A világtalanok 1: 6. fejezet - Futás

Junho:

Egész nap azt a kis taknyot üldöztem, de folyamatosan kicsúszott a kezeim közül. Végül ebédszünetben elégeltem meg a dolgot.

– Ha kell, Jihon szeme láttára verem szarrá Jint – morogtam oda Dakhónak az asztalnál. Ő nem értette, Jihon jelenléte miért lenne akadályozó tényező, de pont ő volt az utolsó, akivel eszmecserébe akartam bonyolódni.

– Elkapjuk, amikor kimegy? – kérdezte Sangchul izgatottan. Mindenkit dühített, hogy ekkora mákja van a gyereknek.

Reggel kezdődött a hajsza.

Sehunt már iskola előtt kiiktattam a képből, és bár biztos voltam benne, hogy egy másfél órás hisztit fog levágni, ha hazamegyek, de nem akartam, hogy belekeveredjen. Csak az egyik csuklóját kötöttem az ágyhoz, a másikkal könnye elérhette az ételt, és a kacsát is, ha rájönne szükség. Ennél többet nem tehettem érte.

Először az utcán akartuk megruházni Jint, de folyamatosan megzavartak. Őt mindenki kedvelte, folyamatosan meg-megállt társalogni valakivel. Amikor végre egyedül maradt, már átlépte az iskola kapuját, és Jihonnal karöltve eltűntek az aulában.

Aztán ott volt a testnevelés óra. Nincs is könnyebb dolog annál, hogy „véletlenül” bezárjuk vele magunkat az öltözőbe, de úgy lógott a testitanár seggében, mintha sejtené, hogy bajban van. Jihon meg úgy loholt utána, mint egy engedelmes pincsikutya. Néha úgy éreztem, teljesen a megszállottja.

Mégis, a pohár akkor telt be, amikor látványosan szembeszállt velem. Az a nyomorult kis Sehun megkaparintotta a mobilját, és felhívta sírva, hogy fogva tartom. Volt ám műsor.

– Minek képzeled te magad, seggfej? – kiabált rám Jin, és meglepősen nagyot lökött rajtam. Magasabb, és erősebb voltam nála, így nagy kárt nem okozott bennem a támadása, de a renomémnak szörnyen fájt. Honnan veszi a bátorságot, hogy egyáltalán hozzám szóljon? – Ez emberrablás! – folytatta. – Rád hívjam a zsarukat?

Persze, azonnal az egész iskola körénk gyűlt, és semmi sem hiányzott kevésbé, mint a tanárok figyelme. A végén még képesek, és felkutatják a lakásom, ott pedig könnyen megtalálnák a bőgőmasinát.

– Ha nem fogod be a pofádat, a mentőt kell felhívni – morogtam oda neki. Olyan szívesen belevertem volna a fejét a falba, de Jihon kiugrott a bámészkodók gyűrűből, és belekapaszkodott a barátja karjába.

– Jin, hagyd! Inkább menjünk! – könyörgött.

– Hagyjál már! – rázta le magáról Jin, és közvetlenül elém lépett. – Add ide a kulcsod! Nem fogok betörni hozzád.

– Adja a halál! Mit akarsz te nálam?

– Kiszabadítani Sehunt – csattant fel, mire a többiekből kitört a nevetés.

Az életemet végül a kémiatanár mentette meg. Feloszlatta a tömörülést, és elrángatta Jint, hogy segítsen neki kihordani a szertárból a kísérleti kellékeket. Jin azonnal vádaskodni kezdett, de Shim tanárnő rá se hederített, pont elég szenilis volt ahhoz az öreglány, hogy elkerüljem az igazgatói irodát.

Amíg Jin teljesítette a kötelezettségét, félrevonultam, és megcsörgettem Sehunt. Rögtön fogadta a hívást, és már a hello-jából tudtam, hogy sírt.

– Meg akarsz halni, te kis barom? – dörrentem rá, mire vinnyogni kezdett arról, hogy mennyire megijedt, és hogy nincs jogom ilyesmihez, de belé fojtottam a szót. – Ha most azonnal nem hívod fel Jint azzal, hogy csak szívattad, esküszöm, hogy visszasírod az elmúlt hónapokat.

– Miért csinálod ezt velem? – nyafogott tovább.

