A világtalanok 2: Prológus: Rossz hírek

Jin:

Fogalmam sem volt róla, hogyan mondjam el Jihonnak. Sehun távozása teljesen kiborította, és a régi barátunk nagyon hamar tabutéma lett. De az, amire én készültem, ennél ezerszer szörnyűbb volt.

Tudtam, hogy sírni fog. Rám fog akaszkodni, és könyörögni fog, hogy ne menjek el, de nem rajtam múlott. Nem, a hülye apám miatt kellett elköltöznünk.

Már akkor tudtam, hogy valami készül ellenem, amikor beléptem a konyhába, de nem gondoltam semmi végzetesre. Plusz házimunka, számítógép elkobzás, extra adag matekházi, hogy feltornázzam a tudásom, ha már végre középiskolás lettem... Ilyesmikre gondoltam. Aztán apa felrobbantotta a bombát.

– Jin, az utóbbi időben sokat dolgoztam, és végre meglett a gyümölcse. Előléptettek.

Tudtam, hogy ez mit jelent. Több pénz, több felújítás, és talán végre csinálnak nekem egy kistestvért. Lányt szerettem volna. Ha ovis lesz, megvédem a gonosz kisfiúktól, akik meg akarják húzni a haját, később pedig összeverem azokat a srácokat, akik összetörik a szívét. Jihon is biztos imádná, hogy lehet öltöztetni, és tutira mesélne neki, mint régen Jeongbeom nagymamájának. Szegény kisfiú volt a másik tabu, amiről egy ideje nem beszéltünk.

– Az előléptetés viszont áthelyezéssel jár együtt.

Gyorsan anyára néztem, mert tudtam, hogy mennyire szereti, aztán megszorítottam a kezét. Amíg apa távol lesz, én leszek a családfő, és mindenben mellette állok – határoztam el, de anya továbbra is szomorúnak tűnt.

– Felköltözünk Tokyóba. Családostul. A házat persze nem adjuk el.

Először lefagytam, aztán erősen zakatolni kezdett a fejem, és végül rácsaptam az asztalra. Utáltam kisvárosban élni, és mindig vonzott Tokyo, de sose akartam ott élni, amíg felnőtt nem leszek. Mindent elterveztünk már Jihonnal. Mindketten leérettségizünk, aztán felmegyünk dolgozni, és együtt fogunk lakni egy albérletben. Piálunk, csajozunk, és élvezzük az életet. Az, hogy én megelőzöm, arról nem volt szó.

– Drágám, nagyon sajnálom – simogatta meg anya a kezem. Úgy tűnt, ő sem lelkesedett túlzottan az ötletért.

– Nem maradhatok itt? Már nagyfiú vagyok. Vagy odaköltözöm Jihonhoz. Pont elférnék a szobájában.

– Nem – rázta meg apa a fejét határozottan. – Neked is jobb, ha oda jársz iskolába. Sokkal több lehetőséged lesz a nagyvárosban.

Amikor megkértem Jihont, hogy suli után menjünk el a játszótérre, azonnal belement. Szerintem attól is lelkesedett volna, ha a Holdra hívom el. Szélesen mosolygott, és arról magyarázott, hogy milyen sok gólt rúgott testiórán. Én aznap főleg az igazgatóiban ültem, és megpróbáltam összeszedetni a hivatalos irataimat, amit majd be kell nyújtanom az új suliban. Apa cége elintézte, hogy felvegyenek egy gimnáziumba, aminek közepes a hírneve, de nagyon sok sport lehetőséget biztosítanak a diákoknak. Én meg tesin kívül szinte semmiben nem voltam jó.

– Jihonie, beszélnünk kell valamiről – ültem le az egyik padra, és a cipőfűzőmet kezdtem babrálni. Fogalmam sem volt róla, mit mondjak. Tartsak bevezetőt? Vagy egyszerűen vágjam az arcába? Melyik lenne kevésbé fájdalmas?

– Már tudom – bökte ki, és szomorúan leült mellém. El sem hittem, hogy anya volt olyan jó fej, és elmondta neki. Igaz, hogy nekem kellett volna, de így sokkal egyszerűbb volt.

– Annyira sajnálom.

– Én is. Olyan aranyos kisfiú volt.

Először nem tudtam, hogy miről beszél, aztán leesett, hogy Jeongbeomról van szó. Tegnap zárták le a nyomozati aktát. Mivel a holttestét nem találták meg, azt gondolták, talán túlélte a támadást, de már egy hónapja eltűnt, és a rendőrök mindent átkutattak utána. Valószínűleg elmenekült, aztán beleesett a patakba, és a sodrás elvitte.

