A világtalanok 1: 2. fejezet - Bemutatkozás

Sehun:

Ez első hét szörnyű szenvedés volt, majd a testem fokozatosan kezdett hozzászokni a megerőltetéshez. Két hét után elértem azt a szintet, ahol már nem akartam meghalni az edzések végén. Junho mindig vett nekem egy üveg ásványvizet, egyszer-kétszer csokit is kaptam, de magához nem hívott fel újra. Már nem kell bizonyítania, hogy biztonságban vagyok.

Amikor bejelentették, hogy egész iskolás programra megyünk, kissé megijedtem. Ez azt jelentette, hogy az általános iskolások felső tagozata, és a gimisek is jöttek. Semmi jóra nem számítottam. Azt is kellően borzasztónak véltem, hogy egy épületben kell lennem Junho bandájával – aminek tagjai már hetek óta nem vertek össze, és ez látszólag nagyon frusztrálta őket –, de abba bele sem mertem gondolni, mi lesz, ha kiszabadulnak a ketrecből.

– A Tokyó-i Aqua Parkba megyünk – közölte az osztályfőnökünk. Látszott rajta, hogy nem örül az ötletnek, de a tanári kar leszavazta. – Péntek reggel indulunk. Kilencre mindenki legyen a busznál. Aki elkésik, itt marad.

A világ legrosszabb ötlete volt egy csúszós, vizes helyre menni. Ezer lehetőség arra, hogy jól megszívassanak. Egy ilyen helyen sűrűn történtek balesetek. Elterelnek egy eldugott medencéhez, és azt csinálnak velem, amit akarnak. Ha negyven tanárral mennénk, akkor sem lehetnék biztonságban.

Feszengve húztam össze magam a busz kényelmetlen ülésén, és megpróbáltam pozitív maradni. Az legalább jó volt, hogy az osztályok külön busszal utaztak. Legalább addig marad időm imádkozni, amíg Tokióba nem érünk. Szerettem a fővárost, és alig vártam, hogy felköltözhessek a poros „kisvárosból”, de jelenleg egy cseppet sem vártam, hogy odaérjünk.

Az aqua park épülete gyönyörű volt, és az öltözőt elég nagyra tervezték ahhoz, hogy egy egész iskola beférjen. A fiúk osztályok szerint kapták a szekrényeket, így nem kellett attól tartanom, hogy Dakho mellé kerülök. A testneveléstanár szemmel tartott minket, nem volt lehetőségük begyömöszölni egyetlen kukába sem.

Gyorsan öltöztem át, és bár a sebeim nagyja eltűnt, néhány véraláfutás még árulkodott az elmúlt hónapok borzalmairól. A hajamat szoros copfba fogtam, és a vállamra terítettem a törölközőm. Amíg vártam, Jinéket figyeltem.

Jihonnak nem volt ínyére, hogy mutogatnia kelljen magát. Az igaz, hogy tényleg nem volt túl izmos, a bőre viszont hihetetlenül szép volt. Fehér, mint a frissen esett hó, és olyan selymes hatású, hogy nem is értettem, Jin hogyan tudta megállni, hogy hozzá ne érjen. Talán mert ő nem meleg – válaszoltam meg a saját kérdésem, és elhúztam a szám. Nem mindenki olyan, mint te – emlékeztettem magam. Mióta Junho szembesített, nem voltak kétségeim ezzel kapcsolatban. Egyetlen lány sem mozgatta meg a fantáziám, attól sokkal hevesebben vert a szívem, ha egy kockás hasú fiú elsétált mellettem. A legnehezebb pedig az volt, hogy ezt eltitkoljam. Annyi meztelen férfitest között nehéz volt kordában tartani a hormonjaimat, de ha előre mentem volna a medencékhez, azzal egyenesen az ellenség karjába rohantam volna. Inkább pár kínosan forró pillanatot választottam, mint fél liter klóros vizet a gyomromba.

– Jihonie – lökdöste dühösen a törölközőbe bugyolált barátját Jin. – Ne picsáskodj már! Mind fiúk vagyunk.

