A világtalanok 1: 13. fejezet: Feszültség

Sehun:

Reménykedtem, hogy bejutok a középdöntőbe, de mégis meglepetésként ért a hír, és hirtelen úgy éreztem, még egy kört sem tudnék szabályosan megrajzolni. A szabadidőm nagy részében gyakoroltam, és szerencsére Junho sem ragaszkodott ahhoz, hogy edzünk, tehát bőven volt időm alkotni. Persze, ez azzal járt, hogy alig maradt időnk egymásra, és amikor már egy hete nem láttam iskolán kívül – ami ugye nem számít, mert akkor esélytelen emberi kapcsolatra rávenni –, már nagyon hiányzott.

„Lerakom egy kicsit a ceruzát. Nincs kedved találkozni?” – írtam sms-t nyolc körül. Már görcsölt a csuklóm, és egyre kuszább lett a tájkép, úgyhogy pihennem egy kicsit.

„Fél óra múlva a játszótéren” – olvastam a választ, és azonnal elmentem fürödni. Nem akartam túlzottan kicsípni magam, mert Junho utálta, ha sokat foglalkozom a külsőmmel, de az arcom nyúzottnak tűnt, a hajam pedig lelapult, úgyhogy muszáj volt rendbe szednem magam.

Megpróbáltam hangtalanul kiosonni, és a lehető legóvatosabban vettem fel a cipőmet, de sajnos elkaptak az ajtóban.

– Hova-hova ilyenkor? – kérdezte anya, összefont karokkal.

– Találkozom az egyik barátommal.

– Nem voltatok eleget együtt az iskolában? – kérdezett vissza, és az órájára nézett. – Késő van. Mondd meg a barátodnak, hogy nem engedlek el.

Nagy levegőt kellett vennem, hogy fel ne robbanjak. Hetedikes voltam. Majdnem kitűnő tanuló. Bejutottam a rajzverseny középdöntőjébe. Mi a francot akarnak még tőlem?

– Már lebeszéltem. Nem fogom lemondani – közöltem, és felkaptam egy vékony kabátot. Estére csúnyán lehűlt az idő.

– Hogy érted azt, hogy nem fogod? Azt mondtam, itthon maradsz.

– Én meg azt mondom, hogy elmegyek. Amíg nem romlanak a jegyeim, azt csinálok, amit akarok – vágtam vissza, és előkotortam a zsebemből a kulcsomat. Erre persze apa is felfigyelt, és megjelent anya mellett, haragos szemmel, és mogorva ábrázattal.

– Csináld azt, amit anyád mond!

– Nem. Hagyjatok békén! – emeltem meg a hangom, és szélesre tártam az ajtót. – Ha akartok tőlem valamit, akkor először ismerjetek meg. Szégyen, hogy azt se tudjátok, mi történik a fiatokkal.

Gyorsan hagytam ott a házat, hogy ne jöhessenek utánam, és egy kicsit szégyelltem magam azért, amit mondtam. Nem akartam ilyen szemtelen lenni, de nagyon bántott, hogy nem érdeklem a szüleimet. Igazából, fogalmam sem volt róla, mit várnak el tőlem. Mintha semmi sem lenne jó, amit csinálok. Ha ötöst hozok, az a baj, hogy nem hibátlan. Ha megnyerek egy versenyt, az a baj, hogy rengeteg időm megy el vele. Ne találkozzak egyetlen barátommal se, mert az iskola a legfontosabb, de közben nem egészséges, hogy csak otthon ülök. Ki érti a felnőtteket? – csóváltam meg a fejem, és felmásztam a csúszdára. Megpróbáltam elveszni a csillagokban, de csak még magányosabbnak éreztem magam tőlük. Teljesen olyan érzésem lett, mintha egyedül lennék a nagyvilágban, és senki nem értene meg.

– Szöszi, fent vagy? – hallottam Junho hangját, mire kidugtam a fejem a rejtekről, és leintegettem neki.

