A világtalanok 1: 11. fejezet: Máshol, máshogy

Junho:

Már a harmadik bolt után úgy éreztem, belefojtom Sehunt az egyik ruhakupacba, amit bevitt magával az öltözőbe. Ő is tudta, hogy nincs pénze mindent megvenni, de töretlenül próbált, aztán hosszú percekig nyafogott nekem, amiért nem viheti ki.

Szörnyű volt. Fájtak a kezeim, halálra untam magam, és idegesített a boltok erős fénye. Ráadásul a sok beképzelt nagyvárosi megbámulta a ruháimat, pedig egyáltalán nem éreztem topplisnak magam, csupán nem azokat a divatos márkákat hordtam, amit a tokiói fiatalok.

Körülbelül a tízedik butiknál jutott eszembe, hogyan tehetném élvezetessé a vásárlást. Engedelmesen leültem a várakozóban, majd pár perc múlva otthagytam a szatyrokat a padnál, és bementem Sehun után a fülkébe. Az ajtó kifelé nyílt, de nagyon súlyos volt, ezért nem lehetett csak úgy rátörni valakire, a szőke hercegnő viszont annyira belemerült a saját csodálásba, hogy túl későn eszmélt fel, és addigra már beslisszoltam mellé.

– Mit csinálsz te itt? – kérdezte ijedten, és körbenézett, pedig tudhatta, hogy a fülkéket nem kamerázzák be. – Mi lesz a csomagokkal? Nem akarom, hogy ellopja valaki.

– Ugyan! Kinek kellenének a te nadrágjaid? A tankönyvekről nem is beszélve – vettem ki a kezéből a vállfát, amit fegyverként szorongatott ellenem, majd gondosan felakasztottam a fogasra. Ezek után már csak arra kellett figyelnem, hogy el ne szakítsam az inget, amit próbálni akart, miközben levetkőztetetem.

Először csak a felsőtestét csókolgattam, néha megharapdálva a mellbimbóját, majd leültem az apró padra, és miután lehúztam a nadrágját, az ölembe ültettem. Nagy terpeszbe kényszerítettem a lábát, ami nem volt egyszerű egy ilyen szűk helyen, és dörzsölni kezdtem a boxeren keresztül.

– Azt akarom, hogy nézd magad a tükörben – súgtam a fülébe, és beleharaptam a cimpájába.

Sehun nagyon vörös lett, és folyton dobálta magát, de végül engedelmeskedett, és szégyenlős tekintettel követte a kezem mozgását. Engem is beindított a látvány, de volt már elég tapasztalom ahhoz, hogy kontrolláljam a vágyaimat, meg tudtam várni, hogy elélvezzen.

– A francba, Junho! – nyögött fel bosszúsan, miután elég levegőhöz jutott. – Most mászkálhatok így egész nap – mutatott a nedves foltra a szürke szöveten.

– Veszek neked friss alsónacit, és a mosdóban átveszed. Tekintsd ajándéknak. – Egy kicsit hátrébb húztam, és löktem egyet felfelé, hogy érezze, én is kemény vagyok, és jó lenne, ha tenne értem valamit.

Sehun morgolódva térdelt le elém, majd kibújtatta a farkam a nadrágból, és sietősen hozzálátott. Jobban élveztem volna, ha körültekintőbben mozgatja a száját, és kiélvezi minden pillanatát, de megértettem, hogy fél a lebukástól. Én élveztem, hogy bármikor észrevehetnek.

Már csak egy hajszál választott el a beteljesüléstől, amikor hirtelen eltűnt a forróság, és a kezeivel lendített át a túloldalra, gondosan figyelve rá, hogy egy zsebkendőbe lövelljek ki.

– Miért hagytad abba? – kérdeztem frusztráltan. – Úgy ezerszer jobb lett volna.

– Mert utálom az ízét – tájékoztatott, és a kukába hajította az összegyűrt zsepit. – Megbeszéltük, hogy nem kell olyan csinálnom, amit nem szeretek.

– Ilyen rossz? – kérdeztem. Még sosem kóstoltam meg, és őszintén, nem is terveztem.

