Truthmates - 16. fejezet: Az igyekvő

Jinhae:

Yoochun nem egy otthonülős típus, erre hamar rájöttem. Folyamatosan úton voltunk, ha találkoztunk, akkor elmentünk vagy egy zenei estre, vagy moziba, de néha csak ittunk pár pohárkával egy bárban, vagy az utcai árusoknál falatoztunk. Yoochunban az volt a nagyon jó, hogy soha nem tervezett túl semmit, mindig spontánnak tűntek az ötletei, és hamar kompromisszumot tudott kötni. Szerettem vele lenni, mert ha együtt voltunk, nem éreztem úgy, hogy egy sztárral járnék. Persze voltak helyek, ahol neki is álcáznia kellett magát, de foghattuk egymás kezét, és elkísérhetett vásárolni, amíg Jaejoong folyton kitűnt a tömegből, és valaki biztosan megtalálta.

Éppen az egyik plázába róttuk a boltokat Yoochunnal, utolsónak beiktatva a vacsora alapanyagok beszerzését, amikor összefutottunk Jaejoonggal. Napszemüveg volt rajta, és fekete szájmaszk, de a márkás ruhái és a testalkata leleplezte előttünk.

– Hyung! – intett neki Yoochun, mire Jaejoong elindult felénk, és lehúzta az állára a maszkot, hogy halljuk a hangját. Barátian lepacsiztak Yoochunnal, és felém is biccentett egyet. Még mindig kicsit kellemetlen volt, ha találkoztunk. – Hát te?

– Csak vásároltam ezt-azt – emelte meg a fehér szatyrot. – Ti?

– Olasz estet tartunk Jinhae-vel. Megpróbálkozunk a pizzakészítéssel. Kíváncsi vagyok, milyen lesz.

– Biztosan jól fog sikerülni – mosolyodott el, aztán azonnal leolvadt az arcáról, amint megszólalt a telefonja. Valószínűleg már a csengőhangról tudta, hogy ki az. – Igen, már úton vagyok. Aha…Ja…Minek? Te teljesen megőrültél? Nem, nem érdekel. Majd ha már semmi közöd nem lesz a gyerekemhez, azt iszol, amit akarsz.

Ez azért elég durva volt. Több okból is. Először is, minden egyes alkalommal fájt, ha szóba került, hogy Jaejoong apa lesz. Másodszorra, aggasztott, hogy Seungah kikészíti Jaejoongot, és a gyereket is a felelőtlenségével. Aztán ott volt az, ahogyan Jaejoong beszélt vele. Nem volt túl kedves, és az sem tetszett, amit mondott: „ha már semmi közöd nem lesz a gyerekemhez”. Mégse tilthatta el az anyjától.

– Bocsánat, mennem kell – szabadkozott, és Yoochun szoros ölelésbe vonta búcsúzásként. Pont megütötte a fülem, amit Jaejoong odasúgott neki. – Bazd meg, úgy érzem magam, mintha óvodában lennék. Felelőtlen hülye liba.

– Jól van, hyung. Nyugodj meg! – paskolta meg a vállát Yoochun széles mosollyal. Ha nem hallottam volna, amit az imént beszéltek, sosem gondoltam volna, hogy az álarc mögött feszültség húzódik. Jaejoong még le sem ért a garázshoz vezető mozgólépcsőn, de már ott volt a cigaretta a szájában.

– Nem úgy volt, hogy leszokott? – böktem a fejemmel a fotocellás ajtó felé.

– A körülmények nem ideálisak hozzá – felelte diplomatikusan Yoochun, és felajánlott a karját. – Na, mehet a roham? – kérdezte mosolyogva, mire bólintottam, de még nagyon sokáig nem tudtam igazán lelkes lenni. Folyton Jaejoong járt a fejemben, és hogy vajon milyen lehet most az élete.

Jaejoong:

Amikor elképzeltem, milyen lesz, ha várom a gyerekem megszületését, minden szép, tiszta, fehér és napszínű volt. Úsztam a boldogságban, és a drága kis nejemet a tenyeremen hordoztam, reggelente ágyba vittem neki a reggelit, és mindent elkövettem azért, hogy jól érezze magát. Ehhez képest a valóság maga volt a kénköves Pokol. Seungah mintha szándékosan ingerelt volna, pontosan úgy viselkedett, ahogy egy kismamának nem szabadna. Provokált, hogy veszekedjek vele, folyamatosan hisztériázott, és amikor egyik este a kocsmából kellett hazahoznom, éreztem, hogy csúfos vége lesz annak a napnak.

– Normális vagy te? – ráncigáltam a lifthez. Nem csak azért húztam magam után, mert dühös voltam, hanem ezért is, mert nemigen tudott megállni a saját lábát. – Állapotos vagy, a rohadt életbe. Miért nem figyelsz oda magadra?

– Ne kiabálj már, mert szétrobban a fejem! – nyafogott, és még ő panaszkodott, hogy már megint durva vagyok. Nyilván nem dicsérhettem meg azért, amiért ilyen felelőtlen.

A liftben megpróbáltam a számlapon kívül másra nem figyelni, pedig folyamatosan szidott, aztán bömböli kezdett, hogy én kihasználom, meg eltulajdonítom tőle a gyerekét. Már nem azért, de ő írta alá a papírt, és még így is sokkal több dolgot megengedtem neki, mint szabadott volna – a pénzről nem is beszélve.

A folyosón aztán tovább folytatta a balhét.

– Elegem van belőled. Nem hagysz élni! Bezársz a lakásodba, és megversz, ha valamit nem csinálok úgy, ahogy te óhajtod. Mi vagyok én, a rabszolgád?

– Te mi a faszról beszélsz? – rivalltam rá, és megragadtam a karját, mert semmiképpen nem akart megmozdulni. – Mikor vertelek meg?

– A múltkor ki pofozott fel, vagy ki miatt lettem kék-zöld folt annyira, hogy még az orvos se mert rám nézni?

