Truthmates - 5. fejezet: A cinkos

Jinhae:

Hetek teltek el eseménytelenül, amikor Yoochun megállított a folyosón. A világoskék ingjének zsebéből kilógtak a ropik, amiket a menedzserétől lopott. Szegény ördög folyamatosan próbálta letenni a cigarettát, és az almától kezdve már mindent összerágott, hogy csillapítson az elvonásán, Yoochun pedig minden lehetőséget megragadott arra, hogy szabotálja az akciót.

– Kérsz? – tartott felém egy sós pálcikát, és amikor nemet intettem, kettéharapta. – Pedig finom.

– Mi újság? Nagyon energikus vagy ma. – Yoochun egész próbán sziporkázott, és mindegy volt, hányadik koreográfián voltak túl, ugyanolyan széles mosollyal lelkesítette a társait.

– Jó napom van – rántotta meg a vállát, és az órájára nézett. – Két perc múlva interjúm lesz, úgyhogy gyorsan a tárgyra térek. Elhívlak vacsorázni a smikes-fodrász-stylist lányokkal. Ha jó, este nyolcra érted megyek.

Seungah persze mindent félreértett. Hiába magyaráztam neki, hogy szimplán csinos akarok lenni, a fejébe vette, hogy biztosan randizom. Yoochun valóban elhívott vacsorázni egy menő étterembe, de nem csak engem, hanem a „szépülő csapat” többi tagját is.

– Hidd már el, hogy nem randi! – győzködtem századjára is.

– Ja, azért mentél fodrászhoz? Meg azért festetted ki magad, és bújtál bele ebbe a méregdrága ruciba? Tudod, ki veszi be!

Valóban elmentem fodrászhoz, de az időpontot már azelőtt lefoglaltam, hogy Yoochun elhívott volna. A ruhát meg azért vettem, mert nem akartam slampos lenni a lányok mellett. Seungah koktélruhái túl kihívóak ahhoz, hogy vacsorázni menjek bennük, de a mélyvörös darab, amire hosszas keresgélés után akadtam rá, a földig ért. A mellrésze kivágott, de az anyag lágy fodrozódásától nem közönséges. Szuperül festett rajtam.

A szememre aranyos fényt tettem, és csak fekete tust használtam a kiemeléshez. Evéshez utáltam rúzsozni, mert biztosra vettem, hogy úgyis lenyalogatom, de az öltözetem szinte könyörgött a hidegvörös szájfényért.

– Minden nap így kellene öltöznöd – jegyezte meg Seungah, amint végigmért. – Akkor nem kérnék el folyton a személyidet.

– Farmerben kényelmesebb – simítottam végig a ruhámon, és a telefonomra néztem. Az óra szerint Yoochunnak perceken belül meg kellett érkeznie.

Amint becsuktam a táskám, kopogtak.

Széles mosollyal társam ki az ajtót, hogy aztán bugyután az arcomra fagyjon az öröm. Jaejoong akkora szemeket meresztett rám, hogy azt hittem, a szemgolyói menten kiesnek a helyükről, és végiggurulnak a folyosón.

– Gyere be! – léptem el az ajtóból.

Hirtelen mindent megértettem. Seungah egész napos szerencsétlenkedését a konyhában, az erős parfümjét, és a selymes kimonóját, amiben látszólag fázott, mégsem akarta leváltani. – Nyugi, mindjárt eltűnök – sziszegtem magam elé, de Jaejoong nem hallhatta, amit mondok, mert továbbra is a ruhámat bámulta.

– Jinhae-t elhívta vacsorázni Yoochun-shi – informálta az érkezőt Seungah, és elvette a bort.

– Nem csak engem – javítottam ki. Nem hiányzott más, minthogy Jaejoong is félreértse. – A lányok is ott lesznek.