Junho két hatalmas lépéssel fent termett, pontosan tudta, hol kell megtámasztania magát, és mekkora erővel rugaszkodjon el. Könnyedén emelte át a hosszú lábait a korlátom, ami nekem csak második nekifutással sikerült.

– Mi a szitu? – ült le mellém, és átkarolta a vállam. – Nagyon savanyú ábrázatod van.

– Összevesztem a szüleimmel.

– Miattam?

– Minden miatt. Szerintem nem is szeretnek.

Más erre azonnal elkezdte volna bizonygatni, hogy hülyeségeket beszélek, és a szüleim csak aggódnak értem, de Junho más volt. Ő csak felnézett az égre, majd kihalászott egy szál cigarettát a kabátzsebéből, és rágyújtott. Én odahajtottam a fejem a mellkasára, és élveztem a testéből áradó forróságot. A némaság sokkal megnyugtatóbb volt, mint a kegyes hazugságok.

– Mikor is lesz a versenyed? – kérdezte, amikor a fehér rúd utoljára parázslott fel.

– Holnapután.

– A kisfiú is tovább jutott? A feketehajú, aki rángatott téged az árvaházban.

– Jeongbeom? Igen. Szerintem meg is nyeri a korosztályában.

Láttam a rajzát az első fordulóban. Rengeteg meleg színt használt, és a színkeveréstől a napocskája mintha folyamatosan forgott volna, kicsit bele is szédültem, ha sokáig néztem. Biztos voltam benne, hogy híres festőművész lesz, ha egyszer felnő. Persze, ahhoz el kellene húznia ebből a kisvárosból.

– Junho… – kezdtem, de nem tudtam, hogyan mondjam el neki. Igazából még a szüleimnek sem említettem, és féltem tőle, hogy talán nem tetszene neki az ötlet.

– Mondjad – lehelte, és simogatni kezdte a tarkómat. Lágyan játszottak az ujjai a hajszálaimmal, és órákig képes lettem volna élvezni a kényeztetést.

– Arra gondoltam, hogyha megnyerem a versenyt, jelentkezek egy művész iskolába Tokyóba.

Junho ujjai azonnal megálltak, és egész testében megfeszült. Amikor az arcára néztem, nem láttam mást, csak kemény hűvösséget, de a szemei nem engem néztek, haragosan a távolba meredtek.

– Igaz, hogy már csak egy év van a felvételiig, de amúgy is egy tokyói művész gimibe akartam jelentkezni nyolcadik végén. Ha most átmegyek egy művészeti általánosba, egy év alatt rengeteg mindent tanulhatok.

Junho nagyon sokáig nem szólalt meg, de a keze lekúszott a hajamból a karomra, és olyan erősen szorított meg, hogy feljajdultam. Megkapaszkodtam a kabátjában, és újra felnéztem rá, de még mindig nem nézett rám.

– Nem hagysz itt! – jelentette ki, és lenyomott a földre. Durván csókolt meg, a fogai felsértették az ajkam, és teljesen alá szorultam. Fájt, ahogy cibálni kezdte a nadrágom, és egyáltalán nem akartam egy csúszda tetején csinálni. Féltem attól, hogy lebukunk, és Junho erőszakossága sem tetszett.

– Junho, nem akarom – nyöszörögtem, és megpróbáltam ellökni, de lefogta a kezeimet.

– Akkor ígérd meg, hogy nem mész sehová! – morogta.

– Ez még csak egy ötlet, és amúgy is, miért akadsz ki ennyire? Hétvégente tudnánk találkozni.

– Sehun. Nem engedem, hogy elmenj, ugye tudod? – újra az a hang, amit utáltam. A fenyegetés, a hűvösség, a kegyetlenség. Most úgy szólt hozzám, mint régen.

Máskorra halasztottam a meggyőzését, mert ebben az állapotban bármit mondtam volna, biztosan nem érti meg. Gyorsan bólintottam egyet, majd apró, megnyugtató csókot nyomtam a szájára, de esélytelen volt, hogy újra romantikus hangulatba kerüljünk. Junho leszállt rólam, és egy ideig még ültünk csendben, és bámultunk a messzeségbe, majd a telefonjára nézett, és elbúcsúzott. Nem így terveztem a találkozót, de jobb volt, ha nem feszegettük tovább a húrokat.

