Truthmates - 3. fejezet: A titoktartó

Jinhae:

A következő egy hét szörnyű volt. Úgy éreztem magam, mint egy bűnöző. Próbáltam elkerülni a bűntény lehetőségét – Jaejoongot –, miközben az őr – Yoochun – folyamatosan szemmel tartott. Először azt hittem, túlreagálom, de amikor egyik reggel kávét vittem a sminkesszékben félig alvó Jaejoongnak, Yoochun oda lépett elém, kivette a kezemből a forró poharat, és ő adta oda neki.

Feldühített, amit csinált. Eddig nem zavarta, hogy jó viszonyban vagyunk, de mióta azt hitte, hogy kavarunk, átkapcsolt pitbull üzemmódba. Nagyon értékeltem, hogy jót akar nekem, de túlzásba esett.

– Yoochun-shi, beszélhetnénk? – hívtam félre vasárnap délután. Addig nem szólaltam meg, amíg hallótávolságon kívülre nem kerültünk, de akkor rögtön a közepébe vágtam. – Fejezd ezt be!

– Micsodát? – kérdezett vissza bután.

– Az ellenőrzést. Jaejoong-shi a kliensem, nincs köztünk több munkakapcsolatnál, és már neki is kezd feltűnni, hogy valami nem stimmel. Mit gondolsz, oppa, mit fog szólni Jaejoong-shi, ha rájön, hogy miattad kerülöm?

– Most fenyegetsz engem? – csattant fel, és amikor elsétált mellettünk egy irodás, halkabban folytatta. – Be akarsz köpni nála? Én csak nektek akarok jót.

– Tudom, és nagyon hálás vagyok, de teljesen félreérted a dolgot. Kérlek, higgy nekem!

Nehéz volt meggyőzni valakit az igazságról, ha folyamatosan azt feltételezte, hogy hazudok, de végül elismerte, hogy talán túlaggódta, és elnézést kért, hogy ilyen kiállhatatlanul viselkedett.

Amikor hétfőn bementem, Yoochun olyan lett, mint régen. Junsuval kedélyesen beszélgetett a folytonos ellenőrzés helyett, és csak néha pillantott felém bocsánatkérően.

– Előző héten elég feszült voltál – szólalt meg Jaejoong, amikor félretűztem a frufruját az útból. – Minden rendben?

– Persze, csak járt az agyam – mosolyogtam rá megnyugtatóan, és felvittem az alapozót. Nem kellett túlsminkelnem, az interjúról csak pár fotó készül, és mivel a hétköznapjairól fognak beszélgetni, inkább csak színt kell adnom a halovány bőrének.

– Min? – kíváncsiskodott tovább. A szemei csukva voltak, nem láthatta, ahogy Yoochun felé lesek, de mintha megérezte volna, hogy nem vele foglalkozom. – Van valami köze ahhoz, hogy Yoochunie mostanában rajtam lóg? Vagy ahhoz, ami a JYJ buli után történt?

Mindent tud – ért a felismerés. Abban biztos voltam, hogy nem Yoochun mondta el neki, de mégis összerakta a mozaikot. Valahogy ki kellett mentenem a barátját, nehogy összevesszenek miattam.

– Az az igazság, hogy féltem, Yoochun-shi talán félreérti, amit látott. Tudod, hogy megöleltél. Hogy talán azt hiszi, hogy a szeretőd vagyok, vagy ilyesmi… És ezért megpróbáltam eloszlatni a feltételezett gyanúját.

– Értem – sóhajtott maga elé. – Már azt hittem, hogy haragszol rám. De most megnyugodtam, hogy nincs így.

A hanghordozása alapján cseppet sem nyugodott meg. Mintha azt mondta volna: „Jól van, lenyelem a hazugságod, hogy megnyugodjon a kis lelked, de tudom, hogy kamuzol”. Bár az is lehet, hogy csak nehezen viselem a lelki nyomást, és képzelődöm – csóváltam meg a fejem, majd elvégeztem az utolsó simításokat.

Átengedtem a helyem Gayoonnak, hogy belője az interjúalany séróját, és leültem a kanapéra. Utáltam hazudni. Jaejoong mindig őszinte volt velem, mégis füllentenem kellett. De mi mást tehetnék? Ha elmondom, amit Yoochun papolt az autóban, biztosan úgy veszi, hogy a barátja beleavatkozik az életébe. És ez még a fiúknál is kiveri a biztosítékot. Sosem láttam őket veszekedni, és nem akartam, hogy miattam kezdjék el.

