A világtalanok 1: 12. fejezet: Barátok

Sehun:

– Sehun, várj egy pillanatot! – szólt utánam a rajztanárnő, amikor már az ajtóban jártam. Nem tudtam, mit szeretne, a beadandókat már régen beletettem a mappába. Lehet, hogy Dakhóék kivették? – gondoltam azonnal a legrosszabbra. Junho, végül is, azt mondta, csak apró szemétkedéseket kapok. Azt nem tudhatja, hogy milyen fontosak számomra a rajzok.

– Igen, tanárnő? – léptem feszengve a tanári asztalhoz. Felkészültem rá, hogy alapos fejmosást kapok, de helyette egy papírost csúsztatott a kezembe.

– Megnéztem a műveidet, és azt javasolom, nevezz be párat erre a rajzversenyre. Esélyesnek tartalak arra, hogy jó helyezést érj el. Ha bekerülsz a középdöntőbe, élesben kell rajzolnod, úgyhogy azt tanácsolom, kezdd el gyakorolni azokat a dolgokat, amiket problémásnak érzel.

Legszívesebben a tanárnő nyakába ugrottam volna, és egész nap érződött rajtam a lelkesedés. Folyamatosan jegyzeteltem a hibáimat, és összeírtam azoknak az eszközöknek a listáját, amit mindenképpen be kell szereznem a versenyig.

– Rajzverseny? – kérdezte hitetlenkedve Jin. – Te tudsz rajzolni? Megtaníthatnál. Elakadtam a pálcikaembernél.

– Ha gondoljátok, megmutathatok párat. – Még sosem tártam ki a fiókomat idegenek előtt, de Jinék a barátaim voltak.

– Cicákat is rajzolsz? – Jin majdnem olyan lelkes lett, mint én. Nem értettem, miért nem kért egy macskát a szüleitől, ha ennyire szereti őket. Talán még egeret is talált volna annak a félelmetes háznak a padlásán.

– Nem, de ha szeretnéd, lerajzolhatom Jihont – böktem a padon alvó fiú felé, aki a nevére, mintha egy pillanatra magához tért volna, de szinte azonnal vissza is zuhant. Reggel egy stóc füzetet hozott nekem, és úgy tűnt, most kiélvezte a jól megérdemelt pihenést.

– Benne vagyok – csapott a tenyerembe Jin, és szélesen elmosolyodott. – De rajzolj neki fület is!

El tudtam képzelni, hogy egy haveri ugratáskor megmutatná neki, vagy, mondjuk, lefénymásolná, és egy hatalmas példányban felragasztja az ágyára. Jin különösen imádta húzni Jihon agyát, de úgy tűnt, a feketehajút ez egy cseppet sem zavarta.

Nagyszünetben elmeséltem Junhónak is a hírt. Borús rezignáltsággal fogadta a mondandómat, mintha egy cseppet sem érdekelné, mit szövegelek neki. Tökéletesen játszotta a szerepét, csak abból tudtam, hogy bíztat, hogy amikor nem látta senki, megsimogatta a kézfejem. A haverjainak fel sem tűnt, hogy bizalmasan társalgok vele, mert a végén a kezébe nyomtam pár bankót, mintha csak a zsebpénzemet adtam volna át. Amikor a következő óra előtt kinyitottam a táskám, a pénz az egyik könyvembe volt csúsztatva.

Suli után, Jin és Jihon kíváncsian vették a kezükbe a rajzfüzetemet, és gondosan tanulmányozták. Néha egymásra néztek, és némán kommunikáltak, de mivel nem beszéltem a speciális best friends nyelvüket, meg kellett várnom, hogy befejezzék. A legtöbb alkotásom ruhákról és tervekről készült, de néha rajzoltam csendéletet, és groteszk tájképeket is.

– Szerintem is tovább fogsz jutni – mosolygott kedvesen Jin, és rám kacsintott. – De ugye nem felejtetted el, amiről beszéltünk?

– Miről beszéltetek? Mi van? Már megint kihagytatok valamiből? – kapkodta a fejét Jihon, és szinte teljesen rámászott Jinre, miközben megpróbálta kiszedni belőle, hogy mit titkol. Úgy néztek ki, mint két testvér, akik az utolsó kocka csokiért küzdenek.

– Jin megkért, hogy rajzoljak neki egy cicát – szóltam közbe, amikor már félő volt, hogy Jihon teljesen kinyújtja Jin pólóját.