– Nem a legjobb – zárta le a beszélgetést, és az ajtó felé mutatott. Gyorsan rendbe szedtem a ruházatom, és még egy apró csókot nyomtam az arcára, hogy eltűntessem azt a bosszús kanyarulatot a szája széléről.

Odakint, a csomagok mellett egy dekoratív hölgy várt rám, és megérdeklődte, minden rendben van-e. Biztosítottam róla, hogy a lehető legszuperebb a helyzet, csak az öcsém túl szűk nadrágot választott magának, és nem merte a segítőkisasszonyok segítségét kérni. Mindketten egyetértettünk abban, hogy könnyebb megbízni a saját nemünkben, ha bajba kerülünk, majd végre felszívódott, és újra visszasüppedhettem az unalomba.

Mire kettőt ütött az óra, Sehun úgy döntött, nem akar megnézni több boltot. Tökéletes alsónadrágot választottam neki, bár a fekete-vörös kombó – szerinte – nem az ő stílusa volt. Amikor keresgéltem, az is megfordult a fejemben, hogy rózsaszín, strasszos női bugyit választok neki, hogy letörjem a hülye divatmániáit, de végül rájöttem, hogy valószínűleg nekem kellene bámulnom, és inkább letettem róla.

– Vanília? Nem túl édes az? Én mindig gyümölcsöset kérek – intettem a tölcsérje felé, amin három gombóc vanília egyensúlyozott.

– Szeretem az édes dolgokat.

Majdnem kicsúszott a számon, hogy: „Biztos azért vagy te is ilyen édes”, de még időben megfékeztem a nyelvem. Azért mégsem engedhettem meg magamnak, hogy ilyen nyálas szöveget mondjak. De szó, mi szó, mióta Sehun megvált a hajának nagyjától, sokkal jobban nézett ki.

A vonaton nem beszéltünk túl sokat, mind a ketten elfáradtunk. Engem majdnem elnyomott az álom, és láttam, hogy Sehun is laposakat pislog, de nem mertünk bezuhanni, nehogy rosszkor szálljunk le. Egy ilyen botlással plusz negyed órával rövidítenénk meg a hétvégénket, és ezt nem engedhettük meg. Fél ötre oda kellett érnem az Arany Patkányba, megbeszélésre. Azok a nyavalyás vörösek megint úgy gondolták, hogy kosarazhatnak a pályánkon. Lépni kellett az ügyben.

Sehun:

Úgy terveztem, hogy a délutánt is Junhóval töltöm, de valami bandás ügyben kellett intézkednie, így abban maradtunk, este találkozunk. A fülkében történtek óta egyre jobban vágytam arra, hogy együtt töltsük az éjszakát. Talán a második alkalom jobb lesz, mint az első. A szerződésben, végül is, megállapodtunk, hogy odafigyel rám.

– Kiraboltál egy boltot, vagy mi? – röhögött fel Jin. Észre sem vettem, hogy mellettem áll. Vajon mikor érkezhetett? Látta, hogy Junhóval együtt szállok le a vonatról?

– Megvettem a tancuccaimat, és ha már ott voltam, felfrissítettem a ruhatáram.

– Király – motyogta, majd rágyújtott egy szálra, és élvezettel leszívta a füstöt. – Van kedved együtt lógni? Jihon beköltözött a szobájába, és ki sem lehet robbantani onnan.

– Megbetegedett? – kérdeztem aggódva. Mióta elégtek a cuccaim, alig aludt valamit, töretlenül másolt, és a hatalmas szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek. – Mondtam, hogy ráér a füzet, nem kellene túlhajszolnia magát.

– Tudod, hogy a pincés-ügy óta bűnösnek érzi magát. Hagyd, hogy törlesszen!

– Rendben. Ha neki így jobb, akkor nem szólok bele.

Jin csendben dohányzott mellettem, amíg hazaértünk, és csak akkor köszörülte meg a torkát, amikor be akartam csukni a bejárati ajtót.

– Akkor lógunk együtt? – kérdezte reménykedve. Nem értettem, miért nem tud meglenni egyedül. Ha akkor csinálunk közös programot, amikor Jihon a kedvembe akar járni, megint veszekedés lesz belőle.

