A világtalanok 2: 5. fejezet - Makacsság

Jihon:

Még át sem léptem az iskola küszöbét, de Junho már jött nyalni. Hogy ő nem gondolta volna, hogy ez nekem ilyen fontos, meg, hogy Jin biztos jönni fog még a városba, és amúgy is miért szívom ennyire mellre ezt az apróságot, ha annyira hiányzik a haverom, hívjam fel telefonon.

– Megváltozott a száma – kiabáltam rá, és amikor mindenki felénk fordult, megigazítottam a táskámat a vállamon. Nem törődve azzal, hogy a suli ügyeletes rosszfiúja csúnyán néz-e rám emiatt, faképnél hagytam.

Rohadtul idegesített, hogy mindenáron ki akart békíteni. Miért olyan fontos neki az, hogy jóban legyünk? Korábban soha nem kereste a társaságom, az utóbbi időben meg úgy tapad, mint a bélyeg. Nem értettem ezt a nagy igyekezetet.

A kémia tanár tanított alsóban is, és nem bírt beletörődni abba, hogy már nem érdekel úgy a tanulás mint régen. Azért, hogy újra lelkesedjek valami iránt, folyamatosan plusz feladatokkal látott el. Végezzek el egy kísérletet, tartsak előadást, leltározzak a raktárban, vagy készítsek plakátokat a természettudományi napra. Néha tényleg úgy éreztem, hogy ver a sors.

Éppen a poros lombikokat törölgettem, amikor megütötte a fülemet egy ismerős hang. Sangchul volt az, Junho egyik embere, de azt nem láttam, hogy kivel társalog. Amit mondott, viszont annál érdekesebb volt.

– Szerinted nem igaz? – kérdezte Sangchul. – Nem láttad Junho arcát, hogy elborult, amikor az a kis nyomorult megvádolta? Mi van, ha azért akadt ki annyira, mert igaz?

– Megvesztél? Kizárt, hogy a főnök meleg legyen. Azt észrevettük volna. Na meg, biztos nem azzal a kis buzigyerek Sehunnal kezdett volna. Az ízlés attól még ízlés marad, mert farkakra buksz.

Majdnem elejtettem a kémcsövekkel teli ládát, amikor összeállt a fejemben, hogy ezek ketten miről is diskurálnak. Sehunról minden nap lehetett hallani valamilyen régi fele sem igaz történetet, ami azt igazolná, hogy a fiúkat szereti, de hogy Junhóval is összehozták… Ki lehetett az a barom, aki azt hitte, hogy ezt bárki is beveszi? Hiszen folyton terrorizáltál. Mondjuk, igaz, hogy így is lehet bántani valakit, de mégis… Sehun csak elmondta volna nekünk. Vagy ha nekem nem is…

Az nem lehet! – lapultam közelebb a falhoz, hátha sikerül jobban áthallanom a téglákon. Jin a hétvégén tűnt fel, és minden pletyka maximum három napig tartott, úgyhogy csak is ő mondhatta ezt. De miért vádolta meg Junhót ilyesmivel? Csak akkor tenne ilyet, ha tényleg igaz. De ha igaz, akkor…

Lecsúsztam a földre, és a gyomrom azonnal összeszorult. Ha Junho tényleg meleg, akkor nem véletlenül kajtat utánam. Talán, azt hiszi, hogy én is… Hogy mi ketten… Nem, az kizárt!

 – És ha mégis? Mi van, ha mégis? – akadékoskodott tovább Sangchul. – Ha mégis igaz, akkor én…

– Mi igaz mégis? – ütötte át a frusztrált fújtatásokat Junho erős hangja, és bár nem engem kaptak rajta, nekem is bennakadt a levegő a tüdőmben.

– Semmi. Csak a töri jegyekről beszélünk. Azt mondják, hogy mindenki egyest írt. Elég szívás lenne – nevetett fel erőltetetten Sangchul, és a cipője távolabb kopogott tőlem, de perceken belül megállt.

Fájdalmas nyögés, test csapódása a padlóhoz, felborult szék, és az ismeretlen ijedt szisszenése. Megtehettem volna, hogy feltérdelek, és kilesek az ablakon, ami átmutat a kémiaterembe, de nem kockáztathattam, hogy meglátnak.

