A világtalanok 1: Prológus - Egy átlagos nap

Sehun:

Mondhatnám azt, hogy megszoktam, de vannak dolgok, amiket nem lehet megszokni. Ahogy körbeálltak a mosdóban, és rajtam röhögtek, szörnyű volt.

– Fiúk, mi az a tömörülés ott? – lépett be Chon tanár úr, mire Dakho azonnal felrántott a földről.

– Sehunnak eleredt az orra – szólalt fel. A buta óriás úgy szorította a karom, hogy az ujjai vörös nyomot hagytak a bőrömön.

– Igaz ez, fiam? – kérdezte a tanár, és egy zsebkendőt nyomott a kezembe.

– Biztosan a vérnyomásom – hazudtam. Az utóbbi hónapokban ezt tökéletesen megtanultam.

Ha valakin napi rendszerességgel újabb és újabb sebek jelennek meg, három dologra gondolhat a környezete:

1. verik a szülei

2. sportol

3. terrorizálják a suliban.

A szüleim soha nem emeltek kezet rám. Apámmal sok kérdésben – például a hajam, a ruhám és a stílusom – különbözött a véleményünk, de egyszer sem ütött meg. Még pofont sem kaptam. Se az összetört cuccaimért, se a rossz jegyekért, de még azért se, mert az egész város lánynak nézett.

Sportolni szívesen jártam volna, főleg valamilyen küzdősportra, hogy meg tudjam védeni magam, de nem maradt rá időm. Az iskolában oda kellett figyelnem az órákra, csengetés után rendszerint elvertek, hétvégén örültem, ha pihenhetek.

Úgyhogy maradt az iskolai bántalmazás... Hall róla dolgokat az ember, de csak a vesztesek tudják, milyen érzés. Azt sem tudtam, pontosan miért utáltak. Valószínűleg a külsőm miatt, de néha arra gondoltam, lehet, hogy csak erre a sorsa születtem.

Chon úr felkísért a gyengélkedőbe, ahol az iskolaorvos már régi barátként üdvözölt. A vékony, őszes hajú asszony biztosan tudta, hogy miért vagyok ilyen, de nem tett semmit. Párszor rákérdezett, hogy nem akarok-e elmondani neki valamit, de miután többször visszautasítottam, nem kérdezősködött tovább.

– Erősen szorítsd oda! – nyújtott át egy gézdarabot. Több információra nem volt szükségem, nem ez volt az első alkalom.

Amíg az orrvérzésem elállt, arra gondoltam, hogyan is indult az egész. Junho csapatát mindenki kerülte, és nekem se akadt összetűzésem velük, mégis, egyik nap, amikor elmentem előttük, valaki elgáncsolt. Gúnyolódtak, lebuziztak, és ellopták a pénzem. És hiába fél éve ennek már, még nem unták meg.

Fájó izmokkal mentem vissza az osztályterembe, ahol az arcomnak hála elmaradt a fejmosás. Leültem a helyemre, és előszedtem a tancuccaim.

Senki nem ült mellettem.

– A gyűjtőmunkákhoz ezúttal én jelölöm ki a csoporttársakat, mert ha rátok hagynám, folyton ugyanazok a párok dolgoznának együtt. Jegyezzétek meg, fontos a barátság, de nem lesznek mindig ott nektek – csapta fel a naplót a tanárnő.

Nem izgatott túlságosan a projectmunka. Ha együtt dolgoztam valakivel, mindig az lett a vége, hogy az egészet nekem kellett megcsinálni. Jó tanuló voltam, főleg a természettudományos tárgyakból.

– Gang Sehun… – kezdte velem a tanárnő. Felpillantottam a füzetemből, de valójában nem érdekelt, hogy kit kapok. – Legyen mondjuk, Kim Jihon.

Ez említett felé fordultam.

Jihon… Fura volt az a fiú. Visszahúzódó, ártatlan, és nagyon szép. Olyan fajta bájosság volt az arcán, ami csak nagyon keveseknek. Hatalmas, kerek szemek, telt, dús ajkak és kifogástalan bőr. Sosem láttam rajta egyetlen pattanást sem. És ha ettől nem borult volna le az ember a szépség oltára elé, akkor a tépett, kócos haja, ami olyan sötét, akár az éjszaka, biztosan elbűvölt. Már többször megkérdeztem, festi-e, de mindig nemmel válaszolt. Nem értettem. Hogyan lehetnek valakinek ilyen fekete-tinta tincsei?

