A világtalanok 2: 1. fejezet - Nyomás

Jihon:

Már megint néz – gondoltam, és kényelmetlenül az ablak felé fordultam, de továbbra is a hátamon éreztem a vizslató tekintetet. Maradhattam volna osztályteremben, hogy beszélgetést színleljek, de a többiek úgy válnának szét Junho előtt, akár a tenger Mózes kérésére, így inkább azt a helyet választottam, ahol anno Jinnel lógtunk. Fél éve költözött el, és hiába írtam neki minden héten, nem válaszolt. Pedig szükségem lenne rá.

– Mi újság, Kim? Mostanság nem látom a haverodat. Csak nem rájött végre, hogy ez a hely nem neki való? – Dakho szavaiból sütött a boldogság, hiszen Junho csatlósai mind gyűlölték Jint. – Tudod, neked sem ártana pártot váltanod.

– Ez egy iskola. Itt nincsenek pártok. Sosem voltak – löktem el magam a faltól, és a nagydarab fiú mellé lépetem. – Hagyjatok békén!

Dakho nem volt hozzászokva, hogy bárki is visszafeleseljen neki, és ebben az esetben sem fogadta jól a felszólítást. Megragadta a karom, és erősen a falnak taszajtott.

– Ha Junho nem védene, már rég bevertem volna azt az átkozott babaképed. – Dakho ruhájából ömlött a cigarettafüst, és ezt az émelyítő kölnije sem nyomta el. Felfordult tőle a gyomrom.

– Sosem kértem rá, hogy a szárnyai alá vegyen. Kettőnk közül csak te félsz tőle.

Az ütés egyenesen a számat találta el. A fogaim felsértette az ajkaim, és a vér fémes íze szétterjedt a számban, de nem marad időm sokat keseregni, mert újabb jobbegyenest kaptam, ezúttal az államra.

Dakho, mint egy megvadult bika fújtatott, miközben az ingemet szorította, készen arra, hogy újra és újra lecsapjon, egészen addig, míg könyörögni nem kezdek a kegyelemért. Én nem leszek Sehun! Engem nem fogtok kicsinálni! – kántáltam magamban, és újra eszembe jutott, hogy minden mennyivel könnyebb lenne, ha Jin nem költözött volna Tokyóba. Ő tud verekedni, könnyű szerrel kifordulna Dakho szorításából, és húzná addig az időt, amíg elszaladok. Így viszont csak magamra számíthattam. Ha visszaütök, vagy kivívom a majom elismerését, vagy jobban feldühítem. Egy biztos, ha nem lépek, újabb pofonokat fogok kapni.

Minden erőmet bevetve öklöztem bele Dakho gyomrába, de az óriás mintha meg sem érezte volna, egy pillanatra elengedte az ruhámat, és olyan erővel vágott arcon, hogy a földön kötöttem ki. Szédültem az ütéstől, és borzasztóan fájt az arcom, de újra felhúzott, és a falhoz nyomott.

– Még mindig nagy a pofád, Kim? – Ahogy Dakho beszélt, a szájából fröcsögött a nyál, és éreztem, ahogy a nyakamra is kerül az undorító nedvekből. – Téged is belegyömöszöljelek a kukába?

Tisztán emlékeztem rá, amikor Sehun kimászott a tárolóból, az egész ruhája tönkrement. A legrosszabb mégis az volt az egészben, hogy senki nem segített neki. Az egész iskola nézte, ahogy látványosan megalázzák, de senki nem mert lépni, mert féltek, hogy ők lesznek a következők. Junho és az agresszív bandája terrorban tartotta az iskolát, de soha nem tudták rájuk bizonyítani a vádakat, mert minden diák mélyen hallgatott.

– Engedd el! – Junhónak fel sem kellett emelnie a hangját, Dakho azonnal ellépett tőlem. – Gyere, Jihon! Felkísérlek az orvosiba.

– Nem kell! – löktem el a segítő kezet, és megkerülve a csapatot, a nagyudvarra vonszoltam magam. Páran érdeklődve felém fordultak, és olyanok is akadtak, akik a hangjukat sem rejtették el, de nem törődtem velük, egyenesen az udvar végébe mentem. A ficakban ledobtam a táskám a kiselejtezett matracra, és feltúrtam a zsebeim, de egy zsebkendőt sem találtam. Végül a hímzett kendővel töröltem meg a számat, amit az egyik lánytól kaptam még Valentin-napra, és a telefon kijelzőjében megvizsgáltam az arcom. Elég rosszul festett. Ha így megyek haza, a szüleim biztosan frászt kapnak. Hazafelé be kell ugranom a drogériába BB krémért. Azzal talán el tudom tüntetni a zúzódásokat.

Már rég becsöngettek, amikor bementem az osztályterembe. Hangtalanul leültem a hátsó padba, abban a reményben, hogy negyvenöt percig békén hagynak, de természetesen engem hívtak ki felelni.

– Kim úr, mutassa be a váltakozó áramhoz kapcsolódó képletet, és jellemezze röviden!

Emlékezetem rá, hogy előző órán vettünk valamit, ami az árammal kapcsolatos, és homályosan még a gyökjel is felrémlett, de hogy milyen betűk, és milyen sorrendben szerepeltek, nem tudtam felidézni.

– Írja be az egyest, tanár úr!

– Meg sem próbálja? Ha ilyen könnyen feladja, mit fog csinálni az érettséginél?

Nem feleltem, inkább odahajítottam az ellenőrzőt az asztalára, és visszamentem a helyemre. Bántam, hogy nem kapucnis fölsőt vettem, jó lett volna alárejtőzni. A szűk és kényelmetlen ingemben nem lehetett elbújni.

Csak az óvott meg a kutakodó pillantásoktól, hogy túl feltűnő lenne, ha mindenki hátrafordulna. Köszi Jin, hogy sosem akartál elől ülni – veregettem meg a mellette lévő széket, mintha még mindig ott lenne a barátom. Elölről úgy tűnhetett, mintha szorgosan dolgoznék, de a valóságban sormintát rajzoltam a füzet oldalára. A francot sem érdekli a fizika! – mérgelődtem. Ha nem késtem volna, biztosan mást hívnak ki, és most nem kellene idegeskednem az átlag miatt.

Az óra végeztével utolsónak távoztam, és szándékosan kerültem a kopaszodó Park tanár úr tekintetét. Felnyaláboltam az ellenőrzőm a tanári asztaltól, és távozottam a teremből. Csak a folyosón vettem észre, hogy nem írta be az egyest.

Egész nap szerencsétlenkedettem. Mindenki az én véremet szívta, szünetben meg hallgathattam az egyre vadabb teóriákat arról, mégis miért verték be a képem. A tettes nem volt kérdéses, mindenkit az ok foglalkoztatott.

– Tegnap láttam egy képet Sehunról. Egy vörös hajú fiúval fotózkodott, és nagyon boldognak tűnt. – Az ebédlőbe tartva elkaptam egy mondatot a lányok fecsegéséből, és mivel érdekelt, mit tudnak Sehunról, leguggoltam, mintha a cipőmet fűzném.

– Az volt a legjobb, amit tehetett, hogy itt hagyja az iskolát! Te is tudod, hogy mit suttogtak a háta mögött. Jobb neki egy olyan helyen, ahol nem tudnak róla semmit.

Sosem hittem a meleg pletykáknak. Sehun nagyon lányos volt, és a ruházata is színes, de többször öltöztünk közösen, és egyszer sem éreztem úgy, hogy furán nézne rám. Úgy viselkedett, mint bármelyik másik fiú. Az egyetlen furcsasága a suliban a csendessége volt, de arra jócskán rádolgozott az a megszámlálhatatlan szívatás, amiben Junhóék részesítették.

Az ebédre hozott falatok finomak voltak, anya mindig odafigyelt, hogy egészségesen táplálkozzam. Egyedül az arányokat rontotta el. Ha hazamegyek, figyelmeztetem, hogy kétszer ennyit is meg tudok enni – gyűrtem össze a barna papírzacskót.

A folyosóra érve meglepő esemény szemtanúja lehettem. Dakho alsónadrágban ugrált a szekrény előtt, és megpróbálta elérni a melegítőjét, de azt túl magasra tűzték ahhoz, hogy sikerüljön. Fel kellett volna állnia egy székre, hogy elkapja a csücskét, de ezt a luxust nem engedhette meg magának. Már így is túl sokan lefotózták az alsóját.

Elégedett mosollyal sétáltam el Dakho mellett, és bár sejtettem, hogy ki és miért büntette meg, azért élveztem a helyzetet. A nagylegények égése sokkal szórakoztatóbb volt, mint a gyengék alázása.

Hazafelé beugrottam a drogériában, és az egyik söröző mosdójában felkentem a maszkot. A sminkelés után már nem látszottak annyira a sérülések, talán még a szüleimnek sem tűnik fel, ha nagyon gyorsan felrohanok a szobába.

– Nem vagy éhes, drágám? – kiabált utánam anya a lépcső aljáról. Úgy viharoztam át a konyhán, mint egy forgószél. A lehető leggyorsabban biztonságba akartam kerülni.

– Majd később eszek – kiáltottam le, és magamra zártam a szoba ajtaját.

A táskát az ágy mellé dobtam, és leültem az íróasztalhoz. Elővettem egy újabb fehér lapot, gondosan megcímeztem, és írni kezdtem. A mindennapos élménybeszámolók felértek naplóvezetéssel, hiszen úgyis a fiók rabjai maradtak. Ha Jin eddig nem írt vissza, most sem fog.

Hyung,

Ma megvertek. Dakho belém kötött, mert látta, hogy egyedül vagyok, és az már nekik is leesett, hogy nem jössz többé suliba. Ne aggódj, nem volt annyira vészes, de nincs kedvem minden nap ezt csinálni. Remélem, leszállnak rólam.

Tudod, ma a világ is összeesküdött ellenem. Bármihez nyúltam tönkre ment, és a bevert képem tökéletes pletykaalappá vált. Miért nem tudják befogni? Most bezzeg jár a szájuk! Egyébként, ma azt hallottam Sehun jól van. Állítólag feltett egy képet twitterre, majd nézd meg, ha lesz időd! Milyen a klíma Tokyóban? Itt rohadt meleg van. Igazán beszerelhetnék már a légkondit a termekbe.

Junho továbbra is engem bámul. Leállította Dakhót, amikor péppé akart verni, és az, hogy délután már alsónadrágban ugrált a folyosón az a szemét, nem lehetett más műve. Csak neki van hatalma felette. Hyung, félek nem értem, miért csinálja. Ha engem is szívatni akarna… Semmivel sem vagyok erősebb Sehunnál…

Összegyűrtem a levelet, és a fiókba hajította. Még úgy sem tudtam szavakba önteni az érzéseim, hogy tudtam, a papírok örökre feledésbe merülnek. Fél évvel ezelőtt könnyebb volt. Ha zaklatott voltam, Jin szerzett alkoholt, és addig ittunk a parkban, amíg már eléggé részeggé nem váltunk ahhoz, hogy kiöntsük a szívüket. Most nem volt kivel inni. Úgy éreztem magam, mint egy magára hagyott nyúl, akit nemsokára becserkész a róka.