Tényleg nem értettem, hogy mitől akadt ki ennyire. Nem úgy tűnt, mintha nem tudna meglenni nélkülem, hiszen az iskolában csak elmentünk egymás mellett, és az utóbbi napokban délután se találkoztunk. Arról nem is beszélve, hogy pár hónapja még látni sem akart. Nagyon felidegesített. Arra számítottam, hogy támogatni fog. Én hittem abban, hogy távkapcsolatban is jól meglennénk, bár lehet, hogy neki csak a szexre kellek, és azt mégse tudjuk telefonon keresztül művelni…

Beszélnem kellett valakivel.

Jin anyukája döbbenten nézett az órájára, amikor bekopogtam, de nem csapta rám az ajtót, és nem is zavart haza.

– Jin a szobájában van – intett az emelet felé, és letett elém egy fehér papucsot. – Elvileg tanul, de szerintem titokban videó játékozik, mert fura hangok jönnek a szobájából.

Megköszöntem a segítséget, és elnézést kértem még egyszer a késői zavarásért, majd felsiettem az emeletre, és bekopogtam Jinhez. Tényleg playstationözött, és majdnem az egész arca maszatos volt a nagy adag csokoládés pattogatott kukoricától, amit fél kézzel lapátolt egy-egy lövés között.

– Te meg mit keresel itt? – kérdezte döbbenten, és leállította a játékot. Zavartan nézett körbe a kupis szobájában, majd felém nyújtotta a tálat, de elutasítottam. – Valami gáz van? Összevesztél a szüleiddel?

– Nos, ami azt illeti, igen – vallottam be, de igazán Junho idegesített. Mégis, könnyebb volt úgy beszélnem róla, ha a szüleimre hárítottam a dolgot. – Felvetettem, hogy el akarok menni jövőre egy másik suliba, és teljesen kiakadtak.

– Nyolcadikban akarsz sulit váltani? Tényleg elég meredek, de hát, megérteném, hogy el akarsz húzni innen.

Jin nem volt valami jó véleménnyel az iskolánkról, bár úgy éreztem, egyetlen iskolát se szeretne túlzottan. A jegyei erős közepesek voltak, amiket főleg Jihonnak köszönhetett, és bár voltak olyan órák, ahol kimagaslóan teljesített, de ezek időszakosak voltak. Nem volt buta fiú, viszont csak azzal foglalkozott, ami érdekelte. A többi mehetett a levesbe.

– Szeretnék rajzot tanulni, és Tokyóban találtam egy művész sulit, ahová még be is juthatnék, de meg lettem fenyegetve, hogy kapok a fejemre, ha elmegyek innen.

– Hülyék a szüleid? Ott sokkal jobb sorod lenne. Ez, ami itt van nálunk, vicc. Általánosból rögtön felkerülünk a gimibe, és még felvételit sem kell írnunk. Hiába írjuk ugyanazt az érettségit, mint a többiek, Tokyióban szerintem körberöhögnének, ha meglátnák, hogy hol tanultunk. Menj el nyugodtan! Más kitörési lehetőséged nem lesz.

– Jin, ha elmondok neked valamit, megesküszöl, hogy nem mondod el senkinek? Még Jihonnak se?

– Hát… – vakarta meg a fejét a tiszta kezével, majd szépen lassan lenyalogatta a koszosról a ragacsot. – Még sosem volt olyan, amit nem mondtam volna el neki, és ha megsejtené, nem ígérem, hogy hazudok, de ha szeretném, lakat lesz a számon. Megmondom, hogy ez titok, és megígértem, hogy nem mondom el. Így jó lesz?

Aprót bólintottam, és hátra pillantottam az ajtó felé, de nem hallottam semmi neszt. Jin anyja nem volt olyan szörnyű, mint az enyém, nem hallgatózott a folyosóról. Nagy rizikót vállalok azzal, hogy megnyílok előtte, de már így is túl régóta titkolózok. Valakinek tudnia kell. Legalább egy embernek – győzködtem magam.