– Kussoljál! – ordítottam rá, mire újabb szipogás kezdődött. – Azt csinálod, amit mondok, vagy megdöglesz. Világos?

– Világos – suttogta.

Ha ott lett volna előttem, biztosan belenyomtam volna a szőke fejét a kukába. Hülye idióta! Mit gondolt? Hogy majd Super Jin egyedül elbánik velünk, és kiszabadítja? Miért nem örül, hogy lóghat egy napot a suliból? Én bírnám, ha egész nap tévézhetnék.

Sehun végül sikeresen meggyőzte Jint, hogy biztonságban van, és csak megbetegedett, úgyhogy abban maradtak, iskola után felugranak hozzá. Ez azt jelentette, hogy rohadt gyorsnak kellett lennem.

– Mi a terv, főnök? – kérdezte Dakho, miután befalta a maradékot. – Hogyan csináljuk ki?

– Először is, elszeparáljuk a kis barátjától. Valamelyiktők odamegy, és elhívja Jihont, hogy segítsen neki cipekedni. Mindegy, hogy mit találtok ki, a lényeg, hogy tartsátok távol. Tőlem be is zárhatjátok a szertárba. Stimmt?

Egyöntetű bólogatás után folytattam.

– A lényeg, hogy szerezzétek meg a mobilját, és küldjétek a ficakba a gyökeret. Nyugi, csak annyira verem meg, hogy ne tudjon felkelni. A többivel megvárlak titeket.

Persze nem kellett ahhoz nyolc ember, hogy kiiktassák Jihont, de őrködni is kellett valakinek. Lehetőleg több fronton. Elég egy hiba, és mindnyájan repülünk a suliból. A diri már így is alig várta, hogy kicsaphassa a bandám felét. Engem is csak azért tűr meg, mert az árvaház igazgatója a barátja volt, és engem a városban mindenki sajnált.

– És ha ellenkezik? Elkenhetjük a száját? – kérdezte izgatottan Dakho. Valamiért nem kedvelte Jihont.

– Nem. A cicafiúra vigyázunk! Vele más terveim vannak.

– Ő lesz a következő Sehun? – érdeklődött tovább.

– Majd meglátod – zártam le a témát, és kiosztottam a feladatokat.

Az utolsó órám nagyon húzós volt, fel kellett tornázom a jegyem földrajzból, hogy ne bukjak meg, de a vaktérkép elbújhatott a várakozás mellett. Tök idiótának éreztem magam, ahogy remegő lábbal vártam Jin érkezésére. El sem tudom mondani, hány éve várom ezt a pillanatot. Nem fogom megölni, de egy életre megtanulja, hogy hol a helye.

– Jihon! – csúszott be Jin zihálva. Azonnal felkaptam a legördögibb vigyorom, és mielőtt még kereket oldhatott volna, berántottam a ficakba a kíváncsi tekintetek elől.

Nem irányítottam a mozdulataimat, de tökéletesen landolt a fal mellett. Beverte a térdét, és a kezéről is lehorzsolódott a bőr, ahogy megtámaszkodott a falban, de mielőtt még bele rúghattam volna, felpattant, és eltorlaszolta magát az egyik kukával.

– Hol van Jihon, te faszfej? – rivallt rám, de elég szánalmasan festett, ahogy a sötétzöld tárolót markolta.

– Biztos helyen. Nem kell féltened.

– Dögölj meg! Ha bántod, esküszöm, hogy kicsinállak. Úgy repülsz innen, hogy öröm lesz nézni, te hülye gyökér – köpte oda, de nem tudtam hosszasabb csevegésbe elegyedni vele, mert megérkeztek a többiek.

Jin arcán átsuhant a felismerés, hogy hatalmas bajba van. Teljesen elálltuk a menekülési útvonalát, és még csak a kisujjamat se kellett megmozdítanom, saját magát zárta csapdába.

– Van pár évnyi sarad. Most leverjük rajtad – jelentettem ki, és intettem a fiúknak, hogy ugorjanak rá.

Az elején nem avatkozom közbe, csak gyönyörködöm a látványban, aztán elzavarom őket, és saját kezűleg rendezem át az arcát a kis féregnek. Alig várom, hogy az ujjaimra fröccsenjen a vére.