– Azért ezt rohadtul eltúlzod – kértem ki magamnak, és már ezerszer megbántam, hogy akkor megütöttem. Azóta egyetlen egyszer sem értem hozzá úgy, pedig vagy ezer okot szolgáltatott rá. Legutóbb is két hétig könyörgött nekem, hogy menjünk el bulizni, és miután belementem, mondván attól nem lehet baja a gyereknek, hogy az anya jól érzi magát, az lett a vége, hogy Seungah-t full részegen kellett hazakísérnem.

– Gyűlöllek! – esett a mellkasomnak, és mindenfélét üvöltött rám. Hogy én zaklatom, meg terrorban tartom, meg nem tisztelem a jogait, és amúgy is rosszul bánok vele, pedig ő állapotos, és mindennek úgy kellene történnie, ahogy ő akarja.

– Fogd már be! – dörrentem rá, és amíg az egyik kezemmel állva tartottam, addig a másikkal megpróbáltam kinyitni az ajtót.

A szomszédok persze kijöttek a nagy hangzavarra, én meg magyarázkodhattam, hogy amit hallottak, az nem igaz, és nem bántok senkit. Mire végre sikerült elszabadulnunk, tényleg közel álltam hozzá, hogy megtépjem azt a ribancot.

– Ma a kanapén alszom – jelentettem ki, és felnyaláboltam az ágynemű egy részét. – Te meg menj a szobába, és hagyj békén reggelig.

Seungah dühösen trappolt be a hálóba, és bevágta maga után az ajtót, de ilyen apróságokon már nem akadtam fent. Szépen megágyaztam magamnak, majd bementem a babaszobába, és megnéztem, hogyan állok.

Szándékosan azt a szobát választotta, ami a hálóm mellett van, és az erkélyek összeérnek. Így még közelebb érezhet magához a kicsi, és bármikor ki tudom nyitni az ablakot, hogy friss levegőt kapjon, ami nyáron nem az utolsó szempont.

A falakat fehérre festettem, hiszen még nem tudtam, hogy fiú lesz-e vagy lány, de az ágy melletti részt sötét lécekkel vontam be, és egy fa sziluettet hagytam benne, hogy egy kicsit megnyugtasson. Már megvettem az egyszemélyes ágyat, hogy amíg szoptat Seungah ott tudjon aludni vele, a kiságy pedig éppen úton volt. Már mindent megrendeltem, és alig vártam, hogy összeszereljem. A rugdalózó és a Mózes-kosár a fal mellett állt, a ruhákat, pedig, amiket frissen szereztem, szépen összehajtogattam, és betettem a fiókos szekrénybe.

Miután elbúcsúztam a szobától, töltöttem magamnak egy pohárka likőrt, hogy jobban aludjak, de mielőtt még álomba szenderülhettem volna, gondosan bezártam a piás szekrénybe a maradékot. Szégyen, hogy számzáras lakatot kellett szerelnem rá.

Jinhae:

Yoochun úgy főzött, mint egy alien. Minden tiszta kosz lett, azt sem tudta, hogy mibe fogott bele az imént, és mi a következő lépés, miközben próbált nagyon menőnek tűnni, de csak viccesre sikeredett. A szálló liszttől – mert persze ő úgy akarta szórni, ahogy a sztárséfek a tévében – kijött az asztmája, és majdnem megfulladt nekem a pult mellett, úgyhogy végül abban maradtunk, én csinálom a tésztát, ő pedig összevágja a feltétet, és kikeveri a paradicsommártást. Ezt legalább nem rontotta el.

– Yoochun, te nem sűrűn főzöl, igaz? – kérdeztem, amikor az első pizza bement a sütőbe, és pihenhettünk egy keveset.

– Nem, de amúgy ennél ezerszer jobban szokott menni, csak lámpalázas vagyok, ha néznek.

– Lámpalázas? Ha több tízezer ember néz a színpadon az oké, de a konyhában izgulsz? Ez fura.

– De nem akárki néz ám! – mondta, és aranyos csókot nyomott a számra. – Imponálni akarok neked – súgta, és összedörgölte az orrunkat. Yoochun hihetetlenül aranyos tudott lenni.

Már a csókjaiból is éreztem, hogy mit szeretne, nem kellett túlzottan magához ölelnie, vagy hozzám nyomnia az ágyékát, a követelőző szája mindent elárult, így meg sem lepődtem, amikor felkapott, és bevitt a kanapéra. A pizzának bőven kellett húsz perc Yoochun apró sütőjében, úgyhogy pont maradt időnk egy kis szórakozásra.

Hamar kibújtattam a világosbarna pólójából, de a nadrágot már rá hagytam. Nem szerettem vacakolni a gombbal, ő sokkal gyorsabban meg tudott válni tőle. Mielőtt újra megcsókolt volna, végigfuttattam az ujjam a toll alakú tetoválásán, és amíg az ajkai fogságában sóhajtoztam, tovább folytattam az utam a hasáig. Szerettem a szenvedélyességét, de sosem volt önző, mindig figyelt rá, hogy jól érezzem magam, és nem siettetett semmit, amit nem akartam. Néha, amikor a hasa aljára adtam puszikat, éreztem, ahogy megfeszülnek az ujjai a hajamban, és kicsit megpróbál lejjebb tolni, de sosem panaszkodott, amikor nem engedelmeskedtem. Hiába éltünk szexuális életet Jaejoonggal, ezt valahogy nála sem akartam, pedig tényleg mindent tőlem telhetőt megtettem azért, hogy jól érezze magát. Yoochunnal viszont a szexben is sokkal felszabadultabb voltam. Azt hiszem, mindig is zavart, hogy Jaejoong olyan tökéletes. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből, hogy ő híresség, én pedig áltag ember vagyok.