– Akkor is zavar! – csattant fel az érintett, és ledobta magát mellém. – És nem vagyok picsa. Azok csak lányok lehetnek.

Jin megcsóválta a fejét, és amikor észrevette, hogy én is ott vagyok, kedvesen rám mosolygott. Mióta kiszabadítottak, nem beszéltünk. Én kerülni akartam a témát, ők nem feszegették.

– Tudod, én is kicsit zavarban vagyok – fordultam Jihon felé. Teljesen összehúzta magát, mint egy félénk kismadár, aki mozdulni sem mer, nehogy kiessen a fészekből. Igazán aranyos volt. A vörös árnyalat életet adott a halovány bőrének, a hatalmas, csillogó szemeiről nem is beszélve.

Hirtelen elgondolkodtam azon, vajon azért találom-e olyan gyönyörűnek Jihont, mert tetszik. De hamar beláttam, hogy ez nincs így. Nem éreztem se a forróságot, se a nadrágom kellemetlen szorítását, ha a közelében voltam. Jihon egyszerűen csak szép volt. Szebb, mint bármelyik lány.

– Nagyon király csúszdák vannak ám odakint! – bökött a fejével a folyosó felé Jin. – Remélem, tudod, hogy mindet kipróbáljuk – figyelmeztette a barátját, aki már nyitotta is a száját, hogy ellenkezzen, de a testneveléstanár erős hangja belé fojtotta a szót.

– Fiúk, sorakozó!

Engedelmesen párokba álltunk, majd elindultunk a központi medencéhez. Hatalmasra építették. A fenekére világos csempéket raktak, ami egyre sötétebb árnyalatokat vett fel, ahogy közeledett a felszínhez. Az egész medence úgy tűnt, mintha folyamatosan hullámozna, és nem tudtam szédülés nélkül nézni.

Amíg küzdöttem a forgó világgal, a tanárok ismertették a szabályokat. Nincs rohangálás, nincs durva játék, és mindenki ügyel a másik testi épségére. Ha valaki rosszul lesz, vagy begörcsöl a lába a mélyvízben, azonnal a segítségére sietünk, és szólunk egy tanárnak.

Próbáltam Jihonék közelében maradni, hátha az megvéd, és a harmadik csúszdáig nem is volt probléma, ott azonban olyan hosszú lett a sor, hogy a fiúk megunták, de én már nem tudtam visszatáncolni. Pontosan a balhés brigád mögött ácsorogtam. Dakho úgy integetett nekem, mintha ajándék lennék, és alig várta, hogy darabokra szedjen.

– Nem azért edzettelek, hogy összeszard magad – suttogott bele a fülembe egy mély, karcos hang.

Azonnal megpördültem, mire a banda hangos nevetésben tört ki, de valószínűleg csak a reakcióm fakasztotta nevetésre őket, Junho szavait nem hallották.

Megdöbbentett a látvány. Eddig is láttam már a bandavezért trikóban, tudtam, hogy izmos, és olajbarna bőre van, de így szembesülni ezzel, ráadásul ilyen közelről, teljesen letaglózott. Apró cseppek gyöngyöztek a kemény mellkason, és amikor egy-kettő legördült, nem bírtam elszakítani a tekintetem, követtem a víz útját, végig a kockás hasfalon, egészen a sötétkék fürdőnadrágig.

– Nézd már, Junho, hogy megnézett a kis buzi! – röhögött fel Sangchul. – Biztosan bejössz neki.

Nem mertem Junho arcára nézni, csak elnéztem a távolba, miközben biztosra vettem, hogy ezerszer vörösebb lehetek Jihonnál. Az ő enyhe pirulása semmi volt ahhoz képest, amit ez a mondat kiváltott belőlem. Főleg azért, mert teljesen igaz volt.

– Legalább jó az ízlése – nevetett fel dallamosan Junho, majd lehajolt, hogy egy vonalban legyen az arcunk. – Ha nem akarsz vízbe fúlni, jobb, ha helyet cserélünk.