– Megkérdezem a szüleimet – füllentettem, és miután letettem a csomagokat a szobámban, tárcsáztam Jihont. – Szia, bocsi, hogy zavarlak, de Jin elhívott sétálni, és meg akartam kérdezni, hogy nem baj-e, ha elmegyek vele.

Sokáig nem kaptam választ, és egy pillanatra azt hittem, talán rosszul hallottam a pukkanást, és nem is kapcsolt a vonal, de a telefon szerint, Jihon fogadta a hívást.

– Menj! – elég furán csengett a hangja, mintha dühös lenne, de persze az előfordulhat, hogy csak szimplán fáradt volt. – Nem vagyok a barátnője, nem kell engedélyt kérned.

– Jó, csak azért, mert a múltkor haragudtál rám.

– Az már régen volt – morogta, és hallottam, ahogy a tollával játszik. Olyan gyorsan nyomkodta a tetejét, hogy csoda lett volna, ha nem görcsöl be utána az ujja. – Érezzétek jól magatokat!

– Oké. És Jihon, köszönöm, hogy átmásolod a füzeteimet.

– Szívesen.

Fura fiú volt ez a Jihon. Néha olyan, mint egy ijedt madárka, aztán morcos, mint egy sündisznó, utána kenyérre lehet kennie, de közben vadorzó tigrisként is nekem ugrott, amikor azt hitte, hogy el akarom venni a barátját. Nagyon illettek egymáshoz Junhóval, mind a ketten kiszámíthatatlanul viselkedtek.

Régóta rá akartam kérdezni Junhónál, hogy miért kerül elő folyamatosan Jihon, miért vernek meg miatta, és miért nem bántják őt soha, ha Jin haverja, de nem mertem kezdeményezni. Féltem a választól. Féltem, hogy kiderül, Junho valamilyen speciális okból kivételezik vele. Mondjuk, tényleg szereti. Az azt jelentené, hogy soha az életben nem kerülök szeretőből pár kategóriába, és meg akartam tartani magamnak a reményt.

Jin toporogva várta, hogyan döntöttem, és alig tíz perc múlva kiderült, miért olyan fontos neki, hogy lefoglalják.

– Anyám mindenáron el akar rángatni a nagynénémhez, de azt mondtam neki, hogy már programot beszéltem meg az egyik haverommal. Ez igaz is, csak kicsit később történt meg, mint várja. A lényeg, hogy át tudsz jönni, miénk lesz az egész ház, és nem kell felutaznom Tokióba.

Valami nagyon nem stimmelhetett ezzel a nagynénivel, mert Jin már másodszorra akadt ki rá a jelenlétemben, és látszott rajta, hogy zsigerileg utálja. Én is rossz viszonyban voltam az apámmal, de nem irtóztam tőle, csupán nem értettem, miért nem akarja megismerni a saját fiát.

Jin anyukája elragadó. Nem csak jól főzött, de hihetetlenül kedves is volt, és úgy tűnt, Jihonon kívül ő volt az egyetlen, aki hatást tudott gyakorolni Jinre. Szinte azonnal beleütköztem egy ilyen jelenetbe, amint átléptem a küszöböt.

– Jin, menj, és hozz a barátodnak egy pohár limonádét! Rekkentő a hőség odakint.

– Anya, ott van a dohányzóasztalon. Azért ekkora táv senkinek nem jelent problémát.

– Akkor neked se jelentsen! – ütötte le a labdát az anya, és szeretetteljesen megsimogatta a karom. – Édesanyád említette, hogy megsérült a karod. Ne hagyd, hogy az én lusta fiam ugráltasson!

Jin nyafogva odavonszolta magát az italokhoz, majd kedvesen átnyújtott nekem egyet, azt, amelyikben a legtöbb citrom volt, és mind a harminckét fogával rámosolygott az anyjára. Hihetetlenül viccesek voltak, ahogy egymásnak grimaszoltak.

Jin szülei hamar elindultak, mert a nagynéni utálta, ha késnek, és Jin legnagyobb bánatára, csak egy tányérnyi süteményt hagytak nekünk.