Leizzadtam a szeretkezés közben, és Yoochunnal ellentétben nem vágytam a frissen elkészült, fűszeres pizzára, inkább ittam egy félkancsónyi limonádét, és csak azért ettem egy szeletet, hogy el ne menjen a párom kedve. Yoochun érdekes módon bármilyen helyzetben képes volt tömni a fejét, és mégsem volt rajta egyetlen felesleges zsírpárnácska sem. Nem értettem, hogyan csinálja.

Miután végeztünk az evéssel, és elmostam a tányérokat, kiültünk az erkélyre. Yoochun szorosan mögém ült le, és körénk borított egy vékonyka takarót, nehogy megfázzunk. A tizenhatodikon sokkal hidegebb volt, mintha odalent sétálgattunk volna, és esténként sokszor vacogtam, amikor kijöttem gyönyörködni a fényekben.

– Olyan boldog vagyok veled – puszilt a nyakamba, és a vállamra hajtotta a fejét. – Mindig is ilyen barátnőt szerettem volna magamnak. Te olyan mindennapos vagy.

– A mindennapos pozitívum?

– Igen. Tudod, sokszor mi is szeretnénk azok lenni. Anélkül elmenni a boltba, hogy utánunk rohannának, vagy beülni egy moziba fotó és autogram nélkül. Megértem a rajongókat, amiért ki akarják használni, hogy ott vagyunk egy köpésre tőlük, de néha olyan jó lenne, ha békén hagynának.

– Yoochun… – kezdtem, és összefűztem az ujjainkat. – Gondolkodtál már azon, hogy mi lesz, ha rájönnek, hogy együtt vagyunk? Nem titkolózhatunk az örökkévalóságig, és nem is szeretnék. Bőven elég volt Jaejoonggal.

– Akkor jelentjük be, amikor csak szeretnéd. Nekem teljesen mindegy. Az elején biztos pokolian nehéz lesz, de bízok magunkban. – Újabb csókot nyomott a fülem mögé. – Bízok benned.

Yoochunnál jobb párt aligha kívánhattam volna magamnak, a tenyerén hordozott, a széltől is óvta a kapcsolatunkat, és közben a barátom maradt. Csak néha-néha tőrt még rá valamilyen kínzóan éles fájdalom a szívemre, de mielőtt jobban belegondolhattam volna, hogy mi is történt, már el is múlt. Egyedül a nyakamban lógó gyűrű lett akkor ólomsúlyú, de nem bírtam megválni tőle. Elhatároztam, hogy úgy teszek, ahogy Jaejoong mondta, és behajítom a folyóba, de amikor odanyúltam a csathoz, elgyengültek a karjaim. Akármi is történt, nem érdemelte meg, hogy így végezze az ajándék, amit szívből szánt nekem.

Yoochun:

Néha úgy éreztem, hogy szárnyam nőtt, és két milliméterrel a föld fölött lebegtem, aztán folyton beleütköztem Jaejoongba, és muszáj volt visszaszállnom az emberek közé. Nem azt mondom, hogy elrontotta a boldogságom, inkább csak képviselte annak az árnyoldalát. Mert ahogy az én arcom egyre vidámabb, kisimultabb és élettel telibb lett, az övé úgy fakult, és változott át valami ijesztő maszkká. Volt egy röpke másfél hónap, amikor nem találkoztunk, mert éppen forgattam, és amikor visszatértem, nem hittem a szememnek. Jaejoonggal valami hatalmas nagy baj volt. Teljesen elvesztette önmagát. Nem arra gondolok ez alatt, hogy néha sírógörcsöt kapott a folyosó kellős közepén, és orvost kellett hívni hozzá, mert nem bírtam felimádkozni a parkettáról. És nem is arra, hogy részegen jött be dolgozni, vagy, hogy olyan sápadt volt, mint egy kísértet. Igazából, féltem együtt maradni vele fél óránál tovább, mert abban a harminc percben mintha több különböző személyiség próbált volna kitörni belőle. Egyszerűen képtelenség volt beszélni vele, mert elfelejtette, hogy miről van szó, és az egész mondandója hihetetlenül kusza és értelmetlen lett.

– Yoochun-shi, beszélhetnénk? – állított meg a kantinban Jaejoong menedzsere, és ha nem ő jött volna oda hozzám, én kerestem volna fel. Mindenkit nyomasztott a rangidős furcsa viselkedése. – Igen kínos ez nekem, de tudom, hogy te vagy Jaejoong legjobb barátja, és neked talán elmondott olyat is, amit nekem nem mer. Tudom, hogy van ez, a menedzser mindig olyan, mint egy apuka, akinek nem kell mindenről tudnia, de ugye elmondanád, ha Jaejoong veszélyeztetné önmagát?

– Youngjun, hidd el, hogy most nem erről van szó, én is annyira aggódom érte, mint te, és fogalmam sincs, hogy mi történik vele. Te is tudod, hogy nemrég jöttem vissza a forgatásról, közben nem beszéltünk egymással.

– Elmondom neked a sejtésemet, de kérlek, ne mondd el Jaejoongnak! Félek, hogy ezzel csak rontanánk az állapotán.

Minden ötletre vevő voltam, ami valamivel közelebb hozhat ahhoz, hogy visszaszerezzem Jaejoongot. Hiányzott a barátom, és borzasztóan aggódtam érte. Soha nem láttam még így. Még akkor sem, amikor kiváltunk a TVXQ-ból, pedig az tényleg nagyon húzós volt, és rohadt sok mindent a vállára vett akkoriban.

– Nem sokkal azelőtt, hogy összeverekedtetek Jinhae kisasszony miatt, Jaejoong kórházba került. Az a nő hívta ki a mentőket, akivel most is együtt él, és félek, hogy belerángatta valami illegálisba.

– Hogy érted, hogy illegálisba?

– Jaejoong szervezetében kábítószert találtak, és bár ő azt mondta, hogy nem önszántából vette be, hanem valószínűleg belekeverték az italába… Nos, a mostani viselkedését elnézve, nem vagyok biztos benne, hogy akkor igazat mondott. Attól tartok, hogy annak a nőnek a hatására esetleg rászokott valamire, és most már nem tud kijönni belőle.

