Truthmates - 1. fejezet: A mindenes

Jinhae:

Azért tanultam sminkesnek, mert imádtam nézni a sztárokat a tévében. A világító doboz előtt gubbasztva elképzeltem, ahogy híres embereket készítek fel gálákra, én alakítom ki a pillantásukat, és a sikerek után besöpröm az elismeréseket.

Aztán megértettem, milyen is ez valójában.

A suliban hamar rájöttem, ha csak sminkes vagy, nagyon nehezen fogsz munkát találni. A cégek szívesebben alkalmaznak multifunkcionális személyeket, akik a hajat, ruhát és sminket is meg tudják csinálni, mert ezzel pénzt spórolnak. Hiába magasabb a munkabérem, mint egy egyszerű sminkesnek, még így is kevesebb, mintha három embert kellene fizetniük.

Keményen tanultam, és sikeresen letettem a vizsgát a képzés végén, ahogy a negyvenöt évfolyamtársam is. Rengeteg új pályakezdő, és hiába debütál nap, mint nap új idolcsapat, a kiadóknak vagy megvannak rá a saját, „házilag tenyésztett” szakijai, vagy egy emberre több munkát bíznak.

Hónapokig nem a saját szakmámban dolgoztam. Irodákban fénymásoltam, takarítottam, babysitterkedtem, és kávézókban szolgáltam ki. Ez utóbbihoz nem volt képesítésem, de a tulaj megengedte, hogy felvegyem a rendeléseket, elindítsam a kávéfőzőt, és eltörölgessem a poharakat, azzal a kikötéssel, hogy a kassza közelébe sem megyek.

A barátnőm, Seungah modellként dolgozott, és keresett annyit, hogy gálánsan felajánlja, amíg egyenesbe nem jövök, fizeti helyettem a lakbér rám eső részét, de nem volt képem elfogadni. Keményen dolgoztam, és bár félretenni alig tudtam, egyedül fizettem be a házmesternél a havi összeget.

A kávézóban robotolva találkoztam Vele. Hatalmas volt a hajtás, és ezen csak rontott, hogy egy idol betévedt a csúcsforgalomban. Ráadásul álca nélkül. Mindenki láthatta, hogy ő az, és bár azonnal körbezsongták a fiatal lányok, mintha észre sem venné őket, mereven nézett maga elé, és várta, hogy sorra kerüljön.

Több okból sem értettem, mit keres itt. Először is, a sztárok csak nagyon ritkán mutatkoznak az utcán, ha enni vagy inni akarnak valamit, beküldik a menedzserüket, vagy a céges lóti-futit. Aztán miért jár valaki egy apró kávézóban, ha van sajátja. Oda biztonságosan bemehetne, a felső szinten elkerítik a hétköznapi emberektől, és még dohányozhat is a VIP-ben – ezt onnan tudom, hogy én is jártam már a kávézóban, és mivel nem tartózkodott ott a tulaj, felengedtek körülnézni.

Szóval ott állt az idol, akibe halálosan bele voltam zúgva, pár méterrel előttem, és nekem kellett felvennem a rendelését. Remegett a lábam, izzadt a tenyerem, és éreztem, hogy teljesen vörös az arcom, de nem táncolhattam ki. Ő is ugyanolyan vásárló volt, mint bárki, és ha a többi ember azt látja, hogy kivételezek vele, én iszom meg a levét.

– M-mit adhatok? – kérdeztem akadozva. Féltem, hogyha az arcára nézek, elájulok, vagy ostobán vihogni kezdek, így inkább csak a kezét fixíroztam, amiben idegesen gyűrögette a bankót.

– Közepes Espresso-t kérnék, elvitelre.

– Azonnal hozom – hajoltam meg felé, majd teletöltöttem a poharat, és mellé tettem a kellékeket.

Remegett a kezem, amikor odaadtam neki a tálcát, de egy pillanatra ránéztem az arcára. Aztán ottmaradt a tekintetem. Ő csak kedvesen mosolygott, majd a mosolyra egyre zavartabb lett, és csak akkor értettem meg, hogy mi a baja, amikor a kolleganőm kikapta a kezéből a pénzt. Ő valószínűleg arra várt, hogy elvegyem a bankjegyet, és odaadjam a visszajárót.