– Ne már! – nyögött fel Jihon padtársa, és színpadiasan az asztalra hanyatlott.

Jin valamilyen furcsa keveréke volt a cukiságnak és a menősségnek. Ha csak nyaktól fölfelé nézte az ember, először a finom, puha párnácskákat vette észre az arca két oldalán, majd a nagy szemeket, és a kedves mosolyát. Aztán szembetűnt a stílusa, amiről ordított, hogy jó érzéke van a divathoz. Sötét cuccok, félrecsapott baseball sapka, deszkás cipő és márkás hátizsák, de a legkifejezőbb a srác tekintete volt. A sötét szempárban égett az a láng, amiről én csak álmodhattam. A magabiztosság, és az élet végtelen szeretete az, ami hiányzott belőlem.

Ezek ketten folyton együtt lógtak. Szinte nem is lehetett külön látni őket. Mint yin és yang, egymás ellentétei, mégis volt bennük valami közös. Azt hiszem, az ő barátságuk az, amiről mindenki álmodik.

– Szia – motyogta Jihon, ahogy leült mellém. Egy kék, csíkos pulcsi volt rajta, amiből kikandikált a fehér ingjének gallérja. – Nem vagyok túl jó kémiából – szabadkozott, pedig tudtam, hogy csak egyetlen négyese van.

– Fiatalúr, ne csinálja már a hisztit! Üljön szépen oda! – veszekedett a tanár valakivel. Jihon azonnal hátrafordult, és mutogatni kezdett. Hát persze, hogy Jin csinálta a feszkót. Amilyen csendes volt Jihon, annyira nagyszájú Jin. A barátján kívül senki nem volt képes kontrollálni.

Kiosztották a feladatokat. Jihonra hagytam a választást, amíg a tanárnő a padunkra tette a segédanyagokat. A tűz előállítása, és a közben lejátszódó kémiai folyamatok – állt a választott címben.

Ahogy kicsengettek, Jin mellénk lépett, és hanyagul ráült az asztalra. Kíváncsian ellopta előlem a papírost, majd hangosan felhorkant. Annyira hozzászoktam már, hogy elveszik a cuccaimat, hogy meg sem haragudtam rá miatta.

– Tűz? Elcsórtátok a témámat – sóhajtott fel. – Tökre bírtam volna a kísérleteket.

– Hyung! Add vissza Sehunnak!

A kisváros – ami olyan kicsi, hogy nem is értettem, miért nem falu – lakosságának 80%-a koreai volt, de az iskolában és a hivatalos épületekben japánul kellett beszélnünk. Mi, diákok néha használtuk az anyanyelvünket, és nagyrészt a szüleinkkel is így kommunikáltunk, de még senkit nem hallottam a suliban, aki odafigyelt volna a megnevezésekre. Egyedül Jihon volt az, aki hyungnak hívja Jint. De csak őt, és senki mást.

– Jól van már, nem akartam elvenni! – zsörtölődött a szólított. – Megnézni sem szabad?

Aranyos voltak. Úgy civakodtak, mint a testvérek. Bárcsak nekem is lenne egy ilyen barátom. De engem mindenki elkerül – gondoltam szomorúan.

Az órákon jól teljesítettem, de halálra untam magam közben. Logikusan, élveznem kellett volna, hogy biztonságban vagyok, mégsem tudtam elengedni magam. Olyan érzésem volt, mintha minden percben negyven szem figyelne.

Aznap a nagyszünetben futottam össze Vele először. Próbáltam kitérni az útjából, és befurakodni valaki mögé, de észrevett. Megragadta a ruhám, és maga után rángatott. A többieknek fel sem tűnt, mindennapos látvány volt, hogy a lúzer gyereket végigrángassák a folyosón.

– Nem kaptam ma semmit. Esküszöm – hadartam. Mindig az volt a legrosszabb, amikor Junho kapott el. Dakho vaskosokat ütött, Sangchul szeretett megégetni a cigarettacsikkekkel, de ha Junho pofozott meg, attól hosszú percekig csillagokat láttam.

– Kussolj, és gyere! – vetette oda.

A nagyudvarra mentünk, a ficakba, ahol már számtalanszor összevertek. A matracon látni lehetett a vér nyomait.

Nagyon hamar a falnál találtam magam, pár centire Junhótól, akinek éhesen villogott a tekintete. Nagyot kellett nyelnem, hogy meg tudjak szólalni. A térdeim remegtek a félelemtől.