Elképzelhetetlennek tartottam, hogy Jaejoong drogozna. Mindig is nagyon ellene volt az ilyesfajta szórakozásnak, ráadásul komolyan készült az apaságra is. Az viszont meglepett, hogy én erről az egész kórházas históriáról nem tudtam semmit. Egyetlen egyszer sem említette, hogy bedrogozták volna, sem azt, hogy Seungah lakásán járt. Legutóbb, amikor tudomásom szerint ketten voltak ott…

Nem mertem tovább gondolni. Nem akartam tovább gondolni. Lehet, hogy önző voltam, de nem raktam össze a puzzle-t, mert már a darabkáiból sejtettem, hogy mit fog kitenni. Nem akartam megalkotni a saját akasztófámat, még akkor se, ha semmin sem változtatna. Jinhae nem bocsátana meg neki, de én nem tudnék tovább a szerelmemmel lenni. Egyszerűen nem lenne fair.

Miután megnyugtattam a menedzsert, hogy oda fogok figyelni Jaejoongra, és beszélek vele, hátha nekem megnyílik, rendeltem egy pohár whyskit. Legalább egy dózisnyi alkoholra szükségem volt, mert egyszerűen biztos voltam benne, hogy este már rojtosan fognak kilógni a fejemből az idegszálak.

Határozottan trappoltam be az öltözőbe, ahol Jaejoong éppen jókedvűen nevetgélt a sminkesekkel, majd karon ragadtam az áldozatom, és a táskájával együtt átrángattam a ruhás szobába. Olyan hely kellett, ahová nem nyitnak be, és ahol esetleg kipofozhatom belőle a hülyeséget, ha úgy adódna.

– Mi az, Yoochunie? – kérdezte Jaejoong ártatlanul, és ilyen közelről nézve még furcsábbnak tűnt. Láttam már a részegség majdnem minden fokán, de így még sosem. Ez valami másfajta bódulat volt.

Jaejoong már akkor ugrott, amikor csak kizipzároztam a táskáját, de sokkal erősebb voltam nála, és miután leküzdtem az egyik székre, a táskájának egész tartalmát a földre borítottam. Rögtön bizonyítékok után kerestem, és több hullámban lélegeztem fel. Először, amiért nem találtam tűt, aztán, amiért nem találtam port, és beazonosíthatatlan zacskókban tárolt tablettákat sem. Amik nála voltak, mind gyárilag csomagolt… Mik ezek? Antidepresszánsok, kedélyjavítók, nyugtatók, fájdalomcsillapítók.

– Hyung, mióta nyitottál gyógyszertárat a táskádban? – próbáltam először a humorral hatni rá, majd amikor félre nézett, erényesebben megráztam. – Te teljesen megőrültél? Azt hitted, nem fog kiderülni? Tisztában vagy vele, hogy mekkora hülyeséget csinálsz? – A végén már üvöltöttem, amitől Jaejoong persze azonnal sírva fakadt, és a végén már a földön térdelve zokogott, de nem lágyulhattam el. – Normális vagy? Hm? Normális? Egy bandában vagy, ember! Minket is veszélyeztetsz ezzel, ha magadra nem is gondolsz! Ráadásul apa leszel. Hogy viselkedhetsz így?

Jaejoong annyira sírt, és olyan hevesen kapkodta közben a levegőt, hogy azt hittem, mentőt kell hívnom hozzá, de aztán valahogy sikerült megnyugtatnom annyira, hogy csak halk hüppögés legyen az egészből. Mind a ketten a földön guggoltunk, ő a ruhámba kapaszkodva, fáradtan, izzadt arccal, és remegő ajkakkal, én könnyes szemmel és hihetetlenül csalódottan. Nem benne csalódtam, mert minden ember életében eljött egyszer az a pont, amikor csúnyán maga alá csúszott, hanem magamban éreztem a hibát. Annyira elmerültem a saját gondolataimban, hogy egyetlen egyszer sem hívtam fel, hogy: „Jaejoong, minden oké? Nem kell segíteni valamiben? Bírod egyedül?” Látszólag nem bírta.

– Chunie – cincogta Jaejoong hüppögve. – Annyira szégyellem magam. Annyira gyűlölöm magam, amiért ezt csinálom, hogy el sem tudod képzelni. Néha legszívesebben magamnak esnék, és van, hogy nagyon sötét gondolataim támadnak, de… Yoochun, valahogy kicsúszott a kezemből az irányítás. Segíts rajtam! Kérlek. Tudom, hogy szánalmas vagyok, és biztosan megvetsz, de… Nem bírom már ezt egyedül.

Az egész délutánt ott töltöttük, és elsírtunk egy halom zsebkendőt, de legalább elmesélte, hogy mit élt át az utóbbi hetekben. Hogy Seungah folyamatosan fenyegeti, és a sok feszültségtől már annyira ideges lett, hogy nem aludt egy percet sem, folyamatosan szédült, és dohányra cserélte a főétkezéseket is.

– Éreztem, hogy ezt nem bírom már sokáig, úgyhogy elmentem a dilidokihoz, hátha megtanít rá, hogyan kezeljem a stresszt. Először altatókat kaptam, erősebbeket, mint eddig, aztán mivel ez kiütött, de a kedvemet nem tette jobbá, más gyógyszereket is. Utána rájöttem, hogy nem kell nekem fél órákat beszélgetnem semmi változásért, bőven elég, ha kinyitom a pénztárcámat, és annyit fizetek, amennyit ér az adott ember. Betartottam a használati utasításokat, mindig csak annyit vettem be, amennyit előírtak, de aztán elkezdtem elfelejteni a részleteket. Olyan sok mindent kellett csinálni, és annyi mindenre emlékezni, hogy egy-két bogyó éppen hogy kiesett. Aztán valahogy minden kezdett kiesni, ami ugye megrémített, és… Gondolom, tudod, hogy milyen egy ördögi kör.