– Szörnyű ez a smink – húztam fel a szemöldököm, és csak akkor jöttem rá, hogy ezt hangosan mondtam, amikor értetlen pislogást kaptam válaszul. A francba! – nyögtem fel, és el akartam süllyedni szégyenemben.

– Tessék? – kérdezett vissza, mire azonnal megráztam a fejem, és hátat fordítottam neki, de nem adta fel ennyivel. Megragadta a karom, és arrébb húzott. Nézhettem volna ezt figyelmességnek is, amiért nem akarta feltartani maga mögött a sort, de mivel engem is elrángatott, a kolleganőmre hárult a rendelésfelvétel. – Mit mondtál? – kérdezte, miközben már sokkal lágyabban maga felé pörgetett.

– Nem mondtam semmit. Elnézést kérek! – hajoltam meg mélyen, és nagyon reméltem, hogy beéri ennyivel. Ennél több megaláztatást már nem bírtam elviselni. Így is mindenki minket nézett.

– De mondtál! – akadékoskodott tovább. – Hallottam. Ismételd meg!

Hogy lehet valaki ennyire makacs? – zsörtölődtem magamban, miközben megpróbáltam kiutat keresni a szorítóból. Könyörögve pillantgattam a pincérek felé, hogy húzzanak ki a csávából, de túlságosan el voltak foglalva a munkájukkal. Nem hazudhattam, ha hallotta, amit mondtam, de ha elismétlem, újra megsértem.

– Azt mondtam, hogy… elkenődött a sminked – próbáltam szépíteni a kijelentésemen.

– Ez nem igaz! – csattant fel. – Azt mondtad, hogy szörnyű. Pontosan: „Szörnyű ez a smink”. Ezt mondtad.

Nem értettem, hogy miért rágódunk ezen annyit. Igen, tényleg nem áll jól neki, mert kicsinyíti az amúgy hatalmas, gyönyörű szemeit, és én a bronz helyett sokkal mélyebb barna púdert használnék a középső– és külső szemhéjra, hogy harmonizáljon a szemének színével.

– Már elnézést kértem, nem? – emeltem meg a hangom. Mit várt tőlem? Vessem le magam a földre, és csókoljam meg a cipője orrát? – gondoltam dühösen.

– Én nem haragszom – ütközött meg, és kedvesen rám mosolygott. Ezek után már én sem tudtam utálni. Hogy lehetne dühös az ember valakire, aki ilyen elragadóan tud mosolyogni? – Sőt, igazából hálás vagyok. Akárhova mentem ma, mindenki körbedicsért, hogy milyen jól nézek ki, miközben kiderült, hogy borzasztó. Ön legalább őszinte volt.

Azonnal feltűnt, hogy visszaváltott formálisba, és ez talán még jobban esett, mint a szavainak jelentése. Amikor ki volt akadva, simán kihasználta, hogy láthatóan idősebb nálam, és nem adta meg a tiszteletet, de amint rendeződött a probléma, azonnal elővette az udvarias oldalát.

– Hát, szívesen – vakartam meg a fejem. – Ha esetleg lecseszné a sminkesét, tegye hozzá, hogy bronz helyett meleg barna árnyalatot használjon, és a szemét oldalirányba árnyékolja, hogy megnövelje a nagyságát. Az sokkal jobban állna.

– Ennyire ért hozzá?

– Sminkesnek tanultam, de itt kötöttem ki – nevettem fel zavartan, aztán rájöttem, hogy valószínűleg rohan, és nekem sem kellene cseverésznem egy vendéggel, így még egyszer meghajoltam felé. – Elnézést, hogy fecsegtem, és feltartottam. Jó utat, és remélem, benéz még hozzánk.

Azonnal a kassza felé vettem az irányt, hogy visszatérjek a jól megszokott rutinhoz, de megint utánam kapott. Úgy tűnt, ez nála megszokott, mert őt egy cseppet sem hozta zavarba, hogy rángat, még én majd’ felrobbantam.

– Megadod a számod?

Azt hiszem, sokkot kaptam, mert az ezt követő pár perc teljesen kiesett, és csak azt vettem észre, hogy egy fehér lap csúszik elém. Ez biztosan beletelt némi időbe, mert le kellett tennie a kávét, lehúznia a kabát zipzárját, és a belső zsebből kivennie a cetlit. A lap ugyanis túl sima volt ahhoz, hogy az oldalzsebében gyűrődött volna.

