A világtalanok 1: 7. fejezet: Félelem a falakon kívül

Sehun:

Hamar kitaláltam, hogyan védhetem meg Jint. Jihont kell pajzsnak használni. Erre akkor jöttem rá, amikor a reggeli szünetben elindultak felénk a rosszfiúk, majd Jihon érkezésekor megtorpantak. Ötletem sem volt, őt miért nem bántják, de különösebben nem is érdekelt. A lényeg, ha velünk volt, biztonságba kerültünk.

Az mindennapos volt, hogy Jinék együtt lógnak, de azt már megszólták a többiek, hogy én is követem őket.

– Mi van, Sehun, új idolokra találtál? – szólt oda Geonwoo. Utáltam ezt az alakot. Semmivel sem volt jobb, mint Dakho vagy Sangchul, nem is értettem, miért nem lógott velük.

– Hagyj békén! – feleseltem vissza, de elállta az utam. Jihonék már a nagyudvaron lehetnek – sóhajtottam fel.

– Nemrég, érdekes pletykákat hallottam rólad – fűzte össze a karját Geonwoo, és hanyagul nekidőlt az ajtókeretnek. – Azt rebesgetik, hogy nem csak külsőleg vagy lány. Igaz ez?

Annyira untam már ezt. Komolyan. Miért kell mindenkinek ezzel jönnie? Mi köze hozzá bárkinek?

– Nem igaz.

– Nem hiszek neked.

– Akkor meg, minek kérdezősködsz? – indultam meg, de mindig beugrott elém. Kezdett feldühíteni.

– Tőled akarom hallani.

– Kapd be! – emeltem meg a hangom, és megragadtam a zakóját. Úgy csináltam, ahogy Junho tanította.  Erősen hasba vágtam, és mielőtt még kiegyenesedhetett volna, arrébb rántottam.

Aztán futottam.

Szerencsére nem jött utánam, de Jihonék így is felhúzott szemöldökkel figyelték, ahogy folyamatosan hátrafordulok. Geonwoo-nak csak a szája nagy, nincs elég embere ahhoz, hogy megleckéztessen.

– Mi történt? – kérdezte Jin, miután felnézett a videóból, amit Jihon mutatott neki.

– Semmi. Nem fontos – ráztam meg a fejem, és megtámaszkodtam a térdemen. Ki kellett fújnom magam.

Az nagyudvar visszahangzott a felsőbb évesek focizásától. Ha valaki beleállt egy lövésbe, biztosan napokig meglátszott a nyoma.

Azonnal észrevettem Jin vágyakozó tekintetét, de Jihon nem foglalkozott vele, szüntelenül fecsegett, mintha nem akarná elengedni maga mellől.

– Jihon, elmagyaráznád a bioszt? Nem igazán értem – érintettem meg óvatosan a feketehajút, és amikor felém fordult, egy pillanatra összeakadt a tekintetem Jinével. Hálásan pislogott felém, és amint lehetősége akadt rá, azonnal beállt az egyik focis csapatba.

Jihon bosszúsan csóválta a fejét, majd magyarázni kezdett. Nem igazán figyeltem rá, hiszen tökéletesen értettem az anyagot, csak néha bólogattam okosan, megtoldva egy-két felsóhajtással, mintha éppen akkor világosodtam volna meg.

– Nem értem, mi értelme van a focinak – kommentálta Jihon a meccset. – Idióta erőfitogtatás.

– Az összes sport az, nem? – rántottam meg a vállam. Egyértelmű, hogy nem a játékkal volt baja, hanem azzal, hogy Jin nem vele foglalkozott.

– Jinnek sem kellene majmolni a divatot.

– Jihon, nem gondolod, hogy túl merev vagy? Néha Jin is szeretne egyedül lenni.

