egereket. Jókat szoktunk játszani együtt.

– Azért csak óvatosan simogasd. Lehet, hogy beteg. – Elég naiv kijelentés volt, hiszen maga Jeongbeom sem lehetett túlságosan higiénikus, ha csótányokkal élt együtt, de nem akartam, hogy összeszedjen valamilyen komolyabb nyavalyát.

– Anya is ezt monda – mondta szomorúan Jeongbeom, és az egyik botot a cica felé nyújtotta, aki azonnal dörgölőzni kezdett hozzá. – Azt mondta, csak távolból szerethetem. De nagyon jó érzés, hogy van egy saját háziállatom.

Jihon mosolyogva összeborzolta Jeongbeom haját, és megkérte, hogy szedjen neki tojás alakú kavicsokat. A kisfiú azonnal gyűjtögetni kezdett, és lelkesen hozta a szerzeményeit, hogy Jihon ítéletet mondjon felettük. Amíg megvártuk, hogy összegyűljön a halom, Jihon fényképet készített a telefonjával.

– Hihetetlen, hogy így élnek emberek – csóválta meg a fejét. – Úgy sajnálom szegény gyerekeket. Alig van esélyük az örökbefogadásra. Gondold csak meg! Ez egy kisváros. Kinek kellene még több felelősség? A tokiói gazdagok nem ide fognak lejárni neveltgyerekért. „Bevándorlót” meg főleg nem akarnak.

Utáltam, hogy így gondolkodtak rólunk a fővárosban. Itt születtünk, gyakoroltuk a szokásaikat – attól függetlenül, hogy megtartottunk a sajátjaink közül is – és a nyelvüket is beszéltük. Mégis úgy tekintettek ránk, mint a turistákra, akik a kelleténél tovább maradtak. Feldühített ez a hozzáállás.

– Megnézem, mit csinál Junho. Nem akarom, hogy lecsesszenek miatta – intettem az épület felé, és bár Jihon arcáról ordított az aggodalom, nem tartóztatott fel.

Odabent nagyon nehezen sikerült csak feljutnom a másodikra. A meredek lépcsőn hatalmas volt a forgalom, gyerekek rohantak át a lábaim között, és rengeteg kislánynak kellett elmagyaráznom, hogy egy kicsit később játszok majd velük. Junhót a szoba végében találtam meg, egy világos hajú kislányt lovagoltatott a térdén.

– Itt ilyen kicsi lányok is vannak? – hűltem el. Csoda, hogy túlélték ilyen körülmények között.

– Négy éves, már nem is olyan kicsi. Nagylány vagy, igaz-e, Hui? – A nevének hallatán a kislány nevetni kezdett, és apró kezecskéjét Junho arca felé tartotta. A gyötrőm olyan óvatosan ölelte át, mintha porcelánból lenne, majd szeretetteljesen megdögönyözte.

– Úgy tűnik, kedvel téged.

– Még jó, hogy kedvel! – nevetett fel Junho, és megsimogatta a halovány arcocskát. – A bátyja vagyok.

Elkerekedett szemmel figyeltem a meghitt pillanatokat a testvérek között, és próbáltam helyretenni magamban a hallottakat. Junho testvére árvaházban él, és mivel a vörös kendősök főnöke őt is árva fiúnak nevezte, valószínűleg ő is itt nőtt fel. Tudja, hogy milyen a nélkülözés, milyen alkalmazkodni, és valószínűleg kemény munkájába került, hogy kibírja. Több korosztályt zártak össze, kizártnak tartottam, hogy nem basáskodnak az idősebbek. Egy ilyen ember szemétkedik velem? Neki kellene legjobban tudnia, hogy milyen, ha körbevesznek az erősek – folyamatosan ment fel bennem a pumpa, és ökölbe szorultak a kezeim.

– Gondolom, tudod, hogy nem mondhatod el senkinek – szólalt meg fagyosan Junho, miután letette a kislányt. – Nem szoktam reklámozni.

– Nem mondom el. De… – át kellett gondolnom, hogyan fejezzem ki magam – nem értem, hogy miért szemétkedsz velem, ha ilyen múltad van.

– Egyszer talán elmondom – zárta le a beszélgetést, és még egyszer az ölelésébe zárta az apró testet. – Vigyázz magadra, Hui!