A fiúk elrángatták előle a kukát, és már éppen lendült volna az első ököl, amikor elkezdődött... Tetőcserepek záporoztak ránk, szüntelenül. Bárki is segített ennek a nyavalyásnak, nagyon jól csinálta. Nem tudtuk kivédeni a támadásokat, muszáj volt kereket oldanunk. Sangchult még pofán is találta az egyik cserép, és egy hosszú csíkban megvágta az arcát.

– Dakho! – kiáltottam oda a tetőt kémlelő társamhoz. Én sem láttam senkit odafent, de biztosan nem az égből pottyantak ránk a cserepek. Valaki megdobált. De jöjjek csak rá, hogy ki volt, és esküszöm, hogy megetetek vele egy halommal. – Vidd Sangchult a dokihoz! Este találkozunk a kocsmában.

Nem szép dolog másokon levezetni a feszültséget, de Sehun bőven megérdemli, hogy megleckéztessem. Csúnyán elárult, amikor felhívta Jint, és most meg fogja fizetni az árát.

Sehun:

Tudtam, hogy nagyot fogok kapni. Már akkor tudtam, amikor letettem a telefont. De mi mást tehettem volna? Kétségbe voltam esve. Az ember nem mindennap ébredt arra, hogy az ágyhoz kötötték. Ráadásul Junho úgy meghúzta a csomót, hogy képtelen voltam kibogozni. Mire hazaért, már teljesen elzsibbadt a karom.

Úgy robbant be a szobába, hogy nyikkanni sem mertem. Tajtékzott a dühtől, a szemei sötéten csillogtak, és egy vastag ér lüktetett a nyakán. Egy bicskával elvágta a kötelemet, és kirángatott az ágyból. Bocsánatot akartam kérni, de megragadta a hajamat, és a fürdőszobáig húzott.

– Junho, sajnálom! – sipákoltam. – Nagyon sajnálom. Kérlek, bocsáss meg!

– Kussolj! – ordított rám, és arcon csapott.

Megdermedtem. A hétvégénk maga volt a Mennyország. A csók után, mintha Junhót kicserélték volna. Kedveskedett, megvédett a bandatagok előtt, és kenyérre lehetett kenni. Nála töltöttem az egész vasárnapot, és rengeteget nevettünk. Filmet néztünk, főzöcskéztünk, playstation bajnokságokat rendeztünk. Este még lágy csókkal köszönt el tőlem, reggel már kikötve ébredtem. Most látszólag meg akart ölni.

– Mi jár az árulónak? – kérdezte heves indulattal, és meglengette előttem a bicskát. Nagyot nyeltem.

– Büntetés – suttogtam a piros kisszéken ülve. Meg akartam halni.

Leguggolt elém, és mélyen a szemembe nézett. Féltem, hogy össze fog vagdosni. Ez a Junho tökéletese hasonlított arra a szadista állatra, aki élvezetét látta abban, ha kínozhatott.

Lehunytam a szemem, és vártam, hogy belém hasítson a penge, de helyette szoros copfba kötötte a hajam egy durva kéz.

– Ne! – sikoltottam fel, amikor összeállt a kép, és próbáltam ellökni a kezét, de amikor a bicska újra belebbent a látóterembe, azonnal abbahagytam. – Könyörgöm, ne! Most csinálták meg. Ne vágd le!

– Majd máskor hamarabb gondolkodsz – vetette oda, és éreztem, ahogy először megfeszültnek a hajszálaim, majd könnyebb lesz a súlyuk.

Amikor hátranyúltam az apró csutkához, kitört belőlem a zokogás. Junho magasról tett a bánatomra, otthagyott a levágott tincsemmel, és hallottam, ahogy odakint rágyújt.

Akármit is tettem, ezt nem érdemeltem meg. Ordított volna le, de ez… Hányféleképpen akar még megalázni? Meg se mutathattam az új sérómat Jihonéknak, már tönkre is tette.

Lassan lehúztam magamról a ruháim, és beálltam a zuhany alá. Akárhányszor érintettem meg a nyakam, rám tőrt a sírógörcs, de igazán csak akkor törtem össze, amikor megláttam a tükörképem. Hihetetlenül hülyén néztem ki.

– Befejezted végre a picsogást? – kérdezte unottan Junho, amikor kicsoszogtam a nappaliba.

– Dögölj meg! – vágtam neki, mire villámló szemmel rám nézett.

– Kisebb hajat szeretnél? – Az ijedt fejrázást nem fogadta el válaszul. – He?