– Megkérdezzem újra, vagy magadtól is elmondod, hogy miről van szó? – Újabb bútortolás, Junho valószínűleg felhúzta a földről Sangchult, és „nekitámasztotta” az egyik padnak.

– Csak arról beszéltünk, amit az a gyökér Jin gyerek mondott…

Szóval igazam volt. Jin tényleg megvádolta Junhót azzal, hogy kavartak Sehunnal. Még ha haragudik is a volt barátunkra, nem kellett volna ezt mondania. Most újra közellenséggé tette az aranypatkányok között.

– Szerinted én buzi vagyok?

– Nem, főnök.

– Akkor kinek hiszel jobban, a hülyegyereknek, vagy nekem?

– Neked, főnök.

– Ajánlom is! Ha még egyszer meghallom, hogy ilyeneket mondotok a hátam mögött, fellógatlak titeket a vörösek zászlórúdjára, aztán úgy jöttök le onnan, ahogy tudtok. Megértettük egymást?

Még azután is a szertárban maradtam, hogy kimentek a teremből, és a jelzőcsengő végigsöpört az épületen. Fel kellett dolgoznom a hallottakat. Ismertem Jint, és azt is elhittem volna neki, ha azt mondja, hogy UFO-k rabolták el az éjjel, úgyhogy kérdés sem fért ahhoz, kinek az állítását tartom igaznak. Junho egyébként sem vallotta volna be a haverjainak, hogy meleg, azonnal kidobták volna a bandából, hiába ő a legidősebb és a legerősebb. Az ilyesmit nem tűrik meg a „gengszterek”.

Kótyagosan baktattam a folyosón, nem törődve azzal, hogy észre vesz-e egy arra járó tanár, vagy sem. Kimentem az udvarra, és leültem a kerítés mellé. Nem volt semmi bajom a melegekkel, de egy kicsit hátborzongató érzés volt, hogy Junhónak valószínűleg bejövök, és én együtt ettem vele a családi asztalnál a szüleim társaságában, akik azóta is róla áradoznak – na, jó csak anya, apa maximum a festést dicséri.

A térdemre hajtottam a fejem, és mindennél jobban kívántam, hogy Jin jelenjen meg a semmiből és oldja meg a problémáimat. Ehelyett azonban csak cigarettafüstöt, és kellemetlen gyomorgörcsöt kaptam.

– Mostanság jó sokat lógsz. Mi lesz így a jófiúsággal? – kérdezte Junho, és leült mellém.

– Sosem voltam jófiú – motyogtam, és fel akartam állni, de visszahúzott.

– Tényleg ennyire haragszol rám? – tette a kezét a vállamra, mire azonnal végigfutott bennem a remegés, és durván lelöktem onnan.

– Ne érj hozzám!

Láttam, ahogy Junho keze ökölbeszorult a térdén, és vártam, hogy fejbe kólintson vele, de csak mélyebbet szívott a cigarettájából, és hátradöntötte a fejét a kemény vashoz.

– Miért akkora bűn az, ha jóban akarok lenni veled? Nekem nem lehetnek normális barátaim, csak olyanok, akik tudnak verekedni, meg inni? – kérdezte elkínzott hangon.

Bűntudatom lett. Egyetlen egyszer sem adtam meg Junhónak a lehetőséget, azonnal fenntartásokkal kezeltem, és abba bele sem gondoltam, hogy talán tényleg csak a barátom szeretne lenni. Hiszen, valljuk be őszintén a bandája nem éppen lángelmékből áll. Talán Junho nem is volt olyan buta, mint amilyennek tűnt a kakaskodások között.

– Lehet, hogy igazságtalan voltam veled, de… Fogalmam sincs, hogy miért pont velem akarsz barátkozni. Ha esetleg valamilyen bensőségesebb oka van, akkor…

– Várjál-várjál! – hajolt előre Junho, és mélyen a szemembe nézett. A tekintete egyszerre volt mérges, zavaros, kétségbeesett, és szomorú. – Mit is akarsz te most pontosan kérdezni?