El sem hittem, hogy ez mind az orrom előtt történt, mégsem vettem észre. Mert igaz, hogy másfél hónapig távol voltam, hiszen forgattam, de ez már sokkal hamarabb elindult. Nem sokkal azután, hogy utoljára beszéltek Jinhae-vel.

– Hyung, ugye tudod, hogy orvosi segítségre szorulsz? Normális orvosi segítségre, nem gyógyszerekre.

– Yoochun, én nem akarok kórházba menni. Elegem van a kórházakból.

– Figyelj! Bízol bennem?

– Persze.

– Akkor ne törődj semmivel, csak azzal, hogy bízz bennem. Bármi is történik. Én majd mindent megoldok, jó?

– Nem kellene. Meg van neked a saját életed…

– Annyi mindent tettél értem. Itt az ideje, hogy viszonozzam.

Nem volt egyszerű, amit magamra vállaltam, de segítségre szorult, és ki más segíthetett volna neki, ha nem a legjobb barátja? Először is, keresnem kellett neki egy olyan helyet, ahol kigyógyítják a bajaiból, miközben semmi sem derül ki ebből a sajtóban, ráadásul arra is oda kellett figyelnem, hogy a baba jól legyen.

Miután Jaejoongot kellő felügyelet alá helyeztem – megkértem az egyik nővérét, hogy ideiglenesen költözzön hozzá, akármit is mond az öccse –, leültem, és szépen sorjában átgondoltam a teendőket.

A rehabilitációs központtal nem volt baj, ismertem pár idolt, akiknek voltak problémái, és tudtak olyan helyeket ajánlani, amik megbízhatóak, és pont leszarják, hány nulla van a bankszámládon. Miután ezt letudtam, áttérhettem a gócpont megszüntetéséhez. Bele kellett látnom Jaejoong életébe ahhoz, hogy megfoghassam Seungah-t. Tudnom kellett, miket mond neki, és mivel zsarolja annyira, hogy azért képes volt a gyógyszerek hamis illúziójába menekülni.

– Hyung! Alá kellene ezt írnod – toltam Jaejoong elé egy frissen nyomtatott beleegyező nyilatkozatot. Az egész arról szólt, hogy hozzájárul ahhoz, hogy bekamerázzák a lakását.

– Nem törvényellenes ez? Seugah-nak is bele kellene egyeznie, nem?

– Nyugi, bele is fog. Már mindent kiterveltem.

A nő kapzsi volt, és hírnévre vágyott, úgyhogy pontosan erre alapoztam. Elmondtam neki, hogy egy realityt fogunk forgatni, és ezért be kell kamerázni a lakásunkat, de mivel együtt élnek Jaejoonggal, ebbe neki is bele kell egyeznie. Amikor arra kerekítettem a történetet, hogy milyen jól fog majd mutatni a boldog párosuk, anélkül aláírta a papírokat, hogy elolvasta volna. Idióta liba – gondoltam, és kiadtam az ukázt a munkásoknak. Jaejoong aggódva figyelte, ahogy felerősítették a szerkezeteket, biztosan attól félt, hogy feleslegesen összefurkálják a falát.

– Hyung, megyek. Lekísérsz az autóig? – kérdeztem ártatlanul, mire Jaejoong azonnal vette a kabátját. Ez a kérés kicsit sem volt meglepő, hiszen Seungah is tudta, hogy milyen jóban vagyunk, gyanú nélkül integetett nekem, pedig Jaejoongon látszott, hogy milyen feszült. Csak a liftben mert megszólalni. Valószínűleg félt, amiért a testvére nélkül, újra egyedül kell megbirkóznia a lakótársával.

– Szóval, mikortól lesznek bekapcsolva a kamerák?

– Nem lesznek bekapcsolva.

– Ezt nem értem – csóválta meg a fejét, és összetúrta a haját. Ráfért volna már egy alapos hajmosás, ahogy elnéztem, és reméltem, hogy szépen lassan össze fogja szedni magát.

– Te csak bízz bennem. Bármi is történik, csak bízz bennem, jó?

Jaejoong bólintott, és szorosan megölelt a parkolóban. Próbáltam minden energiámat átközvetíteni belé, majd beültem a kocsiba, és felnyitottam a laptopot. Kicsit úgy éreztem magam, mintha nyomozó lennék, ahogy a fülhallgatón hallgattam a cipőkopogást, és folyamatosan váltogattam a kamerák képét, hogy tökéletesen lássak mindent.

Jaejoong belépett a lakásába, és leült a nappaliba, egy halom kottafüzettel, és a következő másfél órában nem csinált mást, mint zenét szerzett. Seungah eközben sorozatokat nézett a tévében, és mivel nem volt jobb dolgom, rossz minőségben, de én is ezt csináltam. Jisung sunbaenim megint zseniálisat alakított, szerettem volna úgy játszani, mint ő, de ahhoz még rengeteget kellett fejlődnöm.

A történések végül akkor indultak be, amikor Seungah ráült a karfára, és simogatni kezdte Jaejoong tarkóját. Láttam a hyungomon, ahogy megrázkódik, majd némán eltolta a nő kezét. Fel kellett tekernem kicsit a hangerőt, hogy halljam, amit beszélnek. Ha Seungah nem kapcsolta volna ki a televíziót, lőttek volna a hallgatózásnak.

– Hagyj már!

– Most miért vagy ilyen? Terhesen már nem is kellek neked?

– Ne idegesíts! Hagyj békén!

– Pedig gyakorolnunk kell a felvételekre. Boldog párnak kell tűnnünk. Sőt, be is jelenthetnénk az eljegyzést.

– Ezerszer elmondtam már, hogy nem foglak feleségül venni – emelte meg kicsit a hangját Jaejoong, és letette a ceruzát. – Mit nem tudsz ezen felfogni?