Azonnal előre engedtem. Amikor rájöttem, hogy milyen veszélyeknek vagyok kitéve, örültem, hogy nem utánam jönnek, de Junhonak igaza volt. Nem csak azzal lehet valakit kínozni, ha közvetlenül rácsúszunk, hanem azzal is, ha felbukni sem engedjük.

Zakatoló szívvel másztam be a csőbe, és reméltem, élve szállítanak haza délután. Ha ezt túlélem, el sem mozdulok a tanárok mellől. Az sem érdekelt, ha azt hiszik rólam az osztálytársaim, hogy nyalizok. A felnőttek mellett nem érhetett baj.

Vártam, hogy a víz alá nyomjanak, vagy valaki a hasamba térdeljen, de nem bántottak.

Még nem.

Megvárták, amíg kikászálódok a medencéből, majd karon ragadtak, és berángattak a kupolás épületbe. Rengeteg kisebb medence alkotta a hatalmas, körkörös építményt. Voltak gyógyvizűek, gyerekmedencék, és hullámfürdők is. Mi egy eldugott, félkör alakúba mentünk, ahol folyamatosan lejtett a talaj.

– Eddig olyan keveset beszélgettünk, szinte nem is ismerünk – kezdte Dakho. Nem tudtam, mióta lett ő szóvivő, de Junho egy rossz szót sem szólt, csak unottan támasztotta a falat.

– Hagyjatok békén! – jelentettem ki sokkal határozottabban annál, ahogy szoktam, de meg sem leptem őket. Teljesen mindegy volt, mit mondok.

– Szereztünk neked egy barátnőt – lépett arrébb az óriás. A háta mögött egy szőke, kilencedikes lány állt. Falatka fürdőruhában volt, és nem tűnt ijedős típusnak. Nem értettem, mit akarhatna egy hetedikes fiútól.

Dakho elmagyarázta a szabályokat. Én hagyom, hogy a lány elcsábítson, és ahányszor ellenkezem, vagy bojkottálom a dolgot, annyiszor fognak megrugdosni.

A fal melletti kis padkára ültem, így a víz éppen csak érintette a térdem. Néhány hullámnál a kellemes, langyos víz beterítette a combom, de tökéletesen éreztem, amikor Mina az ölembe ült. A feszes fenekét nekem dörzsölte, és teljesen hozzám simult. Nem értettem, miért csinálja ezt. Hogyan vehet részt ilyesmiben? Vagy ez neki játék? Egy baba vagyok csupán, akin gyakorolhat?

Ha vonzódnék a nőkhöz, akkor se hinném, hogy sikerülne felizgulnom egy ilyen helyzetben. Tizenhat éhes szempár fürkészte, hogy mit reagálok, csak arra várva, hogy vétsek.

Sokáig nem érdekelt, hogy Mina mit csinál velem, csak akkor toltam el, amikor meg akart csókolni. Ez túlment egy határon. Lehet, hogy a lányok azt hiszik, a fiúknak nem számít az első csók, de én amúgy sem vagyok teljesen átlagos, ennyit bőven megengedhetek magamnak.

 – Sehun, bezsebeltél egy rúgást. És azt tőlem fogod kapni – örvendezett Dakho, és Mina újra próbálkozott, de elfordultam.

Tudtam, hogy magam alatt vágom a fát, de a hideg is kirázott ettől a nőszemélytől. Hogy lehet ennyire olcsó valaki? Hogyan hagyhatja, hogy felhasználják?

– Elég volt ebből – dobtam le magamról Minát, aki döbbenten érkezett a vízbe. Láttam az arcán, hogy meg van sértve. A saját nőiességében kereste a hibát. Ha nem játszott volna közre a szivatásomban, talán még meg is sajnálom, így viszont nem éreztem iránta mást, csak megvetést.

– Jól van, drágaságom, a megbeszélteket majd később. Most menj, és játssz a barátnőiddel – küldte el a zavaró tényezőt Sangchul, és ördögi mosollyal felém fordult. – Most jól megszívatunk, te kis buzi.

Dakho izzó tekintettel gázolt oda hozzám, a kezei ökölbe szorultak, készen arra, hogy lecsapjon, de gyorsabb voltam. Felpattantam, hogy magasabb legyek nála, és minden gyűlöletemet beleadtam a jobbegyenesbe.

