A világtalanok 1: 10. fejezet: Egyezkedés

Sehun:

Alig vártam, hogy iskolába menjek, de elég volt átlépnem a küszöböt, azonnal elment tőle a kedvem. A kapuban rögtön a nyakamba ömlött egy vödör víz, és Sangchul majdnem megfulladt a nevetéstől. Az egész csoportosulás rohadtul örült a megszégyenítésemnek, és hiába kerestem magyarázatot Junho szemeiben, kerülte a tekintetem. Lepacsizott a haverjaival, majd az egész slepp elindult a nagyudvar felé.

Megsemmisülten vonszoltam be magam az öltözőbe, és egész nap a tornacuccomban rohangáltam. Mindenki megnézett, és a locsolós poén híre hamar szárnyra kelt, így hallgathattam a szellemes poénokat.

– Ma esőt mondanak, de tiszta az ég. Sehun, honnan jöttél, hogy elkapott a vihar?

– Annyira rohantál a suliba, hogy megizzadtál?

– Behugyoztál, vagy leittad magad?

– Vigyázz, mert alacsonyan szállnak a vizesvödrök.

Az utolsó órára a sírás szélén álltam, és még a barátaimmal se beszélgettem, mert Jihon matekversenyen volt, Jin pedig a focicsapatban remekelt. Én teljesen kimaradtam a megmérettetésből, mert nem tudtam rendesen felkészülni a sérülésem miatt.

Lehangoltan ültem a nagyudvaron, és a füvet tépkedtem. Kétszer majdnem arcon vágott egy labda, az utolsó pillanatban hajoltam el előlük, de még így is többször meghúztam magam. A vállam nem javult meg teljesen, és a táska is nehéz volt.

– Szöszi! Jelenésed van – jelentette be Sangchul, és nem törődve a nyöszörgésemmel, a ficakba rángatott.

Nem hittem el, hogy megint itt tartunk. Azt hittem vége van. Annyi minden történt már, de ők nem bírtak beletörődni, hogy ne alázzanak meg. Mintha ez valamilyen természetellenes dolog lenne. Sehun nem lehet boldog és nyugodt, csak megalázott és összevert.

– Sehunie, kaptunk egy halom házit. Kezdj neki! – parancsolt Junho, de fogtam a füzeteket, és egyszerűen hozzá vágtam.

Döbbent szisszenés söpört végig a csoportosuláson, de leszartam, hogy mit fognak csinálni velem. Ez a harc rólam és Junhóról szólt. Meg tudtam volna fojtani, annyira haragudtam rá.

– Elment az eszed? – kérdezte Junho, és ökölbe szorult a keze. – Ellen akarsz állni? Nekem?

– Kapd be! – köptem oda a lába elé, és megfordultam, hogy távozzak.

Seggre ültem, ahogy valaki hátra rántott, és szörnyű reccsenést hallottam. Először azt hittem, hogy eltört az egyik csontom, de aztán megláttam, ahogy a táskámat szaggatják. Széttépték a viseletes szövetet, majd Junho előkapott egy flaskát a kabátjából, és szépen lassan ráöntötte.

– Ne! – ugrottam fel, de az utamat állták, és Sangchul gúzsba kötött a szorításával.

A táskám szempillantás alatt felgyulladt, és nekem végig kellett néznem, ahogy a lángok elnyaldossák. A tankönyveim, a füzetek, amiket Jihon olyan gondosan másolt, az új számológépem, és a ceruzák, amikkel esténként rajzoltam, mind használhatatlanná vált. Gyűlöltem azokat a rohadékokat, akik ennyire aljasok. Üvölteni tudtam volna, de egyetlen hang sem jött ki a torkomon.

A lapok erősen füstöltek, és félő volt, hogy az udvarra tévedő ügyeletes tanárnak szemet szúr, úgyhogy nem sokáig gyönyörködhettek a művükben. Amint eléggé összeégett ahhoz a táskám, hogy ne lehessen rendbe hozni, eleresztettek, és röhögve tovább álltak.

Amikor Junho elsétált mellettem, odavetette:

– Ne ellenkezz többé, mert így jársz!