– Nem.

– Akkor befogod a pofád, és meglapulsz – vetette oda, majd a konyha felé intett. – Ott találod lapátot, meg a partvist.

Legszívesebben megkérdeztem volna, hogy ezt komolyan gondolja-e, de nem akartam még jobban rontani a helyzetemen. A büntetéshez az is hozzá tartozik, hogy nekem kell eltakarítanom a romokat.

A fáradtságosan kiszőkített tincseim úgy feküdtek a járólapon, mint az elhagyott kiscicák, és amikor a kukába dobtam őket, megrepedt a szívem. Felhúztam a kapucnimat, hogy ne lássam a borzasztó frizurámat, és megmostam az arcom hideg vízzel. Teljesen kipirult a bőröm a sok sírástól, a szemeim feldagadtak.

– Ma nem lesz edzés. Indíts haza, és a szemem elé se kerülj holnapig! – intett Junho ellenségesen.

Legnagyobb meglepetésemre Jihonék a házam előtt szobroztak. Jin kezében egy hatalmas üveg húsleves lötykölődött, Jihon pedig a füzeteit szorongatta. Milyen aranyosak – gondoltam, és egy pár pillanatra békesség költözött a szívembe.

– Sziasztok – köszörültem meg a torkom. Meg sem kellett játszanom, hogy rosszul vagyok. A hangom lemélyült, az ábrázatom borzasztó volt, és a nagy meleg ellenére teljesen be voltam bugyolálva.

– Miért nem az ágyban fekszel? – ugrott oda Jihon, és a homlokomra szorította a kezét. – Még jó, hogy lement a lázad.

Beengedtem őket, de a fejemről nem vettem le a kapucnit, pulcsistól bújtam ágyba. Jó érzés volt feküdni, és bár szívesebben lettem volna egyedül, azért jól esett, hogy eljöttek.

– Anyám küldi. Edd meg! – tette az ölembe a levest Jin. Még műanyag kanalat is hozott.

A leves isteni volt, és amikor kitört belőlem az újabb zokogás, ráfoghattam a meghatottságra. Jihon aggódva simogatta a hátam, és biztosított, hogy minden nap elhozza a házit, így nem fogok lemaradni a suliban.

– Jó pihenést – köszöntek el negyed óra múlva.

Igazán jó barátaim vannak – sóhajtottam fel, és a nyakamig húztam a takarót.

Hogy lehetettem olyan hülye, hogy hittem benne? Junho csak kihasznál. Nem érez irántam semmit – fedtem meg magam.

Szerencsére, anyáék is teljesen bevették, hogy beteg vagyok, és megengedték, hogy másnap is otthon maradjak, de tudtam, hogy ez nem fog sokáig tartani. Ha orvoshoz megyek, azonnal kiszagolja a lelki problémáimat, és a végén még bedugnak egy pszichológushoz. Nem is hiányozna más, minthogy gyogyósnak is tartsanak. Bőven elég a buzizás.

Estére sikerült annyira megnyugodnom, hogy összeszedjem magam, és nekiüljek a házinak, de a telefonom csörgése mindent elrontott. Katy küldött SMS-t. „Na, mit szóltak a hajadhoz?” – kérdezte. Azonnal lőttem egy képet magamról, és átküldtem neki. Teljesen kiakadt. „Mi a fene történt veled???!!! Ki csinálta ezt? El kellene törnie a kezét! Így tönkre vágni a remekművemet! 凸ಠ益ಠ)凸” Amikor rájött, hogy valószínűleg én is pocsékul lehetek, azonnal küldött még egy üzenetet. „Jól vagy? Ne aggódj, helyre lehet hozni! Messze laksz Tokyótól?”

„Másfél óra vonattal.”

„Mikor érsz rá?”

Ez meglepett. Ezer munkája lehet, ahogy láttam, híres japán bandák fodrásza, így gyakran kell turnéznia velük, hogy minden fellepésen tökéletesen fessenek. Hogy lenne ideje az én problémámra?

Végül visszaírtam. „Holnap. Anyámék úgy tudják, beteg vagyok.”

„Meg is értem… Írd meg a címed! Lemegyek, és megcsinálom.”

