A világtalanok 1: 3. fejezet - Önkéntes munka

Sehun:

Élveztem az önkéntes munkát. A félév végéig három helyre kellett elmennünk. Jihonnal mindketten az előkészítő osztályban segítettünk, Jin inkább a sporteseményeken takarított. Azt mondta, hamar megfájdul a feje a gyerekzsivajtól.

Én szerettem a gyerekeket. A leendő elsősök lelkesen vetették bele magukat a feladatokba, és bevontak minket a játékba. Napi két órában tanítás folyt, hogy szokják a terhelést, de rengeteg idejük maradt játszani.

– Jihon-shi, leszel a férjem? – kérdezte a kétcopfos Eunhee, egy kopott cilindert szorongatva.

– Miért nem kéred meg Sehunt? – próbálta áthárítani rám a feladatot Jihon, de a kislány határozottan megrázta a fejét.

– Ő lány.

Nem mondom, hogy nem esett rosszul, de megpróbáltam azzal nyugtatni magam, hogy a kisgyerekek sokszor beszélnek butaságokat. Nem kell komolyan venni őket. Nem bántásból teszik, csak sajátos a gondolkodásuk – mantráztam magamnak.

– Ő is fiú – erősködött tovább Jihon, mire Eunhee kifejtette, hogy a fiúk nem hordják copfban a hajukat, majd magával rángatta a kiszemeltjét a képzeletbeli oltárhoz. Ennek a kis nőpalántának biztosan nem lesz baja a pasizással.

Segítettem a kicsiknek a rajzolásban, kockatornyot építettünk, gyakoroltuk a számolást, és kiosztottam az uzsonnát is. Jihon a délután legnagyobb részében guggolt, vagy négykézláb mászva kergette a lányokat, de úgy tűnt, nagyon élvezi.

– Jól kijössz velük – intettem a zsibongó gyerekek felé. Mindenki lázasan készülődött haza, a szülők háromnegyed öt körül lepték el az iskolát, és a leendő elsősök alig várták, hogy elmeséljék, mit tanultak.

– Szeretem a gyerekeket. Nincs tesóm, de mindig akartam egyet. Azt hiszem, most élem ki magam.

– Nekem sincs testvérem.

Amikor alsós voltam, szerettem volna egy hugicát, akire vigyázhatok, aztán ahogy elkezdődtek a felső osztályok, rájöttem, hogy magamat sem tudom megvédeni. Mindig csesztettek a nagyobbak, az, amit Junhóék lassan egy fél éve játszottak velem, csak a cseresznye volt a hab tetején. Valamiért szálka vagyok az emberek szemében.

Ötre már eltűntek a gyerekek, csak Jeongbeom maradt a könyvespolcoknál. Az anyja mindig zárásra érkezett meg.

Aranyos kölyök volt.

– Sehun-shi, olvasol nekem? – tartott felém egy színes mesekönyvet.

– De csak akkor, ha te is nézed! – Jeongbeomnak nagyon nehezen ment a japán, és hiába gyakoroltunk vele, másnapra minden kiszállt a fejéből. Az anyja is szörnyen beszélte ezt a nyelvet, és otthoni támogatás nélkül nagyon nehezen fejleszthették a kisfiú képességeit.

Leültünk a gyerekasztalhoz, és belekezdtem a róka történetébe. A kedves versike felvidíthatott volna, ha nem olvastam volna már hatodszorra. Talán még könyv nélkül is menne.

– Csak nehogy holnap ezt írd le a dolgozatba – nevetett fel Jihon, amikor meglátta a borítót. Lassan már én is attól féltem, hogy megárt a mese, de Jeongbeom imádta a sztorit.

Amíg Jihonnal letöröltük az asztalokat, és összeszedtük a szemetet, megkértem Jeongbeom-t, hogy rajzolja le az állatokat. Sokáig törte a fejét, milyen ceruzával kezdjen bele, de végül annyira belemerült, hogy még akkor sem mozdult meg, amikor szólítottuk.