Amíg az interjú tartott, rajzolgattam. Új sminkeket terveztem Jaejoongnak. A papíron sokszor előfordult már, hogy tökéletesen festett, aztán, amikor felvittem a bőrére, teljesen más árnyalatok kerültek elő, és borzalmas lett az egész. Kicsit olyan volt ez, mint a parfümöknél. Más illatú rajtad, mint a tesztcsíkon.

– Oppa, ráérsz egy pillanatra? – kaptam el Jaejoongot az ajtóban. A vastag sálja teljesen eltakarta az arcát, a napszemüvegétől nem láttam a pillantását, és a füleséből már szólt a zene. Csak a testtartásából következtethettem arra, hogy figyel rám. – Szeretnék pár sminket kipróbálni a napokban. Kérlek, hívj fel, ha ráérsz!

– Most ráérek – húzta lejjebb a sálját, hogy jobban halljam a hangját. – Este lesz csak programom. Ha neked jó, mehetünk.

Gyorsan összepakoltam a cuccaim, és amíg a rajzokkal szerencsétlenkedtem, Jaejoong levette a kabátom a fogasról. Udvarisan felsegítette, majd átkarolt, és az autóig el sem engedett. Először feszélyezett, hogy magához szorít, de amint kiértünk az utcára, azonnal megértettem, miért tette. Rengeteg kamerás lány állt a stúdió előtt, és a biztonsági őrök alig tudták feltartóztatni őket. Vakuk villantak az arcomba, és csak azért nem kellett attól tartanom, hogy azonnal meglincselnek, mert túl egyszerű, túl ronda, és túl staffos voltam ahhoz, hogy azt higgyék, Jaejoong barátnője legyek. Azok a lányok, akik ide jöttek, pontosan tudták, hogy ki dolgozik a kedvencükkel, pedig megpróbáltam elkerülni a kamerák lencséjét.

Sokáig tartott, amíg eljutottunk Jaejoonghoz, több felesleges kört is meg kellett tennünk, hogy lerázzunk pár sasaeng-taxist, de végül szerencsésen megérkeztünk. Jaejoong kisegített az autóból, és megköszönte a sofőrnek, hogy hazahozta.

A liftben szinte azonnal lefejtette magáról az álruhát, és amikor felértünk a huszonötödikre, előkapta a kulcsait. Udvariasan előreengedett ajtóban, majd lesegítette a kabátom, és felakasztotta a cirádás vasfogasra.

– Kérsz inni valamit? – tűnt el a konyha irányában. Fejből tudtam a lakás felosztását. – Van ásványvíz, rostos narancslé, és üdítő.

– Az ásványvíz jó lesz – kiáltottam oda neki, és az ebédlőből odahúztam egy széket dohányzóasztalhoz. A fekete füstüvegre kipakoltam a sminkkészletem, és néhány rajzot, amit mindenképpen ki akartam próbálni.

Jaejoong, amikor meglátta, hogy egy ceruzát sem lehetne letenni az asztalra, tanácstalanul a kezembe adta a poharat. Ittam pár kortyot a vízből, és a földre száműztem a poharat. Elég messze tettem ahhoz, hogy ne rúgjuk fel, de bármikor lehajolhattam érte, ha megszomjaztam.

– Jól rajzolsz – emelte fel az egyik skiccet Jaejoong. – Mondjuk, olyan lennék így, mint a macskanő.

– Azért túlzásokba ne ess! – nevettem fel, és kikaptam a kezéből a lapot. Kicsit tényleg macskás lett a szeme, de szigorúan a férfi vonalon maradtam.

Csendben telt a sminkelés. Jaejoong engedelmesen pihent a székben, és egyszer sem nyitotta ki a szemét, amikor nem szabadott. Mindent úgy csinált, ahogy mondtam.

– Rendben. Tartsunk egy kis szünetet az utolsó előtt! Hagyjunk időt pihenni a bőrödnek!

Jaejoong aprót bólintott, majd kihúzta a távirányítót az egyik párna alól, és halk zenét varázsolt a nappaliba. Kedvesen mosolygott rám, de egyre laposabbakat pislogott. Valószínűleg nem a sminkelés szívta így le az erejét, inkább az előző heti nagy hajtás.

