A világtalanok 1: 4. fejezet - Kirándulás

Sehun:

Kávé illatára ébredtem.

Junho a reggeli híreket nézte, amikor kicsoszogtam a nappaliba. Teljesen kómás voltam, mint akit fejbe vertek az este. Nagyon ritkán kávéztam, de most jól jött a kesernyés koffeinadag. Miután megmostam az arcom, és elszörnyedtem a kiszívott bőrömön, már sokkal éberebb lettem.

– Csörgött a telefonod – dobta oda nekem a készüléket Junho. – Erre keltem – tette hozzá szemrehányóan.

– Bocsánat – motyogtam a képernyőnek, és feloldottam a zárat. Nem jelzett hívást, de az utolsó üzenetem Jintől érkezett, reggel nyolckor. Bárhonnan is tudta Junho a kódomat, elolvasta a nekem szánt sorokat. Jin kirándulni hívott.

– Nyugodtan menj el – jegyezte meg, és az órájára nézett. – Nekem amúgy is dolgom van, de ha akarsz, este gyere át.

Minden bátorságomat össze kellett szednem, hogy megszólaljak, de tisztázni akartam a dolgokat. Tetszett Junho, de nem akartam belezúgni egy olyan alakba, aki csak a testemet használta. Vagy vessünk véget a kavarásnak, vagy próbáljon meg emberként kezelni. Ha ez nem megy neki, nem haragszom meg érte, csak ne nyomuljon. A bandájában biztos talál olyat, akivel eljátszhat. Sok olyan ember van, aki az előrejutásért bármit megtenne.

– Junho, nem vagyok a játékszered.

Már az is vészjósló volt, ahogy teletette a bögrét az asztalra. Mintha minden lelassult volna, hosszú perceknek tűnt, amíg felém fordult, pedig csak túlságosan odafigyeltem a részletekre. Gunyorosan mosolygott, és felhúzta az egyik szemöldökét, mintha azon tanakodna, épelméjű vagyok-e. Egy pillanatra nekem is megfordult a fejemben ez a kérdés.

– Akkor mim vagy? Te is tudod, hogy hatalmam van feletted.

– Neked csak egy csorda idióta felett van hatalmad – vágtam vissza. Sértette az önérzetem, ahogyan kezelt. Persze én voltam a hülye, hogy hagytam magam elcsábítani, de tiszta fejjel átgondolva rájöttem, ha tovább folytatjuk, tönkre fogok menni.

– Sehunie… – nyújtotta el a nevem vészjóslóan. – Idejössz! – úgy csattant a hangja, akár egy ostor.

A korábbi bátorságom se perc alatt semmivé foszlott, és a lábaim elindultak felé. Leültem a kanapéra, összehúztam magam, és vártam, hogy beleverje a fejem a dohányzóasztalba. Junho félelmetes volt, amikor mérges.

– Idősebb vagyok nálad – kezdte, miközben az ujjai közé tekerte egy vastagabb hajtincsem. – Segítek felkészülni, hogy megvédhesd magad – éreztem, ahogy egyre jobban húzza a hajam. – És tiszteletben tartottam, hogy szűz vagy, pedig simán megbaszhattalak volna az este.

Hirtelen kerül a fejem az erős kar szorításába, a kemény bicepsz az arcomhoz nyomódott, miközben minden levegőt kipréselt a légcsövemből. Próbáltam lefeszegetni magamról, de majdnem annyit ért, mintha cirógatnám.

– Jun…ho… – nyögtem fuldokolva. – Nem kapok… levegőt…

– Jó fiú leszel?

– Igen – motyogtam, és éreztem, ahogy végigfolynak a könnyek az arcomon.

Amikor eleresztett, azonnal összegörnyedtem, és hevesen kapkodtam a levegőt. Szörnyű érzés volt. Soha többé nem akarok ilyen helyzetbe kerülni.

Sajnáltam, hogy nem vettem fel a pulcsimat. Nagyon szívesen összehúztam volna magamon, hogy némi biztonságérzet kapjak, hogy legyen valamim, amibe elrejtőzhetek, de védtelen voltam. Mint mindig. Valóban azt csinált velem, amit akart.