Megdöbbentett a végeredmény. Egyértelműen a könyvből másolta az illusztrációkat, de sokkal szebb lett, mint a korcsoportjáé.

– Szeretsz rajzolni? – kérdeztem tőle. Rokonlélekre találtam. Ha idősebb lett volna, biztosan megmutattam volna neki a ruhaskicceimet, de így felesleges volt. Maximum annyi reakciót kaphattam volna tőle, hogy szép.

– Szeretem az állatokat – válaszolt egy teljesen más kérdésre, de nem korrigáltam, inkább ezen a vonalon folytattam tovább.

– És van háziállatod?

– Mi az a háziállat?

Ilyenkor éreztem igazán kellemetlenül magam. Számomra egyértelmű volt a válasz, így nagyon nehezen tudtam csak elmagyarázni.

– Olyan állat, aki a házatokban, vagy a kertetekben alszik. Mint a cica, vagy a kutya.

– Jaaa… – csillantak fel a sötét szemek, majd Jeongbeom gondolkodóba esett. A plafont nézte, enyhén csücsörített, és a mutatóujjával az állát támasztotta. Nem tudom, kitől látta, de eszméletlenül aranyos volt. – Olyanunk nekünk is van, de nem tudom a nevüket.

– Akkor rajzold le! Lehet, hogy úgy könnyebben el tudod magyarázni.

A kisfiú rengetek fekete karikát rajzolt, különböző méretben, majd apró vonalakat húzott ki belőlük.

– Rovarok? – hüledeztem. Vajon milyen helyen élhet ez a gyerek? – futott át rajtam a gondolat.

– Igen. Vannak, akikre nem lehet rálépni, mert akkor több kicsi lesz, és van olyan is, ami a sarokban alszik egy vékony anyagon. Én a szárnyasokat utálom a legjobban.

Még akkor is teljesen a sokkhatás alatt voltam, amikor a fogmosó-poharakat öblítettem el. Hogyan élhetnek így emberek? Miért nem segít nekik senki? Ott van az önkormányzat, meg azok a gazdag családok, akik júliusban lejárnak a patakhoz piknikezni. Miért nem ad nekik valaki pénzt? Legalább annyit, hogy kihívják a rovarirtókat.

– Szerintem is szörnyű – csóválta meg a fejét Jihon, amikor Jeongbeom anyja megérkezett. A kisfiú boldogan rohant a nő szoknyájához, és hadarva mesélt. A nő vékony volt, és szörnyen megkínzottnak tűnt. Hosszú, görcsös ujjai a kisfia fejét simogatták, és bár a szája mosolygott, a szemei fájdalmasan csillogtak.

Az ilyen pillanatokban akartam hazarohanni, és földig hajolni a szüleim előtt. Nekem minden megadatott. Nem voltunk gazdagok, de ha elromlott a számológépem, vagy pótolni kellett a könyveimet, amit Junhóék tönkre tettek, azonnal kaptam újakat. Ez a szegény gyerek meg bogarakkal alszik, és talán még a saját nevét sem tudja helyesen leírni.

– Sajnálom szegény kisfiút – sóhajtott fel Jihon. – Egy ideig otthagytam a küszöbjükön a zsebpénzem egy részét, de aztán felhagytam vele. Ez nem a mi dolgunk lenne. A felnőtteknek kellene összefogniuk, de magasról tesznek rá.

– Sokan élnek így arra felé, igaz?

– Eléggé. Az ő helyzetük azért rosszabb, mert a férj akkor halt meg, amikor a nő szülni készült. Haneul-shi teljesen egyedül maradt a beteg nagymamával, az óvodás fiával, meg a kisbabával.

– Ismered őket?

– Néha én vigyáztam Jeongbeomra, meg szórakoztattam a mogorva satrafát, de aztán összeszedtem náluk egy csúnya náthát, és anya nem engedett el többé.