– Emlékszel, amikor itt aludtunk nálad, és arról volt szó, hogy kinek melyik lány tetszett? – kezdtem a bevezetőt.

– Persze. Mi van vele? Mégis tetszik valaki, csak nem akartad Jihon előtt mondani?

– Az az igazság, hogy egyik lány se tetszik, mert…én…nos, a fiúkat szeretem.

Jin arcára lassan kúszott fel a vörösség, majd megköszörülte a torkát, és ezt annyiszor eljátszotta, hogy már kezdett nagyon kellemetlen lenni, de végül sikerült kinyögnie valami értelmeset.

– Ne sértődj meg, de sejtettem. A ruhád, a hajad, meg a smink… Eléggé árulkodó volt.

– Tudom. Remélem, nem zavar.

– Hát… – Vártam a zavart magyarázkodást, hogy ő a lányokat szereti, meg undorodik ettől, de attól még maradjunk haverok. – Sehun, ugye most nem az jön, hogy belém vagy zúgva? Csak, mert megérteném, de nem hiszem, hogy viszonozni tudnám.

– Dehogy is! – ráztam meg a fejem, és éreztem, hogy én is elvörösödöm. Talán egyszerűbb lett volna úgy kezdeni, hogy már kavarok valakivel, és akkor talán nem hiszi azt, hogy bejön. – Van valakim.

– Igen? – döbbent meg még jobban Jin, és végleg letette a tálat. – És ki az? Ismerem?

– Junho.

Jinből kitört a röhögés, majd amikor nem nevettem vele, csak egyre vörösebb és vörösebb lettem, szépen lassan leesett neki, hogy nem viccelek. Vagy ezerszer rákérdezett, hogy ezt halálosan komolyan mondom-e, és hiába válaszoltam mindegyikre igennel, nagyon sokáig tartott, mire megemésztette. Megértettem, hiszen Junho egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki a saját neméhez vonzódik, de hát így volt. Vagyis, velem biztosan csinálta.

– De hát, Junho… Ő folyton szívatott téged, nem? Össze is cseszte a cuccaidat, meg megvert, és… – hadarta Jin, és már annyira összetúrta a haját, hogy az kész fészeknek tűnt a fején. – Ezért mentett meg a pincéből, igaz? Nem véletlenül volt ott, hanem azért, mert aggódott érted.

– Az túlzás, hogy aggódott, de… Mindegy. A lényeg, hogy kavarunk. És igazából nem a szüleim nem akarják, hogy iskolát váltsak, hanem ő.

Jin így már még biztosabb lett abban, hogy Tokyóba kell mennem. Részben azért, amit korábban mondott, részben pedig azért, mert nem értett egyet azzal, hogy valaki más döntsön az életemről – főleg, ha az a másvalaki Junho.

– Sehun, gondolj már bele! Az az alak terrorizált téged, aztán rád mászott, és most megpróbál maga mellett tartani úgy, hogy nem is akar járni veled. Az ő véleménye érdekelne utoljára, ha a jövőmről döntenék. Aki nem akar jót neked, csak saját magának, az nem a barátod. És főleg nem a párod.

Tudtam, hogy igaza van, de ismertem már Junhót annyira, hogy tudjam, nem mindig úgy gondol mindent, ahogy először kimutatja. Talán, meg tudnám győzni… – reménykedtem, de volt valami vészjósoló abban, ahogy a csúszda tetején rám nézett.

– Lehet, hogy fel se vesznek – tereltem el magamtól a válaszadás lehetőségét.

– Tehetséges vagy. Szerintem tutira átvesznek, de jobb, ha addig nem hozod fel ezt az előtt az állat előtt, mert képes, és úgy megver, hogy felkelni se tudj az ágyból, nem hogy elköltözni. Ha már kezedben lesz a papír, akkor úgysem tehet mást. Vagy beletörődik, és támogat, vagy elveszít, de akkor jobb is, hogy így történt.