– Nekem is rajzolj egyet! – kérte magas hangon, majd apró pír kúszott az arcára, és összehúzta magát. – Vagyis… az anyukámnak. Kislány korában volt egy kandúrja, és biztosan örülne neki, ha lerajzolnád…

Egyikünk sem vette be a meséjét, de úgy tettünk, mintha fel sem tűnt volna a hazugság. Egyáltalán nem tartottam cikinek azt, hogy macskapárti. Ez nem olyan dolog volt, amit csak a lányok szerethetnek. És nekem sem ártott, ha gyakoroltam az árnyékolást. Egy macska szőrénél bőven volt min pepecselni.

– És milyen volt ez a kandúr? – kérdeztem, próbálva elkerülni Jin pillantását. Féltem, ha ránézek, rögtön elnevetem magam.

– Nagyon pici, fekete színű, de a mellkasán volt egy apró, fehér folt, és az arcánál kicsit hosszabb volt a szőre. Olyan kis...

– …szöszmis kiscica – sóhajtott fel Jin, és nem tudtam eldönteni, hogy kisegítette, vagy megnevezte a barátját. Valami ilyesmit mondott nekem is, amikor a kiskori képeket néztük.

Feljegyeztem az ismertetőjegyeket, és megígértem Jihonnak, hogy a hét végére megcsinálom. Jinnek péntekre ígértem a képet. Szuper ötletem támadt, hogyan ragadjam meg azt, amit olyan aranyosnak tartott Jihonban. Úgy fogom lerajzolni, mint egy chibi karaktert, kiemelve a tépett, fekete haját, és a nagy szemeit. Ha minden jól megy, imádni fogja. Ha pedig portrét szeretne, azt is megpróbálom. Nem árt, ha gyakorlom.

Miután a fiúk elmentek, a szüleimnek is előadtam a pályázat tervét. Anya támogatta, hogy elinduljak, apa egy szót sem szólt. Volt úgy, hogy elterveztem, egyszer és mindenkorra megbeszéltem vele a nézeteltérésünket, de aztán mindig felszívódott a bátorságom.

– Anya, meglátogatom az egyik barátomat, jó?

– Ugye nem azt a bűnözőt?

– Nem, a kisfiút az előkészítőről.

A pályázat talán neki is segítene. Lefoglalná magát, és végre sikerélménye lehetne. A korához képest jól rajzol, ha kapna tanfelszerelést, vagy ajándékcsomagot, annak a családja is örülhetne. Lehet, hogy apróság, de biztos voltam benne, hogy értékelnék.

Remegett kezem-lábam, amikor átlendültem a szinte határvonalat képező fakerítésen, de Junho nem vette fel a telefont, és nem akartam este a szegénynegyedben mászkálni. Még vele sem éreztem volna biztonságban magam a rozoga házak között. Mintha minden sarkon szellemek állnának.

Emlékeztem rá, melyik házat mutatta Jihon, de az árvaházból közelibbnek tűnt. Az út szörnyű hepehupákból állt, és undorító szag terjengett az árokból. Egész úton be kellett fognom az orrom, de még így is hányingerrel küszködtem, amikor bekopogtam a viharvert ajtón. Jeongbeom anyja csak résnyire nyitotta ki a falapot, aztán, amikor meglátta, hogy ki vagyok, szélesebbre tárta. Az ábrázatából ítélve, fáradt és beteges volt, de amikor Jeongbeom átküzdte magát a szoknyáján, és a nadrágomba kapaszkodott, szeretettel telt meg az anya tekintete.

– Jeongbeom barátja, Sehun, igaz? Sokat hallottam már rólad.

– Igen, anya, ő a mesélős fiú – magyarázta Jeongbeom, és maga után húzott. Igazán nem akartam ilyen udvariatlanul betörni, de meglepően sok erő bújt meg abban a csöpp testben.

Szörnyű állapotok uralkodtak odabent. Az egész ház egyetlen hatalmas szoba volt, és csak rizspapír falakkal tagolták. Ez nem is lett volna olyan szokatlan, de a papírok kiszakadtak, a fa teljesen elkopott, és több helyen kilyukadt, mintha szú rágta volna. A padlót újságpapírok takarták, az ebédlőasztalon, a rozoga tűzhelyen, és egy kis kredencen kívül semmilyen bútort nem láttam a házban. Matrac helyett vastag pokrócokon aludtak.

