A világtalanok 1: 1. fejezet - Aknamező

Sehun:

Rettegve mentem iskolába.

Ébredéskor egyszerű ruhát vettem, és nem törődtem a kinézetemmel. Minél jobban festek, annál hamarabb észrevesznek. Az a legjobb, ha láthatatlanná válok.

Egész nap arra vártam, mikor csap le a villám. És talán ez még frusztrálóbb volt, mint maga a büntetés. Minden percben a hátad mögé nézni, és várni a bosszút, idegtépő. Egy idő után annyira megbénulsz a félelemtől, hogy még a lélegzésed is nehézkessé válik.

Amikor már eltelt az ebédidő, és az égvilágon nem történt semmi, arra gondoltam, talán maga a várakoztatás a büntetés. Talán Junho most lelkileg akar fenyíteni, kikészíti az idegeimet, ahelyett, hogy agyonverne.

Aztán elérkezett a testnevelésóra. Alapból is rühelltem, mert béna voltam, és folyton elestem, vagy eltalált egy labda, de leginkább az öltözködéstől féltem. Ha leveszem a ruhám, meg fogják látni a sebeimet – fogott el a rémület. Próbáltam elbújni a mosdóban, vagy a kabát alatt öltözni, ahogy a lányok szokták, de nem jártam sikerrel. Észrevették. Láttam, hogy elkapják a tekintetüket. Láttam, hogy szemmel üzennek egymásnak, és azt is hallottam, ahogy felbolydult az öltöző, miután becsuktam az ajtót.

Letörten kiültem a padra, és a körmömet piszkáltam. Beszélgetni szerettem volna. Nevetni és hülyeségeket csinálni, ahogy a többiek. Olyan akartam lenni, mint Jin. Magabiztos és boldog.

– Na, gyere szöszi, elérkezett az idő – lépett oda hozzám Sangchul. Nem ellenkeztem, amikor felhúzott. Csak legyünk hamar túl rajta – gondoltam fásultan.

A tornaterembe lökdösött. Egy lopott kulccsal valaki kinyitotta a rozoga ajtót, ami csak még félelmetesebbé tette az egészet. A tanár késni fog a keresés miatt, és a teremben rengeteg veszélyes kellék áll a rendelkezésükre a kínzóimnak. Féltem, hogy egy középkori kínzókamrában fogom találni magam. Nem tévedtem túl sokat.

A díszes társaság már várt rám. Mindenki ott volt. Junho ördögi mosollyal vizslatott, ami még inkább kiszélesedett, amikor elé kényszerítettek, majd kirúgták a lábam, és a hajamnál fogva felhúztak. A főnök elé térdeltettek le.

– Ugye tudod, hogy miért kapod ezt? – kérdezte csevegő hangon.

– Sajnálom.

– Még változtathatsz rajta – ajánlotta, de mind a ketten tudtuk a választ.

– Nem.

Vártam a rúgást, az öklöket az arcomba, de nem vertek meg. Percekig térdeltem, összeszorított szemmel, és hiába reménykedtem, hogy ennyi volt, mást terveztek. Kuncogtak, szitkozódtak, és valaki le is köpött. Hát igen, mindig vannak olyanok, akik nem tudnak veszteg maradni.

– Mehet – adta ki a parancsot Junho.

Automatikusan küzdöttem a kezek ellen, ahogy vetkőztettek, és a jeges félelem azonnal körbeölelt. Mit akarnak ezek? – pánikoltam. Eddig semmilyen beteges játékra nem kényszerítettek rá, és nem is akartam, hogy így legyen.

– Hagyjatok! – kértem, de nem küzdhettem tíz emberrel.

Hamar pucérra vetkőztettek.

Megpróbáltam takarni magam, miközben égett az arcomon a szégyen. A hónom alatt megkötött póló éppen takarta a hímtagomat.

A kezeim hátra szorították, és odakötöttek a bordásfalra. Ott lógtam, fejmagasságban, anyaszült meztelenül, miközben Junho haverjai rajtam röhögtek.

