A világtalanok 2: 2. fejezet - Beszélgetés

Jihon:

Egész éjjel szorongtam. Valamilyen megmagyarázhatatlan nyugtalanság ült rajtam, folyamatosan kapkodtam a fejem a hangokra, és reggel alig mertem elindulni. Nem értettem, mi ütött belém.

Az órák továbbra is unalmasan teltek, és a zaklatottság miatt annyira sem tudtam figyelni, mint általában szoktam. Egy újabb adag dolgozatot kellett kitöltenünk, amikre természetesen semmit sem készültem. Régebben jól tartottam a jegyeimet, hogy inspiráljam Jint, de mióta lelépett, a motivációm is elpárolgott.

Zakatoló fejjel szöktem meg kémiáról, és a kaput támasztva vártam, hogy történjen már valami. A nap hétágra sütött, és legszívesebben lementem volna a cukrászdába elnyalni egy fagyit, de nem volt elég merszem ahhoz, hogy kiszökjek a suliból. Egy-két óra belefért, de ha a szüleim meglátnának iskolaidőben odakint, levennék a fejem.

– Lógunk-lógunk? – Ijedten fordultam a hang irányába, és vártam, hogy a többi „szellemes” megjegyzés is elhangozzon, de Junho egyedül jött. – Azt hittem, te jó fiú vagy.

– Levegőzök – motyogtam, és visszafordultam a kerítés felé.

Most már nem elég, hogy börtönben érzem magam, de kaptam a ketrecbe egy oroszlánt is. Nagyszerű – húztam el szám, amikor megéreztem a cigaretta füstjét. Ha egy tanár rajtakap, hogy idekint bagózom Junhóval még egy gyönyörű beírást is kapok – az teljesen mellékes, hogy én rágyújtottam-e. Azt is utáltam, amikor Jin füstölt.

– Kérsz? – nyújtotta felém a dobozt Junho, amikor felé fordultam. Meglepetten méregetett, amikor nemet intettem. – Pedig mintha az idegesítő haverodnál többször is láttam volna.

– Nála lehet, de nálam biztosan nem. Rosszul vagyok a szagától.

– Igen? – tette fel a költői kérdés, és legnagyobb meglepetésemre eldobta a szálat. – Mit szólnál egy fagyihoz? Rohadt meleg van.

– Még óráim lesznek – indultam el az iskola felé, de utánam kapott, és visszarántott maga mellé. Ijedten néztem fel a ragadozó szemekbe.

– A fagyi nem harap. Gyere velem!

Féltem, hogyha újra visszautasítom, megver, így inkább beleegyeztem. Kérhetne ezerszer rosszabb dolgokat is.

Leszegett fejjel baktattam mellette, reménykedve, hogy az arra járók nem ismernek meg. Nem mindig előnyös egy kisvárosban élni. Tokyóba könnyebb lenne lógni. Itt mindenki ismer mindenkit, és hamar a szüleim fülébe jut minden rosszasság. Az is meglepő volt, hogy Jinnel folyton megúsztuk a stikliket. Bár ő mindig kivágja magát a csávából. Több életre elég szerencsét kapott az istenektől.

– Rendelj, amennyit szeretnél. Én fizetek – mutatott végig a választékon Junho. Annyira elkalandoztam, hogy fel sem tűnt, hogy megérkeztünk.

– Nekem is van pénzem – makacskodtam, miközben a pisztácia és a citrom között vacilláltam.

– Nem baj, meghívlak.

Nem értettem, Junho miért haverkodik velem. Nincs szükségem se a kedvességére, se a pénzére. Szakadjon le rólam! Én egy ilyen gyökérrel nem barátkozom – kaptam elő a tárcám, és kifizettem a két gombócot. Végül nem tudtam dönteni közöttük.

Junho is kikérte a sajátját, és követett a teraszra. Nem bántam volna, ha magamra hagy. Dühösen nyalogattam az édességet, és nem is vettem észre, hogy már a citromnál tartok. Teljesen feleslegesen vettem a pisztáciát, mert még az ízére sem emlékeztem.

– Nem fog megfájdulni a torkod? – kérdezte Junho a félig üres tölcsérre bökve.