Felidéztem, amit a szegénynegyedből láttam az eddigi életem során. Valójában nem volt negyed, de magunk között így hívtuk. Számtalan Jeongbeom-t láttam rongyosan ténferegni a határt jelző kerítés mellett, és egy pillanatra elgondolkodtam azon, mi is akarok lenni, ha leérettségizem. Lehet, hogy inkább olyan hivatást kellene választanom, amivel segítek az embereknek? Nem – ráztam meg a fejem. A szociális munkásokat és családvédőket nem becsülik meg, alig keresnek valamit, és csak maguknak ártanak. Sokkal jobb, ha befutott tervező leszek, és a rengeteg pénzből, amit a kollekciómból keresek, magam támogatom a szegény családokat. Csak akkor történik változás, ha az ember önmaga cselekszik. Az alapítványok, és aktakukacok biztosan elherdálnák az adományomat.

Esténként folytattam az edzést, de mióta... Mióta… Még egyedül sem mertem arra a bizonyos dologra gondolni, amit az iskolakirándulás estéjén csináltunk. Másnap nem mertem Junhóra nézni, aztán egy héttel később már megszólítottam, miközben ő úgy tett, mintha semmi nem történt volna. Egy percre sem jött zavarba az emlékektől, és ugyanúgy bánt velem, mint korábban.

– Ma gyere át – súgta a fülembe, amikor a cipőmet kötöttem. Azonnal megálltak az ujjaim. Junho egészen kedvesen kért. Kijelenthette volna, hogy: „Ma átjössz!” vagy, hogy: „Eltöröm az összes ujjadat, ha nem követsz.”, de a hanghordozása kérlelő volt.

Egész úton azon tanakodtam, mi a rosszabb. Egy ideges, parancsolgatós Junho, vagy egy félelmetesen kedves Junho. A hangsúly a félelmetesen volt. Olyannak láttam, akár egy kígyót, aki megbabonáz, majd szőröstül-bőrüstül felfal.

Amint becsuktam az ajtót, Junho a falnak nyomott, és éhesen a számra tapadt. Próbáltam viszonozni, de olyan vadul kóstolgatott, hogy ha trükköztem, csak összekoccant a fogunk, vagy beleharaptam a nyelvébe, így inkább meg sem moccantam.

Hamar lehúzta rólam a vékony pulóvert, és a nappali felé terelt. Az ajkai egy pillanatra sem eresztettek, pedig sokkal alacsonyabb voltam nála. Arra vártam, hogy ledönt a kanapéra, vagy valami puha felületre, de a dohányzóasztalra kerültem. Az üres hamutartót, és a konzolokat a szőnyegre söpörte, majd a nyakamba csókolt.

Nem bírtam visszafojtani a sóhajom, isteni érzés volt, amit csinált. A közelébe sem ért annak, amit Mina produkált a medencében. Izgató, forró és kissé fájdalmas volt, ahogy kiszívta a bőröm, de közben mennyei élvezeteket éltem át. Nem érdekelt, hogy lehúzza rólam a pólót, és tovább halad a mellkasomon, ahogy azt sem bántam, hogy a fogaival gyötri a mellbimbómat. Sohasem csináltak még ilyet velem, de ahhoz képest, hogy minden okom meg lett volna arra, hogy féljek, jól éreztem magam. Megtanultam nyugton maradni, ha kellett, és felismertem, mikor kerülök igazán veszélybe. Ez nem az a pillanat volt.

Junho lehúzta a nadrágomat, és a férfiasságomra markolt. Gyakorlott mozdulatokkal dörzsölt, miközben a szájával tovább ízlelte a bőröm.

– Meg akarlak dugni – morogta a fülembe, amikor visszahajolt hozzám.

Azonnal megdermedtem, és a korábbi forróságot átvette a hűvös rettegés. Én nem akarom – kaptam fel a fejem. Féltem tőle, testileg és lelkileg is. Hiszen legutóbb is kidobott, miután megkapta, amit akart. Ha azt mondanám, hogy nem akarom a szexet, és könyörögni kezdenék, lehet, hogy csak jobban rápörögne. Junho élvezetét látja abban, ha a másik szenved. Biztosan szadista, és nem akarom megtapasztalni, mennyire beteges nála ez a fétis.