Halk, megdöbbent moraj söpört végig a csapaton, majd Dakho észhez tért, és hasba akart vágni, de kitértem, és a másik oldalról is megtiszteltem egy ütéssel. Rohadtul jól esett.

– Kicsinállak, köcsög!

Dakho megragadta a hajam, és lerántott a padkáról, készen arra, hogy beleverje a fejem a csempébe, vagy addig fojtogasson, amíg mentőt nem kell hívni hozzám, de egy erős, határozott hang megállította.

– Engedd el!

Dakho azonnal hátra lépett, és utat engedett Junhónak. A vezér megállt előttem, majd a hónom alá nyúlt, és úgy tett vissza az előző pozíciómba, mintha egy kisgyerek lennék. Ahogy ott álltam, mindenkinél magasabban, a figyelem központjába, azt kívántam, bárcsak otthon maradtam volna reggel.

– Szeretném, ha ezt a napot, mind jól megjegyeznétek – zengte, majd szélesen rám mosolygott. – Üss meg!

Hezitáltam. Megütni Junhót, nem volt jó ötlet, ráadásul nem is fair, mert számított rá. Mielőtt meglendítem a karom, már le is szerel.

– Sehun, csináld már! – parancsolt rám, de nem mozdultam. – Mi van, be vagy szarv… – A mondat közepén töröltem állon.

Veszélyes fény villant a tekintetében, amikor újra rám nézett, de az elégedett mosolya megnyugtatott kissé. Talán nem vétettem akkorát.

– Láttátok ezt? – kérdezte az embereit. – Ez történik akkor, ha túl sokat pofáztok ahelyett, hogy a kezetek járna. Most pedig – tartott egy kis szünetet – üss meg akkor, amikor mondom!

Vártam, ökölbe szorított kézzel, és amikor elhangzott a felszólítás, ütöttem, de ezerszer gyorsabb volt nálam. Elhajolt, majd olyan erővel csapott gyomorszájon, hogy azonnal összegörnyedtem. Reggel, szerencsére annyira izgultam, hogy nem ettem egy falatot se, így semmit nem tudtam kihányni, de az öklendezés nem maradt el.

Vöröslő fejjel, a hasamat szorítva bámultam a vizet, és próbáltam visszatartani a könnyeimet, de éreztem, hogy egyre melegebb az arcom. Sokkal jobban fájt, mint amikor kificamította a karom.

A lecseszett srácok loholva mentek teljesíteni a negyven kör futást az aqua park körül, és csak Junho maradt mellettem. Megveregette a hátam, és amikor percek múlva sem mozdultam meg a görnyedt testtartásból, lehajolt hozzám.

– Ennyire fáj? Pedig direkt kicsit ütöttem.

Kicsit? Akkor milyen lehet, amikor nagyot üt? – gondoltam, és összeszedve minden erőmet, kiegyenesedtem. Egyáltalán nem volt kellemes, de keménynek akartam mutatni magam. Végül is, legyőztem Dakhót.

– Ügyes voltál. Sokat kell még fejlődnöd, de jól haladsz – dicsért meg, és leoldotta a csuklójáról a kulcsát. – Vedd ki a pénztárcámat, és egyél valamit! Annyit költesz, amennyit akarsz.

Először vissza akartam utasítani, de aztán úgy döntöttem, megérdemli, hogy kizsebeljem. Hónapokon keresztül megalázott és összeveretett az agyatlan barmaival, az a minimum, hogy elköltöm a pénzét, ha már ő ajánlotta fel.

Boldogan léptem be az öltözőbe, és azonnal megütötték a fülemet a félreérthetetlen hangok. Valakik a zuhanyzóban csókolóztak. Szívesen figyelmen kívül hagytam volna, de muszáj volt átvágnom, ha el akartam érni a szekrényeket.

Levettem a papucsomat, hogy ne csapjak zajt, és lábujjhegyen lopóztam. Eredetileg nem akartam oda nézni, de félúton a lány felnevetett, és önkéntelenül megugrottam.

