My dear English teacher (Junsu x Yoochun)

Yoochun:

Jaejoong gondterhelten rázta a fejét, miután Junsu elviharzott, én meg csak mosolyogtam. Olyan hirtelen haragú volt. Nem mondtam semmi olyat, amivel megbánthattam volna, ő mégis faképnél hagyott minket azzal a szöveggel, hogy letöröm a lelkesedését.

– Miért kellett kijavítanod, Yoochunie? Olyan lelkes volt – fordult felém Jaejoong. A fekete haja belelógott a szemébe, ami az italgőztől most még kerekebbnek tűnt.

– Én csak segíteni akartam. Miért, az jobb, ha a rossz rögzül be neki?

– De mindig belekötsz abba, amit mond. Szerinted ez jó?

– Velem szokott nevetni – emlékeztettem a bandavezért. Nem értettem, miért én lettem a rossz azért, hogy segíteni akarok Junsúnak. Végül is, én vagyok az a bandából az, aki tud angolul, egyértelmű, hogy segítem a társamat.

– Azért, mert veled nevet, még nem biztos, hogy jól esik neki. Engem persze sosem javítasz ki. Vagy ha igen, nem úgy, mint őt.

– Azért hyung, mert te nem szoktál angolul beszélni. Ő meg, ha nem szólok neki, akkor képes, és teljes magabiztossággal nyomja a hülyeségeket. Most hagyjam, hogy leégesse magát?

Nem tudtam meggyőzni Jaejoongot, hogy én csak kedves próbálok lenni, és mindezt a bandatársunk érdekében teszem, ő továbbra is azt szajkózta, hogy igazságtalan, és gonosz vagyok Junsúval.

Hogy megcáfoljam az ellenem felhozott vádakat, elhatároztam, hogy nyelvvizsgairodát nyitok. Persze nem hivatalosat, csak privátot, egyetlen tanuló számára. Jaejoonggal kísérleteztem ki a részleteket, mielőtt szóltam volna az érintettnek.

A hyungom gyűlölte, hogy befogtam tanulni, és többször rám szólt, hogy ő nem ér erre rá, és idegrendszere sincs hozzá, hogy kitöltse a feladatokat, de végül mindig maradt.

– Tényleg fel kell olvasnom hangosan? Nem elég, ha rákérdezek a szavakra, amiket nem értek? – kérdezte. Én, szigorú tanárként bólogattam, és még a szemüvegemet is felvettem, hogy jobban hozhassam a szerepet.

Jaejoong nekiveselkedett, de ugyanúgy járt, mint minden alkalommal, befeszült, és ettől kész borzalom lett a teljesítménye. Tudtam, hogy érti, amiről olvas, mégis döcögött, és szörnyű akcentussal mondta ki azokat a szavakat, amikről biztosra vehettem, hogy amúgy ki tudja ejteni. Bezzeg, ha japánul kellett volna beszélnie, nem szerepel le ilyen csúfosan.

– Hyung, miért nem bízol magadban? – kérdeztem, miután kínkeservesen a végére értünk.

– Nem tudom. Megrémít ez a nyelv. Olyan sokan beszélik.

Az angol tényleg világnyelv volt, de Japánban is sokan éltek, úgyhogy ezzel nem győzött meg igazán. Mégis leültem mellé, és együtt átvettük a szavakat. Jaejoong lelkesen jegyzetelt, és mindenre odafigyelt. Annyira megtetszett neki, hogy így foglalkozom vele, hogy azt mondta, ha Junsúval végeztem, ő is szívesen beiratkozna hozzám. Megértettem, hogy előttem szívesebben vállalja a gátlásait, mint egy idegen előtt.

Az angolórák tehát jó hangulatban teltek miután összeszoktunk, és kikísérletezhettem, hogy milyen szintű feladatokat csináljak. Nekem ugyanis egy csomó minden egyértelmű volt, de Jaejoong semmit nem értett, így lejjebb vittem a követelményeket. Például, kihagytuk a perfect igeidőket, és csak a nagyon alapokat tanítottam meg. Két jelen, két múlt és egy jövő. Jaejoongnak igaza volt, ezekkel bőven el lehetett boldogulni. Sőt, a past continuous is nyugodtan kimaradhatott volna, de mivel nagyon nem különbözött a jelen idejű párjától, bent hagytam. Nem baj, ha gyakorolják az -ing-es alakokat.