– Mit tudom én! – vontam meg a vállam, és hátat fordítottam neki. Annyira idegesített, hogy bámulja, ahogy eszem. Mintha élvezkedne…

Amikor rájöttem, hogy mire gondoltam az imént, azonnal elöntött a forróság. Megpróbáltam a fagyira koncentrálni, de a nyalintásoktól csak még piszkosabb gondolatok jutottak az eszembe. Ezt nem hiszem el! – nyögtem fel, amit Junho is észrevett, és lassan mellém lépett, hogy lássa az arcom. Én persze azonnal a másik irányba néztem, de mégsem bújhattam el örökre. Az már nagyon ciki lenne.

– Én mondtam, hogy ne habzsolj! – csóválta meg a fejét, és letörölte az államról az oda kenődött hűsítőt. Ha nem mondta volna, észre sem veszem, hogy összemaszatoltam magam.

Nem értettem, hogy miért vert olyan hevesen a szívem. Olyan, mint, amikor… Megráztam a fejem. Nem, egy cseppet sem olyan! – szögeztem le. Ez a zavar csak a hülye gondolataim miatt van, nem Junho az oka. Ő egy gonosz, rosszindulatú, szemétláda, aki tönkretette Sehun életét.

– Kérsz még? – kérdezte Junho, amikor sikeresen letisztogatott. A szalvéta kemény és durva volt, míg az ujjai puhák és forróak. Amikor Junho lenyalta róluk a citromos fagyit, megint lángba borult az arcom.

Szörnyű, hogy miket gondolok! – ráztam meg a fejem, és inkább becsuktam a szemem. A szellőre koncentráltam, a napsugárra az arcomon, és az édes illatokra, amik körbelengnek. Jint idéztem magam elé, a gödröcskéket az arcán, a hatalmas szemeit, amik mindig huncutul csillognak, és a dús ajkait.

– Szebb a szád, mint a lányoknak! – kúszott be a tudatomba Junho hangja, mire azonnal felpattantak a szemeim. Most tényleg azt mondta, amit hallottam? – Még sosem láttam ilyet. És a bőröd is olyan, mint a porcelán. Nagyon jó géneket örököltél.

– Aha – motyogtam magam elé, és meglazítottam a nyakkendőmet. Mikor lett hirtelen ilyen meleg?

– Tudom, hogy a suliban nincs túl jó véleménnyel rólam… – Junho egy kis szünetet tartott, majd vicces fintort vágott. – nos, senki, de nem vagyok olyan vészes. Nem lenne kedved barátkozni velem?

– Hogy mi? – tőrt ki belőlem az értetlenkedés. Úgy beszélt velem, mintha egy lány lennék, akit randira próbál hívni. Jihon! Miért kell ilyen hasonlatokat kitalálnod? – szidtam meg magam.

– Tudsz kosarazni? Délután lesz egy meccsünk egy ellen…másik csapattal – helyesbített gyorsan. Hallottam már róla, hogy Junho bandája folyamatosan balhézik a vörös kendősökkel, de Jinnel mindig távol maradtunk a két banda szórakozóhelyétől. Jobb nem a tűzvonalba lenni, ha összecsapnak. – Kiesett az egyik emberünk, és te pont jó magasságban vagy. Na, van kedved?

Se kedvem, se erőm nem volt hozzá. Valóban elég magas vagyok a kosarazáshoz, de a testalkatom egyáltalán nem alkalmas az ütközésekhez. Kettétörök, mint egy ropi, ha a Dakho-félék nekem rontanak.

– Nem vagyok egy nagy kosaras – vallottam be, miközben a tölcsért harapdáltam. – A pingpong jobban megy.

– Hát, azt maximum sörrel szoktunk játszani – próbálta meg elrejteni a mosolyát Junho, de nagyon kellemetlenül éreztem magam. Igaz, én nem bandázok, és az se a szokásom, hogy minden este lerészegedjek, de ez nem jelenti azt, hogy szürke kisegér vagyok. Miért néz le ez a tetű? – húztam fel magam. – Majd bebizonyítom én neki, hogy mit tudok.

– Oké, benne vagyok.

Nem volt nehéz kitalálni, hogy hol lesz a meccs. Egyetlen egy kosárpálya volt a városban, ami elég nagy ahhoz, hogy összecsapjanak rajta. A többi arra jó, hogy két-három ember gyakoroljon, vagy a gyerekek játszanak az ebéd előtti szünetben.

– Jobb, ha már vissza sem mész a suliba. Pihenj otthon, és egyél előtte rendesen, nehogy leessen a vércukrod – figyelmeztetett Junho, amikor elhagytuk a cukrászdát.