 A reggeli veszekedés rányomta a bélyegét a hangulatomra. Nyúzottan, fáradtan, és teljesen kedvetlenül vártam a kisbolt előtt a barátaimat.

Jin széles mosollyal érkezett, és miután megpaskolta a vállam, rágyújtott. Nekem is odakínálta a dobozt, de visszautasítottam.

– Ki kell használnom, hogy Jihon még nincs itt – magyarázta, miután egy nagyobb slukkot szívott. – Utálja, ha bagózom.

Én is utáltam, de mivel Junho minden edzéskor elfogyasztott pár szálat, hozzászoktam a szagához.

– Hova megyünk?

– Még nem tudom. Csak úgy megyünk bele a vakvilágba. Hoztam kaját, és ha megéhezünk, leülünk valahol. Nincs időkorlát, nincs szabály. Szabadok vagyunk.

Én is szerettem volna szabad lenni, de mintha Junho a hátamon ült volna, nem bírtam ellazulni. Folyton az járt a fejembe, amit mondott. Ezer alkalma lett volna bántani, de egyiket sem használta ki, miközben, ettől függetlenül teljesen semmibe vette a jogaimat. Annyira szeszélyesen viselkedett, hogy teljesen összezavart vele.

Másfél órája vártunk már, amikor Jinnél betelt a pohár.

– Direkt felhívtam. Azt mondta, lefürdik, és jön – pufogott, és tárcsázta a barátját. A telefon nem kapcsolt. – És még a tetves mobilját is kinyomta. Nem fogok a végtelenségig várni rá. Menjünk!

Jin ötven dühös trappolás után nyugodott meg. Már jócskán a város szélén jártunk, amikor végre felém fordult, és bocsánatkérően elmosolyodott. Viszonoztam a mosolyát, és átnyújtottam neki egy üveg vizet. Én lettem az ételhordó, mondván, hogy nálam nagyobb biztonságban van a kaja. Jin hihetetlenül sokat tudott enni, de meg sem látszott rajta. Magas volt és vékony.

Nem jártam még az erdőben. Ha tanulmányi kirándulásra mentünk, általában növényházakba, vagy vadasparkokba látogattunk el, pedig az erdőben gyönyörű dolgok rejtőztek. Olyan virágok nyíltak, amiket még sosem láttam, és a hatalmas lombkoronák között énekesmadarak röpdöstek. Nem is tudtam róla, hogy ennyi csoda vár rám pár órányi sétára.

– Együnk – jelentette ki Jin, és leterítette a fűbe a pulcsiját.

Én is követtem a példáját, és elővettem az ebédünket. Formás, sötét dobozokban isteni kukoricás spagetti, szeletelt zöldségek, és kacsasült várt. A desszertes verziót még nem mertük elővenni.

– Ezeket te csináltad? – ámuldoztam a virágformájú répakarikákon. Mindennek isteni íze volt.

– Dehogy is! – kacagott fel Jin. – Én nem tudok főzni. Ezt mind anya készítette, és mivel Jihon nem volt hajlandó eljönni, az ő adagját is megehetjük. A kedvence van benne, de most jól ráfaragott.

A Jinhonnak szánt bentós dobozt egy arany szalaggal kötötték át, mintha ő lenne a piknik sztárvendége. Csirkenyársakat, onigrit, zöldséges tojástekercset, és bazsalikomos mozerella-salátát rejtett.

– Azta! – kommentáltam a látottakat, és miután Jin belekóstolt, én sem bírtam türtőztetni magam. Isteni finom volt. – Anyukád csodásan főz.

– Muszáj neki! Két éhes gyomor vár rá. Apámmal egy ültünkben ki tudjuk enni az egész hűtőt.

Elképzeltem, ahogy Jin és az apja csillogó szemekkel rávetik magukat a frizsiderre, és nem bírtam visszafojtani a nevetésem. Úgy láttam, Jin örült neki, hogy megnevetettet.

Ilyenek lehetnek Jihonnal is. Örömüket lelik abban, ha boldognak látják a másikat. Úgy örültem, hogy én is kaptam egy kis morzsányit ebből.