– A számom? – kérdeztem vissza bután. Még sosem kérte el egy idol a számomat.

– Igen – nevetett fel, majd hozzátette. – Beajánllak a cégnél.

Felírtam a nevem, majd lefirkantottam a telefonszámom, és megpróbáltam úgy a kezébe csúsztatni a papírt, hogy a lehető legkevesebben lássák. Már így is félő volt, hogy felkerülök az internetre. Nem akarok az „Ismeretlen pultoslány” lenni.

– Köszi – tette el a papírost, és felkapta a kávéját. – Jó munkát.

Ezek után még percekig nem tértem magamhoz, és mindenki rendelésében vétettem némi hibát, de szerencsésen lezártam a napot.

Fásult izmokkal, és sajgó lábbal indultam haza, amikor megcsörrent a telefonom. A C-Jes Entertainmenttől hívtak, és munkát ajánlottak.

Így lettem Kim Jaejoong sminkese, és stylist asszisztense. Ez utóbbit ő maga lobbizta ki nekem, hogy több fizetést kapjak. Valójában csak igazgatnom kellett a szerelését a felvételek között, magát a ruhát nem én választottam ki.

Azóta meg sem álltam. Hihetetlen, hogy mennyi munka szakadt a nyakamba. Korán reggel kelek, és késő este fekszem. A napirendem annyival tért el az övétől, hogy amíg én már – ideális körülmények között – egykor lefekszem aludni, ő négy körül, ha ágyba került. Ezt onnan sejtem, hogy elég csúnya karikákkal jön néha dolgozni.

Jaejoong amúgy nagyon kedves a staffosokkat. Szívesen ugratja a lányokat, de soha nem bánt meg senkit. Ha mégis félreértések adódnának, ő az első, aki elnézést kér. Ajándékokkal halmoz el, ha jól dolgozunk, és a születésnapunkat sem felejti el. Nem tudom, hogyan tud ennyi mindent a fejében tartani.

A fodrásszal, Gayoonnal és a stylist, Hyeminnel is nagyon jól kijön, de igazán hozzám áll közel. Ez nem meglepő, hiszen én olyan állapotban is látom, amit mások előtt nem szívesen mutogatna.

Úgy kezdődött a mi titkos kis „életünk”, hogy beállított gyorshívóra, ráadásul igen előkelő helyre – a másodikra –, és miután Yoochunt nem tudta elérni a taxis, engem hívott. Akkor láttam először részegen, és azóta már a szemének csillogásából meg tudom mondani, hogy mennyit ivott.

Jaejoongnak nincsenek problémái az ivással, nem alkoholista, nincsenek elvonási tünetei, de rengetegszer berúg. Megértem, hogy miért teszi. Hihetetlenül túlfeszített tempót diktál, mindenkire odafigyel, és sohasem kelti azt a látszatot, hogy fáradt, vagy elégedetlen lenne. A nap legnagyobb részében háttérbe szorítja önmagát, hogy másoknak jó legyen, és csak akkor képes magával foglalkozni, ha eleget ivott ahhoz, hogy ledőljenek a falak, amiket magának húzott fel.

Hihetetlenül sajnálom ebben az állapotban. Mosolyog, és nevet, de van valami keserűség benne. Mintha a saját életének groteszk valóságán szórakozna. Vagy inkább siratná azt.

– Te olyan kedves vagy – motyogta a kocsiban. A feje folyamatosan lebukott, és talán állva is el tudott volna aludni, de ilyenkor a legjobb. Ha elalszik, a taxissal felrázzuk, betámogatjuk a házba, és nincs más dolgom, csak ledobni a kanapéra, és már mehetek is.

De ez az este mégsem ilyen volt. Mire megérkeztünk, Jaejoong újra éber lett, és segítségre sem volt szüksége, hogy bemenjen a házba. Ha nem lett volna elég tapasztalom, hazamehettem volna, de tudtam, még nincs vége.

Ledobta a kulcsát az asztalra, és pár percig nem tett semmit, csak támaszkodott a hideg felületen. Én az ajtónál álltam idegesen, csak a széles hátát láttam, amin megfeszült a fekete ingje, és nagyon reméltem, hogy jól érzi magát.