– Remélem, lelövik az összes dögöt. Hogy lehet ilyen, hyung? Hogy támadhatnak kutyák emberekre ilyen kegyetlenül? Én láttam a házat. Minden tiszta vér volt, és túl sok fehér lepedőt terítettek le. Darabokra téptek mindenkit. Egyedül Jeongbeom holtteste nincs meg.

– Még mindig azt hiszed, hogy nem is volt otthon? Megtalálták a vérét a kredencnél.

– Tudod, hogy állandóan átjárt az árvaházba. Lehet, hogy ott sérült meg, aztán hazament, és amikor meglátta, hogy mi történt, sokkot kapott. Lehet, hogy most is kóborol valahol.

– Ha így is lenne, már régen éhen halt. Két hónapig egy Jeongbeom féle fiú biztosan nem bírja ki az erdőben bolyogva.

Jihont azonban nem lehetett lebeszélni a teóriájáról, bár úgy sejtettem, csak azért ragaszkodik hozzá ennyire, mert fél beismerni, hogy meghalt valaki, aki közel állt hozzá. Én csak futólag ismertem a kisfiút, de mindenkit sajnáltam volna, aki így járt. A szegénynegyedet majdnem teljesen lesöpörte a földről a kutyahorda, minden házban szörnyű mészárlást rendeztek, de a rendőrök szerint a nagyját már befogták. A többi után az erdőben kutattak tovább.

– De Jihon, én nem erről akartam beszélni veled – köszörültem meg a torkom, és újra kihúztam pár meglazult szálat a cipőfűzőmből.

– Nem? Akkor miről?

Mély levegőt vettem, és egy szuszra kimondtam:

– Elköltözünk.

Jihon teljesen kiborult.

Először csak rázogatni kezdett, és durcáskodott, hogy ilyen hülyeséggel ijesztgetem, aztán, amikor nem néztem rá, leesett neki, hogy igazat mondtam.

– Hyung… Hyung… Ugye nem? Ugye nem igaz? Ugye nem hagysz itt te is?

Tudtam, hogy a másik valaki, aki itt hagyta, Sehun. Jihon nem tudtam megbocsátani neki, hogy szó nélkül költözött el. Próbáltuk keresni azóta, de letiltotta az e-mail címünket, és a közösségi oldalakon se jelölt vissza. A szüleiről se tudtak semmit, mintha kiradírozták volna magukat a város történetéből. Majdnem olyan véglegesen tűntek el, mint Jeongbeom családja.

– Én se akarok menni, de apát áthelyezték. Nincs választásom.

– Akkor költözz hozzánk! – rántott maga felé, és teljesen eldőltünk a padon. Jihon könnyes szemei rosszabbak voltak minden borzalomnál, amit el tudtam képzelni, és úgy szorította a ruhámat, mintha az lenne az egyetlen kapaszkodója. Az emberek valószínűleg megnéztek maguknak, ahogy félig a barátomon fekszem, de megszűnt a külvilág, és csak én, meg a szomorúszemű barátom létezett. Úgy szerettem volna boldoggá tenni, de semmit sem mondhattam, ami megváltoztatja a helyzetünket.

– A szüleim nem engedik.

– De nem lenne gond. Együtt tanulhatnánk, és… én… – Jihonnak elcsuklott a hangja, és az első könnycsepp kibuggyant a szeméből, hogy végiggördüljön a hófehér, puha bőrén. – Hyung… Kérlek.

– Jaj, Jihon! Mit vársz tőlem? – emeltem meg a fejem, és az ég felé néztem, hogy vissza tudjam tartani a saját könnyeimet. Nem akartam sírni előtte. Majd sírok este, amikor nem lát senki. – Nem tudok tenni semmit ellene.

Ezután következett a harag fázisa. Lelökött magáról, és üvöltözni kezdett, hogy nem vagyok jó barát, és meg sem próbáltam, meg hogy igazából örülök, hogy végre leszáll rólam, de hiába próbáltam csitítani, csak még idegesebb lett. Már arra vártam, hogy nekem esik, és kikaparja a szemem, de ehelyett lecsúszott a hármas fokozatra.

Úgy sírt, mint egy kisgyerek, és majdnem megszakadt érte a szívem. Annyira aranyos volt. Meg akartam ölelni, és addig babusgatni, amíg meg nem nyugszik, de csak ültem ott bénán, és folyamatosan törölgettem a szemem.

Mire végre megnyugodott, már több óra eltelt, és a nap kezdett a horizont alá bukni. A narancssárgás fényben Jihon még magányosabbnak tűnt, mintha egy elhagyatott kiscica lenne, akit kitettek egy papírdobozba a játszótér közepére.

– Jihon, nem fogunk elszakadni egymástól – nyúltam a kezéért, de elrántotta. – Interneten keresztül tartjuk a kapcsolatot, és a mobilszámomat is tudod. Minden szünetet veled fogok tölteni.