Miután megtöltöttük a hasunkat, elcsomagoltuk a maradékot, és tovább mentünk. Jin sokat beszélt az anyukájáról, és szidta a mogorva nagynénjét, akihez minden hónapban el kell látogatniuk azért, hogy aztán jól összevesszenek.

– Tényleg nem értem, hogy anyám miért nem áll a sarkára, és mondja meg neki, hogy egy idióta. A nők túlságosan udvariasak.

– Biztos azért, mert a rokona. Szeretne jóban lenni vele.

– De azzal a boszorkánnyal nem lehet jóban lenni. Mindenbe beleköt. Ne tudd meg, hogy mekkora balhét csapott abból, hogy festem a hajam. Pedig semmi köze hozzá.

Jin mézszőke, hullámos tincseire néztem. Annyira természetesnek tűnt, mintha így született volna. Ezzel ellentétben, az én platinaszőke hajamról ordított, hogy nem eredeti, de részben talán ez is volt a célom. Kitűnni a tömegből a külsőmmel, ha már a személyiségem nem eléggé meggyőző.

– Figyi! – kezdett bele Jin magabiztosan, de a fülei vörösen voltak, és a kelleténél többször piszkálta meg az állát. – Kérdezhetek valamit?

– Persze – feleltem kissé aggódva. Minden beszélgetés, ami így kezdődik, kínosan ér véget. Reméltem, nem arra kíváncsi, hogy meleg vagyok-e.

– Nem kell segítség Junhóék ellen?

Megtorpantam.

Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni ezzel. Örültem, hogy végre valakinek feltűnt, hogy bajban vagyok, de haragudtam is, amiért csak most tette fel ezt a kérdést. Hosszú hónapok szenvedésétől kímélhetett volna meg, ha már korábban segítő kezet nyújt.

– Eddig azért nem kérdeztem, mert úgy gondoltam, talán rossznéven vennéd. Én biztosan rosszul viselném, ha segíteni akarnának. Túl egoista vagyok. Mindent egyedül szeretek megoldani, de aztán rájöttem, hogy te másmilyen lehetsz.

Így érthető volt a dolog. Igaz, hogy csak most keresett meg, de ő volt az, kiált mellettem, amikor mások elfordultak tőlem. Jin, a távolból talán mindig figyelte, hogy mi van velem.

– Tudod, az a baj, hogy hiába lennénk ketten, ők akkor is nyolcan vannak. Nem akarlak téged is belerángatni.

– Ez nem belerángatás! – csattant fel. – Én nem félek tőlük. Engem is utálnak, csak azért nem szállnak rám, mert tudják, hogy visszaütök. Junhóval kölcsönösen utáljuk egymást.

– És van ennek valami előzménye?

Izgatott lettem. Kíváncsi voltam a közös múltjukra. Részben Jin, részben Junho miatt. Tudni akartam, milyen ember. Vajon mindig ilyen rohadék volt? Vagy csak engem „tisztel meg” ezzel az oldalával?

– Még harmadikos korunkban történt. Junho, ugye, három évvel idősebb nálunk, és hatodikos létére semmilyen érettség nem volt már benne, akkor sem. Éppen Jihonnal dobáltunk egy lufit, amikor megjelent Dakhóval, és kiszúrta.

– Ez a gyerekesség valahogy rá vall – vallottam be. Jó érzés volt kibeszélnem magamból az összes negatív gondolatot. Junhónak mégsem mondhattam el, hogy mekkora egy patkánynak tartom.

– Ja. Jihon persze rögtön sírva fakadt, én meg bedühödtem, amiért megríkatták a barátom, és bosszút forraltam. A szünetben elloptam Junho táskáját, majd teletömtem összegyűrt újsággal, és lehúgyoztam a művem.

Azonnal kitört belőlem a röhögés, és percekig nem bírtam abbahagyni. Szinte láttam magam előtt a jelenetet, ahol az apró Jin meglocsolja Junho cuccát. Elég durva volt, de mivel tudtam, hogy azóta az a szemétláda milyen kegyetlenségeket csinált a nála kisebbekkel, bőven megérdemelte.

– Sajnos lebuktatott a földrajztanár. Junho megtudta, én gazdagabb lettem egy igazgatóintővel, és két hetes szobafogságot kaptam, de simán megérte. Azóta kölcsönösen utáljuk egymást.