Azonnal elfejtettem a problémáimat. Katy egy angyal. Imádom. Már csak arra kell odafigyelnem, hogy le ne bukjunk. A szüleim egész nap dolgoznak, de mivel beteg vagyok, kinézem anyából, hogy beállít a nap közben, nehogy hiányt szenvedjek valamiben.

A jó hír után, szinte azonnal elnyomott az álom.

Hajnali háromkor, kopogásra ébredtem. Egy árny takarta el a holdfényt, és a sziluettből nem tudtam kivenni, ki az. Igazából, meg sem mertem mozdulni.

Újabb kocogtatás hallatszott, majd egy telefonképernyő villant fel, rajta apró betűkkel. Alig bírtam kiolvasni, de amikor összeállt a szöveg, azonnal beeresztettem Jint.

– Te meg mit keresel itt? – húztam be a barátomat. Fekete, kapucnis pulcsiban volt, és erősen zihált.

– Junhóék teljesen rám szálltak. Jihonnal kiszöktünk inni, mire elkezdtek kergetni. Ő már hazaért, de én alig bírtam meglógni. Itt maradhatok, amíg felszívódnak?

– Persze.

Gyorsan becsuktam az ablakot, lehúztam a redőnyt, és felkapcsoltam a kislámpát, hogy lássuk egymást, de ne legyen gyanúsan sok a fény.

Csak akkor tudatosult bennem, hogy nem takarja semmi a fejem, amikor Jin szemei elkerekedtek.

– Mit történt veled? – nyögte ki döbbenten.

– Szombaton fotózáson voltam.

– Hát… Jó szar fodrászod lehetett.

– Ez nem igaz! – torkoltam le, és törökülésbe ültem az ágyon. – Csak most néz ki így. Holnap átjön, és helyre igazítja.

Jin megrántotta a vállát, majd chatelni kezdett Jihonnal. Néha kommentálta hangosan, hogy én is értsem belőle valamit, de nagyon sokszor volt, hogy csak csendben somolygott.

Elszontyolodtam kissé. Irigyeltem, hogy ilyen közel állnak egymáshoz, és féltékeny voltam, amiért nekem sosem lesz részem ilyesmiben. Én nem érdemlek legjobb barátot? Csak a heteróknak lehetnek szoros kapcsolatai? Ennyire undorító lennék?

Jin észrevette, hogy valami bánt, és odaült mellém az ágyra. Nagyon halkan beszélt, mintha attól tartana, hogy kihallgatnak minket.

– Figyi… Szerezzek neked orvosi igazolást?

Teljesen leforrázott. Ijednek kaptam rá a tekintetem, de csak csibészesen mosolygott. Valószínűleg nem egyszer kamuzott már, hogy otthon maradhasson.

– Nem kell. Biztos jobban leszek holnapután.

– Holnap után, mi? És… Jó csaj ez a fodrász?

Nem akartam mondani, hogy fiú, mert biztosan félreérti, így csak aprót bólintottam, hogy leszállhassunk erről a témáról. Ha Jin ilyen jó megfigyelő, akkor gyorsan kiszúrja, ha történeteket gyártok, és nem hiányzik, hogy Junho ezért is megverjen.

– Akkor sok sikert – paskolta meg a karom, és az órájára nézett – Szerintem lassan lépek.

Lekísértem, nehogy a lépcsőfordulóban összefusson anyáékkal, majd visszabújtam az ágyba, de még nagyon sokáig nem tudtam elaludni. Nagyon reméltem, hogy Junhóék előbb vagy utóbb leszállnak Jinről, és nem kell végigmennie azon, amin nekem kellett.

Reggel úgy ébredtem, ez lesz a legjobb napom, de Junho, nem sokkal az után, hogy Katy hívott, megérkezett a vonata, beállított.

– Sehun, indulunk – jelentette ki, és megragadta a karom. Hevesen ráztam le magamról a gyenge szorítást. Megdöbbenve fordult felém, és választ követelt az udvariatlanságomra.

– Dolgom van.

– Akkor lemondod – rántotta meg a vállát, és maga után húzott, de félúton ismét kibújtam a szorításból. Megvetettem a lábam, és dühösen fúrtam a tekintetem a sötét szemekbe.

– Nem. Éppen helyrehozom azt, amit csináltál.

Amikor hirtelen a falnál találtam magam, az ütő is megállt bennem. Junho teljesen fölém magasodott, és kegyetlen mosolyra húzta az ajkát.