– Egy falatot se fog enni belőle, de anya otthagyja neki, pedig én, ÉN megenném. Ez persze senkit nem érdekel, csak a gonosz boszorkány érdekei a fontosak, az édes, elragadó fiacskájával egy cseppet sem törődik. Hagyja, hogy éhen-szomjan tengődjek itthon.

Tudtam, hogy Jin nem gondolja komolyan, amit mond, hiszen a hűtő tele volt étellel, és még a sütiből is kapott. Egyszerűen féltékeny volt a nagynénjére, amiért birtokolta az anyja figyelmét.

– Anyukád, nagyon fiatalnak tűnik. Biztosan jól kijöttök.

– Tényleg fiatal. Tizennyolc volt, amikor megszült. Nekem azt mondták, hogy mindig is így akarták apával, de szerintem hazudnak. Már akkor jó voltam az időzítésben.

Majdnem felsikítottam, amikor az egyik porcelán szalvétagyűrű leesett a kandallóról. Semmilyen huzat nem volt a házban, földrengést sem éreztem, és Jin sem rúgta meg a falat. Olyan volt, mintha egy láthatatlan kéz lökte volna le onnan.

– Ez a rohadt szar! – szitkozódott Jin, és visszatette a díszes korongot a párkányra. – Mondtam már anyának, hogy tüntesse el innen ezeket az őskövületeket, de családi örökség, úgyhogy maradnak.

– De hogyan esett le onnan?

– Fogalmam sincs, innen mindig legurul valami. Szerintem nem egyenes ez a polc, de apa megesküdött rá, hogy használt vízmértéket, amikor felfúrta. Jihont azzal szoktam ijesztgetni, hogy szellemek élnek a házunkban, de igazából csak nagyon régi. Nyikorog a padló, mozog a faszerkezet, és néha leesnek a képek a falról, mert megadja magát egy szög. Nem kell félni.

Megpróbáltam elhinni, amit Jin mondott, de még percekig nem tudtam levenni a szemem a kandallópárkányról. Csak akkor nyugodtam meg kissé, amikor előkerült a playstation, és Jin a kezembe nyomta az egyik konzolt.

Amíg versenyeztünk, újabb és újabb történeteket hallgathattam meg arról, hogyan mosta le a pályáról Jihont, de szerencsére nem csak róla beszélgettünk, Jin a családjáról is sokat mesélt. Elmondta, hogy az anyai nagyszülei már meghaltak, így csak az apja szüleivel tartották a kapcsolatot, akik nagyon egyszerű emberek voltak, és még nálunk is vidékebben éltek. Az anyja rokonai közül csak a nagynénjét ismerte, bár őt inkább elfelejtette volna.

– És nem akartál kistestvért? Akkor lenne kivel játszanod – vetettem fel, amikor Jin arról panaszkodott, hogy Jihon nem elérhető a nap huszonnégy órájában.

– Anya beleegyezett, de apa addig nem akar, amíg megfelelő anyagi körülményeket nem teremt neki. Ez röviden azt jelenti, hogy fel akarja újítani a házat.

– Nálunk is az apám a gát. Szerinte én is elég istencsapása vagyok, nem kell újabb nehézség a nyakába.

Jin hangosan felkacagott, majd megveregette a vállam, és megkért, hogy tartsak ki, mert lehetne rosszabb is.

 Nagyon jól éreztem magam vele. A közvetlensége, és az életkedve rám is átragadt, és a kevéske citromos gyereksör, amit elkortyoltunk a meggyes süti mellé, feloldotta a gátlásaimat.

– Mi volt életed legkellemetlenebb szituációja? – kérdeztem Jint. Egy ideje már gázos sztorikról beszélgettünk.

– Reggel merevedéssel ébredtem, ami a mi korunkban nem olyan meglepő, de nagyon szar volt, mert Jihon nálunk aludt. Kilopóztam a fürdőbe, hogy egy gyors zuhanyzással elintézzem, de még a víz alá se álltam, amikor az a hülye rám nyitott. Úgy tud közlekedni, mint egy szellem, és nem hallottam, hogy jön.

– Ez tényleg elég ciki. De hát ő is srác, biztosan nem csinált belőle nagy ügyet.