Miután az írásbelivel megvoltunk, összeszedtük a szóbeli tételeket. A család, mindennapok, és a hobby alap volt, emellé még betettem a sportot és a munkát, Jaejoong kérésére pedig szerepelt a cooking is, mert ahhoz legalább tudott szavakat. Abban nem voltam biztos, hogy Junsu is örülne, ha ezt húzná, de eléggé talpraesettnek gondoltam ahhoz, hogy ne okozzon neki problémát.

– És a szituációk? Étterem, repülőtér, utca, bolt. Kell még valami? – nyújtottam Jaejoong elé a listát.

– Állatkert.

– Állatkert? Az meg minek? Nem mész túl sűrűn állatkertbe külföldön.

– Jó, de az állatok nevei könnyűek, és ott is lehet útbaigazítást adni. Például. Where are the elephants? The elephants are at the end of this street, next to the zebras.

– Road. Nem street. Az állatkertben nincsenek utcák.

– Látod? Mindig ezt csinálod! – sértődött meg Jaejoong. – Ahelyett, hogy értékelnéd, hogy milyen szép, hosszú mondatot mondtam neked, belekötsz abba, hogy utca, vagy út. Nem mindegy? El tud jutni az elefántokhoz, és ez a lényeg.

Lehet, hogy Jaejoongnak igaza volt, de én csak jót akartam. Egy született angol anyanyelvű nyilván úgy beszél egy külföldivel, mintha gyerek lenne, hogy megértsék, és nem köt bele abba, ha valamit rosszul mondtak, de én tényleg nem akartam, hogy kellemetlen helyzetbe kerüljenek egy tévesen berögzült szófordulatért.

– Jó, bocsánatot kérek – veregettem meg Jaejoong vállát, és megpróbáltam felvidítani. – What kind of elephants do you know?

– Asian, Indian, African, Taiwanese.

– Tájföldön tényleg van elefánt, de nem hiszem, hogy van külön taiwan-i fajta.

– Yoochun! – állított meg Jaejoong komolyan. – Élnek ott elefántok?

– Igen.

– Sok elefánt?

– Igen.

– Akkor van taiwan-i elefánt.

Inkább nem kötöttem bele az elefántszakértő kijelentésébe, de továbbra sem hittem, hogy van ilyen fajta. Jaejoong persze büszkén kihúzta magát, és intett, hogy folytassuk tovább az állatkerti sétát.

Mivel ő volt a hyungom, és féltem, hogy kiverné a hisztit, ha nem hagynám bent a tételek között, ott maradt. A képleírásnál olyanokat választottunk, amin sok minden rajta van, és be lehet vetni Jaejoong kedvencét, az alatt, fölött, mellett, stb. helymeghatározásokat, és megígértem neki, hogy amikor majd őt nyelvvizsgáztatom, lesz ételkép is. Kinéztem belőle, hogy visszamondja nekem bármelyik koreai étel receptjét, bár azt nem vettem biztosra, hogy angolul is menne neki.

Amikor aztán elmondtam Junsúnak, hogy békejobbként hajlandó vagyok levizsgáztatni angolból, és ha sikerül neki, többé nem javítom ki, nagyon eltökélt lett.

– Olyan gyönyörű mondatokat mondok majd neked, hogy sírni fogsz – bizonygatta. Kételkedtem benne, hogy sírnék. Maximum a nevetésből. Bár, nem gondoltam, hogy az OMG SUN-t le tudná verni. Annál nem mondott még soha nagyobb hülyeséget.

A nagy napon tehát szépen borítékba tettem a papírokat, és bevonultunk a cég egyik különtermébe. Először az írásbelivel kellett megküzdenie. Az olvasmány egy fiúról szólt, aki felült a metróra, aztán útközben elfelejtette, hogy kicsoda. Volt benne pár olyan szó, amit még nekem is meg kellett nézni a szótárban, de igazából nem vett el túl sokat a megértésből, ha átugrotta az ember. Pontosan ezért hagytam benne. Kíváncsi voltam Junsu reakciójára.

Előtte megbeszéltük, hogy nem segítek semmit, és nem ócsárolhatja a munkámat, de persze nem bírta visszafogni magát, és sóhajtozott, meg aigózott.

– Yoochun, kész van, és gyilkosan jó lett! – csapta le elém a papírt hatalmas kacajjal. Nagyon magabiztos volt.

– Tanár úr, nem Yoochun – toltam fel az orromon a szemüvegem, és elkezdtem javítani. Junsút addig kiküldtem a teremből, és perceken belül hallottam a nevetését, valószínűleg azon hahotázott, hogy mennyire megszívatott. Nos, néha tényleg nehéz volt kiolvasni az írását.

Az eredmény végül egész jó lett, egy erős négyest adtam neki. Ezzel szépen meglepett, mert hármasra, vagy inkább hármas alára számítottam, de úgy tűnt, Junsu érti a nyelvtant.