Aztán elrepült az első dolog.

A váza darabokra tört, ahogy a falnak csapódott, majd jött a hamutartó, és egyéb díszek, amik a keze ügyébe kerültek. Néha elgondolkodtam azon, hogy direkt vesz-e törékeny dolgokat, hogy aztán látványos legyen a széttörésük, de ahogy végignéztem a házán, meg is válaszoltam magamnak a kérdést. Itt minden összepasszol. Ha Jaejoongnak nem lenne olyan gyönyörű hangja, és nem élne-halna azért, hogy színpadon álljon, nyugodtan elmehetne lakberendezőnek, mert csodás, amit a belső terekkel művel.

Miközben kitombolta magát, egy nőt szidott. Nem mondta a nevét, általában csak kurvaként emlegette, de nem is fontos, hogyan hívják. Minden héten más nőt láttam vele. És majdnem minden második héten el is hitte, hogy lehet belőle valami, de aztán ráébredt, hogy ez nem az ő életében fog megtörténni. Ilyenkor szokta nagyon csúnyán leinni magát, hogy aztán törni-zúzni kezdjen.

– Jól vagy? – kérdeztem, amikor már percek óta nem repült át újabb tárgy a nappalin. A hátához nem mertem hozzáérni, mert ha túl gyorsan fordul meg, és bármelyikünk elveszti az egyensúlyát, a szilánkok csúnyán megvághatják.

– Annyira elegem van – nyögött fel, és beletúrt a hajába. – Én… nem bírom ezt tovább.

– Menj, mosd meg az arcod! Attól jobban leszel.

Hallottam a hangján, hogy el fogja sírni magát, de megkíméltem a szégyentől, inkább elküldtem, hogy ne lássam a könnyeit. Amíg rendbe szedte magát, felsöpörtem. A szilánkokat a kukába öntöttem, és felírtam egy Post Itre, hogy mit kell beszereznie. Másnap szabadnapja volt, ha reggel kijózanodik, bőven lesz ideje bevásárolni.

Két erős, hosszú kar csavarodott körém, és megéreztem Jaejoong fejét a vállamon. Amikor először ezt csinálta, azt hittem, rám fog hajtani, aztán rájöttem, hogy csak rohadtul magányos. És fél. Fél, hogy mi lesz, ha egyedül marad.

– Ugye, itt maradsz? – Mindig ezt kérdezni, és én mindig ugyanazt válaszolom.

– Persze.

Számtalan lány álmodozik arról, hogy Kim Jaejoong ágyába kerüljön, és én, aki elég sűrűn ott vagyok, mégsem nevezném szerencsésnek magam. Ahogy átkarol, ahogy odabújik a hátamhoz, ahogy halkan szuszog, és néha elakad a hangja, szomorúvá válok. Mert ilyenkor érzem igazán, hogy mennyire szomjazik a szeretetre.

Pár óráig ott maradtam, megvártam, amíg elalszik, majd haza mentem. Elég nehéz volt kikászolódni az öleléséből, de már kitapasztaltam, hogyan szökjek meg. Gondosan bezártam az ajtót, és a pótkulcsot bedobtam a postaládába, hogy reggel megint elhozza nekem. Nem akartam mellette ébredni. Az olyan furcsa lenne. Olyankor megint az ügyfelem lesz, csupán munkakapcsolatban állunk, és mindketten úgy teszünk, mintha az este meg sem történt volna.

Seungah szerint bolond vagyok, hogy pszichológust játszok, és még pénzt sem kérek érte, de nem tudom magára hagyni azokat, akik bajban vannak. Fárasztó, stresszel, és rengeteg szabadidőmet elveszi, hogy Jaejoong mellette legyek, ha szüksége van rám, de nem tudom megtagadni tőle. Először csak úgy kedveltem, mint egy rajongója, aztán, ahogy jobban megismertem, teljesen beleszerettem. Tudom, hogy nem vesz észre nőként. Tudom, ha egy nap barátnője lesz, az nem én leszek, és azt is tudom, hogy csak magamat bántom azzal, hogy asszisztálok a románcainál, de szeretem. És ha szeretsz valakit, akkor az a személy fontosabb önmagadnál.