– Kérlek, ne verj meg!

– Az csak rajtad múlik.

Állítólag mindig rajtam múlott, de a gyakorlatban neki volt szent a szava. Ha a bandavezér kiadta az ukázt, a „kutyái” rám ugrottak. De Junho hatalma nem csak a barátaiból állt, egyedül is felért száz Dakhóval.

– Ma csoportos feladatot kaptatok, igaz? Kivel osztottak be? – kérdezősködött.

Nem tudtam azonnal felelni, meglepett a kérdés. Nem szokta érdekelni, mi történt velem. A pénzemre, a kajámra vagy az új cuccaimra mindig jobban fájt a foga.

– Jihonnal. Kim Jihonnal.

– A feketehajú, akinek az az idegesítő, nagypofájú haverja van?

– Igen.

Junho ellépett tőlem, és rágyújtott egy cigarettára. Azonnal megigazítottam a ruhám, hogy a lehető legkevesebb bőr látszódjon ki. Inkább a pólóm égesse össze, mert több égési sérülést nem tudok kimagyarázni otthon.

– Ne fossál már! Ma nem kapsz verést.

Bármi is ütött aznap Junhóba, hálás voltam érte. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogyan lehetett olyan kegyetlen valaki, mint az ördög, ha közben ilyen jól néz ki. Magas, izmos, és férfias. A hosszúkás arcán szép mandulaszemek őrizték a legnagyobb fegyverét; a tekintetét. A sötét korongban megannyi érzelem kavarog. Már majdnem mindent láttam, egyet kivéve; az őszinte gondoskodást. Volt már haragos, kárörvendő, perverz és halálos is, de még a barátaira sem nézett szeretettel. Mintha képtelen lenne rá.

– Üzletet kötünk – jelentette ki, miután elszívta a dohányt. – A gyűjtőmunka alatt ragaszkodsz hozzá, hogy Jihonnál legyetek. Ha ez megvan, beszámolsz róla, és hozol tőle valamit. Mindegy, hogy mit, csak értékes legyen.

– Azt akarod, hogy meglopjam? – Teljesen elhűltem. Lopjak attól a kedves fiútól?

– A lopás olyan csúnya szó. Használjuk inkább a zálogosítást. Ha keresi rajtad, megmondod neki, hogy nálam van. Onnan már az én dolgom lesz, hogy mit kérek cserébe.

Nem akartam ezt. Belerángatni Jihont ebbe az őrületbe? Az is elég szörnyű volt, hogy én belekerültem. Látni, hogy mást is megaláznak, talán még a pofonoknál is jobban fájt volna.

– Nem – jelentettem ki elszántan. Megvetettem a lábam, belenéztem a fekete szemekbe, és gondolatban keresztet vetettem. Ha meghalok, talán a Mennybe jutok.

– Hogy mit mondtál? – húzta fel a szemöldökét Junho.

–  Nem fogok lopni tőle.

A legrosszabb dolog történt ezután; elmosolyodott. Meg fogok halni – gondoltam, és lehunytam a szemem. Végem van.

Erősen csapódtam a matracra, majd egy kegyetlen láb a hasamra lépett. Nem fájt nagyon, csak éppen annyira fúródott a sarka a gyomromba, hogy érezzem, kitapossa belőlem a szart is, ha tovább ellenkezem.

– Hány darabban szeretnél hazamenni?

– Hagyj békén! – nyüszítettem, amikor a nyomás erősödni kezdett. – Nem… Nem teszem meg.

Az első rúgás az államat érte, a másik telibe talált az orrom. Azonnal vérezni kezdtem, és Junho engedte, hogy oldalra forduljak. A vörös folyadék a koszos anyagra csurgott, miközben újabb és újabb sebeket kaptam a derekamra. Pokolian fájt, de visszatartottam a könnyeim. Ha elsírnám magam, csak még szánalmasabban festenék.

Junho hangja egyenesen a fülem mellől szólt.

– Meg fogod bánni, hogy szembefordultál velem.

Egész úton ez a mondat zengett a fejemben. Tudtam, hogy igaz. Junho nem szokott hazudni, ha büntetésről volt szó. Máskülönben nem is tudott volna parancsolni a bandájának. Az iskolában is sokan hódoltak neki, de igazán csak az Arany Patkányban lehet megszámlálni őket. Folyamatosan ott lebzseltek, és mindent elkövettek azért, hogy legyőzzék az ellenséges csapatot. Az arany és a vörös kendősök között már nem egyszer kitört a bandaháború, ami az esetek nagy részében szirénázó autókkal zárult. Vagy a rendőrök jöttek, vagy a mentők, de már olyan is előfordult, hogy mindkettő.