Már akkor tudtam, hogy hülyeséget tettem, amikor Jihon vonásai megkeményedtek. Még sosem láttam ilyennek. Ő folyton mosolygott, vagy éppen zavarban volt, de abban a pillanatban olyan jegesen fúrta a tekintetét az enyémbe, hogy egy pillanatra megijedtem tőle.

– Ezt ő mondta neked? – kérdezte indulatosan. A testtartása azt üzente, perceken belül nekem ugrik, ha nem válaszolok. Ki sem néztem volna belőle. – Akkor, amikor együtt kirándultatok? Miről beszéltetek még? Vagy csak én voltam a téma?

– Félreérted – emeltem magam elé a kezem, de ez nem nyugtatta meg. Úgy fújtatott, mint egy dühös csődör. Nem gondoltam volna, hogy ennyire begőzöl. – Jin nem mondott semmi ilyesmit. Ezt csak én gondolom így.

– Akkor mondok neked valamit, Sehunie – nyújtotta el a nevem, és vészesen közel hajolt hozzám. Más esetben élveztem volna, ha egy ilyen szép fiú kerül a közelemben, de akkor semmit sem akartam jobban, mint visszakapni az ártatlan Jihont. – Tartsd meg magadnak a véleményed!

Aprót bólintottam, de nem érte be ennyivel. Megragadta a farmerkabátomat, és egészen a fülemhez hajolt. A hangja mély, és rekedt volt.

– Örülj, hogy megtűrünk magunk mellett!

Leforrázott, amit mondott. Először meg sem tudtam mozdulni, majd elöntött az indulat. Hogy képzeli? Nincs szükségem a szánalmára! – húztam fel magam, és nagyot taszítottam rajta. Nem számított a támadásra, és azonnal seggre ült. A kezeim ökölbe szorultak, és az egész testem megfeszült, de nem terveztem ennél durvább lenni.

– Dugd fel a szánalmadat! – rivalltam rá. – Azt hittem, azért barátkoztok velem, mert kedveltek.

Jihon felugrott a földről, és fölém magasodott. Farkasszemet néztünk egymással, és mind a ketten az agresszió határán álltunk, de Jin érkezése megakadályozta, hogy egymásnak ugorjunk.

– Mi folyik itt? – kérdezte lihegve. Ömlött róla a veríték, és a ruhája is rátapadt a testére, de a tekintete élesen csillogott. – Min kaptatok így össze?

– Semmin – fordult el Jihont, és duzzogva összefonta maga előtt a karjait. A falnak támaszkodott, és rám se nézett.

Jin reménykedve felém fordult, de csak megráztam a fejem. Felesleges volt beavatni. Abból csak egy újabb veszekedés lett volna. Ráadásul én lettem volna a hibás, amiért köptem.

Tényleg azt hittem, hogy Jihon kedvel. Az óvodában is jól megvoltunk, és egyszer sem tűnt úgy, hogy teher lennék számára. Most meg úgy ugrott nekem, mintha… Hirtelen ért a felismerés. Jihon féltékeny rám. Illetve arra, hogy Jin szimpatizál velem. Eddig csak vele törődött, senkivel nem kellett megküzdeni a figyelméért, most pedig megjelentem én, és belerondítottam a megszokott harmóniájukba.

– Jihon, bocsánat azért, amit mondtam – nyújtottam felé a kezem, és bár elfogadta, semmit nem mondott válaszul. Nem kért elnézést.

Egész nap levegőnek nézett, és ez Jinnek is feltűnt. Az utolsó óra végeztével döntött úgy, hogy elsimítja közöttünk az ellentétet.

Nem kellett volna.

– Mi a francon szívóztok ennyit? – kérdezte. Jihont a táskájánál fogva húzta vissza a padhoz Jihont, amikor az el akart menni. – Addig nincs elmenetel, amíg valaki be nem avat.

– Nincs semmi – csattant fel Jihon.

– Sehun? – próbálkozott újra Jin, de megint visszautasítottam. – Valaki pedig beszélni fog. Tegnap még jóban voltatok.