Jin:

Már az első nap biztosan tudtam, hogy idiótákkal vagyok körülvéve, de ez fél évvel később sem változott meg. Az előző sulimban senki nem folyt bele a másik életébe, gondtalanul végignézték, ahogy tönkretesznek valakit, itt pont az ellenkezője zajlott; még arról is tudtak, hogyha eleresztettél az óra közben egy csendes kis galambot.

– Jin, nincs kedved elmenni velem moziba? – Aznap Minami volt a harmadik lány, aki randira hívott. Nem mintha zavarna, hogy népszerű vagyok a lányok körében, de már igazán vágytam egy kis szabadságra. A túlbuzgó kockák egészen hazáig kísértek minden egyes napon, hogy menőbbnek tűnjenek attól, hogy megtűröm őket.

– Állatorvoshoz kell vinnem a kutyám – kamuztam.

– És utána?

– Műkörmöshöz viszem a macskát.

– És ha azzal is végeztél? Este úgyis jobb filmezni.

– Sajnos ki kell takarítanom az akváriumot.

– Mennyi állatod van neked? – Minami durcásan felfújta az arcát, de egy cseppet sem lett aranyosabb tőle, inkább úgy nézett ki, mint egy gömbhal, csak nála a tüskék helyett a miteszerei álltak égnek.

– Egy kész állatkertet tartok otthon – mosolyogtam rá mind a harminckét fogammal, és felkaptam a táskám. – Most megyek.

Meg sem vártam, hogy elbúcsúzzanak tőlem, hátat fordítottam, és még a fülhallgatót is betettem. A kockák persze rögtön mellém csapódtak a folyosón, de nem is hozzám beszéltek, sőt még az sem zavarta őket, hogy zenét hallgattam. Ha a szüleim kevésbé nevelnek udvariasnak, biztosan elküldöm őket a jó büdös francba, de így csak magasról tettem rájuk. Ha felidegesítem magam, azzal csöppet sem kedvezek a fáradt idegeimnek.

Az utcához érve a gyíkok lemaradtak, és amíg elértem a házig, végre egyedül maradtam. A nagyvárosban nem találtam olyan helyet, ahol nyugtom lehetne, a legeldugottabb utcákban is úgy rajzottak az emberek, mint az izgatott hangyák. Mintha mindenki arra akarna menni, amerre én. Odahaza úgy sétálhattam az autóút közepén, mintha a járdán lennék, de Tokyóban átjutni a zebrán anélkül, hogy valaki ne ütközne neked, kész csodának számít.

– Anya, én ott fogom hagyni a sulit – kiáltottam be a konyhába köszönésképpen, majd levetettem magam az ebédlőasztal mellé.

– Miért kell mindennap ezzel a mondattal hazajönnöd? – szidott meg anya, és játékosan fejbe vágott a szalvétával. – Mostanra már igazán megszokhatnád.

– De ezek nem normálisak. Szerintem nem is emberek. Beteg földönkívüliek, akik felvették a halandók külsejét.

– Na, persze! – legyintett anya, és feltűzte hosszú, sötétbarnára festett fürtjeit. – Ne mindenkit Jihonhoz mérj!

– Nem erről van szó – morogtam. Őt soha senki nem pótolhatja, és nem is akarom helyettesíteni. A többiek viszont tényleg nem normálisak. A látszaton kívül semmi sem érdekli őket. A lányok azért akarnak velem járni, mert a koreai vonásaim miatt egzotikusnak számítok. A kockák azért, mert nagy a pofám, a kosárcsapat pedig azért akar a tagjai között tudni, mert nem félek ütközni a pályán. Azzal nem foglalkoznak, hogy ki vagyok valójában, a gondolataim nem számítanak, csak a kép, amit mutatok.

– Megírtátok a dolgozatot? Hogy sikerült? – Anya érezhette, hogy Jihon említése nem volt jó ötlet, így inkább egy sokkal rosszabbat kérdezett. Az lenne a legjobb, ha tiltólistára tehetném a jegyekkel kapcsolatos témákat, de otthon nem én hozom a szabályokat.

– Anya, muszáj a suliról beszélni? – próbáltam terelni a témát, de a hurok egyre szorult, és anya elkapta a keserű mosolyt a szám szélén.

– Nem tudtál semmit, igaz? Miért nem tanulsz rendesen? – Mindig ugyanazok a kérdések, ugyanazzal a hanglejtéssel. Már nagyon untam, hogy ezen izmozunk. Már felsőben tudtam, hogy sose megyek egyetemre. Ha egyszer véget ér az iskolának nevezett rémálom, én többé be nem ülök a padba!

– Te is tudod, hogy semmit sem számítanak a jegyek. Az érvényesül, aki el tudja adni magát.

– Nem akarom, hogy a fiam öltönye alatt se legyen ember.

Fáradtan végignyaltam az ajkaimon, és a plafonra meresztettem a szemeim. Én sem szerettem az ügynököket, akik mindent rá akarnak sózni az emberre, és egyáltalán nem így képzeltem el a jövőmet, de anya számára a „nem tanulás” egyet jelent az ilyesfajta „aljas” munkával.

– Anya, megígérem, hogy hasznos felnőtt leszek, csak ne nyaggass a sulival! Pihenni szeretnék.

Az ebéd közben nem esett több szó az iskoláról, és végül elégedetten dőltem végig az ágyon. A hasam tele volt, és az egész délután a rendelkezésemre állt, hogy zombikat gyilkoljak a konzollal. Ha anya kopog, majd benyomom a kötelező olvasmány hangoskönyv változatát. Nem fogom a haszontalan tanulásra fecsérelni a fiatalságom. Túl értékes az időm ahhoz, hogy egyenleteket magoljak.

– Jin, ne hallgasd a könyvet, hanem olvasd! Nem árt, ha látod a kanjikat. Még sokat kell fejlődnöd japánból – figyelmeztetett anya. Egy pillanatra leállítottam a lejátszót, hogy hallani lehessen a válaszom.

– Ha túl sokat meredek a fehér alapon fekete betűkre, karikásak lesznek a szemeim. Ha így lesz, muszáj leszek olcsó kencékkel kenni őket, amiktől hamarabb ráncosodik a bőröm, és egyedül maradok, mint Iseul néni. Azt szeretnéd, ha közel a negyvenhez egy másfél szobás lakásban élnék, és ne barátkoznék mással, csak a munkahelyi számítógépemmel?

– Jó is, hogy említed! Hétvégén elugrunk hozzá. Viszek neki az új süteményből, amit tegnap próbáltam le.

Kiugrottam az ágyból, és kidugtam a fejem az apró résen. A lehető legaranyosabb arcom vágtam, hogy látszódjanak a gödröcskéim, de anya hajthatatlan maradt.

– Van két csodás javaslatom a hétvégét illetően. Az első, hogy inkább vegyél teasüteményt a boltban, és hagyd meg nekünk a finom sütiket. Iseul néni nem fog kevésbé utálni attól, hogy megeteted vele azt, amit mi élvezettel elfogyasztanánk apával. A másik, és talán még az előzőnél is fontosabb javaslatom, hogy engem ne rángass el magaddal. Egyikünknek sem kedvez, ha hangosan kifejtem a véleményem.

– Akkor talán fogd vissza magad – paskolta meg a fejem az anya, és megigazította az iskolai nyakkendőmet. – Szeretném, ha jó lenne a viszonyod a nénéddel. Arra megvan az oka, hogy engem ne szeressen, de téged kedvelhet. Sosem tudhatod, hogy mikor lesz szükséged rá.

– Anya, ne már! – kezdtem nyafogni, hátha azzal nyomást gyakorlok rá. – Hétvégén randim lesz egy lánnyal a suliból.

– Akkor tedd át máskorra!

– Egy úriember nem tesz ilyet egy hölggyel – emlékeztettem.

– Nem te mondtad, hogy oda alien-ek járnak? Az UFO-knak mondhatsz nemet.

Mérgesen becsaptam az ajtót, és a zombik gyilkolása sem csillapított a haragomon. Mindennél jobban utáltam a nagynénihez járni. Úgy beszél anyával, mintha egy utolsó szolga lenne, aki úgy ugrál, ahogy fütyülnek neki. Csúnyán visszaél azzal, hogy ő az idősebb, és sosem tudja igazán megmagyarázni, hogy miért szemét. Pedig minden egyes kettesben töltött alkalommal – amíg anya kiment sírni a mosdóba – feltettem neki ezt a kérdést.

– Miért kell szívatnia az életnek? – szűrtem a fogaim között, amíg előástam az ágy alól a cigarettásdobozt. Kitártam az ablakot, hogy a szüleim ne fogjanak gyanút, és rágyújtottam. Frusztráltan fújtam ki a füstöt, és néztem, merre viszi a szél. Ha odahaza kinézetem a szobámból, láttam a szomszéd házat, és ha nagyon hunyorítottam, talán még a függöny mögül is ki tudtam venni sziluetteket, itt azonban még a kilátás is zavart. Nyomorult nagyvárosi betonóriások!

Lehamuztam a cigarettát egy ananászos konzervdobozba, és újra szívtam egy slukkot. Miért kellett apának ide jönnie? Ott is keresett annyit, hogy abból kényelmesen megéljünk, de őt hajtotta a becsvágy – amit a jövendőbeli húgomra hárított –, és most én szívok ezért. Mikor végeztem, elhajítottam a csikket, és a konzervet az egyik fiókba tettem.

Leültem a gép elé, és előhívtam az e-mailjeim. Egyetlen bejövő üzenetem sem volt, pedig minden héten írtam egyet Jihonnak. Megbeszéltük, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot, mégsem reagált a soraimra. Már azzal is megpróbálkoztam, hogy hagyományos üzenetet küldök, de a postai út sem használt. Jihon teljesen figyelmen kívül hagyott.

Akkor is írok! – makacsoltam meg magam, és rákattintottam az „Új” fülre.

Jihonie,

Mi a szitu veled? Eltört a kezed, hogy nem tudsz írni?

Itt továbbra is változatlan a helyzet, senki nem találta meg az agyát félév alatt. A csajok teljesen egysíkúak, semmi változatosság. Mindegy, hogy barnát vagy szőkét szedek fel, se teljesíteni nem tudnak, se hülyülni nem lehet velük. Szétunom az agyam. Anyám meg el akar rángatni hétvégén a nagynénémhez. Megint hallgathatom, hogyan alázzák pórrá. Tényleg nem értem, miért nem csap az asztalra. Lehet, hogy én fogok helyette.