– Mi történt veled, kicsim? – futott elém anya, és elvette a táskám. Próbáltam elfordítani az arcom, de lehetetlen volt. Már kiszúrta a friss véraláfutásokat.

– Az ebédlőbe menet leestem a lépcsőn. A takarító nem szólt, hogy felmosott – hazudtam.

– Jaj, édesem, lehetnél óvatosabb! Minek kell úgy rohanni?

Hagytam, hogy borogatást tegyen rá, és bekenje az állam, de a többit nem mutattam meg. Ha meglátná, hogyan néz ki a testem, biztosan bemenne az iskolába. Junho és a csapata kapna egy igazgatóit, és még durvábban kínoznának cserébe. Nem szabad beköpnöm őket. Nem csak az suliban vagyok veszélyben, hanem bárhol. Elég leugranom a boltba, és elképzelhető, hogy többé nem jövök vissza.

Leültem rajzolni, hogy eltereljem a figyelmem. Imádtam a ruhákat. Ha befejezem a sulit, Tokyóba megyek, és tervező leszek – fogadtam meg minden egyes verés után. Sikeres és gazdag leszek. A nevemet fogják éljenezni, még azok a mocskok megrohadnak a tetves bárjukban.

A felskiccelt kabátot bepettyezték a könnyeim, és hiába szégyenkeztem, megállíthatatlanul alá gördültek. Gyűlöltem, hogy gyenge vagyok. A lelkem küzdeni akart, de a testem már a végét járta.

– Sehunie, gyere vacsorázni! – kiáltott fel anya. Egy fél füzetet telerajzoltam, mire abbamaradt a sírás.

A leves jól esett, hihetetlenül éhes voltam, annak ellenére is, hogy az érzelmi viharoktól görcsbe rándult a gyomrom. Hálásan befaltam mindent, majd visszazárkóztam a szobámba.

A lecke nem tartott sokáig, az agyam elég jól fogott, kilencre végeztem a másnapi teendőkkel, és maradt időm rá, hogy fürdés előtt edzek egy kicsit. Óvatosan kellett mozognom, hogy ne rontsak az állapotomon, és a derekamat ért új csapások megnehezítették a felüléseket. Végül húszig bírtam. Pontosan öttel kevesebb lett, mint előző nap.

Nem mertem belegondolni, mi lesz, ha már mozdulni sem tudok. Junho megígérte, hogy csúnyán megfizetek a konokságomért, és én hittem neki.

Junho:

Rendesen felhúzott a copfos. Legszívesebben agyonvertem volna, de nem túl sportszerű rugdosni valakit, aki a földön fekszik. Ezt még a taekwondo edzőm tanította, és csak különleges esetekben felejtettem el. Ilyen volt, ha a vörösekkel harcoltam, vagy ha úgy feldühítettek, mint Sehun.

Nem bírtam kiverni a fejemből azt a tekintetet. Ahogy ott állt a falnál, egész testében remegve, de a tekintete lángolt. Hiába aláztam meg ezerszer, hiába verték péppé a haverjaim, az erkölcseiből nem adott alá. Ezt értékeltem benne, még ha nem is látszott rajtam.

A kötelesség és a személyes érzéseim sokszor nem fedték egymást. Bandavezérként meg kellett tartanom a tekintélyem, hiszen nem én voltam a legidősebb, és bár eltitkolhatnám, hogy futni hagytam Sehunt, előbb vagy utóbb úgyis kitudódna. Meg kellett leckéztetnem. Látványosan. Fájdalmasan.

Egész nap azon agyaltam, mit tegyek a kis szöszivel. Se csépelni, se meglopni nem akartam, mert már nagyon unalmas lett. Valami új kellett.

– Hé, Trevor! Mit tennél Sehunnal, ha szabad kezet kapnál? – kérdeztem a segítőmet. Trevor elég jó terveket kovácsolt ahhoz, hogy a hasznát vegyük, de emberileg egy patkány volt, ezért se ő irányította a bandát. Ha átvette volna az irányítást, mindenki a sitten öregedne meg.

– Azzal a kis buzival? Felnyaltatnám vele a padlót, miután jól összepisáltam – röhögött fel. Pár korsó sörön már túl volt.