Két lehetőségem volt. Vagy elmondom az igazat, vagy hazudok. Ha színt vallok, akkor Jihon sosem bocsát meg nekem, ha hazudok, és kiderül, Jin bizalmát vesztem el. Utáltam, hogy döntenem kell közöttük. Sokkal könnyebb lenne, ha Jihon megszólalna.

– Tiszteletlen voltam Jihonnal – nyögtem ki. Pár héttel volt csak idősebb nálam, és bár egyáltalán nem figyeltünk oda az udvarias megszólításokra, ennél egyszerűbb indok nem jutott eszembe. – Bocsánat, hyung.

– Ennyi? – tárta szét a karját Jin. – Jihon, komolyan ezen akadtál ki? Hiszen nem is használjuk.

– Hagyjuk – rántotta meg a vállát Jihont, és előkapta a telefonját, mintha nagyon fontos elintéznivalója lenne. Meredten bámult a kezdőképernyőre, majd feloldotta a zárat, és visszatemette a zsebébe. – Menjünk inkább.

Jin megveregette a vállam, mintha ezzel kérne elnézést a barátja viselkedéséért, majd követte a magának motyogó Jihont. Bizonyára engem szidott a nem létező bajsza alatt.

Hihetetlenül letört, hogy ennyire megharagudott rám. Végre voltak barátaim, Junhoék is viszonylag békén hagytak, most meg sikeresen magam ellen hangoltam Jihont. Miért kellett pofáznom? – téptem a hajam, és észre sem vettem, hogy áll előttem valaki. Egyenesen belesétáltam a kemény mellkasba.

– Elnézést kérek! – hajoltam meg mélyen.

Meglepett a poros föld látványa. Annyira elmerengtem, hogy észre sem vettem, hogy kimentem a suliból. Automatikusan vittek a lábaim a… játszótérre? Mit keresek én itt? – tettem fel volna a kérdést hangosan is, ha nem lepődök meg azon, aki előttem áll.

Trevor úgy vigyorgott rám, mintha megnyerte volna a főnyereményt.

– Jó, hogy erre jársz, Sehunie… – Egyre jobban utáltam, ha becéztek. – Pont téged kerestünk.

– Igen? És miért? – próbáltam magabiztosnak tűnni, de remegett a gyomrom. Trevor az első pillanattól kezdve utál, így semmi jóra nem számíthatok tőle.

– Rengeteg feladatot kaptunk ma. Ki kell osztanunk pár pofont, és úgy gondoltuk, veled kezdjük.

Ellenkezni akartam, mondván, hogy Junho nem örülne neki, ha megvernének, de meg sem szólalhattam, mert megragadta a karom, és a hátam mögé csavarta. Azonnal körbe álltak, hogy kitakarjanak a kíváncsi szemek elől, és letérdeltettek.

Ennél a pozíciónál nem ismertem megalázóbbat. Mind fölém magasodnak, menekülni sem tudok, és védekezni egy ilyen helyzetben szinte lehetetlen. Maximum az arcomat védhetem a karjaimmal.

Olyan régen vertek már össze, hogy szinte el is felejtettem, milyen, amikor nem csak Junho rúg meg edzés közben. Az egész testem égett a fájdalomtól, és szívesen összekuporodtam volna, de akkor a hátamat, vagy a fejemet érték volna az ütések. Ki kellett tartanom a végéig.

– Gyere, te kis szaros – rántott fel Trevor. Úgy tartott, mintha rongybaba lennék. Alig bírtam tartani a saját súlyom. – Kezdem már unni – vigyorgott rám fehér, kemény fogsorával, és szájba vágott.

Öt után nem számoltam az ütéseket, csak azzal törődtem, hogy a földre köpjem a vért. Nem akartam kidobni előttük a taccsot.

– Következőleg majd meggondolod, hogy ki előtt keménykedsz – ütött még egyszer hasba Trevor, majd a földre lökött.