Kissé zavarba ejtett, ahogy Jaejoong áthatóan fürkészett. A tekintet folyamatosan lejjebb csúszott, és végigsiklott a ruhámon. Ha magamra kellett volna rajzolnom a pillantásának vonalát, egy hatalmas, lefelé mutató háromszög színezte volna a testem, a mellemnél a legvastagabb vonallal.

– Igazán csinos vagy – bókolt, miután befejezte a szkennerezést. – Jól áll ez a szín.

Aprót bólintottam köszönetként, és újra a telefonomra néztem. Yoochun két percet minimum késett.

– Bármelyik pillanatban itt lehet Yoochun-shi. Bújj bele a kabátodba, ne kelljen várnia rád! – tanácsolta Seungah. Felhúzott szemöldökkel néztem rá, de nem vette a lapot. Nem tűnt fel neki, hogy mennyire úgy hangzott ez, mintha kipaterolna.

Határozott kopogtatás rázott fel a gondolataimból. Yoochunnak nem kellett osonnia, ő nem a szeretőjéhez, hanem a barátjához jött.

Sötétbarna, magas nyakú garbó volt rajta, fekete öltönnyel. A haját felzselézte, és egy csokrot szorongatott. Bár nem tudhatta, milyen ruhát veszek fel, tökéletesen eltalálta az árnyalatokat. A csokorban vörös és fehér rózsák sorakoztak, cirmos szegfűkkel elkülönítve egymástól.

– Köszönöm – vettem át a csokrot meghatódva. Legszívesebben magammal vittem volna, és nagyon fájó szívvel tudtam csak a vázában hagyni. – Egy pillanat, és mehetünk – mosolyogtam rá kedvesen.

Gyorsan a szobámba rohantam, és betettem az aranyozott fülbevalóimat. Az utolsó pillanatig hezitáltam, hogy felvegyem-e, de amikor egy pillanatra megcsillant a fény Yoochun arany karkötőjén, döntésre jutottam.

Amikor kimentem, Yoochun feszengve dülöngélt Jaejoong mellett, akinek talán még sosem láttam olyan keménynek a vonásait, mint akkor. Biztosan megsértődött, amiért nem hívták el – gondoltam. Junsu csak azért nem jöhetett el, mert a testvérével lefixáltak egy programot. Jeajoongot azonban úgy tűnt, meg sem kérdezték. Vagy lemondta, hogy enyeleghessenek Seungah-val? – ötlött fel a fejemben a gondolat, de elhessegettem. Nem engedhettem, hogy elrontsa a hangulatom.

Yoochun még az autóban is feszülten viselkedett. Néha rám mosolygott, és többször megjegyezte, hogy milyen szép a ruhám, de nem tudott leereszteni. Nagyon reméltem, hogy nem vesztek össze, amíg a fülbevalómmal vacakoltam.

Amikor megérkeztünk az étterembe, azonnal feltűnt az üres asztal. Hyemin mindenhová fél órával a megbeszélt időpont előtt érkezett, most mégsem láttam sehol.

– Úgy tűnik, a többiek késnek – ültem le a kényelmes székre, amit Yoochun előzékenyen kihúzott nekem, és átfutottam az itallapot.

– Nos, ami azt illeti… – köszörülte meg a torkát Yoochun, és amikor felpillantottam a súlyos füzetből, egy zavartan csillogó szempár fixírozott. – A többiek nem jönnek, mert nem hívtam el őket.

Döbbenten eresztettem le a kezem, és amikor a pincér odalépett hozzánk, hogy felvegye a rendelésüket, mintha nem is az én hangom motyogta volna el a gyömbért. Az agyam vészesen zakatolt, és folyamatosan Seungah fecsegését hallottam. „Ha tényleg nem randi lenne, nem hívott volna el titeket a Jungsikba. Az kész vagyon lenne tíz embernek.”

– Kérlek, ne haragudj! – könyörgött. – Féltem, hogy másképp nem jönnél el.