– Felolvasol a tankönyvből? – kérdezte Jeongbeom, és a kezembe nyomta a felkészítő könyvet.

– Igazából azért jöttem, hogy beszéljek anyukáddal.

– Jó, majd beszélgettek, miután olvastál nekem – felelte egyszerűen Jeongbeom, és a mondat végén egy kicsit megrántotta a vállát, mintha azt mondaná: „Nem mindegy neked?”.

Elolvastam a hangya és a tücsök meséjét, és Jeongbeom első ránézésre nem is figyelt rám, inkább egy üres papírra rajzolgatott, de amikor tartottam egy nagyobb szünetet, azonnal rám parancsolt, hogy folytassam.

Amint végeztünk a mesével, elvette a könyvet, és másolni kezdte a képeket. A ceruzát egyáltalán nem úgy fogta, ahogy a kortársai. Tudtam, hogy le van maradva egy kicsit a fejlődésben, de ilyet még sosem láttam. Nem markolta meg, ahogy az óvodások, és nem is fogta olyan feszesen, mint az elsősök, amikor arra törekednek, hogy szép jeleket rajzoljanak. Jeongbeom a hüvelyk és a mutatóujja közé csíptette a ceruzát, és úgy húzta meg a vonalakat. Nem értettem, ilyen lebegő mozgással hogyan tud láthatót alkotni, de valahogy sikerült neki.

– Miről szerettél volna beszélni? – guggolt le mellém az anya, és szeretetteljesen megsimogatta a fia fejét.

– A rajztanárom ajánlott egy pályázatot, és arra gondoltam, ha Jeongbeomnak van kedve hozzá, nevezhetne.

– Nekünk, sajnos, nincs pénzünk ilyesmire.

– Nem kerül pénzbe, ha egy tanár nevezi a diákot. Ha Jeongbeom oda tudná adni valamelyik rajzát, el tudnám vinni a tanárnőnek, és talán segítene.

– Nos, én nem vagyok semmi jónak az elrontója. A fiatalurat kell megkérdezni.

Jeongbeom annyira elmerül a rajzolásban, hogy meg sem hallotta, amiről beszéltünk, de amikor elmeséltük neki, azonnal előásott egy halom lapot az „ágya” alól, és együtt kiválasztottuk, hogy melyiket vigyem el. Kicsit gyűrődtek lettek attól, hogy rajtuk aludt, de a lényeg látszódott. Igazán tehetséges fiú volt.

– Sehun hyung, ugye holnap este is eljössz? – kérdezte reménykedve Jeongbeom a búcsúzásnál.

– Nem tudom biztosra ígérni, de a héten még benézek, jó?

– Oké.

Imádnivaló kölyök volt, annyira sajnáltam, hogy ilyen körülmények között kellett élnie. Ezerszer többet ért, mint például Sangchul, akiről tudtam, hogy jó anyagi körülmények között él, mégis egy terrorizáló szemétláda lett.

Amikor Junhónak elmeséltem, hol jártam, nem ugrott ki örömében a bőréből, de nem is barmolt le olyan durván. Elmondta, hogy nem akarja, hogy azon a környéken mászkáljak, aztán megenyhült, és megdicsérte a nagylelkűségemet.

– Itt maradsz éjszakára? – búgta a fülembe, amikor összevágtam a zöldséget.

– Nem hiszem, hogy a szüleim megengednék.

– Mondd azt, hogy Jinnél maradsz! Azt a majmot mindenki imádja.

– Nem szívesen takarózom a barátaimmal – jegyeztem meg, de azért felhívtam anyát. Én is Junhóval akartam maradni.

Vacsorára zöldséges tésztát főzött, és bár nem voltam túl jó kukta, nem égettem oda semmit. Junho kétszer is szedett magának, és egyetlen rossz megjegyzést sem tett a bénán felaprított zöldségekre.

Hirtelen csókolt meg, és majdnem kiejtettem a tányérokat a kezemből, de Junho biztos kézzel az asztal középre halmozta őket, majd felkapott, és bevitt a hálóba. A ruha úgy vált le a testemről, mintha hámlanék, és Junho is gyorsan megszabadult a sajátjaitól. A szokásos forgatókönyvre számítottam, az egyre vadabb csókokra, amik végül már kínzóan édesek, aztán a kellemetlen tágításra, és a feszítő szeretkezésre.