Hosszú percekig feküdtem mozdulatlanul a földön, és csak akkor mertem felnyögni, amikor elhaltak a cipőkopogások. A pingpongasztalnál játszottak páran a suliból, de senki nem jött oda, hogy felsegítsen. Elkapták a tekintetüket, amikor rájuk néztem, és hátat fordítva csevegtek.

Rosszul lettem az emberektől. Még ha nem is mertek odajönni, nehogy őket is elverjék, legalább utána segíthettek volna. Nem kellene sok. Egy zsebkendő, vagy egy korty víz. Sőt, már pár kedves szótól is jobban érezném magam.

Úgy vánszorogtam el Junhó házához, mint egy zombi. Az oldalamra szorítottam a kezem, miközben folyamatosan köpködtem. A számon nem akartak megnyugodni a sebek, folyamatosan felszakadtak, és a szél csak rontott a helyzeten.

Nem érdekelt, hogy feldühítem-e a főnököt, ráfeküdtem a csengőre. Otthon kell lennie. Ilyenkor szokott takarítani, vagy tanulást imitálni, a kocsmába csak négy után megy.

– Mi a francot akarsz? – tépte fel az ajtót, és meg sem lepődött az ábrázatomon. Szóval tényleg ő küldte rám őket – gondoltam szomorúan. Nem tudom, mit tettem, amiért ezt érdemeltem.

– Miért…? – nyögtem fájdalmasan. Egyre jobban szúrt az oldalam. Remélem, hogy nem tört el a bordám. – Miért verettél meg?

– Elég szánalmas, hogy nem tudtad megvédeni magad – húzta el a száját.

– Igen? – csattantam fel, és ellöktem magam a faltól. A lábaim remegtek, és iszonyúan égett a testem, de az adrenalin állva tartott. – Rohadt könnyen beszélsz egy banda vezetőjeként! Rád nem szoktak tízen ugrani! Mégis mit tehettem volna? – Annyira dühös lettem, hogy elsírtam magam. Úgy éreztem, elárult.

– Este nyolckor legyél a kosárpályán. Akkor majd meglátod, milyen, amikor meg tudom védeni magam – zárta le a beszélgetést, és becsapta az ajtót.

Gyűlöltem.

– Rohadt szemétláda! Dögölj meg! – üvöltöttem az ajtónak, majd nekidöntöttem a homlokom, és ököllel kezdtem verni a fát. – Hallod, te szemét? Dögölj meg! Nagypofájú köcsög. Szadista, rohadt buz… – Nem tudtam befejezni, mert bezuhantam az előszobába.

Junho a ruhámnál fogva húzott a nappaliba, ami cseppet sem tett jót a sebeimnek, és ahogy összeszorítottam a számat, újra megéreztem a fogaimon a vért.

– Nyomd a mocskos szádra, te idióta! – gyűrt egy gézdarabot a kezembe, majd elővette az elsősegélyes dobozát. Számtalanszor láttam a háború előtti fekete fémdobozt. Az edzések után sokszor kellett ellátnia a zúzódásaimat, vagy letapasztani egy törött körmömet.

Csendben kente be a véraláfutásaimat, de a legtöbbet a számmal kellett vacakolnia. A fixáló krém rohadtul csípett. Könnybe lábadt a szemem, és hangosan sziszegtem, de ficánkolni nemigen tudtam a fájó tagjaim miatt.

– Azért ennyire nem kellett volna szájba vernie. Mit mondtál neki?

– Se...it… – Elég nehéz volt úgy beszélni, hogy lángolt az ajkam, és a nyelvem tele volt a géz maradványaival.

Junho elpakolta a felszerelést, és főzött magának egy csésze teát. Én ásványvizet kaptam, de alig bírtam meginni pár korttyal. Hihetetlenül idiótán éreztem magam, ahogy próbáltam beletalálni a számba a folyadékkal, miközben majdnem leszakadt a derekam attól, ahogy hátra dőltem.