– Tudod… – tartott egy kis hatásszünetet, és lágyan megérintette az állam. Azonnal hevesebben vert a szívem, és a hátamon hideg veríték csorgott végig. – … sosem tudom eldönteni, hogy szeretem, vagy gyűlölöm ezt benned.

Szeret bennem valamit? – szűrtem ki a leglényegesebb információt, és nagyon reméltem, hogy hamar vége lesz ennek az idegőrlő várakozásnak. Üssön már meg, de történjen valami, mert megőrülök!

– Jól van – lépett el tőlem, és széttárta a karjait. – Menj szépülni. De amint végeztél, nálam kezded. Kíváncsi vagyok, milyen leszel.

Arra én is kíváncsi leszek – morfondíroztam még akkor is, amikor Katy már javában vágta a hajam. Folyamatosan neheztelte, hogy így elrontották a munkáját, de amikor végzett, arra a következtetésre jutott, hogy így sokkal jobb lett.

Amikor a tükörhöz léptem, majdnem felsikoltottam. A frufrum menőn kanyarodott végig a homlokomon, de utána teljesen fiús lett a hajam. Fokozatosan fogyott, és a tarkómnál már csak apró tüskéket éreztem.

– Tényleg nem rossz – motyogtam. Katy a legjobbat hozta ki belőlem, de iszonyatosan haragudtam Junhóra, amiért ezt tette velem.

– Most ez a legjobb, amit ki tudtam hozni belőle. Bárki is vágta le a hajad, nem egy tehetség… – húzta el a száját Katy, és összesöpörte a levágott tincseket. – Szólj, ha nőni kezd! Remek ötleteim vannak.

Örültem, hogy ihletet adok neki, de borzasztóan éreztem magam. Keserves szenvedés volt, amíg megnövesztettem a vállamig, és biztosra vettem, hogy apám örömtáncot fog járni, ha meglátja, hogy újra „fiús” lettem. Hogy nehogy igaza legyen, holnap sminkben megyek suliba – határoztam el.

El kellett mennem Junhóhoz. Tisztában voltam vele, hogy szánalmas, és gyenge vagyok, pont ezért nem mondtam el Jinnek. Tudtam, hogy megpróbálna megvédeni, és szívesen lógna velem pajzsként, de ezt egyedül kellett megoldanom. Nekem kellett felnőnöm ahhoz, hogy szembe szálljak az ellenfelemmel, nem neki. Ő már elég bátor volt.

– Elég emberi külsőd lett – nézett végig rajtam Junho, majd gúnyosan elvigyorodott. – Úgy értem, hogy nem vagy buzis.

– Ez amúgy sem egy olyan dolog, ami kívülről látszik – vágtam vissza. Tényleg nagyon kezdtem unni ezt a megnevezést. Főleg, hogy pont ő mondta. – Nem tudom, ki akart lefeküdni velem…

Túl későn jöttem rá, hogy hangosan kimondtam, amit gondoltam, akkor már a földön feküdtem, és Junho a fejem fölé szorította a csuklóm. Erősen megragadott nadrágon keresztül, és amíg dörzsölt, egyre szélesebbé vált a mosoly az arcán. Nem is mosoly volt… inkább vicsorgás.

– Nem is tudom, ki vergődik úgy alattam, mint egy lány – kacagott jókedvűen. Én már nem éreztem magam ilyen felhőtlenül.

– Hagyj! – kérleltem, de meg sem hallotta. Összefogta a csuklóimat a hatalmas, erős kezében, a másikkal pedig levetkőztetett. Már amennyire ez sikerült neki.

A pólómat feltűrte a nyakamig, és alul teljesen pucérrá tett. Úgy játszott a farkammal, mintha egy gyerekjáték lenne. És bármilyen megalázó, és kényelmetlen volt a szituáció, folyamatosan keményedtem a markában. Utáltam, hogy nem tudtam uralkodni a testemen. Miért nincs egy parancs, amivel irányíthatom? Csak ki kellene adni az ukázt, hogy „Ne állj fel!”. Sokkal egyszerűbb lenne.

– Szeretnél elmenni? – kérdezte kajánul, amikor már hosszú percek óta nyöszörögtem. Folyamatosan visszarántott az orgazmus kapujából. Ugyanazt játszottuk, mint pár héttel ezelőtt.