– Ha fáradt vagy, megcsinálhatjuk máskor – ajánlottam.

– Ugyan! Mindek raboljam kétszer a szabadidőd? Már úgyis csak egy van, nem?

Ez jellemző volt rá. Úgy állította be az egészet, mintha rólam szólna. Mintha én lennék fáradt, és nem ő. Mintha csak az én szabadidőm menne rá a próbára.

Leültem a kanapéra, és megittam a vizem maradékát. Jaejoong közben nagyokat ásított, és néha lebukott a feje. Rossz volt nézni, ahogy megpróbálja ébren tartani magát, pedig mondhatná, hogy menjek inkább haza, mert szeretne ledőlni.

Amikor úgy ítéletem meg, eleget száradt a hidratálókrém, és a bőre is kezdi visszanyerni a természetes állapotát, felgyorsítottam a mozdulataimat. Nem pepecseltem, csak nagyjából húztam meg a vonalakat, és az árnyékolás utómunkálatait is minimálisra vettem, hogy minél előbb végezzünk. Én már ennyiből is láttam, hogy jó lesz-e vagy sem.

– Köszönöm a munkád – hajoltam meg, és összeszedtem a felszerelésem. Jaejoong nagyot nyújtózott a székben, és mivel nem tudta, milyen rendszer alapján pakolok, csak a lapokat rendezte egymásra.

Sebesen fűztem a cipőmet az előszobában, és minél előbb szerettem volna eltűnni, hogy nyugodtan pihenhessen, de amikor már kabátban álltam az ajtó előtt, még mindig nem szándékozott kinyitni előttem. A kulcs ott volt a kezében, de csak játszott vele.

– Kérdezhetek valamit? – törte meg az egyre hosszabbra nyúló csendet.

– Persze.

– Kiderült végül, hogy miért akart hazavinni Yoochunie?

Nem tudtam azonnal válaszolni. Meglepetett a kérdése. Azt hittem, lezártuk ezt a témát, de úgy tűnt, jobban piszkálta a csőrét, mint szerette volna.

– Csak udvarias volt. Nem akarta, hogy éjszaka egyedül mászkáljak.

– Biztosan? – kérdezett vissza.

– Persze.

Elszorult a szívem attól az ábrázattól, amit vágott. Mintha csalódott volna bennem. Mintha elszalasztottam volna az utolsó lehetőséget arra, hogy megbízzon bennem.

Amikor megszólalt, a hangja fagyosan csengett.

– Menj haza!

Nem kellett volna elküldenie, hiszen már indultam. Biztosra vettem, hogy azért mondta, hogy éreztesse a haragját. Még visszafordulhattam volna az ajtóban, és kitalálhattam volna Yoochun szájába egy kamuszöveget, de nem tettem semmit.

Jaejoong aprót intett felém, mintha elköszönne, majd határozottan benyomta az ajtót. Még a liftben is azon gondolkodtam, vajon szándékosan vágta be olyan erősen, vagy csak a huzat tehetett róla.

Lehangoltan mentem haza, és azonnal a szobámba zárkóztam, hogy elkerüljem Seungah tekintetét. Bevetettem magam az ágyba, és megpróbáltam kikapcsolni.

Csak este dugtam elő az orrom, amikor a barátnőm már puccparádéban tipegett a tükör előtt. Egy virágmintás mini volt rajta, arany ékszerek, és fekete magas sarkú. A frufruját felcsatolta, és rózsaszín sminket kent fel.

– Randira mész? – kérdeztem gyanakodva. Akkor szokta a jobb kezén hordani a karkötőket, ha pasizni indul.

– Bemutatóestre. A főnökünk résztulaj a bárban, ahol tartják a bemutatót, és elhívott minket szórakozni. Na meg, szerintem üzleteket is akar kötni, mert nagyon sok reklámszakember is ott lesz. Nem ártana már egy jó tévés szereplés egyikünknek sem.

Sok sikert kívántam neki, és indulás előtt még megigazítottam a sminkjét. Seungah sokkal idősebb volt nálam, de gyönyörűnek tartottam. Nyolc évig egy irodában dolgozott, aztán megunta a mókuskereket, és beiratkozott egy modelltanfolyamra. A vizsgái után azonnal munkát kapott egy kisebb cégnél, és azóta folyamatosan azon dolgozik, hogy előrelépjen.