– Az ajtó előtt… – kezdte Junho, és belekortyolt a teába. – …te lebuziztál?

Mondhattam volna, hogy nem, de hát így történt. Mérges voltam rá. Megbántott. Ráadásul a haverjai olyan könnyedén osztogatják rám ezt a jelzőt, mintha mindennapos lenne. Azt meg nem is sejtették, hogy a saját főnökük kavar velem.

– Bo..ánat – hajtottam le a fejem, és próbáltam nagyon picire összehúzni magam. Elfáradtam. Lelkileg és testileg is, de ásítani se mertem, nehogy újra felszakadjon a szám. – Ma..adha..ok?

– Csak ne vérezd össze a kárpitot – rántotta meg a vállát Junho, és elfeküdt a fotelben.

Nehézkesen kipárnáztam a fejem, és egy halom zsebkendőt dugtam az arcom és a párna közé, hogyha alvás közben probléma történne, oda folyjon a vér. Még sosem vertek meg annyira, hogy ilyesmi miatt keljen aggódnom.

Amikor Junho felrázott, már besötétedett. Anya háromszor keresett, így gyorsan írtam neki egy sms-t, hogy Jinnél alszok, és együtt megírjuk a leckét, majd óvatosan feltápászkodtam a kanapéról. A fájdalom már sokkal elviselhetőbb lett, viszont kiterjedt a végtagjaimra is.

– Gyere ide, te szerencsétlen – guggolt elém Junho, és egy nedves kendővel letörölte az ajkamról a rászáradt vért. Ijedten kaptam a fejem a kanapéra, de szerencsére nem véreztem össze semmit. – Szeretem a szád. Nem kellett volna ilyen csúnyán elintézniük.

Nem tudtam parancsolni az érzelmeimnek, a szívem örülten dobogott minden olyan pillanatban, amikor bókolt. Először a bátorságom szerette, most meg a szám… Kíváncsi vagyok, mi lesz a következő.

– Nagyon húzd meg magad a kosárpályánál, jó? Nem akarom, hogy kinyírjanak. Ha megneszelik, hogy velem vagy, neked annyi.

A pályán hatalmas tömeg gyűlt össze. Egy leszakított kukában tűz égett, a földet elemlámpák világították meg, és hiába érkezett már meg az ellenfél csapata, addig nem kezdődött el a bunyó, amíg Junho nem tárgyalt a vezérrel. A vörös kendősök vezére egy köpcös, rövid hajú alak volt. Fekete bőrdzsekije, súlyos láncai, és tornacipője volt. A fekete nadrágjáról számtalan kendő lógott, és az egyik kezében egy vasrudat szorongatott. Ezek ilyen fegyverekkel verik agyon egymást? – hűlt meg a vér az ereimben. Simán megölhetnek valakit.

Körülöttem számtalan nézője akadt a leszámolásnak, de a huligánok is tudták, nem húzhatják sokáig a dolgokat, mert az ilyen csoportosulásokat mindig megneszelik a zsaruk.

– Eljöttél, árva fiú? – köpött Junho felé a tüsi hajú. Ahogy rásütött a fény az arcára, több heget pillantottam meg rajta.

Junho árva? – döbbentem meg. Ha jobban belegondoltam, semmit sem tudtam róla. A szüleimet nem kérdezhettem meg, mert már attól a falra másztak, hogy közöm volt hozzá, ha még érdeklődtem is volna a múltja után, biztosan szobafogságra ítéltek volna.

– Jobban járnál, ha feladnád – mosolyodott el gúnyosan Junho, és széttárta a karjait. – Lásd be, hogy ez a mi helyünk, és akkor nem csúnyítom el még jobban a pofádat.

– Fiúk! – kurjantott fel az ellenfél. – Kapjuk szét a patkányokat!