– Akkor délután – bólintottam felé, és sietős léptekkel megindultam az ellenkező irányba. Reméltem, hogy nem akar hazakísérni.

– El ne késs! Ötkor kezdődik – kiáltott utánam.

Otthon a szekrénybe vertem a fejem, amiért voltam olyan idióta, hogy ilyen ígéretet tettem. Ha nem megyek el, másnap biztosan megvernek a vereségért, ha elmegyek, akkor pedig a pályán csépelnek össze. Nagyszerű! Jihon, te idióta! – csúsztam le a földre. Az ágy alól kihalásztam az edzőcipőmet, és összeszedtem a tréningruhámat. Jobb, ha elmegyek gyakorolni előtte – pattogtattam meg a kosárlasztit, ami jócskán leeresztett, mióta utoljára használtam.

A kosárra dobással nem volt probléma, minden szögből sikerült beletalálnom, egyedül az ütközésektől féltem.

– Nincs kedved játszani velem? – kérdeztem meg az egyik kutyasétáltatót. Vagy kétszer akkora volt, mint én, pontosan jó lenyomata Junho ellenfeleinek. – Veszek neked egy sört, ha nyersz.

– Elmúltál már tizennyolc? – mért végig az alak kételkedve.

– El – hazudtam. Valójában csak tizenhat voltam.

Jó ötlet volt felkérni az idegent, hogy gyakoroljon velem. Folyton elvette tőlem a labdát, de a sokadik vereség után már kezdtem ráérezni, hol rontom el. Minél tovább csiszoltam a mozdulataimat, annál többször sikerült megtartanom a pozícióm.

– Köszi, hogy segítettél – nyomtam a kezébe a hideg sörösüveget. Szerencsém volt, hogy az eladó lány szerelmes belém, így bármikor kikönyöröghettem nála egy csokit, vagy gyengébb szeszes italokat.

– Nincs mit. Legalább elütöttem az időt.

– Tényleg! Meg tudod mondani, hány óra?

– Persze – húzta elő a telefonját a tag. – Öt óra.

Úgy nyargaltam el, hogy még köszönni is elfelejtettem. Lóhalálában siettem a kosárpályára, ahol már szép számmal összegyűltek az emberek. Szuper, az egész város látni fogja a bénázásom – csóváltam meg a fejem.

– Itt van – húzott be a körbe Junho, és ismertette a tervet. – Mivel Jihon nem vágja túlságosan a sportot, ő lesz a colos. – Hirtelen fordult felém. – Nem lesz más dolgod, csak beállni üresbe, és ha megkapod a labdát, bedobni. Menni fog?

Aprót bólintottam, majd félve a kezekre helyeztem a sajátomat. Egy energikus csatakiáltás után elkezdődött a mérkőzés, én pedig megpróbáltam betartani, amit Junhó mondott, de nagyon nehéz volt üresen maradni. Az ellenfél egyik játékosa folyamatosan a nyomomba volt, lökdösött és taszigált, alig bírtam lerázni magamról. Ha végre hozzám került a labda, akkor is kiütötte a kezemből. Folyamatosan Junhónak kellett takarítania utánam.

A szünetben a csapattagjaim nem voltak elájulva a teljesítményemtől.

– Te tényleg nem vagy nagy segítség – nézett végig rajtam flegmán egy vékonyarcú, barnahajú srác. Azt hiszem, Trevornak hívták. Furcsán vékony hangja volt a testalkatához képest. – Mondjuk, ilyen pipaszár lábakkal nem is csoda.

– Ne piszkáld a gyereket! – állt ki mellettem Junho. – Így legalább pályára állhattunk.

A második félidő az elsőnél is sokkal rosszabb volt, az ellenfelem vérszemet kaphatott, mert sokkal többször szaladt nekem. Egyszer olyan erővel lökött fel, hogy másfél métert csúsztam a betonon. Az alkaromról lehorzsolódott a bőr, és a könyököm is sajgott, de felálltam, és tovább folytattam a játékot. A copfosat azonban megjegyeztem magamnak, és egy következő összecsapáskor jól nekicsapódtam. A hirtelen támadástól elejtette a labdát, amit gyorsan Junhónak passzoltam, és így pontot szerezhettünk.

– Mit lökdösöl királylány? – taszajtott rajtam egy hatalmasat az emberem, de ezúttal nem veszítettem el az egyensúlyom, megtámaszkodtam, és – Trevort mintául véve – flegmán végignéztem rajta.