– Egyéb ötlet? Valami kevésbé gusztustalan?

– Kösd fel a pöcsénél fogva.

Már éppen „véletlenül” lekevertem volna neki egy hatalmas tockost, hogy biztosan belefejeljen az asztalba, amikor megvilágosodtam. Tökéletes büntetés jutott eszembe.

– Köszi, Trevor. Sokat segítettél.

– Ugyan! – legyintett egyet, és majdnem leverte a poharát. – Semmiség.

Kimentem a kocsma elé, és rágyújtottam. Élvezettel szívtam le a füstöt, miközben a csillagokat figyeltem. Tiszta egünk volt. Fekete, átható selyemfüggöny, néhány ragyogó lámpával. Imádtam a csillagokat.

– Hyung! Ne már! – hallottam egy éles nyafogást az utca végéről. – Meg fognak verni.

– Ne üvöltözz már, Jihonie! – morgott az a beképzelt majom, akibe bármikor beletörölném a csizmámat.

Muszáj volt megnéznem, mit csinálnak a gyerekek.

Szándékosan az árnyékban haladtam, a lehető leghalkabban, bár így is eléggé részegek voltak ahhoz, hogy ne vegyenek észre. Egy-egy üveg sör volt náluk, meg pár graffitis flakon. Tizenkét évesen kicsit korán kezdték a piálást.

Jin éppen egy hatalmas péniszt rajzolt a városháza falára, amikor a falhoz lapultam. A heréket kicsit túlméretezte, de egész szép alkotás lett. Ha nem gyűlöltem volna annyira, hasznos tagja lehetett volna a csapatomnak. Volt benne elég bátorság ahhoz, hogy megszegje a szabályokat.

Jihonról ez már nem volt elmondható. Úgy remegett, mint a nyárfalevél, és lázasan kapkodta a fejét, nem közelít-e egy rendőr. Éppen csak arra nem nézett, ahol álltam.

Szívesen odaugrottam volna, hogy halálra rémüljön, de a végén még rám kenték volna a gúnyrajzot. Kinézem a feketéből, hogy akkorát sikítson, hogy még a szomszéd településen is meghallják.

Nem tudtam betelni a látványával. Azok a vékony, hosszú lábak, és a bájos arc minden éjjel kísértett. Oda akartam szegezni a falhoz, és addig ízlelni a finom, rózsaszín ajkait, amíg vörössé nem duzzadnak. Szégyelltem magam, amiért egy férfiról képzelgek, de Jihon olyan szép volt, akár egy lány. Nem, annál sokkal szebb. Mint egy angyal. Egy apró, kölyökangyal, aki tiszta és sebezhető. Meg akarom rontani – gondoltam, és tettem feléjük egy lépést, de Jin elcseszte a pillanatot.

– Ugye milyen jó lett? – karolta át a megszeppent fiút. Miért ér hozzá? Miért nem tűnik a francba, hogy kettesben lehessünk?

– Hyung, menjünk haza! Keresni fognak.

Hyung… Majdnem elhánytam magam. Miért hívja így? Alig lehetett pár hónappal idősebb nála az a mocsok. Talán még annyival sem. Engem bezzeg sosem hív így, ha összefutunk a folyosón. Meg sem szólít. Rám se néz.

– Ji…Honie! – akadt meg egy pillanatra Jin, ahogy a barátja nagyon rántott rajta – Ne rángass már!

Honie…Honey… Igen, Jihon tényleg olyan volt, mint a méz. Édes, szirupos, és vonzza a darazsakat. Ha nem lenne olyan félénk, az egész iskola a lába előtt heverhetne. Nők és férfiak is egyaránt imádnák, de talán jobb is, hogy nincs így. Nem kell, hogy rá nézzenek. Nem kell, hogy szeressék. Hagyják figyelmen kívül, hogy csak az enyém lehessen. Csak az enyém – gondoltam megrészegülve.

– Hyung, gyere már! – húzta tovább Jihon a részeges vandált.

Néztem, ahogy távolodnak, majd amikor elhalt a hangjuk, rágyújtottam egy újabb cigarettára. Az ég most még szebben ragyogott, mintha a csillagok fénye megerősödött volna.

Andalogva sétáltam a szűk utcákon, és elképzeltem, milyen jó műsorom lesz másnap. Sehun hálás lehetne nekem. Nyugodtan választhattam volna Trevor első tervét is.