– Én…Én…tetszem neked? – nyögtem ki elvörösödve, és nem bírtam tovább tartani a szemkontaktust. Annyira kínos volt ez az egész. Hogy ilyesmit tárgyalok Junhóval…

Junho hangosan felkacagott, majd frusztráltan összetúrta a haját, és a homlokát a térdének ütögette. Én megpróbáltam nagyon picire összehúzni magam, és eltűnni, de mivel ezt nem tehettem meg, csak remélhettem, hogy hamar túljutunk ezen.

– Szóval te is hallottad a pletykákat, mi? Amivel megvádolt a nyomorék haverod.

– Nem nyomorék – keltem fel Jin védelmére kicsit erényesebben, mint az adott helyzet megengedte volna.

– Akkor minek nevezzek valakit, aki össze-vissza vádaskodik, csak mert féltékeny, hogy velem töltöd a szabadidőd?

– Akkor te és Sehun nem voltatok együtt?

– Dehogy voltunk! Mikor járnék én vele? Te jó ég! Ennyire szar lenne az ízlésem?

– Sehun rendes fiú… – motyogtam, bár még mindig haragudtam rá. Az nagyon nem volt rendes tőle, hogy köszönés nélkül elment, de akkor is rosszul esett hallani, hogy folyamatosan bántják.

– Én a lányokat szeretem… Nem tetszenek a fiúk.

– Akkor jó! – bólintottam, és le akartam végre zárni ezt a témát.

Még mindig rohadtul haragudtam rá, amiért nem szólt, hogy Jin a városban volt, de közben gyötört a bűntudat is, hogy igazságtalan voltam vele. Nem tudtam sokat Junho családi hátteréről, csak az biztos, hogy egyedül élt, és soha nem láttam a szüleit. Ha belegondoltam abba, hogy milyen lenne hazamenni egy üres házba, és magányosan megenni az esti vacsorát, eléggé elkenődtem. Én szerettem az embereket, és igaz, hogy mióta Jin lelépett sokszor bezárkóztam a szobámba, de akkor is tudtam, hogy a családom ott van a házban, és mellettem áll. Vajon Junho is mindig számíthatott a bandára? Vagy ez csak olyan második út számára, ami jobb a semminél?

– Jól van, leszek a barátod, ha megígéred, hogy nem szidod többé Jint, és nem kényszerítesz rám olyat, amit nem akarok. Furcsa nekem a baráti társaságod, és nem tudok azonnal lespanolni velük, de… Veled szívesen lógok, ha tényleg nincs semmi furcsaság a közeledésedben.

– Rendben. Benne vagyok – nyújtotta a kezét, amit kissé megszorítottam, majd felküzdtem magam a földről.

– Visszamegyek a terembe.

– Jó, menj csak tanulni – ugratott kissé, majd lágyabbá tette a hangát. – Délután nincs kedved elmenni a cukrászdába? Ennék valami édeset.

– Oké, elmehetünk.

A hátsó padban majdnem halálra untam magam, és ha kínoztak volna, se tudtam volna megmondani, hogy miről volt szó. Úgy untam már a sulit. Semmi értelme nem volt az egésznek. Úgy sem akartam egyetemre menni. Valószínűleg a kisboltban fogok dolgozni, ahhoz meg nem kell diploma, elég, ha tudom kezelni a kasszát, és felpakolom a polcra az árut. Egy kisvárosban nem lehet túl sok életcélja az embernek, ahhoz meg nem vagyok már elég kitartó, hogy mindenből ötöst produkáljak. Kitűnő átlag nélkül aligha vesznek fel még Tokyó legbénább egyetemére is.

Délutánra annyira elkenődtem, hogy jól esett krémes édesség, és Junho is elég jó társaságnak bizonyult. Valószínűleg láthatta rajtam, hogy rossz a kedvem, mert folyamatosan valamilyen vicces történetet mesélt. Azt azonban egyszer sem kérdezte meg, hogy mi a baj, és nem akart váll se lenni, amin kisírhatom magam. Ezt nagyra értékeltem. Utáltam, hogy babusgatnak, és úgy keleznek, mint egy kisgyereket.