A vicces sztori után felmásztunk egy fára, aminek elég alacsonyan nőttek ahhoz az ágyai, hogy könnyedén felkapaszkodjunk, és onnan néztük a zöldellő tájat.

– Régóta ismeritek egymást Jihonnal? – kérdeztem.

– Egy csoportba jártunk az oviban. Hetekig nem tudtam a nevét, csak Neko-chanként beszéltem róla. A szüleim végig azt hitték, hogy egy macskával barátkozom.

– És miért pont Neko?

– Mert már akkor is úgy nézett ki, mint egy szöszmis kiscica – nevetett fel Jin, és mintha kissé elpirult volna. – De ezt ne mond el neki! Utálja, hogy lányos vonásai vannak.

– Akkor te se mondd el neki, de szerintem nagyon szép. Bárcsak én is úgy néznék ki, mint ő!

Jin elgondolkodva bólogatott, és kihalászta a táskából az édességes bentót. A gyümölcsöket kissé megviselte az út, és az édes-babos gombóc beszívta az eper kifolyt levét, de így is mennyei volt.

– Anyám egy angyal – jegyezte meg Jin, amikor megtörölte a száját. – Rohadt szerencsés vagyok vele.

– Az biztos – bíztattam. Minden fogás felséges volt.

Ötre értünk haza. Ömlött rólunk a veríték, és a víz is elfogyott, de nagyon jól éreztem magam. A kedvem egyedül az esti edzés hangolta le kissé. Olyan szívesen kihagynám, de Junho biztosan megnyúzna, ha nem mennék el.

Miután búcsút intettem Jinnek, előkaptam a mobilom. Az erdőben lehalkítottam, mert nem akartam, hogy zavarjanak, és Junho már ötször keresett.

Gyorsan visszahívtam, és reméltem, nem fogja leszedni a fejem, amiért későn reagálok.

– Hazaértél már? – kérdezte köszönés nélkül.

– Igen.

– Fürödj le, és gyere az Arany Patkányba!

Az Arany Patkányba? Meg akar öletni? – gondoltam, de nem kérdezhettem vissza, mert bontotta a vonalat. Nem akartam oda menni. Junho egész bandája ott tanyázik, ami nem csak nyolc bolondot jelent, hanem minimum húszat.

Nagyon lassan tisztálkodtam, kiélvezve a hűsítő vízfolyamot, és nagyon reméltem, hogy este nem a saját véremet fogom lemosni magamról.

Remegő lábakkal léptem be a kocsmába, ahol szinte azonnal meghalt a hangulat. A félelmetes rosszfiúk engem mustráltak, de egy sem mozdult meg. Már éppen sarkon akartam fordulni, hogy gyáván elrohanjak, amikor valaki a vállamra tette a kezét, és beljebb tolt. Egy hatalmas, kopasz alak vigyorgott rám, akinek kacsaringós tetoválás futott végig  a nyakán.

– Mit keresel itt, törpe? – kérdezte egy magas alak. Sötét, hosszabbra hagyott, tépett haja volt, és vékony, szálkás teste. Meglepően magasan szólt a hangja.

– Junho hívott ide.

– Mit motyogsz? – lökte el magát az asztaltól, és elém lépett. – Mi van, kislány? A tökeiddel együtt a hangodat is elvesztetted?

– Azt mondtam, hogy… – kezdtem, de megragadta a felsőm, és az arcomba fröcsögte.

– Hol a bocsánatkérés, kis szaros? Te vagy az, aki mostanában annyi fejfájást okoz a főnöknek, igaz? A kis buzi, aki…

Nem tudta befejezni, amit mondani akart, a buzinál elszakadt a cérna, és egyszerűen hasba vágtam. Aztán mielőtt még észhez térhetett volna, letéptem magamról a kezét, és állon töröltem.

Amikor vissza akart ütni, lebuktam, így egyenesen a kopasz mellkasába öklözött bele. Az meg sem rezdült, és nem úgy tűnt, mintha bele akarna szólni a verekedésbe. Mire a barnahajú lenézett, már átcsúsztam a terpeszben tartott lábai között, és az oldalkijárat felé tartottam, de elállták az utam.