– Nem. Igazából jobban zavarba jött, mint én, úgyhogy fel sem merült, hogy felhozná.

– Jihon gyakran elvörösödik, nem? Elég gátlásosnak tűnik.

– Perverzebb, mint bármelyikünk, de annyira ártatlan a külseje, hogy észre sem veszed. Néha én is elgondolkodom rajta, hogy mi mindent csinálhat, amikor nem vagyok mellette.

Megpróbáltam elképzelni Jihont, ahogy a szobájának magányában mondjuk pornóvideókat néz, de túl groteszk volt, és elnevettem magam. Nem, Jihon nem az a típus volt, akinek folyton a szexen járna az esze. Inkább az, aki még a pénisz szót sem meri kimondani, és ha mégis megteszi, fülig pirul.

Miután kifogytunk a kellemetlen történetekből, előkerültek a gyerekkori képek, mert Jin úgy gondolta, tündéri lurkó volt. Ebben igazat kellett adnom neki, nagy, kerek szemei, és édes kis gödröcskéi voltak már akkor is, a húsos combokról nem is beszélve.

– Ez Jihon? – mutattam az egyik óvodai képre.

– Ugye milyen kis édes? Olyan, mint egy fekete kiscica – tört ki Jihonból az imádat, majd megköszörülte a torkát, amikor megütközve bámultam rá. – Nem vagyok meleg, vagy ilyesmi, de behalok a cuki dolgokról. És nem tudsz nekem aranyosabbat mondani egy kölyökmacskánál. Jihon pedig olyan volt gyereknek, mint egy kiscica. Néha még most is olyan.

Jint nagyon furcsa volt sötét hajjal látni a régi felvételeken, de jól állt neki. Amikor megkérdeztem, mit szóltak a szülei a hajfestéshez, azt mondta, nem örültek neki, de úgy sem tudtak mit csinálni. Aztán elmerengtünk azon, kinek hogyan állnának más árnyalatok, de végül visszakanyarodtunk a videojátékokhoz.

Amikor Junho írt, hogy végzett, és menjek át hozzá, nehéz szívvel hagytam ott a barátomat. Azt mondtam, a szüleim várnak haza, és bár Jin nem tűnt túl szomorúnak, azért sajnáltam, hogy teljesen egyedül kell maradnia abban a régi, ijesztő házban.

Junho harci sérülésekkel várt, a szemöldöke felszakadt, és láttam, hogy a kézfején is horzsolások vannak, de azt mondta, az ellenfele rosszabbul járt. Nem értettem, miért kell ezeknek csépelniük egymást. A legutóbbi verekedés emléke még élesen élt bennem, azok a srácok vascsövekkel, és láncokkal estek egymásnak.

– Jobban vigyázhatnál magadra – söpörtem ki a haját a homlokából, és lefertőtlenítettem a vágást. Junho közben a combomat simogatta, és amikor végeztem, elbűvölően mosolygott rám.

– Jól esik, hogy gondoskodsz rólam. – A tekintete folyamatosan a számon függött, miközben az ujjai az arcomat cirógatták.

Lágyan csókolt meg. Lassan ízlelgette az ajkaimat, mintha ki akarná elemezni, vagy meg akarná jegyezni az ízét, és a ruhát is lassan hámozta le rólam. Amikor áttért a nyakamra, eldöntött az ágyban, de alig takart be a testével, mintha azt üzenné, hogy bármikor visszaléphetek. Nem terveztem, hogy faképnél hagyjam.

Beletúrtam a selymes tincsekbe, és irányítottam a fejét, ahogy végignyalt a mellkasomon. Ahol kicsit jobban esett, visszahúztam, és elmerültem az élvezetben. Néha már fájdalmasan szívta a bőröm, tudtam, hogy meg fog látszódni a nyoma, de csak tovább fokozta a vágyam. Az alsóm egyre szűkebbé vált, és bár Junho nem volt olyan elsöprően szenvedélyes, mint szokott, én folyamatosan remegtem alatta.

Élveztem minden pillanatot, egészen addig, amíg le nem került rólunk az utolsó ruha, és Junho keze nem kezdett a fenekem felé kalandozni. Akkor kicsit befeszültem.