Junho segített biztonságban lejutnom a lépcsőn, aztán felkapott pár kislányt, és kirohant velük a mezőre. A lányok sikongatva kacarásztak, és élvezték, ahogy a magasba dobják őket. A végén kész gyereksereg gyűlt Junho köré, és mindenki repülni akart.

Jin egy kisebb csoportnak produkálta magát, és a vicces táncától dőltek a nevetéstől, Jihon pedig Jeongbeommal épített házikót. A kisfiú nagy körültekintéssel pakolta egymásra a kavicsokat, miközben Jihon kis ágakból tetőt készített.

– Minden rendben ment? – kérdezte Jihon, amikor leguggolta mellé, és összesodortam az egyik levelet.

– Persze. Megnéztük az ovisokat.

– Itt vannak ovisok? – kapta fel a fejét, és az épület felé lesett. – Oda csak a hyunggal megyek. Egyedül képtelen lennék rá.

– Elsírnád magad? – kérdeztem őszintén.

Dacosan felszisszent, mintha sértené a feltételezés, de nem tagadta le, inkább belemerült a munkába, hogy ne kelljen válaszolnia. Mire végeztünk, a kis házikó eléggé tartósnak nézett ki, és Jeongbeom oda meg vissza volt tőle.

– Villám bebújhat alá, ha esik az eső – jegyezte meg.

– Szerintem ez nem lesz sok ideig jó neki. A kiscicák gyorsan nőnek – vetettem közbe, de túl későn kaptam észbe, már elhagyta a mondat a számat, mire rájöttem, hogy talán nem kellene elrontani egy gyerek örömét. Jeongbeomot azonban nem lehetett ennyivel zavarba hozni.

– Akkor, majd építünk nagyobbat – rántotta meg a vállát, mintha bolondnak nézne, és szélesen Jihonra mosolygott. – Hyung, segítesz, ugye?

– Persze – fogta meg az apró kezet Jihon, és az órájára nézett. – Viszont ideje haza menned. Anyukád aggódni fog, hogy hová kószáltál el. Nem azért hozott el korábban, hogy ne foglalkozz vele!

Emlékeztem, mit mesélt Jihon. Mindig Hanuel asszony volt az, aki utoljára jött a fiáért. Szinte ünnepnek számíthatott az, hogy aznap hamarabb érte ment, de megértettem Jeongbeomot, hogy inkább a korosztályával töltötte az időt. Nem jártam még náluk, de Jihon elég részletesen elmesélte ahhoz, hogy ne is vágyjak oda.

Amikor a tanárok összeszedtek minket, már beesteledett. A hátam fájt a sok mozgástól, és elfáradtam, de megérte elmenni az árvaházba. Nem csak azért, mert megtudtam, hogy a feltételezésem Junhóról igaz, hanem az élmény miatt is. Lett volna még pár elkényeztetett ember a suliban, akiket el tudtam volna hozni, hogy lássák, hogyan élnek mások.

– Aludj nálam! – egészen kérésnek hangzott volna Junho parancsa, ha nem szorította volna olyan erősen a karom.

– Oké – motyogtam halkan, mire kissé enyhült a vasmarok, de nem eresztett teljesen.

Jin nagyon nem örült annak, hogy Junhóval távoztam, de Jihon még az előtt elterelte a figyelmét, hogy kirobbanhatott volna egy újabb kakaskodás. Már így is eléggé utálta egymást a két nagyhangú, nem akartam még adni is alájuk a lovat.

– Éhes vagy? – kérdezte Junho, amikor beléptünk a házba. – Van egy kis levesem. Felmelegíthetem.

– Köszi, nem kérek. – Igazából farkaséhes voltam, de nem akartam megenni a vacsoráját.

Junho némán fogyasztotta el a zacskós levesét, és egy szót sem szólt hozzám. Reméltem, hogy nem azért hívott át, hogy kiélje rajtam a vágyait. A húzós nap után nem vágytam arra, hogy leteperjen. Túlságosan fásultnak éreztem magam, testileg és lelkileg is.