A szóbelire másnap került sor, és egész nap rágta a fülem, hogy megtudja az írásbeli eredményét.

– Nem mondom el – ráztam a fejem, és ráfújtam a cigifüstöt, hogy hátrébb menjen.

– Gonosz vagy – köhögte, és bevágtatott a terembe. Szegény Jaejoongot majdnem fellökte az ajtóban.

– Ennyire rossz lett neki? – kérdezte, és az ajkai közé fogott egy hosszú, vékonyka szálat. Jaejoongnak jobban is állt, és jobban is szerette a női cigit.

– Az a baja, hogy nem mondom el az eredményt.

– Junsu mindig türelmetlen marad – csóválta meg a fejét, és a rúd vége felparázslott kissé. Amikor kieresztette a rózsaszín párnák közül, és a fehér füst kiszaladt az apró résen, abban bőven volt erotika, és értettem, hogy Yunho füle miért lesz vörös, ha Jaejoong valamit a szájához vesz.

Azért szerettem a hyung közelében lenni, mert nem volt muszáj beszélnünk ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. Ezt hívták igaz barátságnak, ahol nem kellenek szavak ahhoz, hogy megértsünk egymást. Egyszer láttam egy idézetet erről az egyik közösségi oldalon: „Két ember attól fogva számít igazbarátnak, ha a hallgatásuk nem jelent kínos csendet.”

A szóbeli előtti este jobban izgultam, mint Junsu. Az ünnepi szerelésem ott lógott a szekrényen, és lehettem volna vidám, mert Jaejoong szüntelenül kacagott a szomszéd szobában, de én görcsös idegességgel gubbasztottam az ágyamon, és ismételgettem a kérdéseket. Teljesen olyan volt, mintha én készülnék vizsgát tenni, és nem pont én lennék az, aki az asztal jobbik felén ül.

Másnap, persze Junsu úgy sétált be a terembe, mint egy hadvezér, aki győzni jött, és nem vacillált órákig, rögtön húzott a tételek közül. A kis mázlista meg, persze, hogy a sportot húzta, és hallgathattam, milyen csapatok játszottak tegnap a tévében, ő melyiknek drukkolt, és Robben hogyan rúgta be az egyenlítő gólt. Szerintem képes lett volna mind a 90 percet elmesélni, úgyhogy gyorsan félbeszakítottam, és megkérdeztem, hogy milyen sportokat szokott űzni. Junsu néha bevetette az activity módszert, és rásegített a mondandójára némi mutogatással, de ha nem is tudott valamit, akkor is kivágta magát. Általában az: „I don’t remember the word. Please, help me, my teacher!” kérdéssel. És mit tehettem volna, ha a „my teacher”-nek hívott, mintsem, hogy kisegítsem?

A képleírást röhögve végigcsinálta, de hátra maradt a legnehezebb, és reméltem, hogy ott legalább megizzad egy kicsit.

A szituációnál aztán az útbaigazítást húzta, de nem az állatkertben, csak Seoul egyik forgalmasabb terén, amit elég jól ismert ahhoz, hogy ne okozzon gondot a tájékozódás.

– Could you tell me, where can I find the museum? – kérdeztem, de a kis ördögfióka nem adta ilyen könnyen a bőrét.

– Which museum? – kérdezett vissza, és kedvem támadt azonnal megbuktatni.

– The Fine Art Museum.

Junsu hallotta a hangomból, hogy felhúzott, és szélesen elmosolyodott, majd rápillantott a kiterített térképre, hogy aztán mélyen a tekintetembe fúrja a sajátját.

– Go there, and then turn left. It will be on your right side.

– És mit takar a there? – kezdtem el piszkálódni, hogy ne legyen annyira eltelve magától.

– Hát, mutatom, nem? – fakadt ki Junsu az anyanyelvén, és még egyszer előre mutatott, hogy értsem az irányokat. – Are you a fool, or what?

Nagyon csúnyán megszívattam ezért. Mivel én voltam a vizsgáztató, én hoztam a szabályokat, és úgy döntöttem, Junsu márpedig felel az összes helyzetgyakorlatból. És ha továbbra is ilyen nagyképű marad, akkor újabbnál újabbakat fogok kitalálni, amíg el nem rontja.

Szándékosan csinálta. Nem tudtam, mit vett be, vagy milyen varázsitalt ivatott, de egyikbe sem fürdött bele, pedig azt hittem, nem tudja, hogyan van a strucc angolul.

– Honnan tudtad, hogy lesz állatkertes kérdés? – faggatóztam.