Utáltam. Gyűlöltem. Csalódtam benne. Az a fiú, aki pár napja olyan gyengéden csókolt, és aki megosztotta velem a titkát, ugyanolyan érzéketlen seggfej lett, mire visszamentem a suliba, mint régen volt. Semmit sem változott.

Nem mentem be az órára. Ott guggoltam a megégetett cuccaim előtt, és törölgettem a könnyeimet. Fáradtnak, és gyengének éreztem magam.

– Te jó ég! Mi történt itt? – hallottam meg Jihon hangját a hátam mögött, majd egy kezet éreztem meg a vállamon. – Jól vagy? Minden oké?

– Elegem van – nyögtem fel, és az ölelésébe burkolóztam. Nem rejtettem el a könnyeimet, de Jihon hősiesen nyugtatott, és még arra is kísérletet tett, hogy jobb kedvre derítsen. Apró hülyeségeket magyarázott, és mire Jin is megérkezett, már nem sírtam olyan keservesen.

– A tetves anyjukat ezeknek a köcsögöknek! – szitkozódott. – Most azonnal felnyomom őket a dirinél. Elég volt ebből!

– Ne! – kaptam a melegítője után. – Csak még rosszabb lesz. Én voltam hülye, hogy rossz időben pattogtam.

– Sehun, az istenért! Mikor fogsz már végre kiállni magadért? Szerinted abbahagyják? Nem fogják.

Végül sikerült meggyőznöm Jint, hogy nyugton maradjon. Akármennyire is utáltam Junhót, beszélni akartam vele. Egyetlen esélyt adok neki, hogy megmagyarázza, miért csinálta ezt velem. Ha meg tud győzni, hallgatok, de ha nem, egyszer és mindenkorra pontot teszek ennek az ügynek a végére, és beszélni fogok egy tanárral.

Rettegtem, ahogy ott álltam a háza előtt, és arra vártam, hogy hazaérjen. Amikor észrevette, hogy várom, végre nem nézett félre, kinyúlt felém, hogy végigsimítson az arcomon, de elhúzódtam.

– Foglalj helyet! – intett a kanapé felé, amikor bementünk.

– Nem terveztem sokáig maradni. Egy dolgot akarok csak kérdezni. Miért csináltad ezt velem?

– Mondtam, hogy ülj le!

Dühösen dobtam le magam a sötétkék kárpitra, és várakozva Junhóra néztem. Megkínzottnak tűnt, mintha nagyon szégyellné magát, de nem dőltem be. Az észérveken kívül nem akartam semmire sem hallgatni.

– Meg kell értened, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy veled mutatkozzak.

– Hogy érted azt, hogy velem? Mi vagyok én, valami féreg, ami olyan gusztustalan, hogy ránézni sem lehet?

– Ne szakítsd félbe! – rivallt rám, majd nyugodtabb hangon folytatta. – Ciki lenne, hogy bírlak. A többiek utálják a fajtád, és nekem is így kell viselkednem, ha meg akarom tartani a pozíciómat. Tekintsd úgy, mintha előadáson lennénk. Előttük utáljuk egymást, de ha nincsenek a közelünkben, azt csináljuk, ami jólesik. Megígérem, hogy a lehető legártalmatlanabb piszkálásokat kapod. Észre sem fogod venni.

– És mi a másik opció? – kérdeztem dühösen. Felhúzott, hogy ilyen ostobának néz.

– Minden megy a régiben. Mivel kedvellek, továbbra sem bántanálak nagyon, viszont elesnél a jó pillanatoktól is.

– Ugye tisztában vagy vele, hogy ez nem döntés?

– Ennyit adhatok.

Egyszerű volt a válasz: Nem! Nem fogom eladni magam. Nem ér annyit a kedvessége, hogy megalkuvó legyek. Ezt képtelenség lenne hosszú távon megjátszani. Nem tudnám feldolgozni, hogy ugyanaz a kéz bánt, amelyik korábban örömet okozott. Túl sok lenne.

– Akkor inkább utáljuk egymást.