– Mi van? Szabályos voltam, nem?

Abból, hogy nem kaptam választ, úgy gondoltam, megnyertem a csatát, de valójában csak a saját helyzetemet nehezítettem meg. Még agresszívabban támadt rám, és egyszer még a pályát körbekerítő rácsra is szándékosan felpasszírozott. Némán tűrtem a folyamatos szurkálásait, de amikor lekurvázta az anyám, elszakadt a cérna.

– Mit mondtál, te köcsög? – ütöttem ki a kezéből a labdát, és olyan közel léptem hozzá, hogy szinte összeért a testünk. Nem szakítottam meg a szemkontaktust, még akkor sem, amikor megpaskolta az arcom.

– Nyugi, kiscica. Ne karmolássz, nehogy letörjön a körmöd – gúnyolódott, és egyáltalán nem számított rá, hogy állom vágom. Az egész karomon végigszántott a fájdalom, miután eltaláltam, és nem sokkal később megkaptam a választ is. Akkora öklöst nyomott le, hogy a földön kötöttem ki.

A kosármeccs ezután verekedéssé fajult, és csak azért nem sérültem meg komolyabban, mert Junho a háta mögé tolt. Végül a rendőrök szirénája rekesztette be a bunyót, és életemben először futottam a zsaruk elől.

Junhoék törzshelyén, az Arany Patkányban húztuk meg magunkat, ahol a pultos ingyen adta az első kört. Én vissza akartam utasítani a felest, de leerőltették a torkomon. Majdnem megfulladtam tőle, teljesen lemarta a nyelőcsövem, és percekig nem tudtam megszólalni utána, annyira krákogtam.

– Gyere királylány, ellátom a sebed – nyitotta fel az elsősegélydobozt az egyik kopasz srác. Ahhoz képest, hogy milyen félelmetes volt a külseje, óvatosan fertőtlenítette le a karom.

– Szerintem ne hívd így, mert neked is bemos egyet – kacarászott Junho, és elém tolt egy korsó sört. – Jól nekimentél Beomseok kedvencének. Van ám benned spiritusz.

A következő megjegyzésem újabb mosolyt csalt az arcára.

– Azt se tudom, ki az a Beomseok.

– Honnan szakasztottad ezt a srácot? – kérdezte a kopasz, aki útközben bemutatkozott; Minsiknek hívták.

– A suliból – jegyezte meg Junho, mire Minsik elhúzta előlem a sört.

– Ihat egyáltalán?

– Miért, te betöltötted már a felnőtt kort, amikor részegen az árokba hánytál? – kérdezte Junho, és valószínűleg mindenki emlékezhetett az ominózus esetre, mert hangos nevetésben törtek ki. Szegény kopasz vöröslő fejjel tolta vissza elém az italt.

Nem maradtam sokáig velük. Kívülállónak éreztem magam, mert nem ismertem a történeteiket, és valójában nem is akartam Junho sleppjével lógni. Miután megköszöntem Minsiknek az ellátást, felszívódtam.

Otthon fáradtan, de mosollyal az arcomon vetődtem le az ágyra. Mivel nem volt erőm felkelni, a telefonomba írtam meg a fiktív levelet.

Hyung,

El sem hinnéd, kikkel kosaraztam ma.

Az egész úgy kezdődött, hogy Junho meghívott fagyizni. Hihetetlenül kellemetlen volt, mert folyton zavarba jöttem felidegesített, de végül belementem, hogy játszok velük délután. Kaptam egy csúnya jobbegyenest, a fél karomról leszakadt a bőr, és egy beazonosíthatatlan folyadék is lemarta a torkom, de jól éreztem magam. Mióta leléptél, először hülyéskedtem másokkal.

De… azért jó lenne, ha visszajönnél. Tokyo biztos nem olyan izgi, mint vártad.

Jin:

Szétuntam az agyam. Uncsi, uncsi, uncsi! – károgtam koreaiul, amit Tokyóban szerencsére senki nem értett. Ha ki akartam mondani, amit érzek, de nem akartam, hogy értsék, ez volt a legjobb megoldás.

– Jin, eljössz velem moziba? – Minami továbbra sem adta fel. Bárhogyan döntöttem, rosszul jártam. Ha elutasítom, tovább zaklat, ha igent mondok, még inkább a nyakamra fog járni, mert azt hiszi, van esélye.