– My helping angel said it.

– Jaejoong? Ki fogom tekerni a nyakát! Ez csalás! Előre fel tudtál készülni.

– You can’t kill him, he is the oldest.

Legszívesebben ott helyben felsírtam volna, de nem adhattam meg neki ezt az örömöt. Tovább kellett játszani a mérkőzést.

– Rendben. A következő szituációban egy diszkóban leszünk, és fel kell szedned. Ha sikerül, megkapod az ötöst.

Felálltam az asztaltól, és odaléptem az egyik székhez, mintha a haverom lenne, akivel a pultnál beszélgetünk. Junsu is felpattant, és a fehér nadrágjában, meg a kigombolt, kék ingjében odalépett hozzám.

– Hello, baby – kezdte mély, búgó hangon, mire kitört belőlem a röhögés. Annyira abszurd volt, hogy ilyet mondjon nekem. – Most mi van? Maradj szerepben! – szólt rám, és visszasétált az ajtóhoz, hogy újra bejöjjön.

Amíg hallgattam a cipőkopogását, megpróbáltam nagyon komoly maradni, de remegett a hasam az elfojtott nevetéstől.

– Hello, baby. Do you want to dance?

– No – hárítottam, de nem adta fel. Junsút keményebb fából faragták ennél.

– Why not? I can help you. We will be the best couple on the dancing field.

– Leave me alone! – léptem el tőle, mire megragadta a derekamat, és odahúzott magához. Ez azért volt nagyon kellemetlen, mert teljesen úgy szorultam az ölelésébe, mint egy nő, és olyan szikrázóan nézett rám, hogy zavarba jöttem.

– Come on, baby! I will show the time of your life.

– Nem ér dalszövegből idézni! – emlékeztettem, és hiába akartam lefeszegetni magamról a karját, nem sikerült. – Akkor most a barátnőd leszek, aki el akar hagyni. Győzz meg! – próbáltam kivágni magam, de továbbra sem eresztett. A tekintete meglágyult, szerelmessé, de kissé elhagyatottá vált, és nem értettem, miért nem színészkedik.

– Baby, don’t leave me. I love you.

– I don’t love you anymore. Give me a reason to stay.

Amikor Junsu megcsókolt, annyira megdöbbentem, hogy az ütő is megállt bennem. Aztán, ahogy a nyelvét átvezette a számba, és ingerelni kezdte az enyémet, már nem csak az ütő állt. Az ujjai a hajamba túrtak, majd kihasználta, hogy teljes sokkban vagyok, és úgy irányított, ahogy csak akart. Aztán hirtelen rájöttem, hogy ez nem az én stílusom, és átvettem a domináló szerepet.

Más híján, a földre küzdöttük le egymást, és hol az egyikünk, hol a másikunk került felülre. A ruháink gyűrötten, és félig kibontva várták a végzetüket, amikor végre észbe kaptam, hogy ezt talán mégsem kellene. Hiszen bandatársak voltunk.

– Junsu… – nyögtem, de beleharapott a számba, és rámarkolt a farkamra.

– Shut up! I’ll fuck you!

– Na, persze! – csattantam fel, és megmarkoltam a fenekét. – Neked van kacsasegged.

– Nem is! – húzta össze sértetten a szemöldökét, de pár gyengéd csókkal eltüntettem a homlokáról a ráncokat.

– Benned akarok lenni – súgtam a fülébe, és magam alá fordítottam.

Onnan Junsu már nem ellenkezett tovább, élvezettel tűrte, hogy felfedezem a testét, és végre kibújtassam abból a vadítóan fehér nadrágjából, ami kirajzolja az izmos combjait, és a jelenleg kemény hímtagját. Óvatosan nyalintottam végig rajta, majd bevettem a számba, és próbáltam úgy szívni, ahogy fordított helyzetben én akarnám, pedig még sosem csináltam ilyet. Ha egy italozás közben felvetülne, hogy leszopnék-e valakit, biztosan azt mondanám, hogy semmiképpen, mert ez undorító, de Junsúval más volt. Helyesnek tűnt, hogy örömet okozzak neki.

Miután kellően hangossá vált, a fenekéhez nyúltam, és rájöttem, hogy nincs nálam semmi, amivel nedvesíthetném. Kiengedtem az ajkaim közül, és felnéztem rá, hogy elrontsam a kedvét, de ő akkor már félig benne volt a magával hozott zakóban, és átnyújtott egy tubust.

– Te síkosítóval jársz vizsgázni?

– Jaejoong hyung nyomta a kezembe. Azt hittem, kézfertőtlenítő.