– Mindenki fejét el fogod csavarni, unni – kacsintottam rá, és lelkesen integettem neki.

Seungah sokban hasonlított Jaejoonghoz, ha a szerelmi életüket néztem. Ő sem talált soha egy rendes társat, csak futó kalandjai voltak, amik mindig sírással végződtek. A különbség csak annyi volt, hogy Seungah a rombolás helyett csokoládét pusztított.

Unatkoztam otthon. Nem volt mit csinálnom, és tartottam tőle, mi lesz, ha Seungah tényleg bepasizik. Ilyenkor hozzánk szokta felrángatni az áldozatait, és én utáltam statiszta lenni. Semmi kedvem nem volt hallgatni a szobájából kiszűrődő hangokat.

Reménykedve böngésztem a híváslistám, hátha eszembe jut valaki, akivel elmehetnék valahová, vagy aki megengedné, hogy nála töltsem az éjszakát, de minden munkatársamnak programja volt.

Letörten pörgettem a mobilt az ujjaim között, és csak akkor vettem észre, hogy tárcsáztam valakit, amikor egyre hangosabban hellóztak belőle.

– Bocsánat, véletlenül hívtalak fel, oppa – kértem elnézést Yoochuntól, miközben magamat szidtam a figyelmetlenségért.

– Nem gond. Itthon ülök, és unom az agyam. El akartam menni Jaejoongie hyunggal inni, de valami bemutatóra hivatalos. Junsu meg hallani sem akar piáról a múltkori beszólásom óta. Most biztosan egy fél hónapig fújni fog rám. De ki gondolta, hogy ennyire megbántom?

– Junsu oppa nem haragtartó típus. Biztosan megbékél – nyugtattam. A szőke énekes haragjának, az esetek többségében nagyobb volt a füstje, mint a lángja.

– Ja, olyan, mint egy vulkán. Kitör, aztán elalszik – nevetett fel Yoochun a saját viccén, majd megköszörülte a torkát. – Figyelj, ha már felhívtál, nincs kedved elmenni valahová?

– Nos, ami azt illeti, ráérek.

Lehet, hogy kicsit önző voltam, de el akartam tűnni otthonról. Ráadásul nem ártott barátkoznom Yoochunnal. Ha most elmegyek vele, talán elfelejthetjük azt a hülye kis incidenst, ami tönkretette az előző hetem.

– És hová gondoltad? – kérdeztem. Igaz, hogy Jaejoong a legkeresettebb tag a JYJ-ból, Yoochunnak is sok követője akad, akiktől tarthattam.

– Az legyen meglepetés. A lényeg, hogy melegen öltözz fel! Negyed óra múlva ott vagyok nálad.

Ötletem se volt, mit vegyek fel. Azt mondta, készüljek fel a hidegre, tehát talán nem is számított az öltözékem, de a nő nem tudott nyugton maradni bennem. Nem randira mentem, mégis zavart már a szürke pulcsi, és a világos farmer kombó. Szinte másban nem is láttak.

Felvettem egy fekete fölsőt, ráhúztam egy kötött, vörös garbót, és sötét farmert választottam hozzá. Cipőnek egy zárt, magas sarkú darabot halásztam elő Seungah fiókjából, és a prémszegélyes kabátját is kölcsön vettem. Amikor a tükörbe néztem, egy sokkal nőiesebb Jinhae nézett vissza rám. A szemeimet kihúztam fekete tussal, és némi vöröses púdert tettem fel, hogy illjen a ruhámhoz.

Amikor beültem Yoochun mellé, láthatóan megdöbbent a kinézetemen. Percekig nem tudott megszólalni, csak bugyután bámult.

– Nem megyünk, oppa? – kérdeztem zavartan.

– De… – motyogta, és előre fordult.

Lassan adott gázt, és nagyon óvatosan vezetett a szűk utcában, majd amikor kiértünk a főútra, beletaposott. A sportautó hamar felgyorsult, és úgy morgott, mint egy nagymacska. A műszerfal vörösen izzott, és a fekete bőrülés igazán kényelmes volt.

– Még mindig nem mondod el, hová megyünk? – kérdeztem, amikor piros lámpát kaptunk.

– A titok, az titok.