– Na, húzzunk innen! – jelentette ki a bandavezért, amikor megszólalt a csengő. Egyesével másztak ki az ablakon, hogy aztán a nagyudvar kerítését megmászva visszajöjjenek a suliba.

Meg akartam halni.

Amikor beözönlöttek az osztálytársaim, elfordítottam a fejem, és visszafojtottam a könnyeimet.

A lányok sikongatni kezdtek, majd előkerültek a telefonok, és mindenki rólam beszélt. A sérüléseimről, a kipirult arcomról, a zilált frizurámról, és hogy vajon miért kaptam ezt.

– Takarodjatok innen! Mocskos csőcserlék! – törte át magát a tömegen Jin. Tajtékozott a dühtől. Jihon szorosan mögötte haladt, majd felmászott mellém, és megpróbálta kioldani a béklyómat. – Ugye tudjátok, hogy egy hajszállal sem vagytok jobbak azoknál, akik ezt tették vele?

A kötél kidörzsölte a csuklómat, és borzasztóan fájt, ahogy a kemény fa megnyomta a csontom. Szédültem, hányingerem volt, és fuldokoltam a könnyeimtől.

Végül Jihon bicskával vágta el a köteleket, hogy még a tanár érkezése előtt megszabadítson. Amíg Jin tovább üvöltözött az osztálytársainkkal, Jihon az öltözőbe kísért. Körém tekerte a pulcsiját, és megpróbált elrejteni a kíváncsi tekintetek elől. Hirtelen az egész iskolát érdekelte, mi történt a tornateremben.

Amikor biztos helyre értünk, azonnal rám szakadt az elmúlt percek borzalma. A padot ölelve zokogtam, és hiába könyörgött nekem Jihon, hogy keljek fel, és ne térdeljek a hideg kövön, rá sem hederítettem. Letaglózott a fájdalom.

A melegségre eszméltem fel. Egy vastag, puha kabát ölelt át, és amikor felnéztem a könnyfüggönyből, egy törődő, kedves mosoly fogadott.

– Ne aggódj, most már vége van – suttogta Jin.

Azóta sem értem, honnan vettem a bátorságot, de a nyakába vetettem magam. Kellemes, édeskés illata volt. Hosszú percekig pihegtem a vállán, majd összeszedtem magam, és felöltöztem.

Az ügy titokban maradt a tanárok előtt, senki nem látott semmit, és csak a kinézetemnek köszönhettem, hogy kikérőt kaptam az ofőtől.

– Egyedül szeretnék lenni – utasítottam el Jin ajánlatát. Ha hazakísérnének, csak még szerencsétlenebbül érezném magam.

Sok mindent át kellett gondolnom.

Mit lehet ezek után tenni? Elmehetnék másik iskolába, magántanuló lehetnék, vagy egyszerűen maradok, és elviselem, ami történik. Egyik sem könnyű. Ha kivonom magam az iskolai életből, attól még egy városban fogok élni velük, a probléma nem oldódik meg. Örökké mégsem menekülhetek. Ráadásul gyáva is lennék, ha megfutamodnék. A kitartásom az egyetlen erény, amit felhozhatok ellenük. Ragaszkodnom kell hozzá.

Órákig fürödtem. Le akartam mosni magamról az érintéseket, de hiába szappanoztam magam, mindig éreztem őket. A legfájóbb helyeken tapogattak az árnykezek, hogy minden izmomat megfeszítsék, és egy összetört játékbabaként taszítsanak a zuhanytálcába. Ott térdeltem, kezemben a zuhanyrózsával, és egy percre elképzeltem, hogy egyszerűen megfojtom magam a csővel. Vége lenne a szenvedésnek.

Csípős pofont kevertem le magamnak. Nem gondolkodhatsz így – szedtem össze az bátorságom. Helyesen cselekedtem. Ha meglopnám Jihont, semmivel sem lennék jobb a rohadékoknál. Embernek kellett maradnom, még ha meg is aláznak érte.