Hiába mondtam Jinnek, hogy nem kell hazakísérnie, Junho nem fog várni egyik bokorban sem, ő aggódott értem. Ráadásul úgy gondolta, a szüleim is kevésbé fognak haragudni, ha hazakísér, mintha egyedül állítanék be.

– Sehun, köszönöm, hogy elmondtad – paskolta meg a vállam, de hamarabb elkapta tőlem a kezét, mint szokta. Megértettem, hogy szoknia kell a dolgot. Mégis csak más gondolni, és tudni valamit. – És ha bármiben segítség kell, szólj! Akármiben.

Szerettem volna megölelni, hogy érezze, milyen hálás vagyok neki, de mivel viszolygott egy kicsit, inkább nem tettem. Ehelyett mélyen meghajoltam neki, amitől teljesen zavarba jött, és olyan szélesen mosolygott, hogy majdnem szétfeszült tőle az arca.

– Jó éjszakát! – integettem neki az ajtóból, és nagy lélegzettel beléptem a házunkba. A szüleim ott szobroztak a lépcsőnél, és vártam a kiabálást, meg a pofont, de egyikből sem kaptam.

– Sehun, mondd, miért kell ezt csinálnod? – kezdte anya bosszúsan. – Nem veszekedtünk volna veled, ha elmondod, hogy Jinnek segítesz felkészülni a témazáróra. Most hívott az anyukája, hogy elmagyarázza, miért mentél át ilyen későn. Ennyire nem bízol bennünk? Miért nem avatsz be az életedbe?

El sem hittem, hogy Jin anyukája kihúzott a pácból. Biztosan nagy gyakorlata lehetett abban, hogyan segítsen egy lázadó kamasznak. Jin megfogta az isten lábát azzal, hogy ilyen anyja van – gondoltam, és lehajtottam a fejem. Úgy szerettem volna, ha az én szüleim se lennének ilyen maradiak, de túl későn születtem, és ők már túlságosan idősek voltak ahhoz, hogy változzanak.

– Bocsánatot kérek a viselkedésemért – hajoltam meg, és addig úgy maradtam, amíg apa meg nem szólalt.

– Jól van. Vedd le a cipőd, és irány a szobádba! Holnap iskola.

Zúgott a fejem, és minden tagom fájt a fáradtságtól, de nem bírtam elaludni. Folyton Junhon járt az agyam, és azon, hogy mennyire kibukott rám. Annak örültem, hogy nem akar elveszíteni, de azzal nem értettem egyet, ahogy ezt kifejezte. Mégis mit gondol, hogy örökre megelégszem azzal, hogy a szeretője vagyok?

Amikor pittyegett a telefonom, majdnem kiestem az ágyból, olyan hirtelen kaptam utána. Zakatoló szívvel nyitottam meg az üzenetet, és nagyon reméltem, hogy Junho bocsánatot akar kérni.

„Sehunie… Fasz voltam. Nem akartalak megijeszteni, de belegondolni abba, hogy itt hagysz… Mindegy. Sajnálom, oké? Nem erőszakoskodom többé. Megértem, hogy el akarsz húzni innen, de te meg azt értsd meg, hogy nem akarom, hogy elmenj. Mit szólnál a vonatozáshoz? Másfél óra csak az út. Mások is utaznak ennyit a suliba. Nem kellene ezért koliba menned. Úgyis kicsinálnának. A koli ezerszer rosszabb, mint mi.”

Fogalmam se volt, mit lehetne erre visszaírni. Junho bocsánatot kért, de a lényeget még mindig nem értette. Ráadásul nem is volt biztos, hogy átvesznek, és még a szüleimet se kérdeztem meg róla. Mégis, azért reménykedésre adott okot, hogy a végén legalább megpróbált kompromisszumot kötni a vonatozással.

„Megbocsátok, de szerintem hagyjuk ezt a témát. Még nem is biztos. Csak egy feltevés volt. Ne veszekedjünk emiatt.” Tényleg úgy gondoltam, jobb, ha lapátra tesszük ezt a témát. Talán, majd akkor visszatérhetünk rá, ha több ideje vagyunk együtt.