Végül a Han folyó mellett parkoltunk le. A nagy hideg ellenére is ültek páran a parton, de észre sem vettek minket. Yoochun álruháját senki nem furcsállta, maximum azt hihették, hogy nagyon fázós típus.

– Csukd be a szemed! – kérte, amikor hátrament a csomagtartóhoz.

Türelmesen vártam, hogy kipakoljon, és azon agyaltam, miért nem vettem fel valamit a nadrág alá. Az idő nagyon lehűlt éjszakára, és a szél is feltámadt. A jeges szellő átkúszott a vékony anyagon, és az ujjaim is fázni kezdtek.

– Vezetlek – ragadta meg gyengéden a könyököm Yoochun, és terelni kezdett. Ügyetlenül bukdácsoltam a magas sarkúban, de alig tíz lépés után megérkeztünk. – Most már kinyithatod.

Egy vastag pokrócokból halmozott heverő feküdt a földön, és egy üveg bor várta, hogy kinyissuk, a hatalmas, kötött kosár társaságában.

– Hűha! – nyögtem fel ámuldozva. Még sosem piknikeztem éjszaka, ráadásul a megvilágított Banpo-híd szivárvány vízsugarai még a folyó felszínét is megszínezték.

– Imádok ide járni – ült le Yoochun, és kipakolta a kosár tartalmát. Igazi férfi. Nem tud ellenállni a finom falatoknak. – Gyere, együnk!

Óvatosan letelepedtem a pokrócokra, és segítettem kinyitni a dobozokat. Volt ott minden. Felkarikázott bagettek, gyümölcsök, sajtok, sonkák, zöldségek, és még forró leves is.

– Jó étvágyat! – emelte meg a leveses tálját Yoochun, és egy jó nagy adag tésztát lapátolt a szájába.

Isteni finom volt a leves. Az ízek jól harmonizáltak, a hal nem nyomta el a fűszeres tészta csípősségét, és a forró folyadék engem is átmelengetett.

Yoochun elmagyarázta, milyen gyümölcs passzol legjobban a krémsajtokhoz, és milyen sorrendben érdemes megkóstolnom, majd a saját bagettjeit is elkészítette. Amíg egy camemberteset majszoltam, a folyót figyeltem.

Imádtam, hogy ilyen közel lehetek a vízhez. Olyan tisztának és gyönyörűnek tűnt az esti fényekben. Yoochun is elmerülten tanulmányozta a felszíni fodrozódást, és sokáig nem is beszélgettünk. Aztán a bor kinyitását követően megeredt a nyelvünk. Én elmeséltem, hogy milyen volt a sminkes suli, ő a gyakornokságról beszélt. Meglepően őszinte volt.

– Elég nehéz volt nekem. Én voltam a „külföldi srác”, és egy olyan csapatba csöppentem bele, ahol a tagok már kezdtek összeszokni. Próbáltak kedvesen lenni velem, de láttam rajtuk, hogy csak púp vagyok a hátukon. Ráadásul nehézen viseltem, hogy idegenekkel kell együtt élnem. Sokszor felébredtem éjszaka, és kimentem a nappaliba sírni. Szégyelltem a könnyeimet, de úgy éreztem, ha nem engedem útjára őket, felrobbanok.

– Ekkor barátkoztál össze Jaejoong oppával, igaz?

– Igen, már akkor is nagyon a szívén viselte mások sorsát. Sokat beszélgettünk, és rájöttünk, mennyi közös van bennünk.

Irigyeltem a barátságukat. Biztosan náluk is voltak félreértések, mint minden emberi kapcsolatban, de láttam, hogyan kommunikálnak egymással. Mind a kettőnek a füléig ér a szája, ha a másik a közelében van, és néha fél szavakból is megértik egymást. Hihetetlen, hogy mennyire egy rugóra jár az agyuk. Ez általában Junsu szívatásában mutatkozott meg legjobban. Ha az énekes csinált valami furcsaságot, ezek ketten azonnal összenéztek, és szinte egyszerre mondták ugyanazt a megjegyzést. Talán Yoochun egy kicsit keményebben szokott fogalmazni, de az üzenet mindig ugyanaz.

– És volt már olyan, hogy nagyon összekaptatok? Mondjuk egy lány miatt.