– Az nem elég – morogta, és egy zsebkendővel megtörölte az arcát. Teljesen kivörösödött, és a hatalmas szemei véreresek lettek a sok sírástól.

– Nagyon sajnálom.

Jihon:

Úgy éreztem, összedől az életem.

Először Sehun hagyott cserben. Segítettünk neki, a barátai voltunk, és mindenben számíthatott ránk, még ha voltak is hullámvölgyek a kapcsolatunkban. Erre fogta magát, összepakolta minden cuccát, és köszönés nélkül lelépett. Még arra sem méltatott minket, hogy azt mondja; csá, elmentem. Nem. Ennyire nem tisztelt minket. Csak addig voltunk a barátai, amíg szüksége volt ránk.

Aztán ott volt Jeongbeom. Amikor meghallottam, hogy mi történt, anya intése ellenére is odamentem, és majdnem elájultam, amikor megláttam azt a rengeteg vért. El kellett fordulnom, és azonnal az árokhoz rohantam, de nem dobtam ki a taccsot, csak egész testemben remegtem, és alig kaptam levegőt. Nem elég, hogy a falak csurom véresek voltak, de rengeteg lepedő terítettek le a földre, és mindegyik kupac máshol magasodott.

A nagymama, az anyuka, és a gyerekek is meghaltak. Jeongbeom húga alig volt két éves, szinte még nem is élt. Jeongbeom holteste volt az egyetlen, ami nem került elő. Tudtam, éreztem, hogy életben van, de ahogy telt az idő, úgy csökkentek a túlélési esélyei.

A szüleim napokig nem engedtek ki a házból, és a suliban is szünetet rendeltek el, amíg be nem fogták a vérengző fenevadakat. A gyilkosok valahonnan az erdőből törtek elő, és valószínűleg nem is rendes kutyák voltak, hanem valamilyen keveréke a farkasoknak és a vadászkutyáknak. Az biztos, hogy éhesek voltak, és bőven kiélték magukat a szegénynegyeden, ahol a kerítések nem voltak elég masszívak ahhoz, hogy megállítsák őket.

Hetekig nem aludtam, és még Jin sem tudott mosolyt varázsolni az arcomra, de szépen lassan kezdtem elfogadni, hogy az élet az én irányításom nélkül folyik, és rendbe jöttem. Újra belemerültem a tanulásba, és próbáltam rávenni Jint is, hogy tanuljon. Sehun és Jeongbeom emléke fakulni kezdett, ráadásul a gimiben sokkal több teher nehezedett ránk, időm se maradt szomorkodni.

Aztán Jin bejelentette, hogy költözik. Először nem hittem el. Nem lehetett ugyanis igaz, hogy a legjobb barátom is magamra hagyjon. De nem viccelt. Tényleg elköltöztek.

Heteken belül ott állt a házuk előtt egy hatalmas furgon, dugig pakolva mindenféle cuccal, amit magukkal visznek az új lakásukba. Ami itt marad, azt letakarták fehér ponyvával, és Jin anyja megkérte a szomszédjukat, hogy néha öntözze meg a növényeket.

Mióta elmondta, hogy elköltöznek, nem beszéltem Jinnel. Hozzá sem szóltam, még akkor sem, ha az iskolában egy csoportba osztottak minket. Tudtam, hogy nem az ő hibája, de valakire haragudnom kellett. Valakin ki kellett töltenem a bennem tomboló haragot és elkeseredést.

– Jihon, megyünk – lépett oda hozzám a búcsúzáskor, és bár ellenkeztem, odarántott magához. A vállához nyomtam a homlokom, és megfogadtam, hogy nem sírok, de először csak a gyomromat rázta meg a remegés, majd átterjedt az egész testemre, és perceken belül rajta lógtam. Mind a ketten sírtunk, és Jin olyan erősen szorított, hogy majdnem beletörtem, de azt sem bántam volna, ha örökre összeragadunk. Akkor legalább nem költözne el.

– Hyung, ígérd meg, hogy tartjuk a kapcsolatot! Ígérd meg, hogy nem szakadunk el – motyogtam neki, és mélyen beszívtam az illatát. Minden metaforát, ami eszembe jutott róla, elraktároztam a fejemben, hogy vissza tudjam idézni, ha magányos leszek.

– Megígérem! Minden szünetben rajtad fogok lógni, és azt kívánod majd, hogy húzzak vissza Tokyóba.

– Ilyen sosem lesz – biztosítottam, és csak nagy nehezen sikerült elengednem.

Ahogy távolodott az autó, egyre kisebbnek és kisebbnek éreztem magam, pedig rengetegen álltak körülöttem. Anya a vállamon nyugtatta a kezét, és próbált erőt önteni belém, de esélytelen volt.

Elment a legjobb barátom, és teljesen egyedül maradtam.