Eszembe jutott Jaejoong trükkje a klubban, és fülig vörösödtem. Tényleg annyira bebújtam volna a csigaházamba, hogy csak hazugsággal lehet kicsalogatni? – szégyelltem el magam.

Óvatosan lestem fel Yoochunra, és határozottan megráztam a fejem.

– Nem haragszom. Igazad van. Tényleg nemet mondtam volna.

Yoochun kényelmetlenül megigazította a zakóját, és intett a pincérnek, hogy hozza az étlapot. Bár alig tartózkodtak páran a helyen, mégis úgy éreztem, mintha mindenki engem nézne. Túlöltözöttnek voltam közöttük. A sarokban ülő nőn egy fekete kosztüm volt, az ablak mellettin pedig egy fekete nadrág, fehér blúzzal. Mintha gálára készültem volna – húztam el fanyalogva a szám.

Feszengve ültünk az asztalnál, és a pohárnak koccanó körmeim adták az egyetlen hangot. Csak akkor szólaltunk meg, amikor megérkezett a rendelésünk, de akkor is csak azért, hogy megköszönjük pincér kemény munkáját.

– Isteni ez a csirke! – sóhajtott fel Yoochun, és megemelte kicsit a tányért. – Megkóstolod? – kérdezte.

Nagyon spontán volt a felajánlása, de nem voltam biztos benne, mennyire helyénvaló-e ez egy étteremben. Itt talán nem kellene egymás tányérjában turkálnunk. Mindenki olyan fegyelmezettnek, és jól neveltnek tűnt, hogy nem mertem megragadni az apró dobverőket.

Miután visszautasítottam a kóstolót, Yoochun magába fordult. Nem szólt hozzám, csak sorra gurította le a borokat, és a korábban isteninek nevezett csirkét is piszkálta. A vacsora katasztrofális hangulatban folyt, így desszertet nem is kértünk.

– Na, jó, ez borzasztó volt! – nyögött fel Yoochun, amikor kiléptünk az utcára, majd jóízűen felnevetett. – B terv. Mi lenne, ha elmennénk egy rendes helyre? – kérdezte, és amikor faggatóztam, pontosan mire gondol, csak rám kacsintott.

Gyengéden megragadta a kezem, és futni kezdett. Próbáltam tartani vele a lépést a tűsarkúmban, miközben a szabad kezemmel a szoknyámat tartottam. Mire végre lelassított, már úgy tűnt, mintha egy összeszűrt lepedőt kaptam volna fel.

– Ez egy jó hely – intett a kopott ajtóra, és előre ment. Váltott pár szót a pultossal, mire egy nyúlánk fickó a sarokba kísért minket. Az asztal kopott volt, a levegőben cigarettafüst terjengett, és a puccos evőeszközök helyett fapálcikákat kaptunk.

Ha az lehetséges, itt talán még idiótábban éreztem magam a csinos ruhámban, mint a Jungsikban. Mindenki hétköznapi szerelésben gubbasztott az asztalnál, még a lányok is tarka nadrágokban röhögcséltek a barátnőikkel.

– Engedjük el magunkat! – ajánlotta Yoochun, és teletöltötte a poharamat shojuval. – A fenébe a puccos éttermekkel!

Mintha kicserélték volna. Be sem állt a szája, és a jókedve rám is átragadt. Hangosan nevettem a viccein, és egyre többet ittam. A szalonna, és a felcsíkozott sertéshús ezerszer jobban esett, mint a vajas spárga és a pangasius-filé, amit az étteremben rendeltem.

– Tudod, egyszer nagyon csúnyán megszívattuk szegény Junsut – kacagott fel Yoochun, és egyre erősebben artikulált, mintha nem érteném, amit mond. Pedig tökéletesen hallottam minden szavát. – Nem akartuk mi ilyen kellemetlen helyzetbe hozni, de a saját mércénkkel mértünk. Jaejoongie-val mi gyakorlott ivók vagyunk, de Junsu egy üveg sörtől is besokall.