– Lazíts! – kérlelt Junho. – Nem sietünk sehová.

Megpróbáltam máshogy helyezkedni, de úgy sem volt kellemes a tágítás, így Junho abbahagyta.

– Csak pár perc – biztosítottam, és hanyatt döntöttem.

Elkezdtem csókolgatni a mellkasát, miközben pucsitottam kissé, jelezve, hogy próbálkozzon. Túlzottan így sem nyerte el a tetszésemet a dolog, de sokkal élvezetesebb volt, mintha kiszolgáltatottan feküdtem alatta, akár egy hasznavehetetlen játék. Legalább az illúziója megvolt annak, hogy én irányítok.

– Próbáljuk meg így, hátha jobb lesz – ajánlotta fel Junho, és mögém térdelt. Azt mondta úgy helyezkedem, ahogy akarok, ha szeretnék, támaszkodjak, ha nem, döntsem le a fejem a matracra, ahogy jól esik, csak a csípőmet, és a fenekemet tartsam a helyén.

Rohadtul feszített, ahogy betolta magát, de koránt sem volt olyan rossz, mint ahogy számítottam rá. Tetszett a határozott szorítás az oldalamon, ahogy a hatalmas, meleg tenyér fogást talál rajtam, és az, hogy bár így tényleg csak Junho irányította a mozgást, lassan és óvatosan csinálta.

– Várj egy picit! – kértem, mire azonnal lelassított, és bár teljesen nem hagyta abba a mozgást. A csípője továbbra is lágyan ringatózott, szélesebb terpeszbe tudtam kényszeríteni a lábaimat, és némi támasztékot találva végül egy kicsit én is tudtam előre és hátra mozogni.

Így, közösen hajszolva a gyönyört, sokkal élvezetesebb volt a szex. Úgy éreztem, én is kiveszem belőle a részem, nem csak egy test vagyok, amit megtömnek. Igaz, hogy magától az aktustól nem tudtam elélvezni, mert azért annyira nem felemelő érzés, de fényévekkel lekörözte az első alkalmat.

– Lesz ez még jobb is – bíztatott Junho, amikor a karjába bújtam, és nyakig betakart minket.

– Nem is tudtam, hogy ilyen tapasztalt vagy.

– Nem különbözhet sokban attól, ha egy tapasztalatlan lánnyal csinálod. Időt kell hagyni neki, hogy hozzászokjon.

– Oh, szóval gyengéd is szoktál lenni a lányokkal? Nem csak az irodában csinálod velük?

Junho felkacagott, és még jobban összetúrta a hajam.

– Vannak olyan nők, akik ribancok, és vannak olyanok is, akik megérdemlik, hogy gondoskodjanak róluk. Még ha csak egy éjszakára is.

Megpróbáltam elképzelni, ahogy Junho a tenyerén hordoz egy lányt, de nem sikerült. Valahogy nem tűnt annak a romantikus, rózsaszínködös típusnak. El tudtam hinni, hogy kedves és gyengéd, mert velem is az volt, de határozottan nem a gügyögős fajta volt.

 – Voltál már szerelmes? – kérdeztem kíváncsian. Addig akartam kérdezni, amíg beszédes kedvében volt.

– Nem tudom. Lehet.

– Szakítottatok?

– Meg sem mertem szólítani. A körülmények nem voltak megfelelőek.

– Ismerem? – Éreztem, ahogy gombóc gyűlik a torkomban, és legszívesebben homokba dugtam volna a fejem, de már nem táncolhattam vissza. Ha mentegetőzök, csak magamat hozom kellemetlen helyzetbe.

– Ne kérdezz olyat, amiről nem akarsz tudni – felelte kitérően Junho, és szorosabbra vonta körülöttem a karját. – Foglalkozzunk egymással. Az mind a kettőnknek jobb.

Élveztem, ahogy simogatja a hátam, és a testéből áradó forróság kellemesen melengetett, de közben volt valami keserű íz a számban. Éreztem, hogy csak pótlék vagyok. Annak az ideiglenes helyettesítője, akit Junho nem mer megszólítani. Azé, akinek talán tinta fekete haja, és hatalmas, csillogó szemei vannak.