Amúgy láttam twitteren egy képet Sehunról. Úgy tűnik, jól van. Gondoltam rá, hogy meglátogatom, kiderítettem, hogy nem messze jár suliba, de nem tudom, hogy örülne-e nekem. Lehet, hogy el akarja felejteni a kisvárosi életét. Nem csodálnám. Mi a helyzet Junhóval? Kirúgták már végre? Ha baszogat, szólj, és megdumáljuk a seggberúgását.

Maradj laza, és ne aggódj sokat! Két hét múlva leutazunk, mert valami virágot át kell ültetni, úgyhogy összefuthatnánk. Ha lehet, akkor most legyél otthon!

Peace: Jin

Mr. Erotika (Yoochun x Jaejoong)

Yoochun:

Sosem gondoltam volna, hogy így fogok érezni, de mégis megtörtént. Egyetlen egyszer sem voltak ferde hajlamaim, elviseltem, ha férfiak nyúltak hozzám, nem viszolyogtam ettől úgy, mint Changmin, de soha nem gondoltam ennél többre. Soha nem éreztem ezt izgatónak.

Aztán Jaejoong úgy döntött, hogy az első szólólemezéhez faszállítóan szexi lesz. De komolyan! Faszállítóan. Nem, nem fa-szállítóan, hanem fasz-állítóan.

Szóval ott ült mellettem, vagyis én ültem mellette, mert az ő lakásában volt a buli, és úgy gondolta, mi az istenért öltözzön normális szerelésbe, hiszen inni fekete bundában is lehet, fél pucéran, feszülős bőrnadrágban, izzadtságtól csillogó testtel.

Annyit vedeltem, mintha a Kalahári-sivatagból jöttem volna, de a pia nem hatott. Még mindig feszengtem, és ökölbe szorítottam a kezem a combomon, próbálva úgy tenni, mintha ezt a reakciót a velem szemben ülő lány kivillanó bugyija okozná. Pedig nyílván nem érdekelt.

Vagy egy negyed órája iszogathattunk, eszegethettünk, nevetgélhettünk, amikor Jaejoongnál beütött az ital. Általában jobban bírta, most azonban hihetetlenül fáradt volt, és ez rendesen rásegített a dologra. Csillogó tekintettel támaszkodott a vállamnál, és a két centire magyarázott valamit a fülembe, de én csak azzal voltam elfoglalva, hogy hozzám ér, és a forró lehelete égeti a cimpámat.

Nem hiszem, hogy ki akart kezdeni velem. Jaejoong mindig is olyan volt, aki igényli a testi kontaktust, szeretett hozzáérni másokhoz, és különösebben az sem zavarta, ha őt tapogatják. Mégis, ahogy rácsúsztatta a kezét az öklömre, ezer forró villám cikázott végig rajtam, megdobbantva az ágyékom.

Megpróbáltam belebújni a whisky-s poharamba, de az ujjai simogatták a bőröm, és egyre mélyebbé vált a hangja, miközben a nevetése felcsúszott. Nem értettem, mi történik ilyenkor a hangjával, de abban biztos voltam, hogy hallani akarom, ahogy alattam nyög.

Ez a gondolat hihetetlenül megdöbbentett, és majdnem sikerült teljesen kipucolnia az agyam, de ekkor az a szemét hyungom hirtelen végignyalt a nyakamon. Igazából, ez sem volt meglepő, mert ha részeg lett, sokszor puszilgatta, vagy nyalogatta mondjuk Junsut, de velem még sosem csinált ilyet. Ennyire ki lenne éhezve? – gondoltam. Vajon mikor dugott utoljára?

Se szó, se beszéd pattantam fel, ezzel majdnem levállalva az állát, majd egy erőteljes mozdulattal őt is felrántottam a kanapéról. Ez nem volt túl ésszerű, mert azonnal megszédült, és meg kellett kapaszkodnia bennem, de végül csak egy aranyos nevetés lett az egészből. Én remegő lábbal, és izzó testtel húztam magam után a hálójába, és amint becsukódott mögöttünk az ajtó, elengedtem.

Átváltottam keselyű üzemmódba, és egy láthatatlan állatot kezdtem körbejárni az ágya előtt, azon tanakodva, hogyan állítsam meg ezt az egész őrültséget. Mert biztosra vettem, hogyha nagyon gyorsan nem megy ki, vagy én nem lököm húsz méteres távolságba magamtól, akkor visszafordíthatatlan dolgot fogok tenni.

– Yoochunie – éreztem meg a kezét a vállamon, mire azonnal megálltam, és tűrtem, hogy egyre jobban vonzzon magához. Olyan volt, mint a Star Warsban. Bekerültem a birodalmi csillaghajó vonzáskörzetébe, és a mágnes szépen lassan beemel a rakodótérbe. – Mit szeretnél? Miért hívtál ide? – kérdezte ártatlanul, és elkövettem azt a hibát, hogy ránéztem.

Nem azért nézett ki olyan kurva jól, mert be volt lőve a haja, vagy, mert vastagon ki volt húzva a szeme, és ettől még élénkebb lett a tekintete. És nem is azért, mert az italtól jobban csillogott a barna írisz, mint általában… Mindene miatt volt rohadt erotikus. Az arca, a bőre, a szeme, az orra, a szája, az álla, a nyaka, a fedetlen mellkasa, a rajta tekergő fekete mintákkal, a kockák a hasán, és a dudor a nadrágjánál. Tudtam, hogy nincs merevedése, mert az ennél ezerszer látványosabb lenne, de nem-is-olyan-kis Jae túl nagy volt, a nadrág meg túl szűk, és alig fért el benne.

Majdnem odanyúltam, hogy ingerelni kezdjem, és megnézzem, mennyire nyúlik az anyag, de inkább a derekát ragadtam meg, és közelebb rántottam magamhoz. Ő elkerekedett szemmel, és elnyíló ajakkal nézett rám, megpróbálva kitalálni, mi a jó istent akarok tőle.

Szinte azonnal bezártam köztünk a távolságot.

Nem csókoltam meg erősen, nem koccant össze a fogunk, és nem haraptam bele a szájába, de benne volt minden szenvedély, amit abban a pillanatban éreztem iránta. A lányok imádták a száját, és mivel én már testközelből is láttam, egyetértettem azzal, hogy hihetetlenül puhának tűnik, de miután megízleltem, már azt is tudtam, hogy cseresznye ízű. Persze, az is lehetett, hogy csak az ital volt olyan, amit előtte kortyolgatott.

Jaejoong nem viszonozta a csókom, csak erősen kapaszkodott a ruhámba, és amikor elváltam tőle, vöröslő arccal bámult vissza. A sötétbarna szemei égettek, és amikor lepillantottam az ajkaira, azok sokkal kívánatosabbak voltak, mint fél perccel ezelőtt, és muszáj volt újra rájuk hajolnom. A kezeimet felvezettem az oldalán, és a lapockáit végigsimítva megállapodtam a széles vállánál. Egyszerre élveztem a bunda simogatását, és a bőrének selymességét.

Jaejoong továbbra sem csókolt vissza, de szétnyitotta az ajkait, és amikor átvezettem a nyelvem, belenyögött a számba, és jobban hozzám simult. Simogattam, dörzsöltem, szívtam a nyelvét, és ő egyre több erotikus hangot hallatott. Nem bírtam már tovább idegekkel, kihúztam a kezem a ruhája alól, és letoltam róla a forró bundát. A szemem helyett a kezemmel rajzoltam körbe a testét, majd egy erős mozdulattal megforgattam magunk, és lelöktem az ágyra.

Nagyot nyekkent a matracon, de nem maradt ideje feleszmélni, mert rögvest betakartam a testemmel, és szívni kezdtem azokat a csókolni való ajkait. Ahogy ostromoltam a száját, a csípőjében kapaszkodtam meg, majd lecsúsztam a nyakára, és ott ingereltem tovább. Ahogy az ajkai szabaddá váltak, azonnal sóhajtozni kezdett, és nem tudom, hogy tisztában volt-e azzal, hogy ez milyen hatással van rám, de egyre vadítóbban szólt.

Végigcsókoltam a nyakát, majd rátértem a kulcscsontjára, és szívogatni kezdtem, ezzel apró remegést váltva ki belőle, de egyszerűen képtelen voltam betelni a testével, és muszáj volt minden bőrfelületét megkóstolnom. A mellbimbóján végignyalintottam párszor, de mivel nem kezdett el ugrálni tőle, inkább a hasa felé kalandoztam. Jó párszor végignyaltam a kockák közötti sávon, és amikor a nadrágja pereménél futattam végig a nyelvem, megéreztem az ujjait a hajamban. Alig érezhetően, de lejjebb nyomott. Áh, szóval ezt szeretnéd? – gondoltam, és elkezdtem kibontani a nadrágját.

Egy bőrnadrágot hihetetlenül nehéz levenni egy izzadt emberről – állapítottam meg, de legalább a térdéig le tudtam tolni, ami kezdésnek pont elég volt. Jaejoong egy nagyon vékony anyagú, feszülős boxert húzott, amit meg tudtam érteni, hiszen tényleg kevés hellyel kellett számolnia. Azonnal rámarkoltam, és amíg a combját csókolgattam, kiélveztem, ahogy egyre nagyobb és egyre keményebb lesz a simogatásomtól. Ahogy teljesen megmerevedett, valószínűleg a boxer is kezdte már úgy szorítani, mint korábban a nadrág, de voltam olyan kedves, hogy kiszabadítottam belőle – és végre megküzdöttem a nadrág egészével is.

Valahogy úgy éreztem, én sokkal jobban mutatnék a dús, puha ajkai között, mint fordítva, de mivel szándékomban állt kitágítani, lelkierőt gyűjtöttem a szopás gondolatához. Kezdésnek végigsimítottam a felsőtestén, amibe alig láthatóan beleborzongott, majd megcirógattam az arcát is. Jaejoong egyszerre volt hihetetlenül nőies a sok sminkben, és a homlokába lógó, hullámos tincseivel, és kéjteljesen férfias az izzó tekintetével.

– Síkosító? – kérdeztem, mire átfutott az arcán a felismerés.

– Én leszek alul? – nyögött fel ijedten, így inkább azonnal a farkára hajoltam.

Először a makkját szopogattam gondosan, mire nyöszörögni kezdett, majd visszavezette a kezét a tincseim közé, és óvatos nyomással adta a ritmust. Kicsit olyan volt, mint amikor éneklünk. Jaejoong a talapzat, amihez képest építkezünk, ő adja a tempót és a hangnemet. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy talán az ágyban is jobban irányítana, mint én, de aztán gyorsan elvetettem az ötletet. Nem, én akartam megdugni őt. Azért hívtam be a szobába, hogy kibújtassam a buja öltözékéből, és birtokba vegyem a testét.

