A világtalanok 1: 5. fejezet - Villanások

Sehun:

Korábban sosem gondoltam volna, hogy képes lennék matekkönyvvel gyilkolni, de Dakhónak sikerült fél óra alatt elérnie, hogy elképzeljem a kivégzését. Nem csak a hetedikes anyaggal voltak problémái, hanem majdnem mindennel. Ha visszamentünk a probléma forrásához, valahol a harmadikban kötöttünk ki.

– Dakho, az isten szerelmére! – túrtam bele a hajamba. A flitteres hajgumimat a csuklómra tekertem az első tíz percben, mert értelmetlenné vált copfba fogni a tincseimet. Valamin le kellett vezetnem a feszültséget, és ez volt a legkevésbé veszélyes mód rá. – Mennyi nyolcszor öt?

– Ki a faszomat érdekel ez a szar? – dobta el a füzetét. Persze, én mentem utána. – Haza akarok menni.

– Én is sok mindent akarok, mégsem kapom meg – húztam el a szám, és leírtam a választ.

– De te buzi vagy – próbált érvelni az agyatlan hústorony, de csak egy lesajnáló mosolyt kapott válaszul.

– Inkább, mint sötét.

– Mi van? – ragadta meg a pólómat, és az arcomba sziszegett.

Más esetben félhettem volna, és előre tervezhettem volna a tennivalóimat a kórházban, de Junho védelmében nagy lehetett a pofám. Dakho is tudta, ha megüt, a főnökétől a többszörösét kapja vissza. Jó érzés volt félelem nélkül szívni a vérét.

– Hülye köcsög – eresztett el, és mérgesen elhajította a könyvét.

Vagy ezerszer eljátszottuk ezt, mire sikerült megoldani az feladatot. És ez még csak az alapozás volt, a lecke megoldásától fényévekre voltunk.

Zakatolt a fejem, éhes voltam, és sírhatnék fojtogatott, amikor elváltunk. Rengeteg beadandó várt rám, hétvégén takarítanom kellett az óvodában közmunkaként, és hiába korrepetáltam azt a majmot, ettől függetlenül tovább kellett edzenem Junhóval. Úgy éreztem, szétszakadok.

– Kicsim, egyél ma velünk – mosolygott rám kedvesen anya, amikor megérkeztem. Ledobtam a sarokba a cuccom, és udvariasan visszautasítottam. Amikor többször is ugyanazt mondtam, erényesebben lépett fel. – Apád beszélni akar veled.

Ha addig nem voltam elég ideges, ezek után biztosan elment az étvágyam. Apával egyezményesen nem szólunk egymáshoz, mert mindig ugyanaz lett a vége; veszekedés. Ő utálta, hogy „lányosan” öltözködtem, én utáltam, hogy nem ért meg. Ha mondani akar valamit, az csak megszidás lehet.

Lehajtott fejjel ültem asztalhoz, és percekig turkáltam az ételt. Háromnegyed óra múlva a játszótéren kell lennem, és szeretnék előtte letusolni. Nincs időm arra, hogy elszánja magát, és végre nekikezdjen.

– Nemsokára találkozóm van egy barátommal – utaltam a szoros beosztásomra, de nem vette a lapot.

– Nemrég összefutottam az osztályfőnököddel, aki nagyon aggódik érted. Mindketten örülünk, hogy végre megtaláltad a helyed a korosztályodban, éppen ezért nem kellene olyanokkal barátkoznod, akiknek ilyen rossz a híre az egész városban.

Majdnem kiejtettem a kezemből a pálcikát. Honnan tudja, hogy Junhóval lógok? Az iskolában vagy egyedül voltam, vagy Jihonékkal beszélgettünk a padnál, Junhóval csak este találkoztunk. Lehet, hogy pont arra járt az ofő, és kiszúrta, hogy edzünk? De hát, miért nem nekem szólt? Miért kellett rögtön az apámat uszítania?

– Először a kinézeted, most meg ez a társaság?! Még én is hallok híreket a rendbontásukról. Remélem nem bánod, ha ezentúl átnézzük a táskádat, ha hazajössz.