Junho:

Amikor Sehun azt mondta, hogy el akar menni a városból, rájöttem, hogy mennyire zavarna, ha nem lenne mellettem. Hozzászoktam már. Ha hívom, jön, ha megkérem, hogy aludjon ott, ott alszik, ha megcsókolom, szétnyitja előttem az ajkait. Szeretem, ha odabújik hozzám, és azt is, ha játszhatok a puha tincseivel. Belegondolni abban, hogy eltűnjön az életemből…

Éreztem, hogy újra felkúszik a gyomromon az idegesség, és kértem egy újabb kört a bárban. A sokadikat ittam már, és a többiek is látták, hogy valami bajom van, mert nem mertek megközelíteni.

Átgondoltam az életem.

Minden akkor ment tönkre, amikor valaki eltűnt. Anyám meghalt, és egyedül maradtam a pótapámmal, aki majdnem annyira utált, mint azt, aki nemzett. Amikor a pótfater is lelépett, mert degradált neki, hogy két gyereket neveljen egyedül, a húgom árvaházba került, én meg lakhattam a fullrészeg, erőszakos apámmal. Csak akkor fordult jóra a sorsom, amikor elpatkolt az a nyomorult, és megörököltem a házát.

Nem túl jó tapasztalatok.

Ha Sehun elköltözne, senkivel nem tudnék beszélgetni, senki nem imádna úgy, mint ő, és újra elveszteném a gondoskodás látszatát. Mert jól esett, hogy néha főz nekem, vagy megágyaz, mielőtt iskolába megyünk, és az is, hogy érdekli a véleményem az életével kapcsolatban. A srácokkal jó volt hülyülni, meg bandázni, de őket nem hívhattam át magamhoz, ha magányos voltam.

Persze tudtam, hogy egy valakit enyhíthetne Sehun hiányán, de az a nyomorult kis Jin az utamban állt. Miért nem ő lép le? Miért nem talál magának valami elfoglaltságot a világ végén? Akkor legalább lenne esélyem arra, hogy Jihon megismerjen. Mert így, biztosan nincs jó véleménnyel rólam, és ha még meg is kedveltetném magam, Jin azonnal lebeszélné rólam. Rohadt kis tetű – gurítottam le még egyel, és inkább elvettem az üveget. Fontos másodperceket veszítettem azzal, hogy mindig töltögetni kellett.

Hazafelé dülöngélve azon gondolkodtam, hogyan tudnám a lehető legjobban alakítani a dolgokat. Sehunt nem kötözhettem le, és azt sem parancsolhattam meg neki, hogy maradjon a városban, mert a szülei véleménye fontosabb az enyémnél, de valahogy át kell fordítnom fortuna kerekét a saját javamra.

Félrészegen, remegő ujjakkal, és homályos látással órákig tartott bepötyögnöm az sms-t, de végül sikerült. Eszembe jutott, hogy Tokyió nincs is annyira messze, és talán vonattal is feljárhatna. Persze, fárasztó lenne, meg minden, de amíg utazik, megtanulhatná a tananyagot, és este bőven lenne még ideje rám. Teljesen működőképes terv volt, ráadásul garantáltan nálam tölthetné a hétvégéket, nem csak olyan „lehet, hogy hazajövök” módon.

Sehun persze inkább a szőnyeg alá söpörte a dolgot, ahelyett, hogy meghajtotta volna a fejét az akaratom előtt, de nem forszíroztam a dolgot. Igazából, örültem volna, ha elfelejteni ezt az egész ötletet. Végül is, ha jó barátja leszek, és még inkább belém habarodik, eszébe se fog jutni, hogy itt hagyjon. Nincs más dolgom, csak megadni neki azt, amit szeretne. És bár továbbra sem vállalhatom fel, hogy járok egy sráccal, elég, ha őt meggyőzöm.

Holnap veszek magunknak páros ékszert – határoztam el, és összeszedtem minden dugipénzem, hogy a lehető legszebb ajándékot vegyem neki. A maradása bőven megért ennyit.