Mintha elszabadult volna a pokol. Üvöltöző fiúk vetették egymásra magukat, de én le sem tudtam venni a szemem Junhóról. Tényleg fényévekkel előttem járt a verekedésben. A hosszú lábaival könnyedén a földre küldte a támadóit, és hiába ütöttek felé lánccal, vagy baseball ütővel, egy egyszerű testcsellel átvágta őket, és a saját fegyverükkel látta el a bajukat. Persze ő is kapott pár ütést, de mintha meg sem kottyant volna neki.

Bármikor tanult meg küzdősportolni, nem felejtett semmit. A pörgései, a szökkenések, és a pontos találatai nagy tehetségre utaltak. Kár, hogy versenyek helyett az utcán kamatoztatta.

Amikor megszólalt a sziréna, a feketeruhások azonnal megdermedtek, majd hanyatt-homlok menekültek.

– Gyere, szöszi – sodort magával Junho, és végre hasznát vehettem a sok körnek, amit lefuttatott velem az edzéseken.

Mire megérkeztünk hozzá, azt hittem, ott helyben összeesem. Még túl frissek voltak a sebesüléseim ilyen őrült hajszához, de közben mosolyra állt a szám. Jól éreztem magam. Felpörgetett az izgalom, és a menekülés miatt olyan érzésem lett, mintha én is rosszfiú lennék.

– Hihetetlen voltál – léptem oda hozzá lelkesen. A fekete trikó láttatni engedte az izmos karjait, és a kemény mellkasának egy részét. – Szinte meg sem sebeztek. Úgy pörögtél, mint egy ninja, és egy percre sem ijedtél meg. Nem is hittem, hogy… – hadartam, de belém fojtotta a szót.

– Jól van, nem kell csóválnod a farkad, vágom, hogy menő vagyok – vigyorodott el önelégülten. – Megkívántál, mi?

Már a hangjától is hevesebben vert a szívem, arról nem is beszélve, ahogy a sötét, csillogó szemeivel rám nézett. Az egész srácból olyan erős, férfias vonzerő áradt, hogy teljesen elvesztettem tőle az ítélőképességem.

A rövidre vágott körmei belevájtak a karomba, és olyan erősen szorított a csók közben, hogy féltem, eltörik valamim. Szinte letépte rólam a ruhát, és bár majdnem elájultam, amikor végigsimítottam a testén, túl gyors volt a tempó. A csókunkat megkeserítette a vér íze, és amikor lebirkózott a földre, éles fájdalom hasított az oldalamba.

– Junho… – nyögtem fel, amikor ráharapott a mellbimbómra. A nagy, forró tenyere végigszánkázott a testemen, miközben a testével terpeszbe kényszerítette a lábam. – Nem vagyok most… – próbáltam magyarázkodni, de sikkantásba veszett minden érvem. Éppen csak a nyelve hegyével nyalt végig a hasamon, de az egész testem görcsbe rándult tőle. Az ágyékom lüktetve felelt a mozdulataira, és teljesen kimelegedtem.

Amikor rám markolt, tudtam, hogy nem fog elereszteni. A szokott mozdulatokkal dörzsölt, és vártam, hogy újra kínozni kezdjen, de még az orgazmus közelében sem jártam, amikor eleresztett.

– Mit csinálsz? – kaptam fel a fejem.

– Levetkőzök – felelte egyszerűen, és kibújt a trikójából. Az izzadtságtól csillogó bronzbarna bőre szépen kirajzolta az izmait, és amikor végigsimítottam rajta, még levegőt is elfelejtettem venni. A háta, a széles vállai, a mellkasa, és a kockás hasa felért egy álommal, a fenekéről és a combjairól nem is beszélve. Tökéletes testbe öntötték a szörnyű természetét, és én úgy szorultam alá, mint egy sebesült őzgida.

– Ne! – kaptam rögtön a keze után, amikor megéreztem a bejáratomnál az ujjait, de egy erényes mozdulattal ellökte a kézfejem.