Ezen muszáj volt egy halkat nevetgélnem, de Junsu már zavarba jött, és mindkét kezével eltakarta az édes, vöröslő arcát. Amíg ő a zavarával küzdött, én bekentem az ujjaimat, és szépen lassan kitágítottam. Nem okozott nehézséget a dolog, mert volt már olyan barátnőm, aki nehezen fogadott be, és jobban elő kellett készíteni, mint az átlagot, de azért engem is egy kicsit zavarba hozott, hogy a bandatársam fenekében matatok. Aztán Junsu elkezdte nyalogatni a szabadon maradt tenyeremet, és alaposan végigfuttatta a nyelvét az ujjaimon, úgyhogy nem volt már sok erőm gondolkodni.

Minden önuralmammal felvértezve vezettem bele magam, mert legszívesebben keményen megtömtem volna. Annyira felizgatott, mint még senki, és gyönyörűbbnek találtam az elnyíló ajkait, és a vöröslő bőrét, mint bármi mást egész életemben. Amikor már kellemesen belécsúsztam, és ő sem zihált olyan fájdalmasan, lehajoltam hozzá egy csókra, és ringatni kezdtem a csípőm.

Hosszú volt az a szakasz, amíg megszokott, de megérte kivárni. Utána ugyanis szinte magába szippantott, és hangosan nyögött minden mozdulatomra. Annyira izgató és olyan kívánatos volt, hogy nem bírtam visszafogni magam, és gyorsítottam a tempón. Közben folyton csókolgattam, vagy simogattam, mert mindenhol érezni akartam.

Az egész testemen végigvágott a gyönyör, és hamarabb elsültem, mint ő, de ahogy összeszedtem magam, rámarkoltam a forró, lüktető tagjára, és őt is felrepítettem a mennybe. Ilyen jót már nagyon rég nem szexeltem senkivel.

Édes Xiah angyalkám fáradtan pihegett a karjaimban, és apró puszikat nyomott a nyakamba. Biztosra vettem, hogy ezek után minden este így akarok aludni. Szorosan összebújva vele, hogy érezzem az illatát, és halljam az aranyos szuszogását.

Az öltözködés mindennemű szégyen nélkül ment végbe, egyikünk sem bánt meg semmit, bár Junsu egy kicsit furán mozgott. Reméltem, hogy semmilyen kárt nem okoztam benne.

– Na, mi lett a jegyem, tanár úr? – támaszkodott meg az asztalon.

– Ötös – mosolyogtam rá szélesen, de a tollamat sehol sem találtam. – Nincs nálad egy toll, hogy beírhassam?

– De – túrta fel most a másik zsebét, de toll helyett, egy óvszeres csomagot húzott ki. – Lehet, hogy ezt is használnunk kellett volna? – kérdezte elveszve, mire kitört belőlem a nevetés.

Az ajtó éppen ekkor nyílt ki résnyire, és miután nem sikoltottunk fel ijedten, Jaejoong bedugta a fejét.

– Végeztetek? – kérdezte kíváncsian, mire Junsu gyorsan elrejtette az óvszert. Ha Jaejoong meglátta volna, biztosan átvált anyuka üzemmódba, hogy felvilágosítást tartson a biztonságos szexről. Erre azonban egyikünk sem volt kíváncsi. – Hogy ment a vizsgáztatás?

– Nyugi, hyung, Yoochun nem húzott meg – felelte Junsu büszkén. – Vagyis… – esett le neki, hogy ez félreérthető, és a szájához kapott. Mielőtt még kellemetlenebb helyzetbe hoz minket, átvettem a szót.

– Kemény menet volt, de Junsu jól dolgozott. Ötöst adtam neki.

Jaejoong megpaskolta Junsu hátát, majd megigazította a szemüvegét, és letette az asztalra a mappát, amit addig szorosan magához ölelt. Angolul és koreaiul írt rá mindenfélét, de a legtöbbnek az volt a lényege, hogy mennyire szerelmes Yunhóba.

– Akkor most jöhetek én? – kérdezte ártatlanul, mintha nem tudná, hogy eddig miről beszéltünk.

– Nem! – szorított magához Junsu, és birtoklóan odabújt a mellkasomhoz. – Yoochun az én tanárom. Keress magadnak másikat!

Junsu nem láthatta Jaejoong kacsintását, de én elkaptam, és hálásan pislogtam rá. Jaejoong nem csak Junsu számára volt mentőangyal a tételekkel, hanem számomra is. Végre megkaptam azt, akire mindig is vágytam, csak nem mertem beismerni magamnak. Tudtam, hogy ezért örökre hálás leszek neki.