Nem figyeltem arra, hogy kik jöttek be az ajtón, miután az apró csengő csilingelni kezdett, de az feltűnt, hogy Junho teste megfeszült. Gyorsan hátra akartam pillantani, hogy vajon mi ijesztette meg ennyire, de amikor hirtelen megfogta a kezem, teljesen lefagytam. Apró nemet formált a szájával, de akkor se mozdultam volna meg, ha nem figyelmeztet.

– Nézd, már! Az árvafiú lecserélte a szöszit egy feketére? – csattant egy harsány hang az asztalunk mellett, majd két hatalmas tenyér támaszkodott meg a világos felületen. Nem mertem felnézni az alakra, de a nadrágja oldalán szinte virított a vörös kendő. Szóval Junhoék egyik ellenfelébe sikerült belebotlanunk. Csodás…

–  Eltakarodnál innen? – kérdezte Junho indulatosan, és úgy szorította a villáját, mintha fegyver lenne, és bármelyik pillanatban ledöfhetné vele az ellenfelét.

– Mitől félsz ennyire? – provokálta tovább a tag. – Hogy elveszem tőled? Nézzünk csak egy kicsit! – emelte fel hirtelen a fejem, és fájt, ahogy megszorította az állam. Olyan hangosan nevetett, hogy azzal teljesen összezúzta az önbecsülésemet. – Minek kellene nekem egy kismacska? Karmoltassalak össze titeket vele? Nem hiszem, hogy túl hasznos fegyver lenne.

– Akkor talán hagyd is békén, és húzd el innen a beled!

– Nem is tudom… Valamiért biztosan fontos neked, ha vele lógsz. Ő lenne az új háziállatod? Szeretsz vele cicázni, mi? – cirógatta meg az arcom, és nem kicsit lepődött meg, amikor elütöttem a kezét.

– Hagyjál békén! – mondtam halkan, és az ablak felé fordultam.

Utáltam, ha idegenek hozzám érnek. Főleg, ha ilyen undorítóan teszik. Nagyon fontolgattam, hogy teljes külsőt váltok, és mondjuk befestem a hajam szőkére, és olyan rövidre vágatom, mint Junho, hogy ne nézzek ki ennyire macskásan. Amikor Jin így hívott, az sosem zavart, örültem, hogy aranyosnak tart, de kezdett a fejemre nőni ez a dolog. Mindenki csak egy aranyos, szende fiúnak tartott a nagy szemem, és a dús, tépett hajam miatt, de nem voltam az. Ki tudtam állni magamért, ha kellett.

– Mit nyávogsz, tökmag? – gúnyolódott, és összeröhögtek a haverjaival.

– Azt, hogy húzz innen a faszba, mert senki sem kíváncsi a hülye dumádra.

– Hűha! – folytatta tovább a parádézást, amivel egyre jobban felhúzott. – Halljátok, srácok? Júj, de kemény itt valaki! Mire vered úgy magad, kisfiú? Hogy ezzel a vesztessel lógsz?

– Nem. Arra verem magam, hogy én iskolázott vagyok, te meg egy kiskocsmai bunkó paraszt, aki háromig se tud elszámolni.

Meg sem lepődtem, amikor a galléromnál fogva felhúzott a székről, és nekinyomott az üvegnek. Tartottam a szemkontaktust, és nem kezdtem el könyörögni, hogy engedjen el. Junho már egyébként is talpon volt, és az egyik pincér is vészesen közeledett felénk.

– Mit művelnek maguk itt? Hagyják békén a vendéget, és távozzanak! – szólította fel a bandát, de a fővezér még pár percig fogva tartott, és az arcomba sziszegett.

– Ezt még vissza fogod kapni, te kis köcsög.

Nem kontráztam vissza, csak megrántottam az ingem, amikor elengedett, és visszaültem az asztalhoz. Junho enyhén döbbentnek tűnt, de nem foglalkoztam vele, csak levágtam egy falatot a krémesemből, és a számba toltam. Az adrenalintól még remegett kissé a térdem, de az asztal alatt ezt szerencsére nem láthatta.