Amíg a számmal dolgoztam, újra felvezettem a kezem a testére, és végigtapogattam a kemény izmokat. Csodás volt. Az évek alatt tökéletessé formázta. Mintha bombon lenne egy igényes csomagolásban. Szinte ki sem akarod bontani, de azért hajt a kíváncsiság, és a tudat, hogy őrjítően jó lesz.

Bántotta a fülem Jaejoong fájdalmasabb nyögése, és nem értette, mit rontottam el. Mindent ugyanúgy csináltam, mint pár perce, mégis megváltozott a hangja. Egy pillanatra kivettem a számból, és csak akkor vettem észre, hogy útközben félig kicsavart állapotban, sikamlós ujjakkal készíti fel saját magát. Hagytam, hogy csinálja, és megpróbáltam elvonni a figyelmét a tovább pumpálással, miközben a számmal rátapadtam az egyik érzékeny pontjára.

Hihetetlen hangja volt. A színpadon is rázott a hideg, amikor énekelt, de ilyen vágytól terhes, erotikus hangot még sosem hallottam tőle. El tudtam képzelni, hogy a női már ettől a csúcsra jutottak, nem is kellett ingerelnie semmilyen pontjukat, legyen az az ABC bármelyik betűjéről elnevezve.

Nem bírtam már magammal, nagyon benne akartam lenni, de nyílván azt sem akartam, hogy másnap ne tudjon fellépni. Egy háromórás koncertet szétkefélt seggel talán még Kim Jaejoong se tudna végigcsinálni.

Amikor meghallottam az apró, cuppanó hangot, ami a felkészítés végét jelentette, elszakadtam tőle, és felkaptam a lábait, hogy könnyebben alám csússzon. Jaejoongot feszélyezte, hogy ezt csinálom vele, láttam rajta a zavart, de a következő csókom belé fojtotta az ellenkezést, és szinte ő lökte hozzám a fenekét.

Tényleg próbáltam lassan csinálni, de az elképzeltnél gyorsabban kerültem belé, és ahogy a szűk forróság körbefogott, elvesztettem a fejem. Keményen döngöltem, és Jaejoong csak nyögött és nyögött, ezzel még nagyobb eufóriába sodorva. Durvábbnál durvábban löktem bele magam, és olyan erősen szorítottam a combját, hogy meglátszódtak az ujjaim nyoma, de nem törődtem azzal, ha fáj neki. A saját vágyamat hajszoltam, és amikor egyszer csak rám szorított, azt hittem, rögtön elmegyek. Nem tudtam, hogy Jaejoong szándékosan csinálta, vagy ez valami testi reflex volt arra, hogy húzzak ki belőle, de hihetetlenül jól esett, és a végén már szinte a nyakamban volt a lába, a derekam pedig már sajgott az ütemes mozgástól. Nem tudtam, hogyan érzi magát, de eszméletlenül szexi volt, ahogy lehunyt pillákkal, vöröslően duzzad ajkakkal nyögött, amiket a szokása szerint még szex közben is néha megnyalt, hogy még ínycsiklandozóbbnak tűnjenek.

Még soha senkivel nem tartott olyan sokáig a szex, mint vele, de nem azért, mert annyira untam volna, hanem pontosan azért, mert nem bírtam betelni vele. Mind a ketten a határaink előtt táncoltunk, vissza-vissza lépve, és már nem éreztem szinte semmit a forróságon, és a vad, állatias ösztönökön kívül, így a végén már nem hogy téptem a száját, de két kézzel markoltam a csípőjét, és tövid húztam minden egyes alkalommal. Jaejoong hihetetlenül hangos volt, szinte kiabált, de mégse nyitott ránk senki. Én meg csak hajtottam és hajtottam a vágyat, amíg egyszer csak belé nem robbantam.

Valódi robbanás volt. Minden idegsejtemen végigszántott a gyönyör, és félig nyögtem, félig nevettem, miközben folyamatosan remegett a testem, és úgy éreztem, soha nem fogy el a nedvem. Jaejoong összeszorított szájjal feszítette hátra a fejét, és amikor egy utolsót rántottam a pulzáló férfiasságát, először a forró folyadékot éreztem maga a hasamon, majd az elégedett sikkantást hallottam meg, ami kitört a szabaddá vált száján.

Amikor kiszálltam belőle, enyhén szédültem, és kellett egy jó negyed óra, mire képes voltam legalább felkönyökölni. Soha életemben nem élveztem még így. Soha, egyetlen egyszer sem töltöttem meg senkit ennyire, ahogy soha senki nem érte el azt sem, hogy magamból kikelve, elégedetten nevetve örüljek a farkamnak, mint egy kerge csimpánz.

Jaejoong lehunyt szemmel feküdt mellettem, és ha nem emelkedett és süllyedt volna olyan hevesen a mellkasa, azt hihettem volna, hogy alszik, mert az arca teljesen nyugodt volt. Pazarul festett. Újra és újra meg akartam csókolni, és ezúttal sokkal lágyabban magamévá tenni, de a testem a végletekig merült.

Amikor kinyitotta a szemét, és rám pillantott azzal a sötétbarna, mély tekintetével, hevesebben kezdett dobogni a szívem. Nem csak hihetetlenül gyönyörű volt, hanem volt benne valami megmagyarázhatatlan mágia, ami elbűvölt, és a rabjává tett. A csókunk édes, de szenvedélyes volt, és ezúttal már viszonozta, sőt, szinte ő becézgette az én ajkaimat, mintha azt mondaná: „Pszt, most én beszélek!”

– Isteni volt – súgtam, amikor elváltunk egymástól, és a homlokának nyomtam az enyémet.

– Szerintem is – felelte megrészegülve, ezúttal nem a piától, hanem tőlem. – Ugye nem hagysz itt?

– Dehogy.

– Jó, mert nem is engedtelek volna sehová. A hyungod vagyok.

– Mégis te voltál alul – figyelmeztettem, mire játékosan megcsapta a nyakam. Még ezek után is volt ereje zsörtölődni egy kicsit.

– Jaj, Chunie, fogd be!

Szorosan öleltem magamhoz, és a kencéktől édes tincseit szagolgattam. Mindene olyan puha volt. A haja, az arca, a szája, a teste. Mintha bolyhos bárányfelhőbe takaróztam volna. Bár az is lehetett, hogy csak egy angyal bújt hozzám, és álmosan magával hozta az égbolt egy részét.

– Még senki nem dugott meg így… – motyogta félálmosan, mire jólesően felkacagtam.

– Miért? Máshogy igen?

A hallgatása túl hosszasnak tűnt, így felemeltem kissé a fejem, de azonnal visszanyomta a párnára. Valószínűleg elvörösödhetett, és nem akarta, hogy lássam. Pedig nagyon megdöbbentett. A legjobb barátja voltam, és nem tudtam arról, hogy csávózik. Sosem gondoltam volna, hogy ez is érdekli. Hiszen láttam már nőkkel hetyegni.

– De mégis mikor, és kivel, és hogy? És én miért nem tudok róla?

– Nem mertem elmondani – vallotta be, és szorosabban hozzám bújt. – A gyerekeknek nem kell mindenről tudniuk.

Már éppen rá akartam szólni, hogy nem vagyok gyerek, és a TVXQ már rohadt régen volt, amikor leesett, hogy miért szólított így. Mielőtt megszólaltam volna, megköszörültem egy kicsit a torkom, és reménykedtem benne, hogy nem taposok rá semmilyen lelki sebére.

– Értem. Szóval az álompár házas életet is élt?

Jaejoong felkacagott a szokásos jaejoongies Ha-Ha nevetésével, tehát telibe trafáltam a dolgot, és végigsimított a hasamon.

– Majd holnap reggel elmesélem, de most aludjunk. Ezt mind a kettőnknek ki kell heverni.

A világtalanok 2: Elszakadva ismertető

Történet:

Jin és Jihon, az örökpáros szétszakadt, az egyikük vidéken maradt, még a másik Tokyóba került.

Jihon hozzászokott, hogy a hyungja háta mögé bújva átvészelje az iskola nehéz napjait, de most egyedül maradt, és meg kell védenie magát az iskola rémeivel szemben. Junho meglepően kedves vele, elhívja a bandás programokra, és úgy tűnik, nem is olyan szörnyű ember, mint Jihon gondolta. Vagy talán mégis?

Jin úgy érzi, egy másik univerzumba került, a társai között nem találja a helyét, és Jihon nélkül rohamosan romlik a tanulmányi eredménye. Barátokat nem talál, a városban nem érzi jól magát, és valamilyen megmagyarázhatatlan okból egyre furcsább és furcsább dolgok történnek vele. De vajon miért?

És miért nem kapják meg egymás üzeneteit? Hogyan lehetséges, hogy se személyesen, se elektronikusan, de még papírformában se tudnak kapcsolatba lépni egymással? Mit kezdenek magukkal, ha az egyik felük hiányzik? Elvesznek, vagy újra találkoznak?

Figyelmeztetés:

A karakterek sajátok, a KPOP idolok csupán az arcukat adják hozzá, senkit ne tévesszenek meg a nevek, nem az EXO Sehunjáról szól a történet, és nem a BTS Jinjéről.

Korhatár: +18 
Műfaj: iskolai, misztikus

Figyelmeztetés: trágár beszéd, erotika, halál, veszteség, depresszió

Világtalanok 2 szereplők

Jihon

Jin

Junho

Sehun

Dakho

Sangchul

Trevor

A világtalanok 2: Prológus: Rossz hírek

Jin:

Fogalmam sem volt róla, hogyan mondjam el Jihonnak. Sehun távozása teljesen kiborította, és a régi barátunk nagyon hamar tabutéma lett. De az, amire én készültem, ennél ezerszer szörnyűbb volt.

Tudtam, hogy sírni fog. Rám fog akaszkodni, és könyörögni fog, hogy ne menjek el, de nem rajtam múlott. Nem, a hülye apám miatt kellett elköltöznünk.

Már akkor tudtam, hogy valami készül ellenem, amikor beléptem a konyhába, de nem gondoltam semmi végzetesre. Plusz házimunka, számítógép elkobzás, extra adag matekházi, hogy feltornázzam a tudásom, ha már végre középiskolás lettem... Ilyesmikre gondoltam. Aztán apa felrobbantotta a bombát.

– Jin, az utóbbi időben sokat dolgoztam, és végre meglett a gyümölcse. Előléptettek.

