Truthmates - 15. fejezet: A kötelességvállaló

Yoochun:

Úgy éreztem, menten kettészakadok. Ott akartam maradni Jinhae mellett, hiába bizonygatta Gayoon, hogy vigyáz rá, miközben Jaejoongért is aggódtam. Tudtam, hogy mindig is akart gyereket, de kételkedtem benne, hogy ilyen körülmények között. Na, meg nem is volt biztos, hogy tényleg az övé.

– Yoochun-ah, szerintem nyugodtan menj! Nem hiszem, hogy Jinhae jobban lesz attól, ha itt virrasztasz mellette. Az ilyesmihez magány, és egy barátnő kell.

– De hívj fel, reggel, hogy érzi magát, jó? Vagy ha felébredt. Legyen az bármikor.

Jinhae szerencsére nem ütötte meg magát, mert még idejében utána kaptam, de azért aggódtam érte. Hiába fogadta el a meghívásom, még Jaejoong volt a szívében. El sem tudtam képzelni, milyen fájdalmas lehet neki, hogy most végleg elveszítette. Ezt már Jaejoong sem tudná semmissé tenni. Egy gyereket nem lehet kiradírozni. Vagy, legalább is, nem ő az, aki ilyet tenne.

Két dologra számítottam, vagy sír, vagy részeg, de egyik sem volt. Csak ült a kanapéján, arcát a kezébe temetve, mintha egy magányos, elhagyatott szobor lenne. Fogalmam se volt, mióta ülhetett így, nem mertem olyan apróságokkal törődni, mint az idő.

– Hyung… – ültem le mellé, és a vállára tettem a kezem. Amikor felemelte a fejét, egy levert, összetört ember arcát láttam. Aztán odafordult felém, és egy sótlan mosolyt rajzolt a szájára.

– Meg fog változni az életem, igaz, Chunie?

– Nem biztos, hogy a tiéd. Nem kell felelősséget vállalnod érte. Majd törődik vele az, aki megcsinálta.

– Szerinted tudja, hogy ki az? – nyögött fel, és az asztal felé nyúlt, de aztán rájött, hogy nincs ott pohár, amibe beleihatna. Azonnal hoztam neki egy kis whyskit és bár jég nem volt hozzá, jelenesetben nem számított. – Ha nem teszek semmit, el fogja vetetni.

– És mi lesz, ha megszüli? Gondoskodni is kellene róla. Lehet, hogy jobb lenne a gyereknek, ha elvetetné.

– Majd én gondoskodom róla.

– Hyung, nem kell mindent a válladra venni.

– Hát, nem érted, Yoochun? – csattant fel, és a szájához kapta a kezét. Nyelt egy nagyot, hogy visszafojtsa a könnyeit, és csak utána adott magyarázatot. – Ha minden gyereket kidobnának, aki nem kell, én sem lennék most itt.

Így már értettem, miért olyan fájdalmasan ez neki, de akkor is észhez kellett térítenem.

– Hyung, akkor se biztos, hogy a tiéd. Ennyi erővel minden nő, akivel lefeküdtél, idejöhetne egy gyerekkel, hogy gondoskodj róla. Ha tőled van, egyértelmű, hogy felelőséggel tartozol érte, de ha nem, akkor semmi közöd hozzá.

Jaejoong csak azután válaszolt, hogy újratöltötte volna az italát. Még mindig gondterheltnek tűnt, de már legalább nem akart sírni. Ha ennyit is, legalább sikerült elérnem.

– Igazad van, Chunie. Látod!? Mi lenne velem a racionális gondolkodásod nélkül? Elragadnának az érzéseim.

– Ezért vagyunk barátok.

Nagy kő esett le a szívemről, amiért sikerült meggyőznöm. Persze, még így is kiderülhetett, hogy övé a gyerek – már ha tényleg van baba –, de akkor ráértünk később kapkodni. A cégnél addig nem szabad tudniuk, hogy mi történt, amíg biztosak nem vagyunk benne.

– Menj el vele holnap orvoshoz! Most már vannak olyan DNS tesztek, amik a szülés előtt kiderítik, hogy a tiéd-e.

Jaejoong gondterhelten bólintott. Megértettem az aggodalmát. Hírességként beállítani egy nővel a nőgyógyászatra, egyenlő a teljes népszerűségi öngyilkossággal. Valaki meg fogja neszelni, és valaki pletykálkodni fog. Jaejoong kijátszhatja, hogy csak egy ismerősét kísérte el, mert az apa nem ért rá, de ez sem takar el mindent teljesen. Újabb és újabb kérdéseket vethet fel. Ki ez a nő? Miért nincs ott az apa? És mióta ismerik egymást Jaejoonggal? Hogy lehet az, hogy ők nem tudnak erről?