– Mindig meglep, amikor ilyen határozott vagy, de nem kellene többször belekötnöd. Veszélyes alak.

– Ő kezdte – rántottam meg a vállam, és ittam egy kortyot a kávémból.

A továbbiakban nem került újra szóba az ellenfél csapat, meg a hirtelen megtalált bátorságom, inkább megkértem Junhót, hogy meséljen még a bandás nyaralásról, amin olyan sok vicces dolog történt. El akartam vonni a figyelmem a korábban történtekről, mert azért még a fülemben csengett a fenyegetés, és tisztában voltam vele, hogy nem tudom megvédeni magam egyedül. Ha meg akartam úszni egy kiadós verést, Junho közelében kellett maradnom.

Úton hazafelé folyton azt lestem, mikor támadnak ránk, és ez a kísérőmnek is feltűnt.

– Ne aggódj, nem fognak elkapni. Csak rád akart ijeszteni. Ha eléggé meghunyászkodsz a következő találkozásotokkor, az elég lesz neki.

Junho jobban ismerte ezt a közeget, mint én, úgyhogy hittem neki. Számtalanszor csatázhatott már azonnal a srácokkal, bár azt nem értettem, hogy mi értelme ennek. Nem mindegy, hogy ki játszik a kosárpályán? Úgy sem lehetnek folyton ott. Kicsit olyan volt ez nekem, mintha a homokozóban veszekednének az ovisok a lapáton.

– Junho… Kitaláltam, hogyan bizonyíthatnád, hogy tényleg a barátom szeretnél lenni.

– Éspedig?

– Holnap ellógom a sportnapot, és felmegyek Tokyóba megkeresni Jint. Ha eljössz velem, és segítesz megtalálni, elhiszem, hogy fontosabb neked a barátságunk, mint a nézeteltérésetek.

Junho sokáig nem válaszolt, de az arcán nem látszódott semmilyen érzelem, teljesen komoly maradt. A tekintete fekete ásványként fénylett, de nem tudtam olvasni belőle.

– Jól van – nyögte ki végül, és felém fordult. – Mikor akarsz indulni?

– Nyolckor. Úgy csinálok, mintha suliba mennék, hogy otthon ne fogjanak gyanút, és az állomáson találkozunk.

Tudtam Jin elérhetőségét, ezerszer megcímeztem már neki a leveleket, úgyhogy fejből vissza tudtam mondani az egészet, de korábban nem mertem személyesen odamenni. Az hittem, nem kíváncsi rám, de a hétévén találkozni akart velem, és tisztázni akartam, miért nem kerestem fel. Látni akartam. Megölelni. Megérinteni. Együtt nevetni vele.

Hyung!

Holnap találkozunk.

Csak ennyit írtam le aznap a fiókomnak, több nem kellett. A maradékot majd elmesélem személyesen.

Junho:

El sem hittem, hogy Jihon ezt kérte tőlem. Végre megszabadultam attól az idegesítő kis görcstől, rám mosolygott a szerencse, és megkaphattam őt, erre elég volt egyetlen egyszer feltűnnie a városban Jinnek, és mindent elrontott. Nem elég, hogy Jihonie megharagudott rám, de még a banda előtt is beégetett. Legszívesebben nyakon ragadtam volna a kis taknyos Jint, hogy addig üssem, amíg egy véres húscafat nem marad belőle.

Soha életemben nem gyűlöltem még senkit ennyire. Mindent elrontott, és folyton az utamban állt. Ráadásul úgy tűnt, hogy Sehun is pofázott neki, pedig megbeszéltük, hogy a haveroknak nem mond semmit. De hát, mit is vártam tőle? Bizonyára ez volt a bosszúja, azért, amit tettem vele. Kicsinyes idióta!

Jihon nem volt megtörhetetlen, csak nagyon makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy neki csak és kizárólag Jin a barátja. Ráadásul nem ismertem elég jól, így nem tudtam, hogyan közelítsek felé. Arra már rájöttem, hogy utálja, ha a külsejével piszkálják és indokolatlanul hozzá érnek, de azt, hogy mit szeret, mi érdekli, és hogyan lehet levenni a lábáról, azt nem tudtam. A Tokyói út alatt azonban lehetőségem adódhat arra, hogy jobban kiismerjem.