– Hogy mi van? – döbbentem meg. Átkutatni a cuccaim? Honnan veszi a bátorságot? Én se kutakodok az aktatáskájában. – De, igen, bánom! Ennyire nem bíztok bennem?

– Ez csak a te érdekedet szolgálja. Tudom, hogy nem vagy olyan elvetemült, mint ők, és talán pontosan ezért bújnának mögéd. Vagy jobban szeretnéd, ha a rendőrség kutatná át a szobádat?

Engem is meglepett a bátorságom, ahogy az asztalra csaptam. Olyan hirtelen pattantam fel, hogy felborítottam a széket, és az asztalra hajítottam a fapálcikát.

– Felfújod ezt az egészet! Semmi közöm az ügyeikhez. Én csak korrepetálom őket.

– Hogy micsoda? – döbbent meg apa. Zavartan anyára nézett, aki ugyanolyan meglepett volt, mint ő.

– Junho megtanít taekwondózni, én korrepetálom matekból a haverjait, hogy ne bukjanak meg. Semmi törvényelleneset nem csinálunk, de jól esik, hogy ennyire bízol bennem!

Jó érzés volt megnyerni egy csatát apa ellen, látni, ahogy elvörösödik, és zavartan megköszörüli a torkát. Én tényleg szerettem őt, de az utóbbi években annyira eltávolodtunk egymástól, hogy néha az is megdöbbentett, hogy egy házban élünk.

– A te hibád az egész. Ha rendes gyerek lennék, nem lenne annyi gondom veled – kente rám a felelőséget. Hihetetlen, hogy nem képes belátni, hogy tévedett.

– Hogy érted azt, hogy rendes? – mentem bele a veszekedésbe. Nem fogom eltűrni, hogy hibásnak bélyegezzen meg a kinézetem miatt.

– Olyan, aki a neméhez mérten öltözködik. Ha jól emlékszem, tizennégy éve fiam született.

Ezen elcsámcsogtunk egy ideig. Én megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy attól nem leszek más ember, hogy rózsaszínt hordok, és kihúzom a szemem, ő pedig azt szajkózta, hogy szégyent hozok rá, és legszívesebben letagadná, hogy egy „ferde hajlamú” fia van. Amikor az ember apja ilyeneket mond, az, azért fáj.

– Ülj vissza, fiam! – parancsolt rám végül, miután kiüvöltött magából minden sértést.

Kelletlenül ültem vissza, és az órámra néztem. Negyed órám maradt összekészülni. Pihenésre volt szükségem, mert ha rontottam, Junho megbüntetett. Tartanom kell a szintem, ha jót akarok magamnak, de így esélyem sem lesz.

– Az egyik kollegám ma bemutatott az ismerősének. Hwang urat, számomra teljesen érthetetlen okból, megérintette a stílusod, és szeretne egy fotósorozatot készíteni rólad. A fotózás szombat reggel nyolckor kezdődne. A kollegám felajánlotta, hogy felvisz autóval Tokyóba, ha elvállalod. Persze, ez attól is függ, hogyan viselkedsz, mert ez az előbbi több volt a soknál!

Majdnem elájultam. Hogy egy hivatásos fotós engem akarjon lekapni? Ráadásul erre a saját apám kér meg? Mert tudtam, hogy apa azt akarja, hogy elfogadjam. Különben meg sem említette volna. Ez hihetetlen. Végre valaki elismerte a stílusérzékemet.

– Nagyon szeretném. – Próbáltam uralkodni a hangomon. Legszívesebben sikongva ugráltam volna, félre dobva minden férfiasságot, ami még maradt bennem.

– Egyetlen dolgot mondott, amit el kell fogadnod, ha beleegyezel.

– Mi lenne az?

– Le fogják vágni a hajad.

– MI? – kaptam a hajam végéhez. Rohadt sokáig tartott, amíg megnövesztettem. Nem akartam, hogy újra fiús frizurám legyen. – Mennyire?