– Van barátnőm – vetettem oda egyszerűen, és kibámultam az ablakon. Bár kívülről hűvösnek, és nyugodtnak látszódtam, belül lázasan rajzoltam a képzeletbeli csajom körvonalait.

– És hova jár suliba?

– Koreába. – Azt mind látták, hogy korai vagyok, arról nem kell tudniuk, hogy még sosem jártam ott.

– Tehát nem is japán? Hiszen akkor távkapcsolatban vagytok.

Aprót bólintottam, és tudtam, ez nem fogja meggyőzni arról, hogy nem izgat. Biztosan be akarja bizonyítani, hogy a távolság erősebb nálunk, de én is jó vagyok a színészkedésben. Álmai regényhősét fogom megeleveníteni, aki a végsőkig kitart a szerelme mellett. Ha az ideálját mintázom le, túlságosan tisztelni fog ahhoz, hogy elrontson. Minami túl egyszerű lélek hozzám.

– És hogyan néz ki?

– Nos… – sóhajtottam fel, mielőtt belekezdtem a hazugságba. – Feketehajú, nagyok a szemei, dús, rózsaszín ajkai, és fehér bőre van. Alacsonyabb nálam, törékeny, és keresztes fülbevalót hord – soroltam.

– Akkor hasonlít rám! – örvendezett Minami. Egyáltalán nem hasonlított rá.

– Nem igazán. Ő olyan, mint egy angyal. Vagy mint egy cica. Szárnyas cica.

Kezdtem belezavarodni a képekbe. Szerettem a macskákat, ezért mondtam, hogy olyan, mint egy cica, de ha el akartam érni, hogy Minami jobbnak gondolja magánál, nem az aranyosságra kellett volna gyúrnom. A végén még elkezd nekem cukiskodni. Még csak az hiányozna!

– Mutatsz róla képet? – akaratoskodott, a lehető legrosszabb kérdést téve fel.

– Mindjárt megnézem, van-e – pörgettem végig a fényképlistát, de egyik exemet sem örökítettem meg. Csak Jihonnal van egy… Ez az! – lelkesültem fel. Az egyik részegségkor le akartam kapni, de a nyakamba bújt. A hajától nem látszott az arca, és én rohadtul elégedett fejet vágtam. Simán elmegy a csajomnak – még ha fura is, hogy őt használom fel a meneküléshez.

– Alig látszik belőle valami – húzta el a száját Minami, amikor megmutattam neki a fotót.

– Nem szeret szerepeli. Visszahúzódó típus.

Olyan gyönyörűen sikerült kihúznom magam a randi alól, hogy Minaminak már eszébe sem jutott elhívni, a barátnőm azonban annál inkább izgatta. Egész nap róla faggatott. Hogy mi a kedvenc színe, milyen márkájú ruhákat hord – ezt volt a legnehezebb kitalálni –, és milyen gyakran beszél velem.

Mire hazaértem, már teljesen belezavarodtam a hazugságaimba, kénytelen voltam lejegyezni az adatokat, nehogy magam ellen beszéljek. Ahogy elnéztem a végeredményt, egy igazán nekem való bige jött ki. Határozott, lehet vele hülyülni, részt vesz a fiús programokban, de gyakran zavarba jön a bókoktól, és szeret álmodozni. Pontosan ilyen barátnőt kerestem magamnak, de sosem találtam még csak hasonlót sem. A feltételeim már annál a pontnál megbuktak, hogy szereti a fiús programokat. A lányok nem szeretik bemocskolni a ruhájukat, utálják, ha szétzilálják a frizurájukat, és semmiképpen nem bújnának deszkás cipőbe.

 – Anya, ott fogom hagyni a sulit – nyomtam cuppanós puszit a puha arcra. Tegnap óta elástuk a csatabárdot, bár továbbra sem akartam átmenni a nagynénihez.

– Miért? Mit tettek ma az osztálytársaid? Ki akarták szívni az agyad? – Anya nem tudott leakadni a marslakós viccekről.

– Nem, de az egyik nőstényük szaporodni akar velem. – Anya kiejtette a flakont a kezéből, és kis időre felhagyott az ablaktisztítással.

– Ha apád hazajött, szólok neki, hogy beszélgessen el veled.