Jin tarkóját láttam meg először, ahogy lassan mozog, majd a lány lehunyt pilláit. Szerencsére nem vettek észre.

Azonnal tovább siettem, de az ajtóban újra lefékeztem, amikor találkozott a tekintetem Jihonéval. Valószínűleg ő volt az őr, csak azt felejtette el, hogy odabentről is érkezhet valaki, nem csak a beléptető kapu felől.

– Nyugi – suttogtam neki, és behúztam a számon a képzeletbeli zipzárt. Jihon aprót bólintott, és visszaállt az előző pozíciójába.

Gyorsan megkerestem Junho szekrényét, kivettem a bőrbukszát, és odaálltam Jihon mellé. Nem mertem még egyszer átrohanni.

– Sokszor csináltok ilyet? – kérdeztem fojtott hangon. Érdekelt, hogy mégis mennyi baromságban vesznek részt közösen. Jihon nem tűnik rendbontónak.

– Nem, de Jin hyung nagyon rá van pörögve erre a buta libára. Ez menő, nem? Hetedikesként csókolózni egy gimis lánnyal… Na, meg, ha beveti a kiskutyanézését, nem tudok ellenkezni.

– Buta liba? Úgy tűnik, nem kedveled.

– Mit kedveljek benne? – csattant fel Jihon a kelleténél kicsit hangosabban, de a zuhanyzóban meg sem hallották. – Mina egy ribanc, aki már szinte mindenkivel csókolózott a gimiban. Mindegy, hogy idős, vagy fiatal, csak legyen valaki.

Észre sem vettem, hogy Mina az – futott át a fejemen a gondolat, majd egy elégedett kacaj söpört végig a kihalt öltözőn. Vége lett a kalandnak.

Nem kellett sokat várni, és Jin is megérkezett. Meglepte, hogy ott talált, de nem tette szóvá, és egy cseppet sem tűnt zavartnak, mintha éppen a körmét vágta volna az imént. Csodáltam a bátorságát.

– Srácok, nincs kedvetek ebédelni? Meghívlak titeket. – Junho pénztárcájával nem volt nehéz ilyen nemes felajánlásokat tenni.

Jihon visszakozott, de amikor Jin elfogadta – mondván, hogy farkaséhes lett az izgalomtól –, végül ő is belement. Extra adat sült krumplit, isteni szószokat, és édes, alkoholmentes koktélokat kértünk.

– Nem is tudtam, hogy ennyire felvet a pénz – bökött a vastag tárcára Jin, miközben felváltva evett a saját, és Jihon tányérjából. Úgy tűnt, megszokott náluk, hogy osztozkodnak.

– Nem az enyém – jelentettem ki egyszerűen, mire Jihon kezében megállt a hamburger. – Nyugi, nem loptam. Egy… – keresnem kellett a megfelelő szót. – ismerős tartozott, és éppen most törleszt. Ha már költök, meg akartam hívni a barátaimat.

Amíg ki nem mondtam, nem is gondolkoztam el azon, milyen viszonyban vagyunk. Ugyanolyan idegennek éreztem őket, mint bárki mást az iskolában, amíg meg nem mentettek. Azóta hiába kerültem a társaságukat, nagyon sokat gondolkodtam rájuk. Szerettem volna velük lógni. Normális, fiús dolgokat csinálni ahelyett, hogy hazafutok, és bezárkózom a szobámba, nehogy összeverjenek.

– Számomra mindenki jó fej, aki meghív ebédelni – reagált sajátosan Jin, majd amikor Jihon oldalba bökte, rám mosolygott. – Szívesen lógunk veled.

Rég voltam ilyen boldog. Tudtam, hogy sosem leszek olyan szoros viszonyba velük, mint ők egymással, de szívesen vállaltam a harmadik kerék szerepét. Igazából bármi jobb, mint az a magány, amiben élek.

Az egész nap felért egy tündérmesével. Nem bántottak, Jinék bevontam a közös hülyeségekbe, és még az is kiderült, hogy ötöst kaptunk Jihonnal a kémiafeladatra.