– Inkább… – kutattam valamilyen kiút után. – …leszoplak – ajánlkoztam. Tisztában voltam vele, hogy mivel jár ez, és bár kavargott tőle a gyomrom, nem akartam szexelni Junhóval.

– Ne rohadjunk ennyire előre – figyelmeztetett, és hozzám dörgölte magát. – Csak mondtam.

Nem bírtam ellazulni. Átláttam rajta. Ha beleegyeztem volna, gondolkodás nélkül leteper, csupán azért játszotta a jófiút, hogy következőleg beadjam a derekam. Sajnáltam, hogy Junhonak csak ennyire kellettem. Örültem volna, ha többre tart egy játékszernél. De hát mit várhatnék attól, aki végignézi, ahogy a haverjai kínoznak?

Junho végül rám verte, és bár simogatott még egy kicsit, már nem tudott életet lehelni belém. Nem bántam túlzottan. Letöröltem magam nedves zsebkendővel, és indultam haza, amikor hirtelen utánam kapott.

– Maradj még! – kért ijedten. – Nézzünk egy filmet, vagy játszunk a playstationön. Na? Mit szólsz?

Kicsit fura volt a „szex” után „randizni”, de belementem. Ha Junho azt akarta, hogy maradjak, azt erőszakkal is elérhette volna, és inkább kihasználtam, hogy nem akart bántani.

A közös játék meglepett. Kicsit úgy éreztem magam közben, mintha ezer éve a barátom lenne. Játékosan ugratott, megdobált pattogatott kukoricával, amikor legyőztem, és néha apró puszit nyomott az arcomra.

Nem tudom, pontosan mikor gabalyodtunk össze, de egyszer csak az ágyában találtam magam. Mindketten ziháltunk, és az izzadt testünk összetapadt, miközben Junho, a síkosítótól hűvös ujjaival játszott rajtam. Lehunytam a szemem, és megpróbáltam kikapcsolni a vészjelzőket a fejemben.

– Nyögj! – harapott bele a vállamba, mire hangos sikkantás szakadt ki belőlem, és jobban a markába toltam a férfiasságom. – Hallani akarom a hangod.

Kész kínzás volt, amit csinált. Édes kínzás, de akkor is kínzás. Nem hagyott elmenni. Amikor végre a közelébe kerültem, abbahagyta, és lefogta a kezeim, hogy ne érhessek magamhoz. A végén már nem tudtam eldönteni, hogy jó-e, vagy fáj a feszülő érzés.

– Junho, kérlek! – suttogtam. Annyit nyöszörögtem már, hogy teljesen berekedtem. A hajam kibomlott a copfból, és izzadtan tapadt a hátamra, miközben a testemet vörös szerelemfoltok díszítették.

– Rohadtul izgató az arcod – engedte el az egyik kezem, és a saját farkára kulcsolta a remegő ujjaimat. – Látni akarlak, amikor elélvezel.

– Akkor csináld már! – csattantam fel frusztráltan. Eddig is engem nézett, az utóbbi negyed órában nem történt semmilyen változás. Alig bírtam már kontrollálni magam.

Türelmetlenül pumpáltam, hogy minél hamarabb eljusson a csúcshoz, és talán engem is magával rántson.

A tervem bevált, Junho rám markolt. A hasam hullámzott, ahogy hevesen kapkodtam a levegőt, és megpróbáltam úrrá lenni a testem remegésén.

Hangos sikollyal élveztem el.

Junho nem törődött a rá fröccsent mocsokkal, megragadta az állam és mélyen megcsókolt. Nem hagyott sokáig pihenni.

– Szopj le! – morogta. – Meg akarom tölteni az édes kis szádat – csippentette a mutató- és hüvelykujja közé az alsóajkam.