– Ezt tőle kell megkérdezned. Megadom a számát. Hívd fel! És legyél nagyon udvarias!

Teljesen leizzadtam, amikor tárcsáztam a számot, és összevissza beszéltem. Néha koreaiul szólaltam meg, néha japánul, és úgy felcsúszott a hangom, hogy azon sem lepődtem volna meg, ha azt hiszik, a húgom telefonált. Főleg, hogy nem is volt húgom.

Amikor letettem, hatalmas levegőt vettem, és bár anya bíztatóan megsimogatta a hátam, apa rosszállóan csóválta a fejét.

– Úgy látom, neked is elkellene egy korrepetálás. Például beszédtechnikából… – jegyezte meg hűvösen, majd érzelemmentesen folytatta a vacsoráját.

Bár tudtam, hogy egy fotózáson nem a saját ruha számít, jól akartam kinézni, így a pihenésre tervezett időt azzal töltöttem, hogy ruhákat próbáltam. Nem tudtam eldönteni, milyen legyek másnap. Lányos, vagy fiús? Csillogó, vagy egyszerű? Mivel tudnám leginkább kifejezni magam?

Negyed órát késtem az edzésről. Felemás cipőben futottam be, nem mostam le a szememről a festéket, és a karkötőim is hangosan csörögtek.

– Veled meg mi történt? Divatbemutatón voltál? – kérdezte finnyásan Junho.

– Nem, csak próbálgattam a ruháimat.

Junho megcsóválta a fejét, és elindította a stoppert. Úgy futottam, mint az őrült, és próbáltam a lehető legjobban kijönni a helyzetből. Tizenöt pofont kapok a késésért, és nem akarom növelni ezt a számot az edzés végére.

Junho unottan dohányzott, és néha még olvasott is egy kicsit a történelemkönyvből, de leginkább azzal volt elfoglalva, hogy felügyelje a bemelegítésem.

Legjobban a közelharcot szerettem gyakorolni. Igaz, hogy mindig elvert benne, de az is jó érzés volt, ha sikerült megérintenem az állát, vagy ki tudtam bújni a szorítása alól. Junho szerint a védekezésre és a fürgeségre kellett alapoznom. Ahhoz még sokat kellett erősödnöm, hogy támadást kezdeményezzek.

– Junho… – érintettem meg óvatosan a karját, amíg pakolt. Azonnal megállt a mozdulatban, és érdeklődve felém fordult.

– Mondjad.

– Tudom, hogy verés jár a késésért, de nem kaphatnám meg holnap este? Akár dupla adagot is bevállalok, de holnap reggel tökéletesnek kell lennie az arcomnak.

– Igen? – nevetett fel Junho undokul, és tovább pakolt. – Randid lesz, vagy mi?

– Felkértek egy fotózásra.

Junho leült a padra, és megveregette maga mellett az öreg fát. Csatlakoztam hozzá, és röviden összefoglaltam a vacsoránál történteket. Nagyon jókat mulatott az átvizsgálásomon, és úgy tűnt, nem zavarja, hogy az embereknek rossz a véleményük róla.

– És miről szól a fotósorozat? Te leszel a kakukktojás, akit meg kell keresni a csajok között?

– Nem – húztam el a szám. Nem bírta visszafogni magát. – Ruhafotózás. Uniszex darabokat mutatok be.

– Zsír. Majd hozz magaddal szuvenírt.

– Ezt hogy érted?

– A filmekbe mindig csinálnak svédasztalt a modelleknek. Ha lesz csokikrémes muffin, csomagolj el nekem egyet!

Aprót bólintottam, bár kételkedtem benne, hogy egy kezdő modellt ilyen meglepetéssel várnának. Kapok a kocsiban egy doboz narancslevet, és ha jófej a fotós, meghív engem is egy ebédre a staffosokkal. Ennél többre biztosan nem számíthatok.

– Nem fogom elrontani az arcod, de le kell dolgoznod a késést – jelentette ki Junho magabiztosan. – Negyven kör.