Ami ezek után történt, arra nem számítottam. Seungah magából kikelve ordibált, hogy márpedig Jaejoong elveszi, mert ha nem, akkor nem elég, hogy beperelni bántalmazásért, de vagy a gyereket, vagy magát öli meg, és ez mind Jaejoong lelkén fog száradni. Amikor kést ragadott, egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy tárcsázom a 112-t, de Jaejoong megoldotta a problémát, kicsavarta a kezéből a fegyvert, és egyszerűen behajította a szobába a nőt. Miután rázárta az ajtót, azonnal a fiókokban kezdett turkálni, de már sokkal előtte átvizsgáltam az összes cuccát, úgyhogy teljesen feleslegesen kutakodott. Gyógyszer híján végül alkoholba fojtotta a bánatát, amitől még agresszívabb lett, és amikor Seungah újra kezdte a hisztériáját, torka szakadtából üvöltött vele. Még a szomszéd is átjött, aki valószínűleg nem először fenyegetőzhetett feljelentéssel, mert Jaejoong nagyon szívszorítóan könyörgött neki.

– Mond csak, miért csinálod ezt velem? – kérdezte a kismamától elgyötörten.

– Nem értem, miért nem tudod beadni a gyűrűsujjad. Közös gyerekünk lesz, és egy család leszünk. Ha most még nem is vagy szerelmes belém, majd útközben kialakul. Felejtsd már el azt a penészvirág Jinhae-t.

– Ne merj róla semmi rosszat mondani! A kisujja többet ér nálad.

– Szánalmas, ostoba kislány. Mit eszel benne annyira? Ha olyan boldoggá tett volna, akkor nem dugtál volna meg olyan szenvedélyesen. Ki voltál éhezve, mert nem tudott többet nyújtani egy lyuknál, amit néha betömtél.

– Tudod, lassan azon sem lepődnék meg, ha te keverted volna az italomba a drogot, hogy lefektesselek. Utálom az epret, mi? Összedolgoztál azzal a pultossal, igaz?

– Nevetséges még csak a feltételezés is. Elég jó nő vagyok, drog nélkül is megkaptalak volna.

Jaejoong nem tudhatta, hogy nézem és hallom, és nem is hittem el, hogy drogozna. A sejtésem sajnos beigazolódott, azon az éjszakán, amikor megcsalta Jinhae-t, nem volt magánál. Elnézve ezt a nőszemélyt, és azt, amit az elmúlt percekben láttam, nem csodáltam, hogy Jaejoong őt gyanúsítja.

– Elmentem fürdeni – fordult be a folyosóra Jaejoong, mire Seungah egyedül maradt, és a konyhában sétálgatott.

Elkezdett hevíteni egy serpenyőt, és vártam, hogy nekikezdjen a főzésnek, és rácsorgassa az olajt, vagy elkezdje kisütni a szalonnát, de nem csinált semmit. A tenyerét a felület felé helyezte, hogy érezze, mennyire melegedett fel, majd megemelte a fogójánál fogva, és a felsőkarjához érintette a szélét. Az égető, csípős fájdalomtól persze azonnal a földre ejtette, és amikor Jaejoong kirontott a fürdőszobából a csörömpölésre, azt hazudta, hogy véletlenül elejtette, mert megszédült. Pedig én láttam, hogy szándékosan csinálta.

Összesen három napig figyeltem őket, és szépen lassan összetettem, hogy mi a nő célja. Azért hergeli Jaejoongot, hogy kihozza a béketűrésből, és legyenek tanú, ha perelésre kerülne a sor. Kamera nélkül én is csak annyit hallanék, hogy kiabálnak egymással, és a kék-lila, vagy égéstől vörös foltok Seungah testén tényleg mintha azt támasztanák alá, hogy bántalmazzák. Amúgy nagyon tiszteltem Jaejoongban, hogy egyetlen egyszer sem képelte fel, pedig én már vagy százszor megtettem volna. Olyan hihetetlenül gusztustalan volt, amit művelt, hogy forrt tőle a vérem.

Amikor találkoztam Jaejoonggal nem mondtam neki semmit, csak a kezébe nyomtam a bőröndjét, és megkértem, hogy pakoljon össze, mert kezdetét veszi a rehabilitáció. Nagyon nem akart menni, de nem volt más választása, és amíg távol volt, az egyik nővére vigyázott Seungah-ra.

Jinhae látta, hogy nagyon elfoglalt vagyok, és folyamatosan a laptopomat nyomom, amit mindig le is csapok, amikor meg akarná nézni. Persze megkaptam, hogy minek nézek pornót, ha ott van nekem ő is, de nem akartam elmondani az igazságot. Egészen addig nem mondtam senkinek semmit, amíg el nem jött az ideje.

Jaejoong egy hónapig „nyaralt”, és amikor visszajött, sokkal jobban nézett ki. A bőre kisimult, a tekintete újra éber és csillogó lett, és a kozmetikus, meg a fodrász jót tett neki. Még pár napig hagytam, hogy visszaszokjon az otthoni terrorba, és amikor egyetlen egyszer sem akadt ki, csak hűvös távolságtartással, vagy határozott akciókkal hárította a fenyegetéseket, áthívtam magamhoz, és megmutattam neki a rögzített felvételeket. Persze nem mindet, már előre kivágtam a lényeget, és rengeteg másolatot készítettem, hogyha bírósági ügy lenne, ne mondhassák azt, hogy saját szakállamra módosítottam a videót.

– És mit csináljunk? – kérdezte.

– Jegyezd el, és jelentsétek be hivatalosan, de az esküvőt csak a gyerek születése után tartsátok meg. Amíg benne van a baba, azt csinálhat vele, amihez kedve tartja. Úgy láttam, hogy folyamatosan dokumentálja a sérüléseit, hogy majd ezzel menjen neked, ha el akarod hagyni, de nekem is van ám felvételem arról, hogy ezeket direkt csinálta.