Ehelyett azonban kaptam egy flakon masszázsolajt, és miután Junho kellőképpen összecsókolgatott, hasra dobta magát, és megkért, masszírozzam ki a hátából a fájdalmat. Nem mondhatnám, hogy bántam az izmok simogatását, de valami teljesen mást vártam.

Junho mélyeket morrant a masszázs közben, majd miután már eléggé ellazult, megfordult, és kent az olajból a kezére.

– Csak óvatosan, jó? – kértem. Hivatalosan már meggyógyult a hátam, de nagyon féltettem. Minden mozdulatot körültekintően csináltam, és néha már attól is futkosott rajtam a hideg, ha anya megsimogatta a lapockámat.

– Édes vagy – vigyorodott el Junho, majd a farkamra kulcsolta az ujjait. – És nagyon naiv.

Hangosan sóhajtottam fel, a keze sokkal gyorsabban siklott így, és nagyon hamar elérkeztem arra a pontra, ahonnét már nincsen sok hátra. De az olajtól a tágítás is sokkal kellemesebb volt, valahogy jobban szuperált, mint a síkosító. Amikor Junho belém nyomta magát, kellett pár perc ahhoz, hogy újra a levegőhöz jussak, de aztán körözni kezdtem a csípőmmel.

Mindkettőnknek bejött a térdelős helyzet, Junho erőseket tudott lökni, én titkon élveztem a pózhoz kapcsolódó mocskos képzeteimet. Volt abban valami izgató, hogy ilyen kiszolgáltatott voltam, miközben megmaradt a biztonságérzetem is. Először teljesen összekavarodtam ettől a gondolattól, de aztán rájöttem, hogy a kapcsolatom Junhóval is olyan volt, mint egy kötéltánc. Két érzés között egyensúlyoztam, és a határvonal olyan keskeny volt, hogy okosan kellett játszani ahhoz, hogy le ne zuhanjak.

Korábban azt hittem, Junho kétdimenziós: kedves, ha kedves vagyok, de durva, ha lázadok. Azonban, mióta titokban együtt voltunk, jobban kiismertem. Rengeteg érzelem és szenvedély van benne, de nekem kell kinyitnom a kapukat, mert egyedül képtelen rá. A szex is egy ilyen dolog. Korábban azt hittem, nekem kell csak megbíznom benne, de ő is ugyanúgy támaszkodik rám. Együttes munkával csinálunk mindent.

Egyetlen kellemetlenség bukkant csak fel a szeretkezések után.

– Szeretlek – súgtam a mellkasának. Amikor először kimondtam, megrettentem, de azóta mindennapos volt, ha a szex már nem járt fájdalommal. Nem akartam elkoptatni, de tényleg úgy éreztem magam, mint aki lélekben a levegőben szárnyal.

– Sehun, mondtam már, hogy ne hajtogasd ezt! Nem fogom visszamondani. – Junho még motyogott valamit az orra alatt, amit nem értettem, de nem akartam faggatni. Tisztában voltam vele, hogy nem szerelmes belém.

– Nem is akarom, hogy csak úgy visszamond. Nekem ez sokat jelent.

– Lehet, de a kielégülés nem egyenlő a szerelemmel. Összekevered a dolgokat.

– Nem keverem össze! – horkantam fel, és mélyen a szemébe néztem. – Csupán a vágytól, nem tudnám megbocsátani azt, amit velem tettél.

A tekintetünk hosszú percekig összekapcsolódott, majd Junho bezárta közöttünk a távolságot. Keményen fogta az arcom, és a fogai néha az ajkamba mélyedtek, de sosem fájdalmasan.

– Mindig megdöbbentesz valamivel – csóválta meg a fejét, és végigsimított a számon. – Ha továbbra is ilyen maradsz, pár év múlva olyan kívánatos leszel, hogy szüntelenül kefélni akarlak majd.

– Szexmániás vagy – forgattam meg a szemem, és visszafeküdtem a mellkasára. – Szoktál másra is gondolni?

– Igen, a kajára.

Mindketten elnevettük magunkat, majd Junho beletúrt a hajamba. Megpróbált feltekerni egy szálat az ujjára, de túl rövid volt ahhoz, hogy így játszhasson vele, így inkább csak úgy simogatta a fejem, mintha egy kisállat lennék.