Kocogással kezdtem, majd a tízedik körben felgyorsultam, és végig futottam. Junho elismerően bólogatott, amíg kifújtam magam, és feljegyezte az új rekordomat. A futásban volt gyakorlatom. Valahogy meg kellett lógnom előlük a suliban.

– Sok sikert holnap – búcsúzott el Junho, és bár kicsit bántam, hogy nem hív fel magához playstation-özni, beláttam, hogy pihennem kell.

Egész éjszaka rémálmok gyötörtek. Meztelenül álltam a lencse elé, vagy leszakadt a műhajam, de olyan is előfordult, hogy felbuktam a székben, és magammal rántottam az egész díszletet. Katasztrofálisan alacsony önbecsüléssel vártam a reggelt.

A bőrömön szerencsére nem látszott meg, hogy keveset aludtam, de az izgalmat sokkal rosszabbul viseltem fáradtan. Rá sem mertem nézni apa kollégájára, csak bámultam ki az ablakon, és megpróbáltam rendbe tartani a gyomrom. Nem is lenne annál megalázóbb, minthogy összehányt ruhával jelenlek meg. A hajamat tökéletes copfba fogtam, és még a fülbevalóm is ment a cipőmhöz. Másfél órán át készültem reggel, és bár hulla sápadt voltam, amikor kiszálltunk az autóból, stílusos maradtam.

– Hihetetlen! – szaladt oda hozzám egy vékony, öltönyös férfi. Nagyon magas hangja volt, a haját hátrafésülte, és csillogott a zselétől, miközben olyan vékony, pödört bajusza volt, mint az avantgárd festőknek. – Még hozzád sem kezdtünk, de máris lehetne fotózni. Csodás alapanyag vagy.

Zavartan mosolyogtam, és reméltem, hogy nem nézek ki komplett idiótának mellette. Hozzászoktam már, hogy a japánok velem egy magasak, és hihetetlenül kicsinek éreztem magam a lelkes Hwang úr mellett.

– Remélem, nem felejtetted el, hogy vágni fogunk a hajadból.

– Nem – nyeltem egy nagyot.

– Nem kell aggódnod. Profi fodrász kezében leszel.

Gondoskodóan odakísért egy kényelmes, forgó székbe, majd elrohant a fodrászért. Amíg vissza nem tért, megnéztem a kozmetikumokat. Mind a legmenőbb márka volt, egy flakon hajlakkra hónapokig kellett volna gyűjtögetnem, és olyan is akadt, amit csak pár napja dobtak piacra.

– Szia, Sehun – jelent meg mögöttem egy magas srác. – Katy vagyok, a fodrászod.

Nem akartam visszakérdezni, hogy miért hívják Katynek, ha srác, mert a végén még bubifrizut vág nekem. Próbáltam meghúzni magam, és együttműködő maradni.

– Hogy utaztál? – kíváncsiskodott.

Apró dolgokról csevegtünk, amíg mosta a hajam. Nagyon kedves volt, ahhoz képest, hogy igazán furcsán nézett ki. Oldalt teljesen kopasz volt, csak a feje tetején maradt egy kis haj, hátul azonban leért a válláig. Vastag, feketekeretes szemüvege volt, fültágítója és rengeteg tetoválás a karján.

Egy dolog azonban biztossá vált: csodás szakember. Rohadt jól állt a hajam, miután végzett vele. A szögegyenes frufrumból oldalfrufrut csinált, a tincseimet megtépte, és bár ki volt vasalva, óvatosan összeborzolta, hogy vadabbul fessen.

– Ez rohad jó! – lelkendeztem, nem törődve a szép megfogalmazással.

– Örülök, hogy tetszik. Megcsinálom a sminked is.

Azt hittem, külön sminkest kapok, de Katy ebben is remekelt. Egyszerű sminket készített, de olyan tökéletes vonalakat tudott húzni, amiről én csak álmodhattam. Tussal kiemelte a szemeim nagyságát, némi fehéres fényt tett a szemzug köré, és rózsaszínes árnyalatot kent a külső árnyékvonalra. Az arcomat világos alapozóval kente be, gyöngyház és rózsaszín púderrel árnyékolt, és az ajkaimra is ilyen árnyalatú szájfényt kent.