– Igen… – sóhajtottam fel. Nagyon közel jártam ahhoz, hogy könyörögni kezdjek. Feszített a vágyakozás, miközben lángolt a testem, és attól féltem, ha sokáig folytatjuk, szívrohamot kapok.

– Leszopsz utána? – kérdezte alkudozva. Nem mintha lett volna más választásom, ha nem mentem volna bele, egyszerűen csak lenyomta volna magát a torkomon.

– Le, csak csináld már!

Amikor elért a kínzó beteljesülés, azt hittem, sírva fakadok. Még így is ezerszer jobb érzés volt, mint egyedül. Ha magamnak csináltam, sosem lett ilyen intenzív a gyönyör.

– Te jössz – jelentette ki Junho.

Gyűlöltem ezt csinálni. Zavart, hogy rám erőlteti, zavart, hogy ügyetlennek éreztem magam, és ráadásul alig fért be a számba. És ha ez nem lenne elég borzasztó, akkor türelmetlen és önző volt, tehát minimum a felénél megelégelte, hogy a tetejét szopogatom, és szinte lenyomja magát a torkomon.

– Ha nem hagyod, hogy én irányítsak, itt hagylak a francba, és nem érdekel, ha megversz! – csattant fel, amikor már másodjára tört rám az öklendezés. Ritkán szoktam ilyen szavakat használni, de Junho teljesen kihozta belőlem az agressziót.

– Azt megnézem! – markolta meg a tarkóm, hogy visszanyomjon, de ellentartottam.

– Komolyan mondom! – emeletem meg a hangom.

– Ezt vegyem fenyegetésnek? – húzta fel a szemöldökét. A tekintete szinte könyörgött, hogy lázadjak még.

– Nem – nyeltem egy nagyot. – De azt hittem, te vagy a tapasztaltabb. Még ezt sem tudod?

Hihetetlen érzés volt látni, ahogy Junho elveszít egy szócsatát. Nem tudta lecsapni a labdát, csak összepréselte az ajkát, és indulatosan felcsattant.

– Mindegy, csak csináld már!

Ezek után úgy tevékenykedtem rajta, ahogy akartam, de a markát a csuklómra szorította, hogy egy percre se feledkezzek el róla, az alárendeltje vagyok. Igazából, mondhatjuk úgy is, hogy gyakoroltam. A végére már eléggé belemelegedtem, és talán élveztem is, hogy én irányítok, amikor egyszer csak megremegett, és mielőtt még elhúzódhattam volna, keserű íz töltötte meg a szám.

Hogy mennyire utálom ezt! – töröltem meg a kézfejemmel az ajkam, és egy zsebkendőbe köptem, ami még nem fojt le. Gyorsan kiöblítettem a számat a konyhacsapnál, majd ittam egy pohár vizet.

– Tudod, nagyon illúzióromboló, hogy ennyire undorodsz tőlem.

– Mondanám, hogy próbáld ki, milyen, de gondolom, ez túl piszkos munka neked.

– Jól gondolod – húzta el fintorogva a száját, mintha ez valamilyen degradáló dolog lenne.

Sebesen rendbe vágtam magam, egy nedves ronggyal letöröltem a hasamra került ondót, majd bedobtam egy rágót. Kellett valamilyen intenzív íz, ami elnyomja ezt a szörnyű keserűséget.

– Sehun… – lépett mögém Junho szorosan. Az egyik kezével a derekamat fogta, a másikkal a pulton támaszkodott. Csodás… Még egy menet? – gondoltam letörten, és hümmögtem, hogy mondja csak. – Bocs a hajadért. Kicsit túlzásba estem.

Megdöbbenve fordultam felé. Bocsánatot kért? Junho bocsánatot kért tőlem?

– Én… – kezdtem bele, de a mutatóujja elzárta a beszéd lehetőségét. Lágyan húzta végig az ujjbegyét az alsóajkamon, és a sötét szembogarak végig követték az útját. Tényleg nem értettem ilyenkor. Mintha két személyisége lenne.

Hatalmasat dobbant a szívem, amikor megint úgy csókolt meg. Harcolni akartam ellene, szüntelenül ismételgettem, hogy miket tett ellenem, de végül győzött a gyengédsége, és a karjába omlottam. Lehet, hogy egy mérges kígyó ölelésébe bújok, de nem tudok tenni ellene. Megbabonáz…