Sajnáltam szegényt. Mióta vége lett a sminkes sulinak, már nem ittam annyit, de a vizsgákat ünneplő bulikon nem kellet kétszer kérni, hogy töltsem tele a poharam. Gayoon azonban pontosan az ellentétem volt. Nagyon rosszul bírta az italt, és rengetegszer kellett tartanom a haját a partikat követően, nehogy összekoszolja magát. Junsut is valahogy így képzeltem el.

– Szerencsétlen, teljesen kiütötte magát, és egész úton azt motyogta, hogy mennyire szeret minket. Jaejoonggal végül hazakísértük, de arra nem számítottunk, hogy vendégek vannak náluk. Ott ültek a nappaliban a szülei, meg egy rakás befolyásos üzlettársuk, amikor megjelentünk a félig hulla Junsuval, aki egyenesen a perzsaszőnyeg közepére rókázott.

Szörnyű volt nézni, ahogy Yoochun majdnem megpukkad a nevetéstől. Szerencsétlen barátjának éghetett a bőr az arcáról, amikor magához tért, ő meg jóízűen kacarászott az egészen.

– Ne nevess már! – szóltam rá. – Ti tehettek az egészről.

– Tudom. És hidd el, hogy nagyon sajnálom, de akárhányszor eszembe jut az agyonplasztikázott vénlányok döbbent arca, elfog a röhögés. Ez olyan, mint amikor valaki hanyatt vágódik a jégen. Rohadtul sajnálod, de nagyon vicces távolról nézve.

Velem is fordult már elő hasonló incidens. Én egy szerencsétlen kisfiúval jártam így. A busz hirtelen fékezett, és a gyerek egyenesen egy fiatal lány ölébe esett. Gyorsan felpattant, de annyira zavarban volt, hogy véletlenül uramnak szólította a lányt, majd amikor újra rántott egyet a jármű, megint ráesett. Ezúttal azonban figyelmesebb akart lenni, kapaszkodó mozdulatot tett, és kibújtatta a hatalmas, kerek melleket a mély kivágásból.

Yoochun majdnem megfulladt, amikor elmeséltem neki.

– Meghalok! – sipított fejhangon, és az asztal ütötte. – Ne! Ilyen nincs! Ezt most találtad ki.

– Esküszöm, hogy így történt. Sajnáltam a gyereket, meg a lányt is, de hihetetlenül komikus volt.

Valahogy nem tudtunk kifogyni a vicces történetekből. Még a kocsi hátsó ülésén is a könnyeinket törölgettük, miközben a sofőr fapofával vezetett a lakásom felé. A sótlan ábrázata csak rádobott egy lapáttal a hangulatunkra, és mire megérkeztünk, komplett idiótának tarthatott minket.

Yoochun bukdácsolva felkísért a lépcsőn, és széles vigyorral támaszkodott neki az ajtónak.

– Nagyon jól éreztem magam – mondta. A hangja mély, és selymes volt, pedig már alig bírt beszélni. Úgy tűnik, a férfiakban van tartalékenergia, hogy minden pillanatban képesek legyenek a bókolni – gondoltam.

– Én is – mosolyogtam rá kedvesen, és lábujjhegyre álltam, hogy puszit nyomjak az arcára.

Yoochun ettől még vörösebb ábrázatot öltött, majd vészes csuklásba kezdett. A hasamat fogva kuncogtam az ábrázatán, miközben ő hangosan kérlelt, hogy fejezzem be.

– Esküszöm, hogy rohadtul sajnállak, de annyira vicces távolról nézve – ismételtem vissza a kifogását, majd kinyitottam az ajtót. – Gyere, igyál egy pohár vizet!