Amikor megtöröltem magam, és befeküdtem az ágyba, újra megrohantak az emlékek. Éreztem a csuklómon a kötelet, és láttam az éhes szemeket, amik alig várják, hogy tovább gyötörjenek. A párnát az arcomba szorítva üvöltöttem, amíg el nem ment a hangom. Csak remélhettem, hogy másnapra elülnek a hullámok.

Tévedtem.

Korábban a diákok átnéztek rajtam, most azonban minden figyelem rám vetült. Suttogtak, fixíroztak és nevettek. A nevetés volt a legrosszabb.

– Gang úr, mutassa be a leckéjét! – hívott ki a matektanár a táblához.

– Tanár úr, nem készítettem el – vallottam színt. A tegnapi után arra sem volt erőm, hogy vacsorázzak, nemhogy még leckét írjak!

– Akkor csinálja meg most.

Kész szenvedés volt. Izzadt a tenyerem, a legegyszerűbb számolásokat sem tudtam elvégezni, és az egész egy hatalmas kuszaság lett. Im úr csúnyán megszidott, és szégyennek nevezte azt, hogy ötöst adott félévkor. Visszaparancsolt a helyemre, és figyelmeztetett, ha még egyszer előfordul ilyesmi, extra házi feladatot kapok.

Ebédkor feltettem magamnak a kérdést, lehetne-e még ennél rosszabb is? De persze, hogy lehetett. Amikor Junho érted jön, és újra a ficakba rángat, annál nincs félelmetesebb.

– Az elmúlt események fényében, tárgyaljuk újra a dolgokat – ajánlotta. – Megteszed, amit mondtam?

Mondhattam volna azt, hogy igen, és akkor vége lett volna a megalázásnak, de nem tettem. Ha megöl, emberként fogok meghalni, és nem egy olyan undorító féregként, amilyen ő – szögeztem le.

– Felejtsd el!

Talán a sok tapasztalat miatt történt, de sejtettem, honnan érkezik az ütés. Még időben elhajoltam, aztán életemben először megütöttem őt. Nem számítottam rá, hogy eltalálom, csak egy elkeseredett karlendítés volt. Mégis bejött. Pontosan az állát találtam el.

Junho egy ideig nem mozdult, ízlelgette a vereség ízét, majd hirtelen a hátam mögé csavarta a karom. Az arcomat durván a falnak nyomta, és a fülembe lihegett.

– Nem is vagy te olyan szerencsétlen, mint gondoltam. A baj csak az, hogy nem tudod, hogy mikor, és hogy kit üss meg.

A karom megfeszült, ahogy hátra húzta, és hangosan felnyögtem. Olyan érzés volt, mintha ki akarná tépni. Lángolt az egész vállam, és kíméletlenül szúrt az izom a lapockámban.

Aztán vége lett.

Eleresztett, és lecsúsztam a fal mentén. Az ép kezemmel a vállamat markoltam, hogy a zihálástól csak kicsit mozduljon meg. Annyira fájt, mintha eltört volna.

– Minden este, pontban nyolckor találkozunk a játszótéren. Ahány percet késel, annyi öklöst kapsz az arcodba. Megértetted?

Amikor nem válaszoltam, megragadta a hajam, és felhúzott. Több hajszálam is az ujjai között maradt.

– Megértetted? – üvöltötte az arcomba.

– Meg – vinnyogtam. Már az egész hátam sajgott.

A nap további részét a körzetinél töltöttem. Kificamodott a vállam.

– Minimum egy hétig kímélni kell – hangzott az ítélet, amit vegyes érzésekkel fogadtam. Örültem is, meg nem is. Így nem kellett tesiznem, de gyengébb is lettem. Fél kézzel még megtámasztani sem tudtam magam rendesen, ha a földre löknek.

Amikor megkérdezte az orvos, mi a többi sérülés oka, azt hazudtam, küzdő sportolok.

– És miért pont ezt választottad? – érdeklődött a doktornő, miközben nyugtató tapaszokat ragasztott a fájó területre.

– Tiszteletre, fegyelemre és összpontosításra tanít. Sokat segít a tanulásban.