De mit fogok tenni, ha találkoznak? Voltam olyan ostoba, hogy visszaírtam Jin felborító üzenetére, és a gyökér talán összerakta a képet. Biztos voltam benne, hogyha elmondja Jihonnak, hogy én kapom meg az e-mailjeit, a kis angyalka sosem áll szóba velem újra. Valahogy el kellett érnem, hogy ne találkozzanak. De mégis, hogyan? Jihon tudja a lakcímet, még azzal sem trükközhetek, hogy elveszem tőle a cetlit, és átírom a kerületet.

Megőrülök! – gondoltam, és újratöltöttem a poharam. Nem akartam nagyon lerészegedni, mert másnaposan zsémbesen viselkedtem, és formában kellett lennem az utazáskor, hogy elnyerjem Jihon szimpátiáját.

Vajon tényleg együtt voltak? – morfondíroztam. De a „bőröm a bőrödön”, meg a „tested remegése a karjaimban” tökre erre utalt, hiába játszotta el Jihon, hogy ő nem vonzódik a fiúkhoz. Jinnel ezerszer láttam őket ölelkezni, és amikor kilestem a kerti beszélgetésüket, akkor is úgy zárta a karjába Jin, hogy felforrt tőle a vérem. Lehet, hogy nem keféltek, de biztos voltam benne, hogy kósza érintések, és apró csókok történtek közöttük. Történnie kellett valamilyen belsőséges dolognak, különben nem viselkedtek volna így egymással.

Ráütöttem egyet az asztalra, amikor eszembe jutott a levél vége. „Tudom, hogy engem szeretsz, ahogy én is téged. Az az alak csak egy idegesítő harmadik lehet a kapcsolatunkba, aki azonnal kiesik, amint újra egymásra találunk” Legszívesebben beleordítottam volna Jin arcába, hogy soha a büdös életbe nem fogja többé látni Jihont, mert már az enyém, de pontosan egy éjszaka választott el attól, hogy ez a szörnyűség megtörténhessen. Jin túl sokat tudott, és túl sokat pofázott. Azt hittem, ha kikerül a képből, többé nem lesz gondom vele, de csak még veszélyesebbé vált.

Szét foglak morzsolni, és megszerzem, ami a tiéd volt – fogadtam meg, és legurítottam az utolsó kör whyiskit. Másnapra szép adag szerencsére volt szükségem, így hamar ágyba bújtam, és elmorzsoltam egy könyörgést, mielőtt lehunytam volna a szemem. Jihonnál nem lehetett semmi fontosabb.

Jin:

Izzadt a tenyerem, ahogy a kovácsoltvas kerítés mellett álltam, ahonnét folyamatosan rajzottak ki a művészgyerekek. A twitterképek alapján tudtam, hogy barna kobakot kell keresnem, még ha ösztönből a szőkéknél is álltam meg.

A csengetésnek már réges-régen vége volt, és már attól féltem, hogy elvétettem a megfigyelést, amikor végre megismertem a hosszú pillákat. Sehun egészen máshogy nézett ki a barna hajával, és a ruhája sem volt már olyan színes és csillogó, de továbbra is stílusos és divatos maradt, csak egy sokkal visszafogottabb szinten.

– Sehun! – kiáltottam oda, és nagy mozdulatokkal integettem neki. Ő azonnal megtorpant, és ijedten kutakodott a kapu körül, mintha attól félne, hogy valaki velem jött, majd odaszólt valamit a barátjának, és odasietett hozzám.

Éppen nyitottam volna a szám, hogy valami vicceset mondjak, amikor erősen megragadta a kabátomat, és húzni kezdett maga után. A vonásai dühösnek tűntek, és bár számítottam rá, hogy nem fog a nyakamba ugrani, azt nem gondoltam volna, hogy ilyen zabos lesz.

– Mit keresel itt? – kérdezte ellenségesen, miután az épület takarásába rángatott. Ennyire szégyelli, hogy van egy kisvárosi barátja?