Amíg evett, a nappaliját szemléltem. Megfordult a fejemben, hogy miért nem adja el a tévéjét, és a playstationt, hogy támogathassa a húgát, de aztán eszembe jutott Jihon. Ez ugyanolyan lenne, mint a zsebpénz, amit néha a küszöbön hagyott. Attól nem lenne tartósan jobb élete a kislánynak, ha Junho eladná az összes cuccát. Gondolom, így is támogatja valahogy.

Aztán az is eszembe jutott, hogy miért nem veszi magához, de végül leesett, hogy még iskolába jár, és egész nap egyedül lenne a húga. Junho így is késélen táncolt a suliban, nem bukhatott meg egy gyerek nevelése pedig minden erejét lefoglalta volna.

– Megkérdezhetem, hogy mi történt a szüleitekkel? – merész volt rögtön a közepébe vágnom, de Junhóval máshogy nem lehetett beszélni. Ha az ember udvariaskodni akart, azonnal elbagatellizálta a dolgokat.

– Az anyám meghalt, Hui apja meg lelépett.

– Féltestvérek vagytok?

– Ja. Az én apám egy iszákos állat volt, de szerencsére már elpatkolt.

Lehet, hogy Junho nem is az árvaházban nőtt fel, hanem az alkoholista apjával? Ez sok mindent megmagyarázna – morfondíroztam el, de ennyire nem akartam a mélyére ásni. Junho biztosan megharagudott volna, ha a fájó pontjait vakargatom.

– És gyakran látogatod a húgod?

– Próbálom. Az lenne a legjobb, ha egy rendes család magához venné, de nem sok a jelentkező. Hiába a húgom, nem vagyok felnőtt, és még ha az lennék, akkor sincs se pénzem, se tartós párkapcsolatom. Egy gyereknek apa meg anya kell, nem egy rosszéletű báty. Nem tudnám a gondját viselni.

Sajnáltam Junhót. Láttam rajta, mennyire komolyan beszél, és annak is a szemtanúja lehettem, ahogy a karjába fogta a testvérét. Szerette. Ebben biztos voltam, és meglepett, hogy Junho képes a szeretetre. Pár hónapja még azt hittem, ez lehetetlen. Azt hittem, ez a szörnyeteg képtelen az emberi érzésekre, de mióta együtt edzettünk, egyre több oldala tárult fel előttem.

– Te egyke vagy, nem? – váltott témát.

– Igen. Szerettem volna kistestvért, de apám hallani sem akar róla. Azt mondta, én is elég nagy csapás vagyok számára.

– Tudják, hogy meleg vagy?

– Dehogy is! – Még a gondolattól is kirázott a hideg, hogy megtudják. Apám páros lábbal dobna ki. – Megölnének. Gondolom, sejtik, mert apa lánynak hív, ha haragszik rám, és többször megjegyzést tett már az öltözékemre, meg arra, hogy sosem lát lányok társaságában, de biztosra nem tudhatják.

Junho felkacagott, és kivett a hűtőből egy doboz sört. Felém nyújtott egyet, de visszautasítottam. Éjszaka néha még be szoktam venni fájdalomcsillapítót, ezért nem akartam alkoholt inni.

– Mikor gyógyulsz meg? – kérdezte Junho, miután kiöntötte az italát.

– Holnap megyünk a dokihoz vizsgálatra. Ha tudok valami biztosat, megírom.

– Oké. Arra is kérdezz rá, hogy mikor sportolhatsz újra. Jó lenne minél hamarabb elkezdeni a felzárkózást, mert le fogsz ereszteni. Addig kell ütni a vasat, amíg meleg.

– Rendben.

Megdöbbentett az a gyengédség, amivel megcsókolt. Az ajkaink alig értek össze, és az ujjai is selymesen érintették az arcom. Nem követelőzött, csak lágyan tartott a csókban, és néha kicsit erősebben hozzám nyomta a száját, de bármikor elhúzódhattam. Az asztal így is eléggé elhatárolt minket egymástól.

– Már hiányoztál. 

Junho:

Nem állíthatom, hogy sosem hazudtam Sehunnak, mert rám szakadna a plafon, de akkor tényleg komolyan hiányzott. Igaz, hogy minden este beszéltünk sms-ben, de az nem volt ugyanaz. Hiányzott, hogy összehúzza magát mellettem, hogy elpiruljon, ha hozzáérek, és végre legyen valaki, akivel beszélni is tudok, nem csak garázdálkodni. Minsikkel, a kopasz izomkolosszussal néha le lehetett ülni, hogy egy üveg sör társaságában megvitassuk az élet nagy kérdéseit, de Sehun jobb társalkodó vpét. Akármilyen ciki is bevallani, hozzászoktam, hogy mellettem van.