– Elmenjek veletek én is? – kérdeztem, de megrázta a fejét.

– Minél több az ember, annál nagyobb a feltűnés. Reménykedjünk benne, hogy nem is állapotos. Simán lehet ilyen, nem? A nőknél van ilyen, hogy nem pontosan jön meg nekik, ugye?

– Mit tudom én! – emeltem fel a kezem védekezően. – Nem vagyok nő.

Nem akartam elmondani, hogy Jinhae is tud róla. Nagyon reméltem, hogy Seungah is tartja majd a száját. Ha Jaejoong még emiatt is aggódna, az már biztosan túl sok lenne neki.

– És hogyan találkoztál Seungah-val? Gondolom, tőled kapta meg a számom.

– Követett – csavartam ki egy kicsit az igazságot. Valóban Jinhae-t követte, de végül én voltam az, aki odaadta a telefonszámot, mert Jinhae elájult.

– Ugye Jinhae nem volt ott?

Tényleg megpróbáltam hazudni, de egyszerűen nem jött a számra. Pedig olyan egyszerű lett volna. Csak annyit kellett volna mondanom, hogy nem. Három egyszerű szótag volt, mégsem voltam képes rá. Nem hazudhatok a legjobb barátom szemében, még akkor sem, ha ezzel jót tennék neki.

– A kurva életbe! – csapott Jaejoong az asztalra, és még azelőtt elkaptam a kezét, hogy újra megtehette volna. Nem akartam, hogy kiakadjon. Pihennie kellett, hogy elég ereje legyen másnap.

– Hyung, most az a lényeg, hogy a holnap jól sikerüljön. Jinhae-nek se tudunk addig mit mondani.

– Tudom. Tudom – motyogta, és némi segítséggel felállt a kanapéról. Elindult a szobája felé, de előtte még bekapott pár szem altatót. Egy kicsit többet vett be, mint az előíráson szerepelt, de a helyzet sem volt éppen ideális. Úgyis én leszek az, aki reggel felkelti. Jaejoong kanapéja nem is olyan kényelmetlen.

– Amíg én utána járok ennek, ugye odafigyelsz rá? – kérdezte még a küszöbnél, és amikor bólintottam, végre befeküdt az ágyába.

Én is a fejem alá gyűrtem az egyik díszpárnát, és magamra terítettem a kabátom. Idol voltam, bárhol képes voltam elaludni. Nem a fekhely tartott mégis ébren, hanem a gondolataim. Ha Jaejoong ejtette teherbe Seungah-t, azzal végérvényesen megkaphatom Jinhae-t, de ilyen áron nem akartam. Úgy szép győzni, hogy mindketten fair helyzetből indulunk.

Jaejoong:

Korábban azt hittem, hogy életem legrosszabb napja az, amikor elköltöztünk a TVXQ dormból, de a nőgyógyászhoz készülve ezerszer stresszesebb voltam. Kezdtem megérteni a nőket, hogy miért nem akarnak oda menni. Az egész kórház hirtelen nagyon ijesztő lett, mintha szellemkastéllyá változott volna, ahol rémisztő fehérköpenyes szellemek riogatnak, a lift túl lassan megy, és órákig kell várakoznod a dokira.

Arra számítottam, hogy lesz ott egy-két hölgy, akik elől még el lehet bújni, de az nem volt a terv része, hogy tömött lesz az egész hely, annyira, hogy fel kellett állítatnom egy kispapát, hogy Seungah le tudjon ülni. Én sem voltam éppen a jó állapotban, de ő olyan sápadt és nyúzott volt, hogy féltem, bármelyik pillanatban összeeshet mellettem.

– Az ott nem, Kim Jaejoong? – kérdezte valaki a széksor végéről, és megkerültem Seungah-t, hogy háttal legyen a hangnak. Annyira nem akartam, hogy felismerjenek.

– Ugyan, dehogy! – védett meg valaki. – Az idolok nem várakoznának a folyosón. Magánorvosokhoz járnak.