Yoochun csuklásai elefánttrombitálásnak tűntek a csendben, és ettől még viccesebb lett. A borospoharak a mosogatóban álltak, és ki sem öblítették őket. Biztos akkor vitte be a kegyelemdöfést Jaejoong, amikor Seungah pakolászott. El tudtam képzelni, ahogy mögé állt, lágyan elsöpört egy kósza tincset a válláról, és mélyen belecsókolt a nyakába.

Olyan hirtelen adtam Yoochun kezébe a poharat, hogy majdnem leöntöttem vele, de neki fel sem tűnt, azonnal inni kezdett. Még három másikkal megivott, mire emberibb hangok távoztak a torkán. Próbáltam ráijeszteni, vagy megcsikizni az oldalát, de csak nagyon óvatosan tehettem, nehogy felkavarodjon a gyomra. Nem hiszem, hogy kacagnék, ha összehányná a szőnyegünket.

– Köszi a mai estét – suttogta Yoochun, és a lakótársam szobája felé bökött a fejével. – Tuti, hogy ezerszer jobban szórakoztunk náluk.

– Az biztos, hogy többet nevettünk – húztam el a szám, és szembefordultam vele. Meglepően közel állt, éreztem a kabátjából áradó férfiparfüm édeskés illatát.

A bőre selymes, és meleg volt, ahogy megfogta a karom. A szemei csillogtak az ablakon besütő holdfényben, és bár nem láttam tisztán, mintha elégedettség suhant volna át az arcán.

Lassan hajolt oda hozzám. Az ajkai alig érintették az arcom, mégis libabőrös lettem tőle. A forró lehelete cirógatta a pihéket a fülemnél, és amikor hátrébb húzódott, összeakadt a tekintetünk. Elvesztem a sötét szemek örvényében, és éreztem, ahogy felgyorsul a szívverésem. A szánkat csak pár centiméter választotta el egymástól, és Yoochun egyre csökkentette a távolságot.

Ahogy a fénysugár ránk csapott, azonnal elrebbentünk egymástól, és hunyorogva néztünk a félig tárt ajtóra. Seungah azonnal elkapta rólunk az elemlámpa fényét, és megpróbált visszabújni a szobájába, de beleütközött Jaejoong kemény mellkasába.

Hihetetlenül kínos volt a jelenet. Fogalmunk sem volt róla, Seungah mióta leshetett minket, ahogy azt sem tudhattuk, Jaejoong pontosan mikor érkezett meg mögé.

– Szóval megjöttetek? – nevetett fel erőltetetten Seungah, hogy oldja a feszültséget, de egy cseppet sem éreztem magam jobban tőle.

– Igen – feleltem idegesen, és végigsimítottam a ruhámon.

– Yoochun már megy is, igaz? – kérdezte Jaejoong ellenségesen. Talán csak az ital miatt, de a megszokottnál is dühösebb lettem.

– Nem, Yoochun marad! – vágtam rá ingerülten, és megragadtam a megszeppent énekes kezét, majd magam után rángattam a szobámba.

Szegény, köpni-nyelni nem tudott a döbbenettől, csak hagyta, hogy rángassam, és útközben esetlenül jó éjszakát kívánt Jaejoongnak. Amikor becsuktam az ajtót, értetlenül pislogott párat, és halkan elmorzsolt egy „Azta!”-t. Majd hirtelen vetkőzni kezdett.

Először ledobta a zakóját, aztán a garbó is a földre huppant. A nadrágjától fél lábon ugrálva szabadult meg, de végül sikerült megtartania az egyensúlyát, és még a zokniját is legörgette.

Teljes döbbenettel bámultam, ahogy leül az ágyam szélére, és nagyot nyújtózik. A mellkasán ugyanaz a felirat húzódott, mint Jaejoongén, az „Always keep the faith”, de alatta egy hatalmas tollal kiegészült. A vádliján is feküdt egy toll, pár indával övezve, és úgy emlékeztem, a hátán is láttam pár tetkót, amikor az ágyhoz sétált.