– Ne pánikolj! Csak szoktatlak – morgott rám, és belém nyomta az egyik ujját. Borzasztóan kellemetlen volt. Azonnal ráfeszültem, és bár többször rám parancsolt, hogy lazítsak, mert csak magamnak okozok fájdalmat, képtelen voltam rá. Nem mindennapi szituációba kerültem, ráadásul minden porcikám irtózott attól, hogy így, ilyen körülmények között történjen meg.

– Nyugodj már meg! – emelte meg a hangját Junho, és a marka helyett az ujjaival masszírozta ágaskodó férfiasságomat. Úgy mozgott rajta, mint egy ügyes rovar, és hamar átirányította a figyelmem.

Lehunytam a szemem, és megpróbáltam élvezni, ahogy egyre forróbbá válik az ágyékom, miközben éreztem valamilyen furcsa, tompa nyomást a fenekemnél, de túl jelentéktelen volt ahhoz, hogy törődjek vele. Csak akkor pattant fel a szemem, amikor egy élesebb fájdalom csapott végig rajtam, majd mielőtt még szólhattam volna, Junho belém hatolt.

Szűköltem alatta, és a karjába martam, de nem húzódott el, inkább még erőszakosabban nyomult belém. Úgy éreztem, menten szétszakadok.

Artikulátlan nyögés szakadt ki a torkomból, és a könnyeim is kicsordultak, de addig nem állt meg, amíg teljesen be nem fért. A lábaimat felhúzta, és már szinte a vállát érintették a térdeim, amikor végre mozdulatlanná vált.

– Szólj, ha mehet! – Olyan mély volt a hangja, hogy alig értettem, amit mond.

Azt akartam, hogy vége legyen. Összegömbölyödni a takaró alatt, és kibőgi magam, de még nagyon az elején jártunk. Addig fog gyötörni, amíg el nem élvez – jött a felismerés, és minden erőmet össze kellett szednem, hogy fényesebben lássam a jövőmet.

Tényleg megpróbáltam megbarátkozni a feszítő érzéssel, de sehogy sem ment. Ha megmozdult, azonnal belém hasított a fájdalom, és ezen a farkamon játszó kezei sem segítettek.

– Sajnálom – simított végig a hajamon gyengéden.

Már éppen elhittem, hogy vége, amikor mozogni kezdett. Kitört belőlem a zokogás, és fájdalmasan könyörögtem, hogy hagyja abba, de meg sem hallotta.

Óráknak tűnt a szenvedésem, aztán a fájdalom egyre csökkent, még végül teljesen megszoktam. Már nem zokogtam, csak némán folytak a könnyeim, és az egész alfelem eltompult. Láttam, hogy mozog, és éreztem, hogy remeg a testem a lökéseitől, de mintha elvágták volna egy idegem, teljesen megbénultam odalent.

Aztán fura dolog történt.

Egy hangos sóhaj kúszott ki a számon, és furcsa melegség kúszott végig a gerincemen. Junho gyorsítani kezdett, és mintha visszatért volna az érzékelésem, újból feszített, de ezúttal jobb lett az érzés. A farkam csúszott az elő váladéktól, és minél többször söpört végig rajtam a forróság, annál erőteljesebb lett.

A legfurcsább az volt, amikor belém élvezett, de én akkor sem tudtam átlendülni az orgazmusba, amikor kihúzódott.

– Ügyes voltál – dicsért meg, és magunkra rántotta a takarót, amit délután még rám terített.

Fáradtan bújtam a karjában, és nem törődve azzal, hogy a földön fekszem, azonnal elaludtam. Túl sok minden történt ahhoz, hogy gondolkodni tudjak. Ha elkezdenék agyalni az erkölcsi és érzelmi oldalakon, egy szemhunyásnyit sem aludnék, pedig semmire sincs jobban szükségem, mint egy pihentető alvásra.