– Szóval a maradék fél évben játsszam az alázatos barátot? – kérdezte letörten. Ez az egész egy rohadt szemét helyzet volt, de nem volt más megoldás. Meg kellett várnunk, hogy megszülessen a gyerek.

Próbáltam mindenben Jaejoongot támogatni, folyamatosan biztosítottam róla, hogy mellette állok, és mindig szorítottam szabadidőt, hogy tudjunk beszélgetni kicsit. Amikor együtt mentünk koncertezni, ez sokkal egyszerűbb volt, és megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy sokkal megfontoltabb az ital terén is. Nem mondom azt, hogy nem rúgott ki a hámból, amikor mind ünnepeltünk, de közel sem ivott annyit, mint a sötét korszakában.

Jinhae:

Amikor Jaejoong elhívott vacsorázni, nem akartam elfogadni, de Yoochun rábeszélt, hogy menjek vele, hiszen barátok maradtunk. Próbáltam nem sokat tollászkodni, nehogy féltékennyé tegyem a párom, de végül sikerült vagy hatvanszor átöltöznöm. Nem tudtam, mennyire puccos helyre visz, ahogy azt sem, hogy egy baráti vacsorához hogyan illene felöltözni, úgyhogy az a ruha maradt rajtam, amelyiknél ráuntam az öltözködésre. Végül a szerelésem így egy farmerruhácska lett, aminek fehércsipkés hosszú ujja volt, és hozzá egy világos magas sarkú szandált húztam. A sminkem egyszerű színekből, némi világos szájfényből, és szempillaspirálból állt.

Amikor felcsöngetett, a szívem majdnem kiugrott a helyéről, mert már egy jó hónapja nem találkoztam vele, csak annyit tudtam, hogy beteg volt, és komoly ellátásra szorult. Yoochun ennél nem mondott többet, én meg nem mertem faggatni, nehogy félreértse.

Jaejoong udvariasan kinyitotta előttem az ajtót, és úgy mosolygott rám, hogy ha jégből is lett volna miatta a szívem, akkor biztosan kiolvadt volna. Nem értettem, hogyan képen erre. És egyáltalán, miért kell ilyen piszok jól kinéznie. Még mindig fekete volt a haja, de nemrég festhették újra, mert sötétebbnek tűnt, mint korábban, de tökéletesen befésülték. Nagyon jól állt neki ez a frizura, sokkal férfiasabb lett tőle, és BBQ krémen kívül nem takarta semmi az arcát. Lehet, hogy azért, mert én voltam régen a sminkese, de nem akartam maszkban látni. Természetesen is elég jóképű volt az én ízlésemnek.

A fényűző étteremről eszembe jutott, amikor Yoochun először ilyen helyre hozott, és hogy mennyivel jobban éreztem magam az utcaszéli kiskocsmában, de Jaejoong szerencsére a teraszon foglalt asztalt, és így nem kellett szép ruhás emberek meg a pazar festmények között feszengenem.

– Örülök, hogy eljöttél.

Az első két fogásnál nem beszéltünk túl sokat, de kellemes volt a csend. Jaejoong természetesnek tűnt, nem forogtak a kerekek az agyában, hogy mivel kezdeményezhetne társalgást, bár az is lehet, hogy csak jól titkolta. Végül valahol a desszertnél kérdeztem rá, hogyan érzi magát.

– Köszönöm, már meggyógyultam. Nem kell aggódnod – mosolygott rám kedvesen, és belekortyolt a borába. – Most már Yoochun se lesz olyan feszült, biztosan őt is nagyon megviselték az utóbbi hetek. Sajnálom, hogy galibát okoztam a kapcsolatotokban. Nem volt szándékos.

Aprót bólintottam, és levágtam a villával egy kis darabkát a sajttortából. Yoochun folyamatosan a laptopja előtt rostokolt, és nem tudtam elrángatni sehová, de nem piszkáltam, tudtam, hogyha eljön az ideje, mindent el fog mondani. Valószínűleg Jaejoong miatt se avatott be, ez a kettőjük ügye volt.

– És hogyan haladtok a koncertszervezéssel? Ázsia turné lesz, vagy csak koreai?

– Úgy tűnik, Kínában és Japánban is felléphetünk, de a helyszínek nagyja még tárgyalás alatt van. Remélem, hogy sok helyre eljutunk. Az utóbbi időben nagyon keveset mutattunk a bandából, ideje felpörgetni az eseményeket.

Nehezen tettem fel a következő kérdést, de néha olyasmit is ki kellett mondani, ami nem esett jól.

– És Seungah meglesz addig?

– A testvérem bevállalta, hogy odafigyel rá – nyelt egy nagyot Jaejoong, és lesütötte a tekintetét. Egy pillanatra elnyíltak az ajkai, mintha mondani akart volna valamit, aztán mégsem szólalt meg.

Nem mondanám, hogy rosszul éreztem magam, de igazán jól se. Pedig láttam Jaejoongon, hogy mennyire igyekszik, és mennyire szeretne jóban lenni velem, de ez a puccos vacsora nagyon nem az én stílusom volt.

– Mikorra kell hazamenned? – kérdeztem, megpróbálva odafigyelni arra, hogy a lehető legkevesebb megvetés hallatszódjon ki a hangomból. Idő ide, vagy oda, zavart, hogy az az álnok kígyó Seungah várja otthon, mintha az anyja lenne.

– Amikor akarok – válaszolt Jaejoong egy kissé keményen, de elég volt két lépés, és elgyengült a hangja. – Miért?

– Gyere velem! – ragadtam meg a kezét, és elkezdtem futni.

Fogalmam sem volt, merre megyek, egyszerűen csak rohangáltunk az utcákon keresztül kasul, amíg mind a ketten ki nem fáradtunk. Jaejoong vett az egyik utcai árustól két üveg sört, és miután koccintottunk leültünk az egyik szökőkút szélére.