– Miért csinálod ezt? – csattant fel. – Nem lenne jobb, ha jóban lennénk? Vagy ennyire mazochista vagy?

– Nem kell egy ilyen olcsó kedvesség. Ha nem tudod felvállalni, hogy kedvelsz, akkor inkább ne is tedd! Ennél nincs megalázóbb. Ezzel csak használsz, de ebbe nem megyek bele. Nem leszek a játékszered többé.

Nem vártam meg a válaszát, fogtam magam, és lelétem. Haragudtam magamra, amiért voltam olyan idióta, hogy beleéltem magam Junho törődésébe. Nem elég, hogy közel engedtem magamhoz, de még le is feküdtünk. Úgy viselkedtem, mint egy ostoba kisgyerek, aki nem lát tovább az orránál.

Egész este depressziós voltam, és még a rajzolás sem dobott fel. Folyton Junho járt a fejemben, miközben rettegtem is az elkövetkezendő naptól. Jihon megígérte, hogy újra leírja nekem a jegyzeteit – ezúttal kiegészítve a korábbi anyagokkal is –, de se könyvem, se motivációm nem volt arra, hogy a tanulással foglalkozzak.

Olyan jó lett volna megbeszélni valakivel, de senkinek nem mertem bevallani, hogy milyen kapcsolatban voltunk Junhóval. Féltem, hogy elítélnének. Hiszen én is megvetettem magam, amiért ilyen naivan viselkedtem.

– Sehun, itt van a barátod – kiáltott fel anya, de senkit nem akartam látni, így inkább bezárkóztam, és úgy tettem, mintha nem hallottam volna.

Ez persze nem sokra vezetett, mert perceken belül a szobám ajtaján kopogtatott az említett látogató.

– Sehun, engedj be! Beszéljük meg.

El sem hittem, hogy képes volt eljönni az otthonomba. Ráadásul a szüleimnek meg volt róla a véleményük. Ha apa hazaért, és meglátja, hogy itt van…

Azonnal beeresztettem, és mielőtt még anya is betolakodhatott volna az apró résen, visszazártam. Hangosan mérgelődött, hogy miért vagyok ilyen neveletlen, és hogyan hozhatom őt ilyen kellemetlen helyzetbe, de végül visszavonult, és lement a konyhába.

– Mit keresel itt? – szegeztem a kérdést Junhónak.

– Csak adj időt, jó? Nem tudom egyik napról a másikra elfogadtatni velük, hogy jófej vagy.

– És szerinted attól elfogadnak, hogy szívattok?

– Tekintsd úgy, mint átmeneti állapotot. Azon fogok dolgozni, hogy megkedveljenek, rendben?

Értékelhettem volna, hogy eljött, és megpróbál kompromisszumot kötni, de nem bízhattam meg ennyiben. Ígérni könnyen lehet, másnapra elfelejti. Ha komolyan gondolja, adja hozzá a szavát.

– Írjunk szerződést! – jelentettem ki magabiztosan, és kivettem egy üres lapot a fiókomból. – Nem kellenek a hivatalos szövegek, csak írt fel az egyik oldalra, hogy mit vársz el tőlem, és mit tudsz adni. Ha végeztél, én is leírom.

Junho döbbenten bámulta az íróasztalom, majd olyan jó öt percnyi tűnődés után végül leült a gurulós székre, és írni kezdett. Amíg kitalálta, mit szeretne, én listát írtam arról, mit kell beszereznem a táskám elégetése után. Nem tudtam, hogyan fogom megmagyarázni a szüleimnek, hogy újra kell venniük pár tankönyvet, ráadásul meg sem mutathatom nekik az előzőket. Hatalmas balhét csapnának, ha kiderülne, hogy a lángok martaléka lett minden.

– Rendben, te jössz.

Amikor odaléptem a papírhoz, minden erőmet össze kellett szednem ahhoz, hogy ne pillantsak át az ő sávjába. De nem akartam, hogy befolyásoljon. Csak a saját mércém szerint szabad döntenem, hiszen mégis a közös „kapcsolatunk” alapjait készülünk letenni. Merev, szigorú elveket kell vallanom, mert ha az első pillanatban hozzá alkalmazkodom, abból zsarnokság lesz. Majd ha megértette, hogy nem kezelhet tárgyként, alkudozhatunk.