Tudtam, hogy ez mit jelent. Több pénz, több felújítás, és talán végre csinálnak nekem egy kistestvért. Lányt szerettem volna. Ha ovis lesz, megvédem a gonosz kisfiúktól, akik meg akarják húzni a haját, később pedig összeverem azokat a srácokat, akik összetörik a szívét. Jihon is biztos imádná, hogy lehet öltöztetni, és tutira mesélne neki, mint régen Jeongbeom nagymamájának. Szegény kisfiú volt a másik tabu, amiről egy ideje nem beszéltünk.

– Az előléptetés viszont áthelyezéssel jár együtt.

Gyorsan anyára néztem, mert tudtam, hogy mennyire szereti, aztán megszorítottam a kezét. Amíg apa távol lesz, én leszek a családfő, és mindenben mellette állok – határoztam el, de anya továbbra is szomorúnak tűnt.

– Felköltözünk Tokyóba. Családostul. A házat persze nem adjuk el.

Először lefagytam, aztán erősen zakatolni kezdett a fejem, és végül rácsaptam az asztalra. Utáltam kisvárosban élni, és mindig vonzott Tokyo, de sose akartam ott élni, amíg felnőtt nem leszek. Mindent elterveztünk már Jihonnal. Mindketten leérettségizünk, aztán felmegyünk dolgozni, és együtt fogunk lakni egy albérletben. Piálunk, csajozunk, és élvezzük az életet. Az, hogy én megelőzöm, arról nem volt szó.

– Drágám, nagyon sajnálom – simogatta meg anya a kezem. Úgy tűnt, ő sem lelkesedett túlzottan az ötletért.

– Nem maradhatok itt? Már nagyfiú vagyok. Vagy odaköltözöm Jihonhoz. Pont elférnék a szobájában.

– Nem – rázta meg apa a fejét határozottan. – Neked is jobb, ha oda jársz iskolába. Sokkal több lehetőséged lesz a nagyvárosban.

Amikor megkértem Jihont, hogy suli után menjünk el a játszótérre, azonnal belement. Szerintem attól is lelkesedett volna, ha a Holdra hívom el. Szélesen mosolygott, és arról magyarázott, hogy milyen sok gólt rúgott testiórán. Én aznap főleg az igazgatóiban ültem, és megpróbáltam összeszedetni a hivatalos irataimat, amit majd be kell nyújtanom az új suliban. Apa cége elintézte, hogy felvegyenek egy gimnáziumba, aminek közepes a hírneve, de nagyon sok sport lehetőséget biztosítanak a diákoknak. Én meg tesin kívül szinte semmiben nem voltam jó.

– Jihonie, beszélnünk kell valamiről – ültem le az egyik padra, és a cipőfűzőmet kezdtem babrálni. Fogalmam sem volt róla, mit mondjak. Tartsak bevezetőt? Vagy egyszerűen vágjam az arcába? Melyik lenne kevésbé fájdalmas?

– Már tudom – bökte ki, és szomorúan leült mellém. El sem hittem, hogy anya volt olyan jó fej, és elmondta neki. Igaz, hogy nekem kellett volna, de így sokkal egyszerűbb volt.

– Annyira sajnálom.

– Én is. Olyan aranyos kisfiú volt.

Először nem tudtam, hogy miről beszél, aztán leesett, hogy Jeongbeomról van szó. Tegnap zárták le a nyomozati aktát. Mivel a holttestét nem találták meg, azt gondolták, talán túlélte a támadást, de már egy hónapja eltűnt, és a rendőrök mindent átkutattak utána. Valószínűleg elmenekült, aztán beleesett a patakba, és a sodrás elvitte.

– Remélem, lelövik az összes dögöt. Hogy lehet ilyen, hyung? Hogy támadhatnak kutyák emberekre ilyen kegyetlenül? Én láttam a házat. Minden tiszta vér volt, és túl sok fehér lepedőt terítettek le. Darabokra téptek mindenkit. Egyedül Jeongbeom holtteste nincs meg.

– Még mindig azt hiszed, hogy nem is volt otthon? Megtalálták a vérét a kredencnél.

– Tudod, hogy állandóan átjárt az árvaházba. Lehet, hogy ott sérült meg, aztán hazament, és amikor meglátta, hogy mi történt, sokkot kapott. Lehet, hogy most is kóborol valahol.

– Ha így is lenne, már régen éhen halt. Két hónapig egy Jeongbeom féle fiú biztosan nem bírja ki az erdőben bolyogva.

Jihont azonban nem lehetett lebeszélni a teóriájáról, bár úgy sejtettem, csak azért ragaszkodik hozzá ennyire, mert fél beismerni, hogy meghalt valaki, aki közel állt hozzá. Én csak futólag ismertem a kisfiút, de mindenkit sajnáltam volna, aki így járt. A szegénynegyedet majdnem teljesen lesöpörte a földről a kutyahorda, minden házban szörnyű mészárlást rendeztek, de a rendőrök szerint a nagyját már befogták. A többi után az erdőben kutattak tovább.

– De Jihon, én nem erről akartam beszélni veled – köszörültem meg a torkom, és újra kihúztam pár meglazult szálat a cipőfűzőmből.

– Nem? Akkor miről?

Mély levegőt vettem, és egy szuszra kimondtam:

– Elköltözünk.

Jihon teljesen kiborult.

Először csak rázogatni kezdett, és durcáskodott, hogy ilyen hülyeséggel ijesztgetem, aztán, amikor nem néztem rá, leesett neki, hogy igazat mondtam.

– Hyung… Hyung… Ugye nem? Ugye nem igaz? Ugye nem hagysz itt te is?

Tudtam, hogy a másik valaki, aki itt hagyta, Sehun. Jihon nem tudtam megbocsátani neki, hogy szó nélkül költözött el. Próbáltuk keresni azóta, de letiltotta az e-mail címünket, és a közösségi oldalakon se jelölt vissza. A szüleiről se tudtak semmit, mintha kiradírozták volna magukat a város történetéből. Majdnem olyan véglegesen tűntek el, mint Jeongbeom családja.

– Én se akarok menni, de apát áthelyezték. Nincs választásom.

– Akkor költözz hozzánk! – rántott maga felé, és teljesen eldőltünk a padon. Jihon könnyes szemei rosszabbak voltak minden borzalomnál, amit el tudtam képzelni, és úgy szorította a ruhámat, mintha az lenne az egyetlen kapaszkodója. Az emberek valószínűleg megnéztek maguknak, ahogy félig a barátomon fekszem, de megszűnt a külvilág, és csak én, meg a szomorúszemű barátom létezett. Úgy szerettem volna boldoggá tenni, de semmit sem mondhattam, ami megváltoztatja a helyzetünket.

– A szüleim nem engedik.

– De nem lenne gond. Együtt tanulhatnánk, és… én… – Jihonnak elcsuklott a hangja, és az első könnycsepp kibuggyant a szeméből, hogy végiggördüljön a hófehér, puha bőrén. – Hyung… Kérlek.

– Jaj, Jihon! Mit vársz tőlem? – emeltem meg a fejem, és az ég felé néztem, hogy vissza tudjam tartani a saját könnyeimet. Nem akartam sírni előtte. Majd sírok este, amikor nem lát senki. – Nem tudok tenni semmit ellene.

Ezután következett a harag fázisa. Lelökött magáról, és üvöltözni kezdett, hogy nem vagyok jó barát, és meg sem próbáltam, meg hogy igazából örülök, hogy végre leszáll rólam, de hiába próbáltam csitítani, csak még idegesebb lett. Már arra vártam, hogy nekem esik, és kikaparja a szemem, de ehelyett lecsúszott a hármas fokozatra.

Úgy sírt, mint egy kisgyerek, és majdnem megszakadt érte a szívem. Annyira aranyos volt. Meg akartam ölelni, és addig babusgatni, amíg meg nem nyugszik, de csak ültem ott bénán, és folyamatosan törölgettem a szemem.

Mire végre megnyugodott, már több óra eltelt, és a nap kezdett a horizont alá bukni. A narancssárgás fényben Jihon még magányosabbnak tűnt, mintha egy elhagyatott kiscica lenne, akit kitettek egy papírdobozba a játszótér közepére.

– Jihon, nem fogunk elszakadni egymástól – nyúltam a kezéért, de elrántotta. – Interneten keresztül tartjuk a kapcsolatot, és a mobilszámomat is tudod. Minden szünetet veled fogok tölteni.

– Az nem elég – morogta, és egy zsebkendővel megtörölte az arcát. Teljesen kivörösödött, és a hatalmas szemei véreresek lettek a sok sírástól.

– Nagyon sajnálom.

Jihon:

Úgy éreztem, összedől az életem.

Először Sehun hagyott cserben. Segítettünk neki, a barátai voltunk, és mindenben számíthatott ránk, még ha voltak is hullámvölgyek a kapcsolatunkban. Erre fogta magát, összepakolta minden cuccát, és köszönés nélkül lelépett. Még arra sem méltatott minket, hogy azt mondja; csá, elmentem. Nem. Ennyire nem tisztelt minket. Csak addig voltunk a barátai, amíg szüksége volt ránk.

Aztán ott volt Jeongbeom. Amikor meghallottam, hogy mi történt, anya intése ellenére is odamentem, és majdnem elájultam, amikor megláttam azt a rengeteg vért. El kellett fordulnom, és azonnal az árokhoz rohantam, de nem dobtam ki a taccsot, csak egész testemben remegtem, és alig kaptam levegőt. Nem elég, hogy a falak csurom véresek voltak, de rengeteg lepedő terítettek le a földre, és mindegyik kupac máshol magasodott.

A nagymama, az anyuka, és a gyerekek is meghaltak. Jeongbeom húga alig volt két éves, szinte még nem is élt. Jeongbeom holteste volt az egyetlen, ami nem került elő. Tudtam, éreztem, hogy életben van, de ahogy telt az idő, úgy csökkentek a túlélési esélyei.

A szüleim napokig nem engedtek ki a házból, és a suliban is szünetet rendeltek el, amíg be nem fogták a vérengző fenevadakat. A gyilkosok valahonnan az erdőből törtek elő, és valószínűleg nem is rendes kutyák voltak, hanem valamilyen keveréke a farkasoknak és a vadászkutyáknak. Az biztos, hogy éhesek voltak, és bőven kiélték magukat a szegénynegyeden, ahol a kerítések nem voltak elég masszívak ahhoz, hogy megállítsák őket.

Hetekig nem aludtam, és még Jin sem tudott mosolyt varázsolni az arcomra, de szépen lassan kezdtem elfogadni, hogy az élet az én irányításom nélkül folyik, és rendbe jöttem. Újra belemerültem a tanulásba, és próbáltam rávenni Jint is, hogy tanuljon. Sehun és Jeongbeom emléke fakulni kezdett, ráadásul a gimiben sokkal több teher nehezedett ránk, időm se maradt szomorkodni.