Amikor hazaértem, és anyám meglátta a bekötött kezem, majdnem halálra rémült. Sötét, vékonyszálú haja az arcomat simogatta, ahogy a kötést vizsgálta. Anyai ösztön volt, hogy mindent tudni akarjon.

– Megcsúsztam a bordásfalon. Majd vegyünk egy új cipőt – kértem. Aprót bólintott.

A legnagyobb problémám mégis az volt, hogy a jobb kezem sérült meg. Még az írás is fájdalmat okozott. Se rajzolni, se házit írni nem tudtam. A matektanár meg fog ölni – gondoltam, és az órára néztem. Fogalmam sem volt, mit akarhat tőlem Junho, de nagyon reméltem, ezúttal nem kikötésről lesz szó, mondjuk a mászókára. Egy életre elegem lett a lógásból.

Junho:

Meglepett, hogy a copfos fáslizva érkezett. Nem is gondoltam, hogy ekkorát rántottam rajta. Vagy már az izmai nem bírták a sok megpróbáltatást?

– Meddig kell hordanod? – kérdeztem, amikor elém lépett. Pontosan érkezett.

– Egy hét.

Nem így terveztem, de egy ficam nem állíthatott meg. Ráparancsoltam, hogy üljön a padra, majd leguggoltam elé, és felkötöttem a súlyokat a bokájára. A vastag lexikonokat a combjára pakoltam. Eredetileg a hátára akartam, hogy nehezebb legyen a fekvőtámasz, de megkíméltem addig, amíg meg nem gyógyult.

– Emelt fel a súlyokat, ahányszor csak bírod.

Elkeserítő lett az eredmény. Öt után meg akart halni.

– Viccelsz velem? – kérdeztem fennhangon. – Majd huszonöt után siránkozhatsz. Addig csinálod egy kurva szó nélkül. Ha beszart, beszarsz, ha bepisálsz, bepisálsz. Egy biztos. Addig nem mész el innen, amíg azt nem mondom.

Nem volt sok választása. Amíg ő dolgozott, én rágyújtottam. Akkor kapott csak pár korty vizet, amikor elnyomtam a csikket.

– Gyerünk, gyerünk! – siettettem, és a lámpa alá álltam. Másnap dolgozatot írtunk földrajzból, és ha nem akartam megbukni, tanulnom kellett. Amúgy is, mit csináljak, amíg a kölyök szenved? Nézzem? Látom eleget.

Amikor végre végzett a huszonöttel, az arca nedves volt a könnyeitől, és a már kilenc óra is elmúlt.

– Éhes vagy? – kérdeztem, miután leoldottam róla a súlyokat.

– Émelygek.

– Szóval igen.

Meg sem lepődtem, amikor nem tudott azonnal felkelni. Valószínűleg nem volt hozzászokva az edzéshez. Olyan vékonyka volt, mintha a csontjai ropik lennének.

Ilyenkor már mindent bezártak, maximum a kocsmában ropogtathatott volna mogyorót, de attól nem hittem, hogy jobban lenne. Pótolni kellett az energiáit, és a vércukrára sem ártott rádolgozni kicsit, ha nem akartam, hogy elájuljon.

Megszeppenve lépett be a házamba. Valószínűleg azt hitte, meg akarom ölni. Nagyot tévedett. Ha valaha kinyírnám, azt biztosan nem otthon tenném.

– Lassan egyél! Nem akarom, hogy összehányd a konyhám – tettem le elé a zöldséges tésztát, és töltöttem neki egy pohár vizet.

Amíg evett, átöltöztem. Nem szerettem otthon farmerban lenni. Feszélyezett. Felkaptam egy melegítőt, és trikóra vetkőztem. A sörösüvegen gyöngyözött a pára, és jól esett a hideg folyadék. Nagyon fülledt lett a levegő. Elfelejtettem kinyitni az ablakot, amikor hazajöttem a suliból.

Láttam rajta, hogy zavarban van. Nem mert rám nézni.