A szerződés végül így nézett ki.

JUNHO követelményei	JUNHO ígéretei
bizalom (pl.: Ha azt mondom, hogy kussolsz valamiről, arról tudd, hogy okkal teszem!) következő egyeztetésig a nyilvánosság elkerülése következő egyeztetésig titoktartás (pl. nem mesélsz rólunk semmit a haverjaidnak) legalább egyszer egy hónapban férfiasan öltözködsz egyszer egy hónapban eljössz velem randizni amíg nem járunk nyilvánosan, elfogadod, hogy létesítek szexuális viszonyt nőkkel	nem verlek meg megpróbálom mérsékelni a szivatásod nem erőltetek rád semmit az ágyban, amit nem szeretnél

SEHUN követelményei	SEHUN ígéretei
nem nyúlsz soha többé erőszakkal a hajamhoz nem versz meg tiszteletben tartod a személyes szférámat nem sérted meg a személyiségi jogaimat (pl. nem kötsz az ágyhoz) nem szólsz bele az öltözködésembe beavatsz azokba a dolgokba, amikben érintett vagyok nem erőltetsz rám semmit az ágyban nem teszitek tönkre a cuccaimat a haverjaiddal	tiszteletben tartom, hogy a barátaiddal máshogy viselkedsz, mint velem tiszteletben tartom, hogy nem értesz egyet velem mindenben tiszteletben tartom, hogy nem avatsz be mindenbe amíg nem érzem magam rosszul tőle, alkalmazkodom a vágyaidhoz amíg újra nem tárgyaljuk, titokban tartom a viszonyunkat

Vicces volt összevetni a két listát. Először Junhóéval kezdtem az elemzést, mert tudtam, hogy számára az a legfontosabb, mibe megyek bele, és mibe nem.

– A követelményeid nagy részét megígértem, úgyhogy térjünk át arra, ami megmaradt – húztam végig az ujjam a kerekded jegyeken. – Én azt kértem, hogy tartsd tiszteletben, hogy egyedien öltözködöm, de abba belemegyek, hogy hónaponta egyszer felveszek szerinted férfias szerelést. A randi nagyon jó ötlet. A csajokkal meg úgysem tudok mit tenni, kavarásnál nincs hűség. Most te jössz!

Junho gyorsan átfutotta a soraimat, és néha rosszállóan felszisszent, de az arcáról nem tudtam leolvasni a gondolatait.

– Benne vagyok – összegezte röviden, majd aláfirkantotta a nevét. Én is így tettem, majd keltezést írtam a papír aljára, és visszatettem a fiókba.

Persze így sem volt száz százalékos, hogy betartja, de így legalább hivatkozhattam valamire, ha meg akarom győzni, vagy mondjuk indokot találni arra, hogy örökre hagyjon békén. Junho nem az a típus volt, akinek megmondhatná az ember, hogy mit csináljon, egészen addig, amíg megfelelő magyarázatot nem talált rá.

– Akkor most már megcsókolhatlak? – kérdezte Junho, és amikor aprót bólintottam, az ölébe húzott. A nyelvünk éhesen üdvözölte egymást, és csak anya kopogása szakasztott ki az eufóriából.

– Igen? – kiáltottam ki, és ki akartam szállni Junho öléből, de szorosan tartotta a derekam.

– Késő van már, Sehun. Holnap iskola.

Junho megforgatta a szemét, és apró puszit nyomott a nyakamra.

– Megyek, mert anyád kinyír. Gondolom, meg van rólam a véleménye.

Nem akartam részletezni mennyire, így inkább leszálltam a combjairól, és kinyitottam az ajtót. Anya, villámló tekintettel követte Junho útját a bejárati ajtóhoz, és talán még arra is kész volt, hogy azonnal becsukja mögötte, amikor átlépi a küszöböt, de megakadályoztam, hogy udvariatlan legyen, és kikísértem Junhót a kapuhoz.