Aztán Jin bejelentette, hogy költözik. Először nem hittem el. Nem lehetett ugyanis igaz, hogy a legjobb barátom is magamra hagyjon. De nem viccelt. Tényleg elköltöztek.

Heteken belül ott állt a házuk előtt egy hatalmas furgon, dugig pakolva mindenféle cuccal, amit magukkal visznek az új lakásukba. Ami itt marad, azt letakarták fehér ponyvával, és Jin anyja megkérte a szomszédjukat, hogy néha öntözze meg a növényeket.

Mióta elmondta, hogy elköltöznek, nem beszéltem Jinnel. Hozzá sem szóltam, még akkor sem, ha az iskolában egy csoportba osztottak minket. Tudtam, hogy nem az ő hibája, de valakire haragudnom kellett. Valakin ki kellett töltenem a bennem tomboló haragot és elkeseredést.

– Jihon, megyünk – lépett oda hozzám a búcsúzáskor, és bár ellenkeztem, odarántott magához. A vállához nyomtam a homlokom, és megfogadtam, hogy nem sírok, de először csak a gyomromat rázta meg a remegés, majd átterjedt az egész testemre, és perceken belül rajta lógtam. Mind a ketten sírtunk, és Jin olyan erősen szorított, hogy majdnem beletörtem, de azt sem bántam volna, ha örökre összeragadunk. Akkor legalább nem költözne el.

– Hyung, ígérd meg, hogy tartjuk a kapcsolatot! Ígérd meg, hogy nem szakadunk el – motyogtam neki, és mélyen beszívtam az illatát. Minden metaforát, ami eszembe jutott róla, elraktároztam a fejemben, hogy vissza tudjam idézni, ha magányos leszek.

– Megígérem! Minden szünetben rajtad fogok lógni, és azt kívánod majd, hogy húzzak vissza Tokyóba.

– Ilyen sosem lesz – biztosítottam, és csak nagy nehezen sikerült elengednem.

Ahogy távolodott az autó, egyre kisebbnek és kisebbnek éreztem magam, pedig rengetegen álltak körülöttem. Anya a vállamon nyugtatta a kezét, és próbált erőt önteni belém, de esélytelen volt.

Elment a legjobb barátom, és teljesen egyedül maradtam.

Truthmates - 13. fejezet: A csalódott

Jaejoong:

Jinhae először nem mondott semmit, csak egyre sűrűbben záporoztak a szeméből a könnycseppek, aztán, amikor közelebb akartam menni hozzá, újra dobálni kezdett. Repült felém minden, ami a táskájában volt, majd az egész fekete retikül is, de így is csak félútig tudott feltartóztatni.

– Jinhae… – kezdtem, de nem tudtam, hogyan folytassam. Mit mondhatnék erre? Tényleg megcsaltam. Hogy miért? Arról fogalmam sem volt. Nem voltam rá annyira mérges, és nem ittam annyit… Egyszerűen csak megtörtént.

– Rohadt szemét, mocskos disznó – üvöltözött velem, és zokogva a pultra tette a fejét, de nem mertem közelebb menni, és megérinteni. Nem mondhattam neki semmit, amitől jobban érezné magát. – Hogy tehetted ezt? Hogy lehetsz ennyire aljas? – emelte fel a fejét. – Miért kellett megcsalnod? És miért pont a lakótársammal?

– Sajnálom. Én nem is tudom, hogy… – beletúrtam a hajamba, és egy kicsit megszédültem ettől a hirtelen mozdulattól is, így legalább a pultig megközelítettem, hogy legyen miben megkapaszkodnom. – Jinhae… Bocsáss meg.

– Mindent neked adtam, amit csak tudtam. Mi kellett volna még? Miért tetted ezt velem? Azért, mert elmentem Yoochunnal színházba? Elmentem a barátommal szórakozni, ha te már le sem szarsz, és így állsz bosszút érte?

– Mi az, hogy le sem szarlak? Egész nap főztem a vacsoránkat, és tökéletes századik napos estét szerveztem magunknak, te voltál az, aki lelépett Yoochunnal, ahelyett, hogy velem ünnepelt volna. – Tudtam, hogy talán nem a legjobb időpont féltékenykedni, de kibukott belőlem.

– Ma van a századik napunk, te idióta – vágott vissza, és én teljesen összezavarodtam.

– Yoochun születésnapján jöttünk össze, nem?

– Akkor csókolóztunk, de reggelig nem volt biztos, hogy nem csak megdugni akarsz – túrta össze a haját, de már nem sírt, csak hihetetlenül dühös volt.

Éreztem, hogy ezt rendesen elbasztam. Ezek után még indokom se maradt mérgelődni, csupán szégyellhettem magam azért, amit tettem. Bár tényleg nem azért csináltam, mert bosszút akartam állni.

– Jinhae… Kérlek. Nagyon sajnálom. Nem is tudom, hogyan történt. Átjöttem, és elhívott bulizni, aztán… Aztán ez lett belőle.

– És most tapsoljalak meg érte? – dühödött fel ismét, majd otthagyott, és elkezdte felkapkodni a földről a ruháimat. – Hogy lehetsz ennyire rohadék? A húgomat nem akarod meghúzni?

– Jinhae… – kaptam a keze után, de kirántotta a szorításból, és egy jó csípős pofont kevert le válaszul. Nem rökönyödtem meg túlságosan, mert megérdemeltem, de azért nem esett jól. – Kérlek.

– Mire kérsz? – nyomta a kezembe a ruhákat. – Hogy bocsássak meg? Te megbocsátanál, ha azt mondanám, hogy lefeküdtem Yoochunnal?

– Lefeküdtetek? – kérdeztem vissza, és golyóvá gyűrtem a ruháimat. Nem forgott még kellőképpen az agyam.

– Azt mondtam, ha. H-A – betűzte, és olyan hangosan beszélt, hogy erre Seungah is kidugta a fejét a szobából.

Ettől persze még inkább elszabadultak az indulatok. Azt vártam, hogy az ő fejét is leüvölti, ehelyett egyszerűen nekiesett. Először csak megpofozta, majd elkezdte tépni a haját, és ha nem szedtem volna le róla, biztosan megöli.

A nagy testmozgástól azonnal elkapott a hányinger, és csak nagy összpontosítás segítségével nem dobtam ki a taccsot. Pedig, ennél jobban szoktam bírni a piát – morogtam magamban, és megtöröltem a homlokom. Fojt rólam a veríték.

– Jinhae, nagyon sajnálom. Sokat ittunk, és mind a ketten részegek voltunk – szabadkozott Seungah, de ez semmit nem javított a helyzeten. Annyira, azért egyikünk se volt részeg. Például, mindenre emlékeztem, ráadásul ennél minimum háromszor ennyit kellene meginnom ahhoz, hogy eljussak az „idiótán vigyorog” részhez.

– Össze lehetne kötni titeket. A két alkoholista.

Nem kezdtem el veszekedni, mert féltem, ha kinyitnám a számat, rohanhatnék a mosdóba, de cseppet sem értettem egyet ezzel. Ha elmentünk szórakozni, tényleg tudtam inni rendesen, de nem voltam alkoholista. Nem remegtem a piáért, és nélküle is jól tudtam érezni magam, Jinhae csak dühös volt, és mindent a fejünkhöz vágott, ami eszébe jutott.

– Gyűlöllek titeket – kapta el újra a sírógörcs, majd magához vette a mobilját, és belebújt az útközben lerúgott magas sarkújába.

– Hova mész? – kérdezte aggódva Seungah, és én is felemeltem a fejem, de ennél többre nem voltam képes. Rohadtul nem stimmelt valami a testemmel.

– El innen. Élvezzétek csak egymás társaságát – vágtatott ki Jinhae, és ránk csapta az ajtót.

Seungah persze azonnal kiabálni kezdett velem, hogy miért nem megyek utána, meg hogy miért állok úgy ott, mint egy szerencsétlen, de addigra már ringlispílként forgott a szoba, és pár pillanat múlva összeestem.

Szúrós fertőtlenítőszagra ébredtem, és minden nagyon világos volt. A vékony sötétítőfüggönyön beszúródott a reggeli nap fénye, és zavart a tű a bőröm alatt. Az infúzió már majdnem teljesen lecsöpögött, de még mindig zakatolt a fejem, és rohadt másnaposnak éreztem magam.

Először a menedzserem jött be, és megkérdezte, hogyan érzem magam, majd, amikor a doki hasonlóan borús ábrázattal állt meg az ágyam előtt, éreztem, hogy gáz van. Valami súlyosra számítottam. Felismerhetetlen daganat, szívritmuszavar, elhalt máj, kátrányos tüdő, vagy valami ilyesmi, úgyhogy amikor a doki megkérdezte, hogy nincsenek-e szerhasználati problémáim, nem tudtam eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek.

– Dehogy is! Miért lenne?

– Ivott vagy evett mostanában valami olyasmit, aminek az eredetéről nem tudott? – folytatta tovább a barkóbázást.

– Persze. Este szórakozni voltam, és ott nem magamnak kevertem ki az italokat, de… – Nagyon kavarogtak a gondolataim, de szépen lassan összeraktam, hogy mi is történt. – Bedrogoztak?

– Nos, ha továbbra is fenntartja azt az állítását, miszerint nem önmagától vette be, akkor igen. A rendőrséget azonban minden ilyen esetben kötelességünk értesíteni. Ha jobban érzi magát, a biztos urak meg is kezdenék a kihallgatását.

Megpróbáltam rávenni a menedzseremet, hogy intézze el ezt a dolgot helyettem, de muszáj volt nekem beszélni velük. Ez az egész ügy alapból is kínos volt, úgy meg még inkább, hogy híres voltam. Nagyon nem akartam viszont látni az internetes oldalakon azt, hogy „Kim Jaejoong drogos”.

A kihallgatás nem volt vészes, szerencsére hamar letudtunk, és nem vádoltak semmivel. Azon a szórakozóhelyen már többször történt ilyesmi, bár a házkutatáskor nem találtak semmit. Biztosítottam őket, hogyha valami eszembe jut, vagy esetleg gyanakodnék még valakire – a pultoson kívül ilyen nem volt –, akkor értesíteni fogom őket.

Az egész nagyon kellemetlenül érintett, és szerettem volna már hazamenni, mielőtt még valaki lefotóz a korházi ágyamban, de amikor elengedtek, és kiléptünk a nagykapun, a fanatikusok már körbevettek. Alig tudtam eljutni az autóig, mert folyton azt kérdezgették, miért kerültem be, és miért vagyok olyan ijesztően sápadt, de végül zökkenőmentesen hazakormányoztak.