Semmi kedvem nem volt egy ilyen jó nap után edzeni, de nem mertem megkockáztatni, hogy otthon maradok. Felvettem a tréningruhámat, beraktam a táskába egy üveg vizet, némi vitamint, és a pénztárcát. Amikor visszaadtam a szekrénykulcsot, Junho azt mondta, estig tartsam magamnál a tárcát.

– Nem késtem, ugye? – ziháltam. Anya feltartott a kíváncsiságával, így nem tudtam időben elindulni, és rettegtem, hogy elkések. Egyetlen pofon sem hiányzott.

– Három percet, de mivel ez egy jó nap, eltekintek tőle – fújta ki a füstöt Junho, és átvette a táskám. – Ma nálam edzünk.

Szótalanul követtem, és megpróbáltam elképzelni, mit tartogat a számomra. Junho nem az a fajta volt, aki megszegné, amit ígért. Egyértelműen büntetés jár azért, ha nem tartom magam az időkerethez, és ezen az sem változtatott, ha aznap jól vizsgáztam közelharcból.

Nyugtalanul ültem le a kanapéra. A vacsora közben annyira remegett a kezem az elfojtott aggodalomtól, hogy alig bírtam tartani a pálcikákat, és a fűszeres csirkét sem tudtam kiélvezni, pedig Junho jól főzött.

Összességében volt nagyon furcsa a helyzet. Mint az időjárás a vihar előtt. Érezni a levegőben, hogy készül valami, de senki sem tudja, mikor csap le. Én is így éreztem magam.

– Ma, azzal a lánnyal… – kezdett bele Junho. Közvetlenül mellém ült le. A kezét a karfán támasztotta, amitől olyan érzésem támadt, mintha átkarolna, így egy kicsit elhúzódtam, mire azonnal utánam jött. Most nyomul? – bizonytalanodtam el egy pillanatra, de hamar elvetettem ezt a hülyeséget. Junho egyértelműen hetero volt, és ha meleg lenne, akkor sem hittem, hogy velem kezdene. Volt köztünk röpe három év. – Tényleg nem éreztél semmit?

– Egy olyan szorult helyzetben elég nehéz lett volna bármit is érezni a zavaron kívül – bújtam ki a kérdés alól, de tovább kíváncsiskodott.

– És amikor egyedül vagy? Miről fantáziálsz? Arról, hogy fiúkkal csókolózól?

– Dehogy is! – csattantam fel. – Csak olyanról, mint bárki más. Hogy a kezem nem az enyém, vagy azt, hogy csókolgatnak, de ehhez sosem társul arc. Főleg nem egy férfié.

– És láttál már melegpornót?

– Muszáj erről beszélnünk? – kérdeztem, de nem hagyott fellélegezni. Addig kérdezgette ugyanazt, amíg választ nem kapott. – Láttam már, de nem szoktam sűrűn nézni. Valahogy túl durva. Szerintem a valóságban teljesen más lehet. Sokkal nagyobb óvatosságot igényel, mint amit mutatnak.

Junho merengve hümmögött, és olyan gyorsan mozdult, hogy esélyem sem volt ellenkezni. Az ajkai fogva tartották az enyémet, és a hosszú ujjai a karomat markolták, hogy ne tudjak menekülni. Furcsán éreztem magam. Dühös voltam, amiért ellopta az első csókom, zavarba jöttem, hogy ilyesmi megtörténhet, és jóleső idegesség fogott el, amit leginkább a zakatoló szívem és a hirtelen forróság jelzett.

Amikor megmozdította az ajkait, nem tudtam, mit kellene csinálnom. Elméletileg tudtam, hogyan kell csókolózni, de gyakorlatban még sosem próbáltam. Legjobban az zavart meg, hogy gyengéden csinálta, mintha eltűnhetnék, ha durván közelít.

Belenyögtem a csókba, amikor a nyelve befurakodott a számba. Junhónál megtört a nyugalom, hevesen eldöntött a kanapén, és teljesen rám mászott. A testünk összesimult, miközben a szám minden egyes szegletét bejárta.