Szegecses övet kaptam a nyakamba, ami jól harmonizált a sötét, karimás kabáttal, amit reklámoznom kellett. Kicsit vámpíros hatású volt, de simán el tudtam képzelni egy lányon is. A nadrág tépett, a zsebénél szegecses, még a combnál és a pár szakadásnál halálfejes ruhakapcsokkal volt megspékelve. Talán a pólóm volt a legegyszerűbb, fehér alapon fekete graffitik. A cipőm fekete Converse volt, halálfejekkel és csillagokkal az oldalán.

– Csak természetesen – mosolygott rám kedvesen Hwang úr, amikor felültem a dobozra.

Az első pár perc hihetetlenül kellemetlen volt, nem tudtam, hogyan kellene viselkednem. Zavartak a fények, ötletem sem volt, hogyan tartsam a fejem, és a tapasztaltabb modellek, akik a sorukra vártak, rajtam röhögtek.

Aztán valahogy megtört a jég, és belendültem. Hwang úr az egekig magasztalt, és amikor boldogan kellett mosolyognom, egy cseppet sem kellet megjátszanom magam. Ez igazán nekem való terep volt. Építette az önbizalmam, miközben elleshettem egy csomó trükköt a ruhákról. Láttam például egy olyan varrástechnikát, ami eszembe sem jutott volna.

Majdnem hangosan felnevettem, amikor megláttam a svédasztalt. Valószínűleg azért állították fel, mert rajtam kívül még rengeteg modellt fotóztak, de azonnal egy muffinért nyúltam. Az ujjamra kentem egy keveset a csokoládés krémből, és élvezettel lenyalogattam.

– Össze ne kend magad! – rohant oda hozzám Katy, de amikor meglátta, hogy milyen óvatosan eszek, megnyugodott. – Bocsánat, csak az általános tapasztalataimból indultam ki.

– Nem gond.

Kicsit félrehúzódtam, hogy ne zavarjam a pihenőket a válogatásban, és azonnal megütötte a fülemet a susmorgás.

– Ez fiú, vagy lány? – bökött felém az egyik barnahajú lány. Valószínűleg azt hitte, nem értem, amit mond.

– A bevándorló? Nem tudom. Szerintem srác.

Ahhoz már hozzászoktam, hogy lánynak néztek, és Junhóék a buzinál cifrább megnevezésekkel is bombáztak már, de még sosem hívtak bevándorlónak. A szüleim koreaiak voltak, magunk között is így beszélünk, és a szülővárosom háromnegyede koreai származású volt, de én is Japánban születtem. Sőt, folyékonyan beszélem a nyelvet, majdnem olyan jól, mint az őshonos japánok a korosztályomban. Felháborított ez a lenézés.

– Felfutott a szál a harisnyádon – vetettem oda az egyiknek, aki azonnal a lábára nézett, majd amikor leesett neki, hogy japánul szólaltam meg, megdöbbenve bámult rám. – Neked meg elkenődött a rúzsod, bennszülött – mosolyogtam a másikra hűvösen, és visszamentem a tükörhöz. Katy mellett sokkal jobb helyem volt.

A szemétkedő megjegyzéseket leszámítva, csodás napom volt. A fotókon magamra sem ismertem, egy teljesen új oldalamat hozta elő a megfelelési kényszer, és hiába bántottak a tapasztaltabb modellek, bátran kiálltam magamért.

Amikor vége lett a munkának Hwang úr külön gratulált nekem.

– Köszönöm szépen – hajoltam meg mélyen. Zavartan megvakargattam a fülem tövét, azon gondolkodva, talán még sem kellene ilyen pofátlannak lennem, de végül csak kinyögtem. – Kérhetek egy szívességet, uram?

– Persze – mosolygott rám kedvesen a fotós. – Mi lenne az?