Próbáltam gyorsan reagálni, de az ellenfelem megragadta a kapucnimat, és a földre rántott. Azonnal megéreztem az oldalamban a cipőjének orrát, majd a hajamat markoló ujjait. Elhúzott egy szűk folyosóig, és dühösen bekopogott az egyik ajtón.

Hiába próbáltam kiszabadulni, az ujjai köré tekerte a tincseimet, és ha túl sokat mocorogtam, belém rúgott párat.

Az ütemes kopogtatásra Junho jelent meg az ajtóban, széttárt inggel, kigombolt nadrágban. A lábai között megláttam egy vékony, magas sarkúban végződő vádlit, és többet nem is kellett tanakodnom, egyértelmű volt, hogy mi folyt odabent.

– Agyonverhetem ezt a kis szarost? – ordibált az ellenfelem. Junho unottan nézett végig a párosunkon.

– Miért, Trevor? Mit csinált?

– Volt pofája megütni – kérte ki magának a kérdezett.

Junho szemei elkerekedtek, majd morcosan összehúzta a szemöldökét.

– És én lemaradtam róla?! A picsába! – morgolódott, és kiszabadította a hajam. – Ha egy ilyen kisgyerek megver, csak a magadat okolhatod. Amíg takarítod a klotyót, gondolkodhatsz ezen – küldte el büntetésre az emberét, majd elrendezte a hajam. – Ügyes voltál – dicsért meg, és a kezembe nyomott egy bankjegyet. – Igyál valamit. Mindjárt megyek.

Nem szívesen maradtam a vadállatok között, de amikor odaléptem a pultoshoz, senki nem ugrott rám. Kaptam egy üveg kólát, és bár éreztem, ahogy a hátamba fúródnak a pillantások, békésen ihattam az egyik sarokban.

Junho mosolyogva húzott oda hozzám egy széket, amíg a bandája elfoglaltságot keresett. Látszólag mindenkinek dolga akadt, de az oldalpillantásokból, és a fejtartásból egyértelmű volt, hogy hegyezik a fülüket.

– Mesélj a kirándulásról! Hová mentetek?

– Az erdőbe.

– És mit beszéltetek?

El kellett gondolkodnom azon, mit hazudjak. Jinnel egész végig őt szapultuk, ha elmondanám, bajba keverném. Jobb, ha másfelé terelem a beszélgetést.

– Csak Jinnel voltunk, és nagyrészt a kajáról esett szó.

– És Jihon? – kérdezte meglepetten. – Ezek mindig párban vannak, nem?

– Jihon valamiért nem jött el.

Junho nem tűnt elégedettnek, bár nem értettem, mit számít neki, hogy Jihon ott volt-e, vagy sem. Sőt, mit kérdezősködik? Mostantól a napom minden egyes percéről be kell számolnom neki?

– Jól van, Jin nem érdekel. Remélem, beleesett útközben egy görénylyukba.

Ezek tényleg utálják egymást – állapítottam meg, bár jobban belegondolva, Junhót szerintem az egész iskola rühellte. Már régen dolgoznia kellett volna, vagy egyetemre járnia a fővárosban, de negyedszerre járta a tizenkettediket. Ha még egyszer megbukik, többé nem engedik vissza. Azt is kivételes, hogy eddig hagyták maradni.

– Sehunie, te jó tanuló vagy, igaz?

– Igen. Miért?

– Dakho bukásra áll matekból, és ha nem írja meg kettesre a következő dolgozatát, évet kell ismételnie. Segíts neki!

Hogy én korrepetáljam Dakhót? Az kizárt dolog! Junho láthatta az arcomon az ellenkezés nyomait, mert kicsit közelebb hajolt, és csavargatni kezdte a hajamat.

– Ha megteszed, talán megfontolom a reggeli problémádat.

Szóval, ha segítek a gyökérnek felkészülni, nem fog gumifiúként kezelni? Kicsit jobb fényben tűnt fel a dolog, de még így sem volt hozzá kedvem. Dakho nem csak tuskónak nézett ki, de az is volt. Biztosan nem fogja azt csinálni, amit mondok, és ha erényesebben lépek fel, képes, és eltöri a karom.