Szédítő volt csókolózni. Olyan hevesen vert a szívem, hogy attól féltem, rosszul leszek, miközben az egész testem lángolt, és úgy izzadtam, mint egy ló.

– Ne! – húztam össze magam, amikor megéreztem a kezét az ágyékomon, de az ingerek erősebbek voltak. Junho a fejem fölé fogta a csuklómat, és tovább dörzsölt a lábam között.

Azt hittem felrobbanok. Egyrészt olyan kemény voltam, mint még soha, másrészt a zavartól nem bírtam rendesen ellazulni. Kínkeserves volt. Csak akkor tudtam elmerülni a vágyban, amikor Junho benyúlt a nadrágomba, és boxeren keresztül simogatott tovább.

Hangosan nyögtem fel, amikor elért a beteljesülés, és azonnal elfordítottam a fejem, hogy ne kelljen a szemébe néznem. Nem mertem. Túlságosan zavarban voltam.

Junho:

Sehun kivörösödve feküdt alattam, és akármilyen undorítónak is tartottam a melegeket, rohadtul felizgatott, hogy irányíthatom. Úgy vonaglott alattam, akár egy lány, és csak rajtam múlott, hogy mikor megy el. Jó érzés volt, hogy egy férfit is kordában tudok tartani, még ha egy olyan törékeny, fiatal és tapasztalatlan srácról beszéltünk, mint Sehun.

– Csináld te is! – súgtam rekedten a fülébe. Nagyon szorított már a nadrágom, és át akartam élni az eufóriát.

Sehun nem mert megmozdulni, de amikor a fülcimpájába haraptam, újra felnyögött, és levezette a kezét a nadrágomhoz. Hogy fokozzam az élvezetet, lejjebb toltam a farmerom, és amíg rajtam dolgozott, az egyik ujjam a szájába nyomtam. Ha becsuktam a szemem, és csak az érzetekre figyeltem, könnyedén el tudtam képzelni, hogy a forró, nedves közeg, ami az ujjamra szorul, valójában a farkamat veszi körbe.

Viszonylag hamar elmentem, és leszopott már lány, a Sehunnal elképzelt orális aktus ezerszer izgatóbb volt. Egyszer ki fogom próbálni – határoztam el, és lemásztam róla.

– Holnap találkozunk – köszörültem meg a torkom.

Nem akartam kidobni, de féltem, ha tovább marad, nem tudom visszafogni magam. Egyre kíváncsibb leszek, és ha ajtóstól rontok a házba, csak elkergetem. Szépen lassan akartam felfedezni ezt az izgalmas, tiltott gyönyört, és ha neki jó volt, az a saját élvezetemet is emelte. Türelmesnek kellett lennem.

Azonnal megörültem az iskolás fürdésnek, amikor meghallottam. Felpörgetett, hogy félmeztelenül láthatom Jihont, de egész nap a közelembe sem került. Délelőtt a nyomorult, idegesítő haverjával játszott, engem meg lefoglalt, hogy Sehun útjait egyengessem. Jihon minden egyes alakalommal kicsúszott a markomból, mintha a sors nem akarná, hogy beszéljünk.

Nem sokkal ebéd előtt eltűntek Jinnel. Mikor végre előbukkantak, annak a nagyképű hólyagnak olyan elégedett mosoly játszott a képén, mint aki egy jó kiadósat kefélt. Jihon meg zavartan lesett körbe, a hatalmas őzike szemeivel, mintha azt kutatná, ki vette észre a vörösségét. Nem tudhattam biztosan, hogy mi van köztük, de nagyon gyanúsak voltak.

Amíg Sehun rendbe szedte magát, elképzeltem, milyen lenne, ha Jihonnal csinálnám. Nem, ő biztosan nem merné megtenni ilyen hamar. Hozzá türelem és gyengédség kell. Ha egyszer megszerzem, úgy kell bánnom vele, mint egy különleges porcelánnal, ami rengeteget ér, de nagyon könnyen eltörik. Lassan kell becserkésznem, és bezárni a vitrinbe, hogy az a mocskos Jin ne nyúlhasson többé hozzá.