– Arra semmi szükség, már mindent tudok – legyintettem, és beleharaptam az almámba. Meglepően nem voltam éhes – ez egyáltalán nem jellemző rám. Anya olyan bőséges tízórait pakolt, hogy degeszre ettem magam. – Inkább a te segítséged kellene.

– Az enyém? – Anya jogosan döbbent meg, mert még sosem kértem a segítségét lányügyekben. Sosem vittem haza az exeim, de a kisvárosban mindenki tudott mindenről, biztosra vettem, hogy hallotta, kivel kavartam.

– Kitaláltam magamnak egy kamucsajt, hogy Minami leszálljon rólam, de nem vált be. Arra gondoltam, eljátszhatnád őt.

Elmagyaráztam anyának a részleteket. Ő az egyik laptopnál fog ülni, én a sajátomnál, és Skypon beszélünk. Az arcának nem kell jól látszódnia. A mikrofon eltorzítja annyira a hangját, hogy fiatalnak tűnjön – amúgy sem néz ki annyinak, mint a kora –, és ha beválik, Minami egy életre leszáll rólam.

– És nem fog gyanút, amiért őt is bejelölöd a beszélgetésben?

– Nem olyan okos. Hajtani fogja a kíváncsiság, ezért végighallgatja a beszélgetésünket, majd hirtelen észreveszem, hogy rányomtam, és elnézést kérek tőle.

– Nem tetszik ez nekem. Ilyen csúnyán átvágni szegényt. Teljesen meg tudom érteni, hogy belezúgott az én szép fiamba – simogatta meg anya az arcom, amit élvezettel tűrtem.

Egész ebéd közben győzködtem, hogy ezzel nem ártunk neki, mert én amúgy se folytatnék vele kapcsolatot. Sokkal kevésbé fáj, ha azért mellőzöm, mert foglalt vagyok, mintha simán közlöm vele, hogy nem jön be.

– Miért nem mondod meg, hogy nem tetszik?

– Anya, az alienek között ez nem így megy. Teljesen mindegy, hogy mit mondasz, rád szállnak, és ha szabadulni akarsz, lerágják a lábad.

– Azért biztosan nem akar felfalni.

Nem volt más választásom. Be kellett vetnem a titkos fegyvert.

– Ha segítesz lerázni Minamit, jól fogok viselkedni a nagynéninél. Kedvesen mosolygok, és nem jegyzem meg, hogy a piszkálásod helyett kereshetne magának egy jó fasz…it.

Anya dühösen nézett rám, amiért megzsaroltam, de ismert annyira, hogy tudja, simán képes vagyok pokollá tenni a hétvégét, ha nem kapom meg, amit akarok. Általában nem szoktam erőszakos lenni, de Minamitól kirázott a hideg. Simán el tudtam képzelni egy horrorfilmben, amint kimászik a falból, hogy átvonszoljon a túlvilágra. Félelmetes tekintete van, ha engem fixíroz.

– Rendben, de nem lesz több ilyen – figyelmeztetett anya.

Szorosan magamhoz öleltem. Biztosra vettem, nekem van a legmenőbb anyám a világon. Szép, okos, és segít életben maradnom a japán szörnyiskolában.

– Drágám, találtam egy bökkenőt a tervedben – jött be anya fél óra elteltével a szobámba. Éppen a negyedik szintnél tartottam a játékban, amikor megzavart.

– Mit?

– A lány japán. Miért kell nekünk koreaiul beszélnünk?

– Azt mondtam, hogy a csajom koreai. Evidens, hogy úgy beszélünk.

– De hát egy mukkot sem fog érteni belőle!

Leállítottam a játékot, és komolyan anya felé fordultam. Látszott, hogy van közöttünk tizennyolc év korkülönbség.

– Anyu, az UFO nőstények olyan birtoklóak, hogy mindent rögzítenek, és utána az ördöggel is cimborálnak, hogy megértsék. Ha nem hiszed, fogadjunk! Fél havi zsebpénzemet felteszem rá, hogy felveszi a beszélgetést, aztán lefordítja valakivel.

– Állom, de ha veszítesz, a pénz felett a konzolodat is oda kell adnod egy hétig.

Belementem az alkuba, egyértelmű volt, hogy nyerek. A lányok folyamatosan a telefonjukkal mászkáltak, hogy kétpercenként képeket posztolhassanak a neten, kizárt, hogy egy ilyen fontos dolgot ne rögzítsen Minami.