– Mi a garancia rá, hogy nem ver meg közben? Mondjuk, ha nem tudja megoldani az egyenletet.

– Én. Szépen el fogom neki magyarázni, mit kap azért, ha hozzád nyúl.

– Jó, legyen. De nem garantálom, hogy sikerülni fog.

– Csak próbáld meg. Én is alig vagyok kettes, nem tudok segíteni neki.

Aprót bólintottam, és kiittam a kólám maradékát.

Amikor odaléptem Dakhóhoz, és utasítottam, hogy másnap délben jelenjen meg a könyvtárban, az i A3-as szekciójában, Dakho harcolni akart velem, de amikor Junho odalépett mellém, rögtön kezes báránnyá változott.

Junho:

A tervem nem teljesen úgy alakult, ahogy akartam. Nem láttam, ahogy Trevor arcára fagyott a vigyor, és Jihonról sem tudtam meg semmit, de összességében elégedett lehettem. Mindkét balfácánt megleckéztettem, Sehun elvállalta, hogy segít Dakhónak leérettségizni, és ha Jihonhoz nem is, Jinhez legalább közelebb került.

Ha Sehunra gondoltam, azonnal egy kanári jutott eszembe, aki vergődik a kalitkájában, de néha kiszabadul, és igazán megdöbbent. Mint reggel. Határozottan az arcomba vágta, amit gondolt, pedig láttam rajta, hogy félt tőlem. Szerettem a magabiztos embereket, de Sehunban túl sok minden hibádzott ahhoz, hogy bevegyem a csapatba. Alacsony volt, gyenge, ijedős, és homokos. Az utóbbi már látszatra is kiverte a biztosítékot a többieknél.

Élveztem a lágy szellőt, ami végigsöpört a városon, és nem akartam még haza menni. Aznapra pihenőt adtam Sehunnak, így semmi dolgom nem volt estére, nyugodtan róhattam az utakat.

Éppen Hülyegyerek Jin otthona előtt sétáltam el, amikor megütötte a fülemet a veszekedés hangja. Közelebb osontam a kerítéshez, de továbbra sem hallottam tisztán, így megszegtem a birtokvédelmi szabályt, és beugrottam a kertbe. Szerencsére nem volt kutyájuk, és a mozgásérzékelő lámpákat is messze elkerültem. A fal mentén osontam hátra.

– Nehogy engem hibáztass már! – csattant fel Jin. – Meddig kellett volna várnom rád? Négyig? Ötig?

– Nem tehetek róla, hogy visszaaludtam és szétesett a telefonom – védekezett Jihon. Az apró lámpafényben, ami a kerti asztalon égett, láttam a kipirult arcát. A szemei sértett indulattal teltek meg. Még sosem láttam ilyennek. – Igazán eljöhettetek volna, hogy megnézzétek, mi van velem. Nem a világ másik felén lakom.

– Most minek vagy úgy oda? Majd máskor elmegyünk újra.

– Nem érted, hogy mi zavar, igaz? – emelte fel a hangját Jihon. Gyönyörű mérgesen.

– Nem, tényleg nem értem, hogy miért hisztériázol.

– Mert én vagyok a legjobb barátod. Sehunnal csak azért lógsz, mert sajnálod.

A következő kérdést szinte egyszerre tettük fel neki.

– Te féltékeny vagy?

– Nem! – kérte ki magának vékony hangon, majd olyan történt, amire nem számítottam. Jin odarántotta magához a fekete angyalkát, és olyan szorosan ölelte, ahogy a szerelmesek teszik. A karjai Jihon derekán és a lapockáját pihentek, míg Jihon átkarolta Jin nyakát, és a vállára hajtotta a fejét.

Nem bírtam nézni. Undorító volt. Ki akartam tépni annak a mocsoknak a karjaiból, és a sajátomba zárni. Együtt vannak? Szerelmesek?

Úgy támolyogtam haza, mint egy részeg. Forgott velem a világ, rázott a hideg, és remegtem. Össze akartam zúzni azt a képet, amit láttam. Nem akarom, hogy újra hozzáérjen. Ő az enyém.

Lépést kellett tennem az ügyben. Eltakarítom a közeléből Jint. Meglátjuk, hogy valóban olyan bátor-e, mint mondja.