Másnap hihetetlenül fáradtan ébredtem, de minden erőmet össze kellett szednem, mert küldetésem volt. Meg kellett mutatnom a tanáromnak Jeongbeom rajzait, és mindent elkövetni azért, hogy bár még nem hivatalos diákja az iskolának, ingyen nevezhessen a pályázatra.

A körömrágást már másodikban abba hagytam, de a tanári előtt annyira izgultam, hogy újra visszajött ez a rossz szokás, és amikor a tanárnő átfutotta a rajzokat, még topogtam is egy kicsit az idegességtől.

– Hány éves a gyerek, aki ezeket rajzolta? – kérdezte. Hozzáértően vizsgálta a viseletes lapokat, néha a fény felé tartva, mintha meg akarná nézni, hogy milyen színeket ad ki az átvilágított lap.

– Hat.

– Megdöbbentő. Nyolcnak, vagy kilencnek tippeltem volna a művei alapján. Biztos, hogy ezeket ő rajzolta?

– Igen. Száz százalék. Az előkészítő csoportba jár. Nagyon rosszul megy neki a japán, de azokban a feladatokban, ahol a kézügyesség kell, jól teljesít.

– Értem. Aláírom a jelentkezési lapját, és személyesen korrepetálom. Be tudnál neki mutatni?

– Természetesen, tanárnő.

Úgy éreztem magam, mint aki megnyert egy történelmi csatát, sikerült támogatót szereznem Jeongbeomnak, és még azt is elértem, hogy korrepetálják. Már csak azt kellett valahogy megoldani, hogy Jeongbeom megértse a tanárnőt. Baek asszony ugyanis japán volt, és egy szót sem beszél koreaiul.

Amikor előadtam Jihonnak a problémámat, Jin hamar talált rá megoldást.

– Hárman, váltott műszakban megcsináljuk a fordítást, és megkérjük a madárijesztőt, hogy számolja el közösségi munkaként.

Igen, Baek tanárnőt nem kedvelte senki rajtam kívül, mert nagyon komolyan vette a rajzórákat. Ezt nem kultiválta túlzottan az osztály, nekik ez csak egy tölteték óra volt, egyedül én élveztem a korszakok bemagolását, és a feladatokat, amiket szigorúan értékeltek.

– De te nem is ismered Jeongbeom-t, hyung – emlékeztette Jihon. Nem értettem, miért mondta ezt, hiszen se Jihonnak, se Jeongbeomnak nem okozott problémát az ismerkedés.

– És akkor mi van? Szerinted utálna engem?

– Nem, csak… – látszott, hogy Jihon keresi a szavakat, majd végül feladta, és egyenesen kibökte, ami nyomta a lelkét. – Sehunnal szeretném ezt csinálni.

Ez mindkettőnket megdöbbentett. Jint láthatóan bántotta, hogy a barátja nem tart igényt rá, engem teljesen letaglózott. Jihon nemrég még bevert nekem egyet, mert Jin közelében voltam, most pedig a legjobb barátját tette lapátra azért, hogy velem dolgozhasson együtt.

Amikor Jin elment focizni, nem bírtam ki, hogy rá ne kérdezzek az okára.

– Miért zavartad el? Szerintem nagyon a szívére vette.

– Jeongbeom miatt. Jin az a típus, aki áthágja a szabályokat, és biztos felcsempészné magához a korrep után. Akkor pedig az anyja örökre eltiltaná tőlünk.

– Ezért? Mégis miért?

– Mert nem akarja, hogy a fia lássa, hogyan élnek mások. Ha rájönne, hogy mi az átlag, akkor már rossznak érezné azt, ahol most van. – Amikor Jihon látta, hogy milyen arcot vágok, széttárta a karjait. – Én sem értek egyet ezzel, de nem tudunk mit csinálni, ő az anyja, és csak gondoskodni akar róla. Ha Jeongbeomt eltiltják tőlünk, az a kicsi lehetősége is elveszik a fejlődésre, ami most van.

– És nem gondolod, hogy ezt Jin is megértené?

– El fogom mondani neki, de a hyung nagyon sokszor csak akkor fog fel dolgokat, ha erős impulzus éri. Anélkül mindent félvállról vesz. Elhiheted, hogy én sem szívesen veszek össze vele, de Jeongbeom érdeke most előrébb való.