– Ezt tedd el! – nyomott pár bankót a kezembe. – Mondd meg a szüleidnek, hogy miattam beleejtetted a táskád a folyóba, és elsodorta az ár. Azért jöttem, hogy kifizessem a kárt.

– Junho, nem kell a pénzed! – próbáltam meg visszaadni neki a zöld hasúakat, de mindig ellépett. – Mi is meg tudjuk venni. Inkább költsd a húgodra!

– Sehun! – csattant fel dühösen, majd nagyot sóhajtott, és kedvesebben folytatta. – Szeretném, hogy elfogadd! Azt csinálok a pénzemmel, amit akarod. Kérlek, ne dühíts fel!

Végül belementem a dologba, mert Junho nem tűrte az ellenkezést, és ajándékból kaptam egy búcsúcsókot. Persze csak közvetetten, Junho a szájához emelte a mutatóujját, lehelt rá egy apró puszit, majd végigrajzolta vele az alsóajkam. Már ettől az apró érzéstől is remegni kezdett a térdem, és szinte égett a szám, ahol hozzám ért, de türtőztetnem kellett magam, mert anya mindent figyelt az ablakból. A „csókot” is csak azért nem láthatta, mert Junho betakarta a látószöget.

– Mit keresett itt ez az alak? – tört ki anyából a kérdés, amint beléptem a házba.

Előadtam neki azt a sztorit, amit Junho ajánlott, és bár ettől is a plafonra került, az iskolába legalább nem akart bemenni, hogy beszéljen a tanárokkal. Megpróbáltam a lehető legjobb színben feltűntetni a Junhót, mondván, hogy csak játszottunk, és én voltam az ügyetlen, hogy nem kaptam el a táskám, amikor nekem dobta, de nem tudtam meggyőzni.

– Ez a fiú nem tud viselkedni – mérgelődött, miközben megkavarta a vacsorát a tűzhelyen. – Látszik, hogy nem volt, aki rendesen megnevelje.

Azonnal lecsaptam a lehetőségre.

– Ezt hogy érted?

– Ez egy hosszú história, és talán nem is igaz minden, amit hallottam róla, úgyhogy inkább nem mondok semmit. Nektek, gyerekeknek nem is kell ezt tudni. Ez a felnőttekre tartozik.

– Jaj, ne már! – nyögtem fel, és körüldongtam, hátha meghatom az aranyoskodással. – Már nagyfiú vagyok. És jól tudok titkot tartani.

– Ez nem a gyerekekre tartozik. Majd elmondom, ha már nem jártok egy iskolába.

Morcosan vettem elő a tányérokat, és gondosan megterítettem, hogy mire apa hazaér, már minden készen álljon a vacsorához. Biztosan tüzet fog okádni, ha kiderül, hogy mi történt a táskámmal, legalább addig ne legyen ideges.

Nem tévedtem sokat, apa tajtékzott a dühtől. Ordibált, káromkodott, és két hónapra megvonta a zsebpénzemet, mondván, hogy én fizetem ki a hülyeségem. Anya egy szót sem szólt a pénzről, de az asztal alatt a kezembe csúsztatta, így legalább a szokásos betevőm megmaradt. Kezdtem ugyanis már kinőni a ruháimat, és újakra volt szükségem.

Amikor felmentem a szobámba, azonnal üzenetet írtam Junhónak. „Mit szólnál, ha hétvégén felmennénk Tokióba megvenni a tanszereket? A maradék pénzből elmegyek vásárolni, és kellene valaki, aki tartja a szatyrokat. Vedd úgy, hogy karra gyúrsz!（＾∀＾）”

„Hercegnő… Jól van, legyen. Meghívlak egy fagyira, ha jó leszel.”

A fagyiról azonnal perverz dolgok jutottak eszembe, és örültem, hogy nem látja az arcom. Hirtelen pokolian vágytam arra, hogy megérintsem. Hogy végigsimítsak az erős vállain, megízleljem a bronzbarna bőrét, és beletúrjak a sötét, vastag szálú hajába. A szerződés a reményt hordozta, és én elhittem, hogy működni fog. Tényleg elhittem.