– Mi van? – kérdeztem vigyorogva. Folyton azzal szívattuk, hogy meleg, de valójában egyikünk sem tudta az igazságot. Kíváncsi voltam, fél tőlem, vagy inkább tetszem neki. – Nézzél már rám, szöszi!

Lassan pillantott fel, de azonnal visszatért a tésztára. Hagytam nyugodtan enni. Majd utána kiderítem.

– Finom volt – tolta félre az üres tányért.

– Tényleg? Pedig borzasztóan főzök.

– Ez te főzted? – hitetlenkedett.

Értetlenül néztem rá.

– Mit gondoltál? Rendeltem? Annyira nem vagyok eleresztve.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem a zavarát. Volt abban valami mámorító, ha rettegtek a közelemben. Úgy éreztem, enyém a világ.

Megragadtam a csuklóját, ami még vöröslött a kötéltől, és a nappaliba húztam. Úgy löktem rá a kanapéra, mint egy krumpliszsákot, a bekötözött kezétől nem tudott rendesen mozogni. Azt csináltam vele, amit akartam.

– Új játékot fogunk játszani – térdeltem a combjai közé, mire azonnal végigfeküdt a kárpiton. Fölé másztam, és az arcunkat csak pár centi választotta el egymástól. Sokszor láttam már ehhez fogható ábrázatot. A lányok vörösödtek el így, ha közel kerültek hozzám. – Én kérdezek, te igazat mondasz. Ha megtudom, hogy hazudtál, eltöröm egy ujjad. Húsz lehetőséged van, utána a bordáid jönnek. 

Ijedten bólintott egyet. Az ádámcsutkája föl-alá csúszkált, és az egész teste remegett, mintha vacogna.

– Buzi vagy? – csaptam az arcába a kérdést.

– Nem! – csattant fel azonnal.

Megfogtam a hüvelykujját, és szépen lassan húzni kezdtem hátrafelé.

– Én a helyedben nem vágnám rá ilyen gyorsan, csak mert nem akarom beismerni. Tudod, hogy minden hazugságért büntetést kapsz.

Összeszorította a száját, de minél jobban feszültek a szalagjai, annál könnyesebb lett a tekintete. Én is éreztem az ellenállást. Elég volt egyetlen, erős mozdulat, és másnapra gipszet kap. A kérdés csak az volt, valóban ezt akarja-e.

– Szóval?

– Én… Én… – A könnyei végigfolytak a halovány bőrén. – Nem tudom – nyüszített.

– Hogy nem lehet azt tudni? – Kicsit enyhítettem a fogáson. – Bejönnek a srácok, vagy nem?

– Nem, de… – beszívta a száját, mintha ezzel akarná megakadályozni, hogy kibukjanak a titkai. Amikor a párnácskák megszabadultak a fogak szorításától, vörösek és enyhén duzzadtak lettek.

– De? – engedtem el a kezét, hogy legalább ettől ne kelljen rettegnie.

– Szoktam néha máshogy nézni a… fiúkra.

Szóval buzi – könyveltem el magamban, és leszálltam róla. Nem akartam, hogy félreértse. Ha megbasznám, az erőszak lenne, aminél gusztustalanabbat nem ismerek. Tudom, hogy az olyan beteg elmék, mint Trevot, szívesen kipróbálnák az ilyesmit, de nekem felfordult tőle a gyomrom.

– Junho… – ült fel óvatosan. – Haza mehetek?

– Menj! Holnap találkozunk.

Úgy iszkolt el, mintha kergetnék. Látom, visszatért az erő a lábába. Nem is baj, ha bemelegít. Amint meggyógyul a karja, sokkal keményebb lesz az edzés. Először megtanítom ütni, aztán kitérni.

Alig vártam, hogy Trevor arcára fagyjon a mosoly, amikor a kis szöszi bemos neki egyet. Sehun annyira sosem lehet erős, hogy felvegye ellenem a kesztyűt, de a többieket meglephette. Nem ártott, ha a bandatagok felébredtek az ábrándozásból. Nem csak gyengék ellen kell majd küzdeniük.