– Gondoltam, meglátogatlak – rántottam meg a vállam, és reméltem, hogyha nem veszem fel a sértett ábrázatom, talán ő is megenyhül. Végül is, majdnem egy éve nem láttuk egymást, neki is furcsa lehetett, hogy előkerültem a semmiből. Meg kellett értenem, hogy nem örül nekem azonnal.

– Rendben, akkor most el is mehetsz. És ne gyere ide többet!

– Sehun, most miért vagy ilyen? Barátok vagyunk, nem?

– Nem! – csattant fel dühösen. – Én lezártam azt az életemet, és nem akarom, hogy újra bármi közöm legyen ahhoz a kisvároshoz, vagy azokhoz, akik ott élnek.

Ez elég durva volt. Nem csak azért, mert teljesen abszurdnak gondoltam, hogy az ember így megtagadja a múltját, hanem azért is, mert nem szolgáltunk rá erre. Bármi is okozta Sehun hirtelen távozását, arról mi nem tehettünk.

– Sehun beszélni szeretnék veled valamiről. Tényleg belehalnál, ha rám áldoznál egy negyedórát?

Sehun sokáig vívódott, majd a kezembe nyomott egy cetlit, és megkért, hogy abban a kávézóba várjak rá. Aprót bólintottam, és nagyon reméltem, hogy mire csatlakozik hozzám, már leküzdi a morcosságát.

Rendeltem egy jegeskávét, és leültem az ablak melletti boxba, hogy biztosan észrevegyen. Tanácsot akartam kérni tőle, hogyan védjem meg Jihont. És hogy egyáltalán mit akar tőle egész pontosan Junho. Ha bántani fogja, vagy belekeveri valamilyen illegálisba, esküszöm, hogy addig gyűjtöm ellene a bizonyítékokat, amíg le nem csukatják.

– Mit szeretnél? – kérdezte Sehun azonnal, amint leült velem szembe. A testtartása és a tekintete is elutasító volt. Tehát nem lett jobb a kedve – konstatáltam letörten, és belevágtam a közepébe.

– Te tudod, hogy mit akarhat Junho Jihontól?

Sehun arcizmai megrándultak a nevek hallatán, és remegett a hangja, amikor kért egy narancslevet a pincértől. Szívesen rákérdeztem volna, hogy Junhónak van-e bármi köze ahhoz, hogy faképnél hagyott minket, de Jihon ügye fontosabb volt, és nem is voltam biztos benne, hogy válaszolna más kérdésre. Még ehhez sem könyvelhettem el a segítését.

– Hogy-hogy Jihon nincs itt? Ti mindig párban jártok, nem?

– Fél éve felköltöztünk a szüleimmel Tokyóba, Jihon meg lent maradt. Úgy volt, hogy tartjuk a kapcsolatot, de a levelem sosem érkezett meg hozzá, és tegnap rájöttem, hogy miért. Valaki meghackkelte az e-mail fiókomat, és elég erős a gyanúm, hogy Junho volt.

–  Hát, Junho biztosan nem elég ügyes ehhez, de lehet, hogy van valaki, akit megkért, hogy tegye meg neki. És ha így is van… Mi közöm nekem ehhez?

– Sehun, az istenért! Barátok voltunk. Miért nem segítesz? Jihon nem tehet semmiről, és félek, hogy az az alak bántani fogja.

– Jihont sosem fogja bántani – mondta, és amikor kihozta a pincér az italát, bele sem kóstolt, csak elővette a pénztárcáját, és azonnal fizetett. – Mindig is ő kellett neki. Olyan a számára, mint valami istenség. Nem kell félned attól, hogy megveri, vagy tönkreteszi a cuccait. Jihont a tenyerén fogja hordozni, és mindent megad neki, amit csak kíván.

Amikor felállt, és ki akart menni a kávézóból, elkaptam a karját. Nem hagyhatott csak így ott. Nem vághatta az arcomba, hogy Junhónak tetszik a barátom, aztán sétálhatott el, mintha nem is ismernénk egymást. Nem ezt érdemeltük azok után, hogy kiálltunk mellette, amikor senki sem tette.