Jihon tényleg nagyon jól ismerheti Jint – csóváltam meg a fejem. Nem kis bizalom kellett ahhoz, hogy ezt bevállalja. Ha nem lenne olyan szoros a viszonyuk, Jin tartósan is megharagudhatna rá.

Amikor délután lekísértem Baek tanárnőt az előkészítőre, Jeongbeom azonnal zárkózottá vált, de hamar sikerült feloldanom, és a rajzos feladatokat külön élvezte. Minden instrukciót gondosan követett, és bár nagyon fárasztó volt a fél órás szintfelmérés, csak a legvégére fáradt el egy kicsit.

– Gamsahapnida – fordult megdöbbentően kedves mosollyal Jeongbeom felé a tanárnő.

Jeongbeom nagyon élvezte a dolgot, megígérte a tanárnőnek, hogy következő órára rajzol neki valami szépet. Biztos voltam benne, hogy csodálatos lesz.

Minden este rajzoltam, és így kevés időm maradt Junhóra, de elkészültem mindkét cicás alkotással, és amikor pénteken, suli után odaadtam Jinnek, kitörő lelkesedéssel fogadta.

– Bakker, Sehun, ez holt cuki! – Minden szögből megvizsgálta az alkotást, és nagy körültekintéssel csúsztatta a mappájába, nehogy baja essen. – Köszönöm szépen. Nem akarsz este átjönni? Megkérdezem anyát, hogy ott aludhatsz-e.

– Hát… – Úgy terveztem, hogy Junhóval töltöm az estét, de egy ilyen alkalmat nem hagyhattam ki. – Megkérdezem a szüleimet.

– Jó. Szólók Jihonnak is.

Fizikán témazárót írtunk, és nagyon izgultam miatta, de végül úgy éreztem, jól sikerült. Nagyszünetben oda is adtam Jihonnak a macskás rajzot. Teljesen el volt ragadtatva, és szerintem csak azért nem kezdett el ugrálni, mert nem találta túl férfiasnak. Mélyen meghajolt, és megköszönte, hogy rá fordítottam az időm. Amikor Jin előállt a közös bulizással, azonnal belement.

Apámnak persze meg volt a véleménye arról, hogy az utóbbi időben keveset vagyok otthon.

– Mégis milyen dolog ez? A lányok szoktak egymásnál aludni, nem a fiúk! Miért nem csinálsz olyan dolgokat, mint a kortársaid?

– Éppen a kortársaimmal lógok – vágtam oda dühösen. – De tök mindegy, mert neked semmi sem jó, amit csinálok.

– Ne feleselj vissza! – dörrent rám. – Ideje már, hogy felnőtt férfiként viselkedj, és elhagyd ezeket a lányos hülyeségeidet. Ha nem kapod össze magad, megvonom a zsebpénzed, és csak azokat a ruhákat fogod hordani, amiket rád adok.

– Hány éves vagyok én, öt? Nem kell öltöztetni. Azt veszek fel, amit akarok. Nem szólhatsz bele!

– Amíg az én házamban laksz… – kezdett bele, de beleordítottam a mondandójába.

– Akkor nem fogok itt lakni! Van kihez költöznöm.

Nem vártam meg, hogy tovább folytassa, felvágtattam a szobámba, és egy sporttáskába gyömöszöltem pár ruhát. Sokkal többet pakoltam, mint egy éjszaka, de úgy terveztem, ha Junho beleegyezik, pár napig nála maradok, főjön csak apám a levében.

Jin anyukája megint nagyon szívélyesen fogadott, és egy hadseregnek elegendő ételt készített. Szószos húsok, rizs, krumplipüré, savanyúságok, és a végén egy hatalmas adag amerikai meggyes pite. Mire végeztünk, úgy éreztem magam, mint egy hatalmas hordó, és Jihon is szabadkozott, amikor repetával kínálták.

– Annyit eszel, Jihonie, mit egy kismadár – jegyezte meg a gyönyörű hölgy fejcsóválva.

– Csak Jin tömi úgy magát, mint egy hörcsög – védekezett a szólított, mire a barátjától bezsebelt egy csúnya nézést, de aztán a morgolódónak elvonta a figyelmét a gőzölgő pite.

Vacsora után videojátékoztunk kicsit a nappaliban, majd jó éjszakát kívántunk, és felmentünk Jin szobájába. Nekünk a földön ágyaztak meg, közel Jin ágyához, így a szoba másik fele üresen maradt, és oda telepedtünk le.