– Ilyen még sosem volt – kacagott fel. – Ha elmegyünk szórakozni, és látom, hogy kiszúrt magának valakit, akkor elvből keresek mást. Mind a kettőnknél elég nyilvánvaló, ha szemet vetünk valakire.

Kíváncsi voltam minden részletre, hiszen Yoochunnal beszélgetve olyan volt, mintha Jaejoong titkait fürkészném, de észben kellett tartanom, hogy ne legyek túl erőszakos. Mégis csak barátok. Én sem teregetném ki Seungah szennyesét más előtt.

Nagyon jól éreztem magam Yoochunnal. Bár Jaejoong sminkese voltam, előfordult már, hogy őt is kezelésbe kellett vennem, mégse társalogtunk soha. Felszínes beszélgetéseink voltak, és többször megpróbált bevonni egy-egy okfejtésbe, de ez, a mostani teljesen más volt.

– Köszönöm szépen az estét – mosolyogtam rá a kocsiban. – Nagyon jól éreztem magam.

Yoochun szinte azonnal elhajtott, amint kiszálltam az autóból, de nem bántam túlzottan. Így elkerülhettük a „Hogyan köszönjek el tőled?” dilemmát.

Amikor beléptem a lakásba, azonnal feltűnt a férficipő. A fekete, magas szárú bakancsot világos bőrből varrták, csak a talpa és az elejét díszítő pánt volt fekete. Katonásan rendezték el a fal mellett, hozzá közel egy kocsi kulcsa hevert, a fogason egy fekete szövetkabát lógott.

Hallottam Seungah hangos sikkantásait a szobájából, és néha egy halkabb férfimorgást is. Már nagyon belelendültek a dologba, és nem akartam megzavarni őket. Elbotorkáltam a szobámba, és kulcsra zártam az ajtót.

Meg akartam kímélni magam minden hatástól, így rányomtam a fejemre a párnát, hogy ne halljam a hangokat, és kikényszerítettem az elalvást.

Amikor éjszaka felriadtam, már csend volt. Kiszáradt a torkom, és nagyon reméltem, a srác elhúzta a csíkot. Nincs is annál kínosabb, amikor összefutunk félúton. Én nem vagyok kíváncsi a mezítelen testére, és szerintem ő sem szívesen mutogatja magát az aktuális „csaja” lakótársának.

Nagyon hangtalanul nyitottam ki az ajtót, és lábujjhegyen kislisszoltam a konyhába. Levettem a polcról a bögrém, és szélesre tártam a hűtőt. Nem tudtam eldönteni, mit akarok inni. A hűs narancslé is pályázott a feladatra, de végül az ásványvíz mellett döntöttem, hátha az jobban oltja a szomjam.

Nem sejtettem, hogy áll valaki a pult mellett. Meg sem hallottam, mikor jött ki a szobából, és majdnem felsikoltottam, amikor észrevettem a körvonalát.

– Te jó ég! A szívbajt hoztad rám! – kaptam a mellkasomhoz, majd amikor nem válaszolt, durván odavetettem. – Amúgy hello.

Elálltam a hűtőtől. A halovány lámpa, ami a jégszekrényben pislákolt, nem adott elég fényt, hogy lássam az arcát. Csak azt tudtam kivenni a félhomályban, hogy magas, és izmos.

Nem emelt ki semmit a hűtőből, csak gyorsan becsukta az ajtaját, mintha fázna. Nem értettem, mit keresett a konyhában. Lehet, hogy lopni akart? Vagy csak wc-re ment, és eltévedt?

– Segíthetek valamit? – kérdeztem óvatosan, hátha szóra bírom. Arra volt bátorsága, hogy megdöntsön egy ismeretlen lányt, de ha összetalálkozik a lakótárssal, annyit se mer megkérdezni, hogy merre találja a mosdót? – gondoltam kuncogva.

Seungah, mintha megérezte volna, hogy valami baj van, előbukkant a szobájából, és csilingelő hangon felnevetett.

– Csak nem eltévedtél, Jaejoong-shi?

Azonnal földbe gyökerezett a lábam. Mozdulni sem bírtam, csak döbbenten pislogtam az alakra, és reméltem, ez egy másik Jaejoong. Végül is, nem ő az egyetlen, akit így hívnak Dél–Koreában. Igaz, hogy körülbelül ennyivel magasabb nálam, és nagyjából ilyen izmos is, de kizárt dolog, hogy a konyhánkban álljon, az éjszaka közepén, miután lefeküdt a barátnőmmel. Nem, Seungah sosem jönne össze vele. Tudja, hogy együtt dolgozunk. Ráadásul honnan ismerné?