– Vihetnék a csokikrémes muffinból párat a barátomnak?

Hwang úrból kitört a nevetés, és percekig nem tudott szóhoz jutni. Legszívesebben elástam volna magam szégyenembe, de sehová nem bújhattam el, csak vöröslő arccal tűrtem, hogy kiröhögnek.

– Hát persze! – veregette meg a vállam. – Hogy ne vihetnél? Becsomagolom neked az egész asztalt, ha szeretnéd. Megmentetted ma a karrierem.

Az asztalt végül nem vittem el, de valóban rengeteg ételt becsomagoltak. Apa kollegája alig bírta becsukni a csomagtartót, annyira telepakolták a dobozokkal.

– Nagyon kedves fiú vagy – jegyezte meg büszkén a sofőröm, mintha az ő fia lennék.

– Túl kedves – jegyeztem meg csüggedten. Eddig semmit nem értem el azzal, hogy emberszámba veszem a Dakho-fajtákat is.

Nem kicsit néztek hülyének, amikor beléptem az Arany Patkányba. Még mindig ki voltam sminkelve, és hajam tökéletesen állt, de ennél jobban szórakoztatta őket a szerencsétlenkedésem a szatyrokkal.

– Mit hoztál nekünk, szöszi? – kérdezte lenézően Trevor, mintha arra számítana, hogy rózsaszín plüssmacikat rejtenek a fehér csomagok.

– Nyisd ki, és meglátod! – vetettem oda, majd elkezdtem kipakolni.

Aznap én lettem a sztár a kocsmában. Mindenki rávetette magát a finomságokra, és két kézzel tömték magukba az ételt, mintha ősemberek lennének. Nem hibáztattam őket, legszívesebben én is ezt tettem volna, amikor megpillantottam a svédasztalt. Csak az tartott vissza, hogy nehogy összekoszoljam magam a fotózás közben.

– Junho? – kérdeztem Minsiket. A kopasz óriás éppen egy nagy adag tojástekerccsel küzdött.

– Az irodában.

– Egyedül?

– Ja.

Izgatottan kopogtattam be a főnökhöz, aki felhúzott szemöldökkel méregetett, amikor beléptem. Mielőtt még megjegyzéseket tehetett volna a külsőmre, letettem az asztalra a fehér dobozt, és felnyitottam a fedelét.

Junho álla majdnem leszakadt a helyéről a döbbenettől, szinte láttam, ahogy a szeme előtt ragyogni kezdenek a muffinok, és annyira lenyűgözte az ajándékom, hogy percekig meg sem mozdult.

– Neked hoztam – törtem meg a csendet, amikor már kezdett kellemetlenné válni a hallgatás.

Junho lassan kitolta a székét, és kifejezéstelen arccal megkerülte az asztalt. Ijedten néztem rá, és tettem egy lépést az ajtó felé. Nem szerettem, amikor így viselkedett. Kiismerhetetlen volt, rejtélyes, és ezáltal borzasztóan félelmetes.

Kihagyott egy ütemet a szívem, amikor megcsókolt. Ez nem olyan volt, mint korábban. Nem a birtoklásról szólt, a perverzségről, vagy arról, hogy ezzel irányítson. Hálás, forró és hihetetlenül édes volt. Teljesen beleszédültem. Alig bírtam megállni a lábamon, amikor elszakadt tőlem.

Ködösen figyeltem, ahogy beleharap a muffinba. Azok az ajkak, amik nemrég az enyémeken pihentek, amiknek a puhaságát még mindig érzem, most éppen csokoládéval burkoltak – gondoltam megbűvölve, és nem bírtam magammal. Előre léptem, eltoltam Junho kezét a szájától, és lecsókoltam. Először csak az ajkait ízlelgettem, majd miután lenyelte a sütit, átdugtam a nyelvem a szájába. Teljesen hozzá simultam, a karjaimat a nyaka köré fűztem, és úgy csókoltam, mintha az életem függne tőle.

Azt hiszem, ezt fogom az első csókomnak hívni.