Még mindig zsongott a fejem, és a romantikusba vágott nappalitól csak pocsékabbul éreztem magam. Az orvos szerint randi drogot kaptam, ami megemeli a szexuális aktivitást, és kiszárít – ami nagyban elősegítette azt, hogy még rá is igyak –, de ez édeskevés volt ahhoz, hogy megbékítsem Jinhae-t. A dolog megtörtént, és ezen nem tudok változtatni. Nem tehetek mást, minthogy térden kúszva könyörögjek neki. Talán visszafogad.

Jinhae:

Fogalmam sem volt, kihez mehetnék. Yoochun nem tűnt helyes döntésnek, de ki kellett beszélnem magamból az elkeseredést. Így végül felcsörgettem Gayoont, és nagyon reméltem, hogy segítő vállat nyújt. Tényleg nem volt másra szükségem, csak hogy valaki átöleljen, és esetleg betakarjon, mielőtt álomba sírom magam.

Gayoon persze nem értett semmit abból, amit elbőgtem neki. Megpróbált egyenesben tartani, és vidám dolgokat mondott, hogy ki fogunk békülni, meg hogy a barátom biztosan megbánta, amit tett, és soha többé nem vetemedik ilyenre ezek után, de édes kevés volt ilyeneket mondani. Jaejoong mindig is ilyen volt. Mármint nem csaló, mert egyetlen egyszer sem hűtlenkedett a volt barátnőjelöltjeivel, hanem nőfaló. És úgy tűnt, én nem vagyok elég jó neki. Nem szolgáltam ki eléggé az igényeit. Nem… Fogalmam sem volt, mit hibáztam.

Amikor reggel magamhoz tértem zúgott a fejem, és hihetetlenül fáradtnak éreztem magam. Gayoon főzött nekem egy jó erős teát, ami ott gőzölgött a matracom mellett, és még pár kekszet is tett mellé, de nem volt étvágyam. Kócosan, csipás szemmel, és elkenődött sminkkel tápászkodtam fel a földről, hogy megkeressem a mosdót, és felfrissüljek egy kicsit. Mindenképpen meg kellett magyaráznom tiszta fejjel neki, hogy mi történt.

Amikor elmondtam, hogy Jaejoong az a rohadt szemétláda, aki megcsalt, először nem hitt nekem. Azt mondta, csak szívatni akarom, de olyan sűrűn ráztam meg a fejem, hogy végül elhitte. Persze, a munkahelyen nem lógtunk egymáson, csak az vehette volna észre Jaejoong simogató ujjait, aki direkt ezt figyelte, a többieknek teljesen úgy tűntünk, mint egy jól összeszokott páros. Nem volt semmi látványos a kapcsolatunkban, de így is akartuk. Jaejoong is tartott tőle, hogy beleszólnának, és tönkretennék a kapcsolatunkat a „kedves” segítségek. Ehelyett ő tette tönkre.

– Hát, ezt nem gondoltam volna – döbbent meg Gayoon, és beleharapott a szendvicsébe. Hajlamos volt arra, hogy egyen, amikor ideges. – És ezek után hogyan fogtok együtt dolgozni?

– Nem tudom. Lehet, hogy elmegyek a cégtől.

– Jaj, ne! – kapott a kezem után. – Szörnyű lenne nélküled. Nem tudnád elviselni valahogy, hogy ott van? Sminkelt inkább Junsut, vagy Yoochunt. Ők úgyis rengetegszer szólóznak, és akkor nem kellene Jaejoonggal lógnod. Junsu színházestjei úgyis nagyon extravagánsak, és rengeteget fejlődhetnél… Na? Biztos meg tudnád beszélni a főnökséggel.

– Majd meglátom. Most pár napra biztosan szabadságot veszek ki. Gondolkodnom kell. Addig maradhatnék nálad? Nem fogok zavarni.

– Hülyéskedsz? Persze, hogy maradhatsz. Vissza ne menj ahhoz a ribanchoz!

Az elkövetkezendő napok nem álltak másból, minthogy az ágyban feküdtem, és megpróbáltam eldönteni, hogy mit kezdjek az életemmel. Annyi idol volt Seoulban, hogy Hant lehetett volna rekeszteni velük, de ez még nem garantálta azt, hogy fel is vennének. Sminkesből is rengeteg választék volt, és hiába dolgoztam a C-Jesnél, olcsó munkaerőnek nem mondhattam magam. Elég jó kis keresetet szereztem magamnak az évek során, és ha mindent újra kezdenék, a béka segge alá kerülnék. Főleg úgy, hogy új albérlet után is kell néznem…

Sokáig tartott, de végül úgy döntöttem, maradok. Addig biztosan, amíg elegendőt nem spórolok össze. Utána lépek, még akkor is, ha ezentúl gyerekeket festek ki a fesztiválokon.

Amikor bementem dolgozni, Gayoon folyton mellettem maradt, de mindenki észrevette, hogy valami gáz van. És valószínűleg azt is összerakták, hogy Jaejoongnak is benne van ebben a keze, mert ő majdnem olyan szarul nézett ki, mint én. Amikor pedig helyette Yoochun székéhez léptem oda, és őt kezdtem alapozni, Minji felrobbantotta a bombát.

– Cseréltetek Suyunnal? Mostantól Yoochun sminkese leszel?

– Igen – válaszoltam kurtán, és nagyon szerettem volna, ha Yoochun becsukja a szemét, hogy felvigyek egy kis barack árnyalatot, de esélytelennek tűnt. A sötét szemeivel áthatóan fixírozott, mintha ki akarná olvasni az arcomból, hogy mi történt.

– Milyen meglepő… – jegyezte meg féltékenyen Jaejoong, és akkor pattant el bennem az ideg. Olyan hirtelen fordultam meg, hogy majdnem kiszúrtam szegény Yoochun szemét a ceruzával.

– Te fogjad be a szádat! – rivalltam rá, mire mindenki megfagyott. Nem sűrűn hallottak engem ilyen tiszteletlenül beszélni. – Egy büdös szót sem kellene szólnod azok után, amit műveltél. Üljél a székedbe csendben, és füled-farkad behúzva szégyelld magad, de nagyon erősen!

– Esélyt sem hagysz, hogy megmagyarázzam! – csattant fel, és már csak azért sem maradt ülve, mert azt mondtam neki.

– Mi a francot akarsz megmagyarázni azon, hogy megbasztad a szobatársam? Azt, hogy seggrészeg voltál? Mikor nem vagy az?

Amikor elfordultam tőle, Jaejoong utánam akart kapni, hogy visszafordítson, de Yoochun felpattant a székből, és ellökte a kezét. Tudtam, hogy ebből baj lesz. Meg akartam kérni az önjelölt testőrömet, hogy vonuljon vissza, de addigra már késő volt, Jaejoong meglökte, és Yoochun a tükörnek esett. Onnan már ökölre ment a harc.

Egyiket sem láttam még verekedni, de teljesen elfelejtették, hogy az arcukból élnek, és mindketten szörnyen néztek ki, mire Junsu és a menedzser kellően a két sarokba terelte őket. Így sem volt túl egyszerű, mert néha kitörtek, és újra egymásnak akartak esni, de végül inkább szóban csépelték egymást.

– Megmondtam, hogy ez lesz, nem? Megmondtam, hogy bántani fogod.

– Én vagyok az, aki rányomult a nődre? Én turkáltam a telefonjában, és titkoltam el előle, hogy kereste a barátja?

– Nem, te az vagy, aki félrekefélt, mert olyan kurva nagy ásznak képzeled magad, hogy mindenki megvolt már!

– Fogd be a pofád! – lökte el Jaejoong a menedzserét az útból, és Junsun keresztül is neki ugrott Yoochunnak, aminek az lett a vége, hogy mind a három JYJ tag a földön hempergett, és nehéz lett volna eldönteni, hogy kik utálják egymást jelenleg.

Az egész rohadtul kínos volt, mert tényleg alig lehetett szétszedni őket, ráadásul már mindenki tudta, hogy mi történt. Hogy én jártam Jaejoonggal, hogy ő megcsalt, és hogy Yoochunnak is tetszem. Pedig nem akartam, hogy rólam szóljanak a pletykák.

Szerettem volna eltűnni aznapra, de valahogy rendbe kellett hoznom Yoochun arcát, és még az sem volt biztos, hogy ilyen hangulatban le tudják forgatni a V-appos videót. Az egész napos program veszélybe került, mert nem hogy Jaejoong és Yoochun nem ült egymás mellé, de bármelyik pillanatban újra egymásnak eshettek. Szegény Junsu nagyon nehezen viselte idegileg. Folyamatosan üvöltözött velük, és sokkal több kávét megivott, mint szabadna.

A kamera előtt aztán voltak annyira profik, hogy ne látszódjon az ellenszenv, de aki jól ismerte őket, érezhetett valami diszharmóniát. Nem ugratták Junsut, nem néztek össze, csak mind a ketten mereven bámultak a kamerába, és néha vágtak egy műmosolyt, amikor a fanokról esett szó. Junsu mentette meg az egészet, bár a „Vége” felkiáltás után rajta is látszott, hogy az elmúlt pár órában éveket öregedett.

– Jinhae… – lépett oda hozzám Jaejoong, mire én azonnal tettem egy lépést hátra, de nem tágított. Yoochun erre persze olyat fordított rajta, hogy Jaejoong majdnem elborult.

– Húzzál innen! – vakkantotta, és beállt elém. Olyanok voltak, mint két bika, teljesen belemásztak a másik arcába, és csak azért nem nyomták össze a homlokukat, mert abból újra fizikai erőszak lett volna.

– Ki vagy te, hogy parancsolgass nekem? Semmi közöd Jinhae-hez. Ez a mi dolgunk. Ne szólj bele!

– Én nem akarok beszélni veled – szóltam bele, mielőtt még jobban belemerülnek a szócsatába. – Hagyj békén!

– Miért nem hagyod, hogy bocsánatot kérjek?

– Mert nem érdekel – emeltem meg a hangom, és karon ragadtam Yoochunt. – Gyere, menjünk.

Jaejoongnak valószínűleg nem tetszett a dolog, de magasról tettem a véleményére. Már nem tartoztam neki elszámolással, ráadásul Yoochun is bőven tett azért, hogy haragudjak rá.

Felrángattam az emeletre, egészen a tetőteraszhoz, hogy normálisan tudjunk beszélgetni. Az ebéddel már mindenki végzett, maximum a pultosok, és az a néhány pincér hallgatta a beszélgetésünket, ők meg nem érdekeltek.

– Mi volt az, amit Jaejoong mondott? Mikor turkáltál te a telefonomban?

– Nem mondanám turkálásnak, csak fogadtam a hívását, és megmondtam, hogy színházban vagyunk – felelte azonnal, mindennemű köntörfalazás nélkül. Ettől még hozzányúlt a táskámhoz, és elfelejtett utána szólni róla.