– El sem hiszem, hogy az előbb lefutottam fél kilométert, és most itt ülök veled.

– Azért a fél kilométer erős túlzás, de ha nem aggódik annyit az ember, sokkal élvezetesebb az élet. Néha nektek is kijár egy kis szórakozás.

Jaejoong szélesen rám mosolygott, majd megigazította a ruháját. A szépen betűrt ingjét kihúzta a nadrágjából, kigombolta a felső két gombot, és felhajtogatta az ujját a könyökéig. Az ital hamar elfogyott mindkettőnknél, és miután kellően kifújtuk magunkat, Jaejoong állt elő valami spontánnal.

– Mutatok valami igazán szépet, de ne értsd félre – mondta, és miután vett még két sört, visszakísért a kocsihoz. Hamar gázt adott, és nagyon reméltem, hogy nem driftelni akar velem, mert úgy vezetett, mint egy autóversenyző.

Csak akkor lassított némileg, amikor egy meredek dombhoz értünk. Ebben a negyedben mindenhol hatalmas villák álltak, és teljesen szabálytalanul parkoltunk le a kanyar közepén, mert azt a vékony sávot maximum bicikliknek tarthatták volna fent.

– Szállj ki! – mondta vigyorogva, és amikor felültünk a motorháztetőre, megértettem, hogy miért kérte, hogy ne értsem félte. A messzeségben ott ragyogott Seoul hatalmas felhőkarcolói, és a sok szórakozóhely reflektorfényei, mi pedig egy domb oldalán ültünk a sportkocsiján. A filmekben ilyenkor következett az, hogy a fiú odahajol a lányhoz, aztán némi érzéki kameraállásból magáévá teszi.

– Hány lányt hoztál ide előttem? – kérdeztem, miután koccintottunk.

– Sokat – mosolygott pimaszul, és nagyot sóhajtott. – Végre kint vagyok a szabadban. Olyan, mintha eddig bezártak volna egy befőttes üvegbe.

– Ennyire szörnyű volt a korházban?

– Igazából nem volt rossz a hely, mert bármikor kimehettem a kertbe, de nagyon magányosnak éreztem magam. Néha veszélyes, ha az embernek túl sok ideje van gondolkodni.

Én is így éreztem magam, miután szakítottunk. Ha Yoochun nem rángatott volna ki a depresszióból, valószínűleg még mindig ott lettem volna. Nem jó az egész életet úgy élni, hogy folyton történjen valami, mert akkor elmegyünk a fontos dolgok mellett, de néha kell a zsongás, hogy ne halljuk a saját gondolatainkat.

– Lehet, hogy megharagszol rám ezért, és elrontom vele az egész esténket, de kérdezhetek valamit? – szólalt meg sokára, amikor már csak pár korty aranyszín folyadék lötyögött a sötét üvegben.

– Persze. Mondjad csak.

– Boldog vagy Yoochunnal?

Nem attól szorult össze a gyomrom, amit ez a kérdés jelentett, hanem attól, ahogy kiejtette. Annyira fájdalmas volt. Mintha rettegne a választól, de mégis tudja, hogy fel kell tennie. Őszinte voltam hozzá, mert hazugságokkal csak tovább mélyítettem volna a sebeit.

– Igen.

– Szóval vele akarod leélni az életed?

– Azért ott még nem tartunk – próbáltam elnevetni a zavarom, és az utolsó cseppeket is kiittam az üvegből. Lehet, hogy csak az éles fények miatt, amik a távolból villogtak, de elkezdett szúrni a szemem, és minél többet pislogtam, annál homályosabbak lett a látásom a könnyektől.

– Persze, gondolom, csak te nem vagy az a fajta lány, aki csak úgy együtt lenne valakivel. Yoochun biztosan szívesen elvenne.

– Direkt csinálod? – fordultam oda felé sírva, és legszívesebben megütöttem volna. Miért kellett kínoznia? Vagy neki nem fájt, hogy így alakult? Arról beszélgettünk, hogy milyen életet akarok élni mással, amikor pár hónapja még arról ábrándoztam, hogy mellette kelek minden reggel, és az ő ajkai csókolnak, ha már öreg és ráncos leszek.

Azonnal utánam jött, amikor leszálltam a kocsiról, és már félig kinyitottam az anyósülés felöli ajtót, de visszatolta, és maga felé fordított. Az ő tekintete is végtelenül szomorú volt, bár odahajolt a számhoz, végül nem nyomott csókot rá. Csak végigsimított az arcomon, hogy letörölje könnyek útját, és a karjaiba zárt. Egy ideig püföltem a mellkasát, hogy engedjen el, aztán elgyengültem, és élveztem az ismerősen édeskés illatát. Én is kérdezni akartam tőle valamit.

– Jaejoong… Mikor fogjuk elfelejteni egymást?

Olyan halkan súgott valamit, hogy először nem értettem, aztán az agyam mégis összerakta a betűket. „Egyszer. Talán.” Hiába hitettem el magammal újra és újra, hogy nem érzek már iránta semmit, és egyetlen tollvonással át tudtam húzni mindent, ami történt, de amikor a szemébe néztem, minden visszajött.

– Hazaviszlek – suttogta, amikor eleresztett, és megkerülte az autót. Nagyon ügyesen megpróbálta eltitkolni előlem, hogy sírt, de láttam, ahogy a szeméhez kapott, és letörölte a könnyeket. Ráadásul az autó belső világításában is látszott, hogy vörösek a szemei.

Barátian váltunk el Yoochun háza előtt, még a házigazda is kijött, hogy üdvözölje Jaejoongot, és szerencsére nem fűzte körém a karjait, ahogy mindig tette, ha beszélgettünk valakivel. Talán ő is érezte, hogy Jaejoong előtt nem kell kimutatnia, hogy az övé vagyok. Ezt mind a hárman tökéletesen tudtuk.