Tényleg voltak magánorvosaim. Fogorvos, pszichológus, bőrgyógyász, fül-orr-gégész és szemész, de nőgyógyászom nem volt. A női idoloknak biztosan volt ilyen, de egyik ismerősömet sem akartam felhívni azzal, hogy: „Légyszi, add már meg a nőgyógyászod számát, mert lehet, hogy teherbe ejtettem a szeretőmet!”. Ez az egész így is nagyon kínos volt.

Reggel utánanéztem a naptárban, hány nap telt el az ominózus eset óta, és utána olvastam a terhesség megszakításának és az apasági tesznek is. Ha az enyém a gyerek, akkor négy hetes a pici, ami még belefér az abortuszba, de a DNS vizsgálatot nem tudják elvégezni.

– Van rá esély, hogy négy héttel csúszik? – kérdeztem, mert, ahogy kimatekoztam, ennek az oka, csak egy dolog lehet, amit én jelenleg a legkevésbé szeretnék.

– Van olyan, hogy kimarad, vagy nem olyan intenzív, de ez több mint gyanús.

– És csináltál tesztet azzal a hőmérőszerű ízével? – Kezdtem egyre idegesebbé válni, és a legrelevánsabb szavak se jutottak eszembe.

– Terhességi tesztnek hívják, és igen, csináltam. Máskülönben nem hívtalak volna fel.

Szinte éreztem, ahogy a hurok csavarodik a nyakam körül, pedig direkt olyan szerelést vettem, hogy semmi ne birizgálja a bőröm. Mindent megbántam, amit valaha elkövettem. Azt a sok értelmetlen csajozást, a lányokat, akiket átvertem, a lányokat, akiket nem becsültem meg, a lányokat, akiket megbecsültem, és mindent, amit csak lehetett, de úgy éreztem, ennek már lőttek. Még ha le is borotválnám a hajam, és szerzetesnek állnék, a dolgok akkor sem változnának meg.

Amikor végre valahára behívták Seungah-t, az izgalmam még elviselhetetlenebb lett. Nem elég, hogy aggódtam, de úgy éreztem, egyre többen állnak meg pont annál az emeletnél, ahol vagyok. Hogy elkerüljem a vizslató tekinteteket, félrehúzódtam egy kevésbé forgalmas folyosóra, és az ablakhoz léptem.

Lehet, hogy úgy viselkedtem, mint egy kétségbeesett tinédzser lány, de felhívtam az anyámat. Ki más nyújthatna most segítő kezet, ha nem az, aki felnevelt?

– Anya… – kezdtem, de megcsuklott a hangom. Nyelnem kellett egyet, hogy folytatni tudjam. – Ráérsz most?

– Mit csináltál? – Hiába, az anyai ösztön már azelőtt jelezhette neki, hogy gondban vagyok, hogy felemeltem volna a készüléket.

– Nos… az úgy volt, hogy… Szóval…én… úgy tűnik, hogy… – habogtam, és kezdtem megérteni Seungah zavarát.

– Nyögd már ki, édes fiam!

– Lefeküdtem egy csajjal, aki úgy tűnik, hogy terhes, és lehet, hogy tőlem van, és most itt vagyok a kórházban, és nem tudom, hogy mit csináljak – hadartam el egy szuszra, de előtte azért körbenéztem, hogy biztosan nem áll-e mögöttem senki.

– Minden férfi ugyanolyan! – csattant fel az anyám rosszállóan. – Megcsinálni a gyereket megy, de vállalni a felelőséget, már nem!

– Anya, mondom, itt vagyok a kórházban. De ha ennyire nem támogatsz, akkor fogom, és leteszem a telefont – haragudtam meg. Most nem letolásra volt szükségem, hanem arra, hogy támogasson. Azt akartam hallani, hogy „Jaejoongie, ne aggódj, minden rendben lesz, én melletted állok, és támogatlak, akárhogyan is döntesz.”

– Jól van, jól van, ne mérgelődj! A legfontosabb, hogy a lány mellett maradj, és megbeszéljétek, hogyan tovább. Te tudod már, hogy mit akarsz?

– Nem szívesen hagynám, hogy elvetesse, főleg, ha az enyém, de a többi… Anya, én nem szeretem ezt a lányt, és nem akarom elvenni csak azért, mert így alakultak a dolgok. Ez csak egy kaland volt. Én valaki mást szeretek.

– Oh, te jó ég! – nyögött fel anya. – Jó nagy slamasztikába keverted magad. – Nem mondott újat. – Most menj vissza, és ezzel foglalkozz. Ha végeztetek, hívj fel!

– Jó, de ne szólj a nővéreimnek! Egyiknek se. Képesek, és idejönnek nyaggatni.