Számtalan lehetőség felmerült bennem az estét illetően, de aztán eszembe jutott, hogy sérült. Berángathattam volna az ágyba, és ráerőltethettem volna a vágyaimat, de az egyikünknek sem lett volna jó. Minél hamarabb meggyógyult, annál jobb volt.

Amíg nem találkoztunk, bőven volt időm agyalni a történteken. Keféltem egy kissráccal. Ez már magában is kellemetlen volt, de én még terveztem is a folytatást. Már teljesen kezdtem kétségbe esni, hogy ugyanolyan szánalmas buzi vagyok, mint a sok, affektálós táskaemelgető Tokióban, de aztán rájöttem, hogy nekem nem jönnek be a pasik. Nem jöttem zavarba tőlük, nem fantáziáltam róluk, és nem éreztem semmilyen szexuális késztetést, mondjuk Trevor megszerzésére, pedig őt imádták a csajok. Nekem nem tetszettek a fiúk. Én csak Jihonért rajongtam, Sehun meg… Azt hiszem, az a legjobb, ha úgy mondom, hatással volt rám.

Unalmas óráimban megpróbáltam összehasonlítani őket. Kerestem a közös pontokat, hogy megértsem, miért érdekel annyira Sehun.

1. Mind a ketten fiatalabbak voltak nálam.

Ez önmagában nem jelentett semmit, mert Jihon akkor is tetszett volna, ha idősebb.

2. Mind a ketten ártatlanok.

Ez már meggyőzőbb érv volt. Jihonról eszembe jutott az összes állat kölyök formája. A hatalmas szemei, a torzonborz sérója, és a mulya tartása azt sugallta, hogy vigyázni kell rá, és tetszett a védelmező szerepe. Sehun ezzel szemben inkább szánalmat keltett, és megsajnálta az ember, nála erősebb volt az, hogy gyötörni akarjam, de az is igaz, hogy meg akartam óvni, amikor Trevor bezárta a pincébe. Egy szóval tehát, ő is el tudta érni, hogy meg akarjam védeni.

3. Mind a ketten titkon magabiztosak.

Igaz, hogy Jihonról az ártatlanság jutott eszembe először, de néha a sarkára tudott állni, és felvette a kesztyűt. Amikor az árvaház előtt beszólt, alig bírtam elrejteni a mosolyom. Sosem feleselt még vissza, és nagyon bejött a harcias oldala. Sehun pedig ebben hasonlított rá. Ha felemelte a hangját, és kiáll magáért, lenyűgöző volt a bátorsága.

4. Mind a ketten őszinték.

Talán ezt tiszteltem bennük legjobban. Nem hazudtak, nem ferdítettek, és nem vágtak át senkit, mert egyszerűen nem volt szükségük rá. Mindent elértek azzal, hogy őszinték. Felvállalták a véleményüket, még ha bajba is kerültek miatta – Sehun másságát inkább nem soroltam ide, mert én sem mertem volna elmondani a szüleimnek, ha még lettek volna.

Egy dologban azonban biztos voltam. Soha senki nem tudhatta meg, hogy így érzek irántuk. Ha a bandatagok rájöttek volna, hogy érzelmes vagyok, és törődöm a gyengékkel, kinevettek volna, és gondolkodás nélkül leváltottak volna Trevorra, a rangidősre. Nem azért gürcöltem annyit, hogy ilyen egyszerűen eldobjam a rangom. Végre kiépítettem a körülöttem lévő emberekben a tiszteletet, végre valakik felnéztek rám, és ez volt az egyetlen, ami motivált arra, hogy tovább folytassam. Ha nem lett volna a banda, már én sem léteztem volna. A húgom nem volt elég indok arra, hogy ne adjam fel. Annál sokkal több kellett. Kellett egy védőháló, ami megfogott, ha elgyengültem. De ez áldozatokkal járt. Például azzal, hogy előttük máshogy kellett viselkednem Sehunnal.

Remélem, meg fogja érteni, hogy nincs más választásom.