– És miért nem mondtad, hogy keresett? Ha akkor felhívtam volna, akkor talán…

– Akkor talán mi? – csattant fel Yoochun. – Akkor nem csalt volna meg? Most talán nem. És később? Ne legyél már ennyire naiv.

– Ugye tudod, hogy most csak a saját malmodra akarod hajtani a vizet? – figyelmeztettem. Nem tetszett, hogy ilyen aljasul akar közelebb kerülni hozzám. Nem most kellene nyomulnia. Egy úriember minimum megvárná, amíg kiheverem a szakítást.

– Nem, csak nem akarom, hogy hülyeséget csinálj. Én ismerem. Én voltam vele bulizni, amikor jártatok, és láttam, hogy mit csinál. Előbb-utóbb úgyis megtörtént volna ez.

Hittem Yoochunnak. Mármint nem abban, hogy előbb-utóbb úgyis megcsalt volna Jaejoong, hanem abban, hogy nem hazudik a buliról. Nem olyan fiú, aki történeteket találna ki azért, hogy befeketítsen másokat. És ha mégis… Már az is jelent valamit, hogy kinézem ezt Jaejoongból.

– Yoochun, értékelem, hogy segíteni akarsz nekem, de szeretnék most egy kicsit elvonatkoztatni ettől az egésztől. Nem lehetne, hogy ne beszéljünk se Jaejoongról, se megcsalásról, se semmi ilyesmiről?

– Persze. Én nem akarom forgatni benned a tőrt, vagy ilyesmi.

 Nagyon lefárasztott az a nap. Testileg és idegileg is kimerültem, és miután lefürödtem, és ettem pár falatot elnyúltam az ágyban. Gayoon nem beszélt a bent történtekről, pedig sejtettem, hogy lenne mit kérdeznie. Főleg, hogy Yoochunt teljesen kihagytam a történetből, bár nem is tekintettem többnek, mint barátnak. Az egész színházas ügyet túlreagálta Jaejoong, és egy cseppet sem tetszett, hogy erre hivatkozik. Lehet, hogy elnéztük egy kicsit ezt a száznapos fordulót, és azt is megértettem, hogy kiakadt, amiért fuccsba ment az egész napos készülése, de ettől még nem kellett volna megcsalnia. Ha tényleg azt hiszi, hogy ez indok, akkor az csak őt minősíti. Bár se így, se úgy nem hittem benne, hogy meg tudok bocsátani. Sok mindent elnéztem, de ezt nem.

Yoochun:

Sejtettem, hogy Jaejoong ki lesz bukva, amiért együtt töltöttem az időt a barátnőjével, de arra nem gondoltam, hogy ez idáig fog vezetni. Beismerem, hogy szemétkedtem vele egy kicsit, és tényleg nem mondtam el Jinhae-nek, hogy kereste, de szerettem volna úgy vele tölteni egy estét, hogy Jaejoong nem rontja el. Félre álltam, amikor kellett, tiszteletben tartottam, hogy együtt vannak, és egyetlen egyszer sem nyomultam rá a barátnőjére. Nem akartam semmit, csak a barátja lenni. De ha Jaejoongon múlott volna, rá sem nézhetek.

Amikor elhívtam Jinhae-t, direkt rákérdeztem, hogy jó-e neki. Megemlítettem, hogy „Nem most vagytok száz naposok?”, mire azt felelte, „Nem, majd holnap.” A franc se gondolta volna, hogy Jaejoong elszámolta magát.

Még sosem verekedtünk. Egyetlen egyszer sem kerültünk ugyanis olyan helyzetbe, amikor ilyen durván ütközött volna a nézetünk. Volt olyan, hogy morgolódtunk, vagy pár percig nem szóltunk egymáshoz, de aztán mindig nem tudtuk beszélni. Most meg kidekoráltuk egymás arcát, nem is kicsit.

Fájt az állam, és csúnyán belilult az arccsontomnál a bőr, de Jinhae csodát művelt, és a felvételen semmi nem látszott belőle. Jaejoong felrepedt szemöldökét már nehezebb volt eltűntetni, de bekamuzta, hogy lefejelte a polcot a konyhájában. A kezeink egyikünknek sem látszott, pedig bőven vöröslött az ütésektől.

Igazából, teljesen tanácstalan voltam. Haragudtam Jaejoongra, és én szégyelltem magam a tettéért, de közben munkálkodott bennem a megszokás is, és aggódtam, hogy össze fog törni. Jinhae-t és engem is elveszített, és jelenleg teljesen egyedül van a házában, egy rakat itallal, és számtalan veszélyes tárggyal, amivel árthat magának. Jaejoong sosem volt öngyilkos hajlamú, néha maga alá csúszott, és akkor tört-zúzott, vagy napokig feküdt az ágyában, és nem evett, nem ivott, de nem tudtam, mit képes kihozni belőle a szakítás. Főleg, úgy, hogy jelenleg nem maradt senki, akit felhívhatna, hogy beszéljenek.

Tudtam, hogy egy rohadt barom vagyok, amiért ott álltam az ajtaja előtt, egy szatyornyi kajával, meg pár másnaposság elleni gyógyszerrel, de egyszerűen aggódtam érte. Főleg úgy, hogy percek óta kopogtam, és nem nyitott ajtót, pedig tudtam, hogy otthon van. Mielőtt beszálltam volna a liftbe, lementem a garázsba, és leellenőriztem, hogy ott parkol-e az autója.

Amikor aztán végre kinyitotta, már sík ideg voltam, és azon gondolkodtam, hogy hívom a 112-t.

– Te meg mi a faszt keresel itt? – kérdezte, és rám akarta csukni az ajtót, de betettem a lábam a résbe, és szinte rátörtem.

Jaejoong félre ugrott, és percekig nem mozdult, pedig én már régen a nappalijában jártam. Ledobtam a szatyrot a földre, és megpróbáltam feldolgozni, amit fogadott. A vázák összetörve, a polcok leborítva, és a fekete dohányzóasztalon rengetek fehér bogyó. Nagyon reméltem, hogy ebből egyetlen egyet sem szándékozott bevenni.

– Ez mi a kurva élet itt? – intettem az asztal felé, de csak meghúzta a vállát, és elkezdte összeszedni a szemeket.

– Éppen takarítok – motyogta, majd belesöpörte a kapszulákat a dobozba.

– Ugye nem akartad megölni magad?

Jaejoong erre azonnal felém kapta a fejét, és hitetlenkedve bámult. Elég furcsán nézett így ki a romhalmaz közepén.

– Nem. Fájt a fejem, és be akartam venni egyet, de kiesett a kezemből, és kiborult. A többi már csak ennek az utórengése volt – magyarázkodott, aztán leült a kanapéra, és összetúrta a haját. – De ehhez amúgy nincsen semmi közöd. Azt se tudom, hogy mit keresel itt.

– Hát, akkora fasz vagyok, hogy érdekel, mi van a barátommal – ültem le mellé, és félrerúgtam az útból egy könyvet. Valahogy úgy érezhette magát, ahogy a nappalija kinézett. Pedig rengeteget vesződött mindig azzal, hogy stílusos legyen. És tényleg értett a belsőépítészethez.

– A barátod jelenleg nem tudja eldönteni, hogy még a barátod-e, ahogy azt sem, hogy mi az istent kezdjen az életével.

– Nem tudok erre mit mondani neked – vallottam be. Nem tudtam megbocsátani neki, hogy félrelépett. Jinhae annyira nem ezt érdemelte tőle. – Elbasztad.

– Ja – dőlt hátra, és masszírozni kezdte a halántékát. Mondhattam volna, hogy Jinhae majd megbékél, és biztosan lehetőséget ad arra, hogy jóvá tegye, de nem hittem, hogy így lenne. Jinhae nem az a fajta lány volt, aki fut valaki után, aki becsapta. – Kérhetek tőled valamit?

– Azt, hogy ne jöjjek össze vele, ha már túltette magát rajtad?

– Nem. Jó lenne, de ezt sajna nem szabhatom meg neked. Találhatnék indokot arra, hogy miért tettem azt, amit, de összességében nem javítana semmin. Jinhae többé már nem bízik bennem, és valamilyen szinten megértem, hogy miért.

– Akkor mit szeretnél, mit tegyek?

– Én… – kezdte, és láttam, hogy megrázkódik a válla. Előre dőlt, és a tenyerébe temette az arcát, de nem sírta el magát, visszafojtott minden könnyet, hogy ne lássam még a mostaninál is gyengébbnek. – Bánj vele jobban, mint én.

Ezt rohadt nehéz lehetett kimondani. Az egész teste görnyedtnek, de közben hihetetlenül feszültnek tűnt, és nem mertem hozzáérni, mert féltem, hogy akkor azonnal ripityára törik. Megint nem tudtam eldönteni, hogy maradjak-e, vagy menjek, aztán eszembe jutott, hogy ő Omma Jaejoongie.

Fapofával csinálta végig az egész pert az SM ellen, és akárhányszor összefutottunk a bandatársainkkal, belenézett a szemükbe, biccentett feléjük, és még arra is képes volt, hogy hozzászóljon Lee Soomanhoz. Amikor Junsu vagy én sírtunk egy-egy átivott éjszakán, vígasztalt minket, és maximum letörölte a könnyeit, de egyszer sem sírta el magát. Aztán egyik este, miután ágyba parancsolt minket, kimentem, mert rájöttem, hogy nem pisiltem, és hallottam, ahogy Jaejoong zokog a szobájában.

Vagy ott volt, amikor meghalt az apám. Jaejoong szarrá dolgozta magát, és közben hihetetlenül aggódott értem. Eljött a reptérre úgy, hogy rengeteg fanatikuson kellett átrágni magát, és amikor leszálltam a repülőről, ő volt az első, aki megölelt. Megtapogatta az arcom, mélyen belenézett a szemembe, és megkérdezte, hogy jól vagyok-e. Amikor azt mondtam, hogy igen, hatalmasat sóhajtott, és szélesen rám mosolygott, mintha bíztatni akarna, hogy minden rendben lesz, aztán egyszerűen összecsuklott.

De ott volt az első JYJ-ként megtartott seouli koncertünk is, ahol végigsétáltuk az egész színpadot a végén, és mi Junsuval már régen elérzékenyültünk, amíg Jaejoong csak mosolygott, és csak akkor tört el nála a mécses, amikor lesétáltunk a backstage-be.

Tudtam, hogy nem fogja szabadjára engedni az érzéseit, amíg ott vagyok, így inkább egyedül hagytam. Nem akartam, hogy bent tartsa, mert azzal saját magát emészti fel. Bármilyen nehéz is volt, lecsuktam az ajtót, és reménykedtem benne, hogyha baja lesz, felhív. Vagy legalább jelez valahogy, hogy szüksége van rám.