– Ne Jihont hibáztasd azért, mert Junho nem téged szeretett.

– Mit tudsz te? – rivallt rám, és kirántotta a csuklóját a szorításból. – Nem érdekel, hogy Junho hányszor bassza meg Jihont, nem az én ügyem. Ha meg akarod akadályozni, akkor tessék, hajrá, a te dolgod! Engem hagyjatok ki ebből!

– Hogy lehetsz ilyen? Nem ezt érdemeljük tőled. Annyi mindent tettünk érted.

– Az a Sehun, akit ti ismertetek, már megszűnt létezni. Törődj bele, és hagyj békén! Nem akarom, hogy többé a közelembe gyere. Felejtsd el, hogy hová járok iskolába, és azt is, hogy valaha ismertük egymást.

Nem erre számítottam. Ennek a beszélgetésnek nem így kellett volna történnie. Sehun tényleg úgy viselkedett, mintha egy másik ember lenne, és hiába győzködtem volna, nem figyelt volna az észérvekre. Hagytam, hogy elmenjen, és egyedül kortyoltam tovább a kávémat. Valamit ki kellett találnom Junho ellen.

Csak személyesen érhettem el Jihont, mert az elektronikus és postai utat lezárta a szemétláda. Hétvégéig viszont várnom kellett azzal, hogy leutazzak, mert apa szíjat hasított volna a hátamból, ha lógok a suliból. Az otthoni telefonjuk folyton azt jelezte, hogy ilyen szám már nem létezik, és Jihon telefonja is folyamatosan kikapcsolást jelzett. Bárki is segített Junhónak, nagyon értett a kütyükhöz, és legszívesebben megetettem volna vele az összes kiselejtezett flopit az infószertárból.

Anya látta rajtam, hogy le vagyok törve, úgyhogy rá sem kérdezett, hogy milyen volt a találkozóm Sehunnal. Szerettem volna elmondani neki, hogy mi történik most velem, és mennyire félek attól, hogy bántani fogják Jihont, de nem tudtam szavakba önteni az érzéseimet. Ráadásul azt sem tudtam, mit szólna, ha kiderülne, hogy a melegség nem csak statisztikai adat, hanem szerves része volt az életünknek. Sehun többször is aludt nálunk, és nem akartam bizonygatni, hogy én nem vonzódok a fiúkhoz. Még csak az hiányzott volna, hogy ez állandó témává váljon a vacsora mellé.

Jihonie!

Ma találkoztam Sehunnal. Szinte rá sem ismertem. Annyira megváltozott. Nem a külseje, azt láttam twitteren. A személyiségé lett más. Önzővé vált, és azt mondta, nem érdekli, hogy mi van velünk. Most mondd meg! Hogy lehet ilyen szívtelen? Ki segített neki Junho ellen, ha nem mi? Ki másolt a füzeteit, ha nem te? Hogyan tehet úgy, mintha semmi sem történt volna?

Felhúzott. És az a mocskos Junho is felhúz, aki körülötted legyeskedik. Alig várom, hogy hétvége legyen, és beszélhessünk. Sok mindent kell mondanom neked. Sőt, arra is gondoltam, hogyha nem száll le rólad, akkor nem érdekel, hogy mit mondanak anyáék, de bejárós leszek, és odaköltözöm hozzátok. Vagy éljünk együtt a házunkban. Már nagy fiúk vagyunk, nem? Te még főzni is tudsz, úgyhogy éhen se fogok halni. Mit szólsz hozzá? Leszel a lakótársam?

Vigyázz magadra, Jihonie, és ne bízz abban az emberben! Nem bízz egyetlen szavában se!

Az üzenetet csak a telefonomba írtam, és tisztába voltam vele, hogy Jihon nem olvassa, de azért egy kicsit megnyugtatott. Amikor lehunytam a szemem, Jihont láttam az oldalamon, Junhót pedig egy elzárt, fehér helyen, aminek az ablakát lerácsozták, és csak kóddal lehetett bemenni hozzá. Nagyon reméltem, hogy tényleg egy ilyen helyre fog kerülni, ami elég távol van Jihontól, és ahonnét nem tud többé ártani nekünk.