Ködös fejjel hagytam, hogy a hajamnál fogva lehúzzon, és a számba tolja magát. Azonnal öklendezni kezdtem, amikor megéreztem a torkomnál. Gyorsan kihúzódott, és megvárta, amíg elmúlik a rosszullét, de amikor újra rendesen lélegeztem, visszanyomott magára.

Furcsa érzés volt. Feszült a szám, ahogy megpróbáltam befogadni a vastag hímtagot, és vigyáznom kellett, hogy a fogaimmal ne okozzak fájdalmat, miközben a nyelvemmel megpróbáltam némi örömet is szerezni neki.

Az egész orális aktus alatt hihetetlenül ügyetlennek éreztem magam, de Junhónak tetszhetett a játék, mert hamar elment. És még csak nem is figyelmeztetett. Egyszer csak a számba spriccelt a kesernyés folyadék, és nem húzódhattam el, Junho megtámasztott a tarkómnál, és addig nem eresztett, amíg le nem nyeltem. Az utolsó cseppig.

Forgott velem a világ, amikor visszadőltem a párnára. Hányingerem volt, és legszívesebben a mosdóba rohantam volna, hogy kimossam a számból a kellemetlen ízt, de meg sem bírtam mozdulni. Mintha egy elefántcsorda ült volna a testemre.

Ólmos fáradtság borult a szemhéjamra, és percek múlva már mélyen szuszogtam.

Junho:

Van úgy, hogy az ember eltervez dolgokat, és olyan is akad, hogy azok csak megtörténnek maguktól. Napok óta frusztrált voltam, és szórakozni akartam kicsit Sehunal, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy az ágyamban kötünk ki. Ráadásul ilyen helyzetben.

A játék hevében magamhoz rántottam, és durván szájon csókoltam. Azt, hogy miképpen jutottunk az ágyamba, és hogyan került le rólunk a ruha, teljesen kiesett, de nem siránkoztam sokat miatta.

Ízlett Sehun. Minden értelemben. A puha, érzékeny bőre, a duzzadt ajkai, és az apró sikolyai, amit a számba sóhajtott, ha hozzá értem. Akartam még hallani ezeket a hangokat. Azt akartam, hogy könyörögjön azért, hogy megdugjam, de azzal is tisztában voltam, hogy ennek még nem jött el az ideje. Mégis csak tizenkettő volt.

Forrt a vérem, és egyre perverzebb képek villództak a szemem előtt, amiben még a mostaninál is kiszolgáltatottabb, de behúztam a kéziféket, mielőtt hülyeséget csinálok.

Isteni érzés volt, ahogy körbeölelt a szája. Próbáltam némi levegőhöz engedni, és lehetőleg sokáig húzni a saját gyönyörömet, de beszippantott a nedves forróság, és hamar elsültem.

Amíg elszenderedett, a testét figyeltem. Kezdett látszani rajta a közös edzés eredménye. Nem lett kockásabb a hasa, vagy keményebb a bicepsze, de már nem tűnt olyan betegesnek. A világos bőrét vörös foltok borították, mintha rábélyegeztem volna magam. Tetszett az ötlet.

Betakartam Sehunt, mielőtt kinyitottam volna az ablakot. Nem szerettem máshogy aludni, feszélyezett a bezártság, de azt sem akartam, hogy megfázzon. Mind a kettőnk teste kimelegedett, és ha összeszedett egy tüdőgyulladást, gallyra ment a munkám. Erősnek, és egészségesnek kellett lennie, hogy tovább tudjon edzeni.

Dakhót már megleckéztette, de Trevor még hátra maradt. Mióta a buta hústorony befürdött, Trevor le sem szállt a témáról. Kíváncsi leszek majd a képére, amikor Sehun neki is bever egyet. Gyönyörű lesz. Akkor talán megtanulja az az ostoba, hogy csak második lehet. Sosem adom a kezébe a banda vezetését. Idiótáknak nem való az ilyesmi.

Álmomban újraéltem az estét, azzal a változtatással, hogy a szőke tincsek helyett tinta-fekete selymességbe túrtam, és dús, puha ajkak csókoltak.