Jin mindenkinek töltött konyhából lopott bort a műanyag pohár aljára, majd felöntötte kólával, és koccintottunk egyet. Utána kibeszéltük a lányokat, bár én túlzottan nem tudtam hozzászólni a témához, csak hallgattam, hogy Jihonnak és Jinnek ki tetszik éppen, és ki az, akivel sosem járnának, de nem bánnák, ha csókolózhatnának velük.

– Sehun, neked nem tetszik senki? – kérdezte Jihon kíváncsian.

– Nem. A sulis lányok nekem túl… stílustalanok.

– Sehunnak tokiói lány való – jelentette ki Jin. – Mondjuk egy modell, vagy divattervező.

Ezek után, szerencsére letettünk a csajok kivesézéséről, és inkább filmet néztünk. Ez előtt volt egy kisebb hajcihő a barátok között, mert Jihon semmiképpen nem akart horrort nézni – ezt meg tudtam érteni –, de a házigazda ragaszkodott hozzá. Végül egy horror-vígjátékot néztünk, ami szerintem nagyon vicces volt, de Jihon még így is a nyakáig húzta a takarót, és azon sem lepődtem volna meg, ha a becsukja a szemét a hirtelen jeleneteknél.

A bőséges vacsora, és az étel annyira elnyomott, hogy szinte azonnal bealudtam, amint kikapcsoltuk a tévét. Jihon aludt az ágyhoz közelebb, amit egyáltalán nem bántam, én beszorítva éreztem volna magam középen.

Éjszaka, mocorgásra ébredtem fel. Először azt sem tudtam, hol vagyok, aztán eszembe jutott, hogy Jinnél alszunk. Félhomály volt, a redőnyt nem húzták le, de a sötétítőfüggöny jól megszűrte a holdfényt.

– Hyung…hyung… – ütötte meg a fülem Jihon fojtott suttogása, így a hang irányába fordultam, és némi pislogás és fókuszálás után, sikerült kivennem az ágy mellett térdelő alakot. – Hyung…

– Mi van, Jihonie? – morgott álmosan a szólongatott.

– Hyung… Rosszat álmodtam, és itt minden nyikorog, meg zörög… Én…félek. Nem akarom, hogy megtámadjanak a szellemek.

– Jaj, olyan beszari vagy, Jihon! – nyögött fel Jin, és felült az ágyban. Egyikük sem vette észre, hogy ébren vagyok. – Nincsenek szellemek, csak szívattalak.

– De suttogásokat hallottam.

– Csak álmodtad, vagy a szüleim hangját hallottad. Szoktak éjszaka pusmogni a takaró alatt.

– Hyung… én akkor is félek.

Jin hátradobta magát, majd láttam, ahogy felemeli a takarót, és Jihon bemászik mellé az ágyba. Nem kicsit voltam megdöbbenve. A testvérek valóban szoktak ilyesmit csinálni, de a két, tizenkét éves fiú, ritkán. Ráadásul nem csak feküdtek egymás mellett, hanem Jihon teljesen befészkelte magát Jin ölelésébe.

– Akkor most már hagysz aludni? – kérdezte bosszúsan Jin.

– Igen – hallottam egy halk motyogást, majd egy kis mocorgást, mintha Jihon az utolsó simításokat végezné a tökéletes fekhely érdekében.

– Jó, de reggel te magyarázod meg Sehunnak, hogyan kerültél az ágyamba.

– Megmondom neki az igazat. Rosszat álmodtam, és befeküdtem melléd.

– Igen? És szerinted mit fog gondolni? Azt hiszi majd, hogy kavarunk, vagy ilyesmi.

– Nem érdekel, hogy mit gondolnak rólunk. Te vagy a legjobb barátom. És most már ne dumáljunk többet, mert nem fogok tudni elaludni.

Vicces páros volt. Gondoltam, hogy közbeszólok, és megnyugtatom Jint, nem gondolok rosszabbat annál, mint aminek látszik, de inkább nyugton hagytam. A végén még tényleg ébren maradt volna valamelyik a nagy agyalásban. Inkább befogtam, és megpróbáltam visszaaludni. Ha nagyon füleltem, tényleg lehetett hallani, ahogy a széltől nyikorog a tető, de nem volt olyan vészes. Jihon biztos a film miatt rezelt így be – mosolyodtam el, és felhúztam a lábam. A takarót ölelve könnyebb volt elaludni.