Amikor már mindent átbeszéltünk anyával, és készen álltunk rá, hogy elkezdjük a műsort, beküldtem a szobájába. Ha ott ülne mellettem, biztosan elröhögném magam. A gép előtt ülve el tudtam képzelni, hogy egy fiatal pipivel csevegek.

– Kezdődhet! – nyomtam le az Entert, és beállítottam a kamerát, hogy jól látszódjon az arcom. Minamit csak megtekintőnek jelöltem be, hozzászólni nem tudott a beszélgetéshez.

– Szia, szépségem. Hogy vagy? – kérdeztem a „csajom”. Anya zavarba jöhetett, mert sokára reagált, de ez is kapóra jött, hiszen pontosan így alkottam ki a lányt. Sűrűn elvörösödik, ha bókolok.

– Jól. Hiányzol, oppa. – Már ezen majdnem behaltam.

– Te is nekem. A tavaszi szünetben kis érettségi lesz, de nyáron mindenképpen hazarepülök. Alig várom, hogy lássalak.

Vagy egy órán át csevegtünk. Elmeséltem az egész napom, ő is beszélt a legújabb ruháiról, és kitárgyaltuk a kosármeccs eredményét is. Amikor elnézést kértem Minamitól, hogy rákattintottam a nevére, már a válaszaiból tudtam, hogy sikerült. Mission: complete – öklöztem a levegőbe.

Vacsorakor anya rám se nézett, apa azonban észrevette, hogy valamit sumákolunk, és egész idő alatt feszült maradt. A főfogásnál fedtem fel előtte, mi történt.

– Apa, rossz hírem van. Lecsaptam anyát a kezedről – karoltam át az említettet, mintha a barátnőm lenne. Nagyon fájt a csípés, amit az oldalamra kaptam, de továbbra sem eresztettem el.

– Miről beszélsz te? – lett egyre vörösebb apa feje. Ijesztően festett az evőeszközökkel a kezében. Mintha azzal akarna felnyársalni.

– Segítettem neki lerázni egy lányt. Én játszottam a barátnője szerepét – vallott színt anya.

Apa olyan arcot vágott, mintha a Himalája esett volna le a szívéről. Hangosan felkacagott, és meglazította a nyakkendőjét.

– Én meg azt hittem, hogy a szeretőddel csetelsz, amíg dolgozom.

Majdnem megfulladtam a nevetéstől. Anya fejbe vágott, de nem bírtam visszafogni magam. Hihetetlenül nevetséges volt a helyzet.

A „békülés” után a szüleim leléptek romantikázni, így egy egész estém maradt arra, hogy televíziózzak a szobámban. Megnéztem egy uncsi akciófilmet, majd leültem az íróasztalhoz, és összecsaptam a leckét. Bőven rám fért volna, hogy gyakoroljam a japánt, de semmi kedvem nem volt kanjikat memorizálni. Tokyóban az emberek nem úgy beszéltek, mint a szülővárosomban, és a nyelvtant is sokkal komolyabban vették. Egy főleg koraiakból álló közösség esetén nem voltak olyan kemények a szabályok. Jihonnal is mindig koreaiul beszéltünk sulin kívül.

Amikor végeztem, újabb e-mailt küldtem az eltűnt barátomnak, hátha erre majd reagál.

Jihonie,

El sem fogok hinni, mi történt ma. Becsajoztam. XD Na jó, csak eljátszottam. Az egyik osztálytársam rám akadt – ami valljuk be őszintén, nem meglepő –, és anya segített lekoptatni. Nagyon vicces volt. Remélem, hogy most már békén hagynak.

Jól szórakoztam, de ennek az volt az ára, hogy belementem a nagynéni látogatásába. Nem akarom! Olyan idegesítő tud lenni.

Veled mizu? Hogy bírtad a meleget? Suli után beugrottam sütizni a plázába, de nagyon szar fagyit árulnak. A narancs keserű volt, a csoki tejes. Nem tudják ezek, hogyan kell fagylaltot főzni? Hihetetlen!

Remélem jól vagy. Jó lenne, ha dumálnánk személyesen. Két hét múlva ne felejts el otthon lenni! Majd elmegyünk együtt fagyizni. Én fizetek. Ne is tiltakozz! Akár előre lefoglalhatsz magadnak egy gombóc citromot, nekem meg egy pisztáciát.

Peace: Jin

U.i.: Ne hord a keresztes fülbevalódat, mert csajos!