– Nem jössz? – kérdezte fáradtan. Hatalmasakat ásított, mintha be akarná kapni az egész világot. – Gyere, segítek levenni a ruhád.

Kutyaszorítóba kerültem. Nem akartam levetkőzni előtte. Nem akartam, hogy félreértse a dolgokat. Igazából csak annyit akartam, hogy Jaejoong felhúzza magát, aztán amikor visszamegy füstölögni Seungah ágyába, Yoochun lelépjen. De nagyon úgy tűnt, a cinkostársam nem így gondolja.

– Yoochun… – kezdtem, de félbeszakított.

– Nyugi, nem kezdek ki veled. Vágom a szitut, megszívatjuk Jaejoong hyungot. Zárd be az ajtót, és gyere ide!

Úgy tettem, ahogy kérte, de a torkomban dobogott a szívem, amikor elkezdte lehúzni a ruhám zipzárját. Óvatosan tolta le az anyagot a vállamról, majd amíg a ruha a földre hullt, már körém is csavarta az egyik pokrócot.

– Kész is! – csapta össze a tenyerét, és a párnákhoz mászott. – Gyere ide, mert kezdek fázni.

Odakuporogtam mellé, ügyelve rá, hogy ne érjek a testéhez, és óvatosan kitekertem magam a takaróból. Mind a kettőnknek elég nagy volt, de nem hagyott túl sok helyet. Yoochun sokáig nem mozdult meg, a karjait a feje alatt támasztotta, és mintha fülelt volna. Nekem olyan magas volt a vérnyomásom, hogy nem hallottam semmi mást a vér zúgásán kívül.

– Most pedig gyártunk hangokat – suttogta kajánul, és rám vetette magát.

Amint megéreztem az ujjainak kínzó játékát az oldalamon, azonnal sikongatni kezdtem, és kacagva próbáltam eltolni magamtól, de nem adta fel, kitartóan csikizett. Amikor már alig kaptam levegőt, és hangosan ziháltam, meghallottam az éles kongást. Valaki a falnak vágott egy kemény tárgyat a szomszéd szobában.

– Biztosan túl hangosak voltunk – nevetett fel Yoochun, és ráadásként gyötört még egy kicsit. Mire végre visszavonulót fújt, teljesen összegabalyodtunk a takaróban.

Alig kaptam levegőt, a hajam kibomlott a kontyból, és teljesen kimelegedtem. Yoochun fölöttem támaszkodott, és sugárzott az arca a boldogságtól. Nagyon élvezte, hogy borsot törhet a hyungja orra alá. Talán mégis elhangzott valami odakint, amíg készülődtem – gondoltam. Yoochun imádja Jaejoongot. Ha ilyen csúnyán átvágja, arra nyomós oka lehet.

– És szerinted ez működött? Úgy értem, ez inkább úgy hallatszott, mintha kínoznának.

– Valami a falnak repült ott – intett az említett irányba Yoochun, és kiszabadította magát a pokróc fogásából. – Na meg én csak annyit hallottam, hogy: „Yoochun… Yoochun… kérlek… áááhhh” – sikongatott lányosan.

Azonnal elöntött a szégyen, és válaszul jól fejbe csaptam egy párnával. Biztosan nem adtam ki ilyen hangokat – húztam a nyakamig a takarót. Az sem érdekelt, ha kilógott a lába.

– Aztán reggelre el ne felejtsd, hogy itt vagyok! – figyelmeztetett, amikor jóéjszakát kívántam neki. – Nem akarom, hogy kiszakadjon a dobhártyám. Még szükségem van rá.

Morcosan felszisszentem, és hátat fordítottam neki. Ha mégis visszaélne a helyzettel, addig fogom ütni a kislámpával, amíg mozog. Mindenkinek jobb, ha nyugton marad – szorítottam meg a takarót, és azonnal álomba merültem.