Hirtelen beugrott Yoochun mondata: „El akartam menni Jaejoongie hyunggal inni, de valami bemutatóra hivatalos.” Nem hittem el, hogy a sors ilyen kegyetlen játékot űzött velem. Hogy ezek ketten, pont ugyanazon a bemutatón vettek részt?!

Nem akartam elhinni. Hallottam, ahogy Seungah mamusza a közelebb csoszog, és az éles sikkantását, ahogy észreveszi, hogy én is ott vagyok, de mielőtt még magyarázkodni kezdhetett volna, előre nyúltam. A félhomályban csak tippeltem a szögletes árnyra, de amikor kikaptam a telefont a hosszú ujjak közül, azonnal cselekedtem. Megnyomtam a gombot, és az sötétségbe burkolózó férfi arcára irányítottam a kijelzőt.

Egyszerre ejtettem le a márkás telefont, és a fehér bögrét a földre. Az utóbbi ripityára tőrt, és a víz valószínűleg a mobilra fröccsent, de nem törődtem vele, sarkon fordultam, és berohantam a szobámba.

Azonnal bezártam, hogy se Seungah, se Jaejoong ne jöhessen utánam, és a fejemre húztam a takarót. Nem akartam elhinni, hogy ez megtörtént velem.

– Jinhae… – kopogott a barátnőm az ajtón. – Jinhae… Minden rendben?

Nem feleltem. Újra a fülemre nyomtam a párnát, hogy ne halljam a hangokat, és némán sírtam. Ez ezerszer rosszabb volt, mint amikor a nagymellű cicababával kaptam rajta. Itt volt a lakásunkban. Ugyanazon a szőnyegen járt, mint én, ugyanazt a fahéjillatú levegőt szívta be, mint én, de nem engem ölelt. Nem engem csókolt, hanem a legjobb barátnőmet.

Még egy titkot kaptam, amit cipelhettem.

És az egészhez jó arcot kellett vágnom. Nem szabhattam meg egyiküknek sem, hogy kivel kavarjanak.

Vajon marad éjszakára? – fogott el a rémület. Elképzeltem, hogy reggel Jaejoong rántották készít a konyhánkban, és kedvesen felkelt mindenkit, hogy egyen a főztjéből. Émelyegni kezdtem a gondolattól.

És mi lesz ezután? – csaptam rá a matracomra dühösen. Megint elkezd magyarázkodni, hogy neki nem jelentett semmit, és megölel, hogy ne haragudjak rá? Miért viselkedik úgy, mintha a barátnője lennék, akinek vallomást kell tennie? Miért érdekli, hogy mit gondolok róla?

A kérdések körbevettek, és egyre dühösebbé tettek. Ordítani akartam. Átmenni Seungah szobájába, és felképelni azt a szemétládát.

Hiszen tudja, hogy itt lakom. Ő mondta el Yoochunnak a címem. Amikor hazahozta Seungaht – mert biztosan nem véletlenül van ott a slusszkulcsa az előszobában –, miért nem fordult vissza? Miért nem hívta fel magához? Túl bensőséges lenne? Akkor miért nem vitte hotelbe? Az meg túl bunkó? És az nem bunkó, hogy a sminkese – és talán a barátja – lakásában „ereszti ki a gőzt”?

Beszélnem kellett valakivel. Kommunikálnom, mert ha csendben maradtam volna, megőrülök.

Előkapartam a telefont a táskámból, és a takaró alatt sms-t írtam. Ilyen esetben biztosan Seungah-nak szólnék, de ebben a helyzetben rá ugyanolyan mérges voltam, mint Jaejoongra. Hiszen ő is elárult. Ha azt nem is tudja, hogy szeretem, azzal tisztában van, hogy együtt dolgozunk. Mit gondolt? Hogy majd nem derül ki? Hogy nem jövök rá valahogy? Hogy elég későn jövök haza?

Az sms-t ezerszer átírtam, és végül csak két nagyon rövidke mondat lett, de tudtam, hogy elegendő ahhoz, hogy visszahívjon. Yoochun vissza fog hívni ezek után: „Igazad volt. Nem járnék jól vele.”