Anya letette az esküt, hogy nem mondja el senkinek, és tudtam, hogy akkor tényleg így lesz. Nem akartam, hogy a testvéreim megtudják. Még biztosan nem. Mind a kilencen más-más személyiségűek, és nem vágytam se a gondoskodásra, se a letolásra, se a haragra, arra pedig főleg nem, hogy felizgassák Seungah-t.

Amikor a doki behívott, majdnem úgy éreztem magam, mint aki bitóhoz lép. Izzadt a tenyerem, remegett a lábam, és nem mertem máshová nézni, csak a doktor szemébe. Még ha tudtam is, hogy lehetetlen, reménykedtem benne, hogy azt mondja, ez csak valamilyen ritka, de gyógyítható betegség miatt történt, ami nem veszélyes Seungah-ra nézve.

Persze, hogy nem így történt. Ott ültem én, a feltételezett apa – milyen hülyén hangzik már –, full sokkos állapotban, miközben megpróbáltam felfogni, amit a doki mondott. Az apasági vizsgálatot valóban nem lehetett még elvégezni, várni kellett a nyolcadik hétig.  A vizsgálat folyamán vérmintát vesznek mindkettőnktől, és Seungah-jéból kinyerik a gyerekét. Utána összevetik a DNS-ünket, és százalékosan megmondják, hogy mennyi az esélye annak, hogy én legyek a nemzője. Abban megállapodtunk, hogy ezt mindenképpen megvárjuk, aztán Seungahnak a 12. hétig volt még ideje lemondani a csemetéről, bár minél előbb megszakították a terhességet, annál veszélytelenebb volt.

A beszélgetés után mindketten szédelegtünk egy kicsit, és én szedtem össze magam előbb. Átkaroltam Seungah derekát, és kivezettem a folyosóra.

Amikor a vaku az arcomba villant, azonnal előre nyúltam, és megragadtam a lencsét, készen arra, hogy a készüléket a falhoz csapjam, de Seungah térde pont ekkor roggyant meg, és muszáj volt utána kapnom. Félrelöktem a paparazzit, és leültettem a kismamát a várakozóban. Az egyik ápolónő rögtön odasietett, és pár anyuka is vizet, vagy nedves kendőt adott Seungah-nak.

– Hölgyem, megtenné, hogy odafigyel rá, amíg eltávolíttatom innen a zavaró tényezőket? – kérdeztem a legszimpatikusabbat, majd miután bólintott, elindultam a fotós felé.

A gallérjánál fogva ragadtam meg, és nem érdekelt, hogy a kiabálásával felveri az egész kócerájt. Közben a biztonságiak is megérkeztek, és felajánlották, hogy kikísérik az urat, de előtte el akartam még beszélgetni vele egy kicsit a férfi mosdóban.

Először elvettem a gépét, majd fogtam a vézna alakot, és bependerítettem az első kabinba. Az ajtót rögtön magunkra zártam, majd rátapostam a lábára, és odapasszíroztam a falhoz.

– Mit képzelsz magadról, te kis görény? – sziszegtem az arcába, és megráztam a masinát. – Szeretnél bírósághoz járni személyi jogsértésért? Én ráérek, pénzem meg van rá bőven.

– Az idoloknak nincsen magánéletük – nyöszörögte védekezően, mire magam felé húztam egy kicsit, hogy aztán jó erősen a csempének taszítsam.

– Hát, kurvára van! És te éppen az előbb másztál bele az enyémbe. Nem szégyelled magad?

Nem akartam vele örökké veszekedni, mert látszólag már átmosták az agyát a tanfolyamon, így csak lefogtam a kezeit, és elkezdtem sorban kitörölni a rólam lőtt képeket.

– Ezt nem teheted! – akadékoskodott. – Ez magántulajdon-sértés!

– A paprazziknak nincs magántulajdona. Ez a ketyere max a főnöködé, és nem is teszek kárt benne, csak szanálok a képeid közül – mondtam, és belekönyököltem a hasába. – És ne tegezz, te kis szaros. Idősebb vagyok nálad.

Miután végeztem, újra grabancon ragadtam, és átadtam a biztonságiaknak. Az alak persze esküdözött, hogy feljelent, de pont leszartam, amit mondott. Ha annyi mersze lenne, akkor a wc-ben is harciasabb lett volna – csóváltam meg a fejem, és visszamentem Seungah-hoz.

– Jól vagy? – kérdeztem, és megsimogattam a kezét.

– Haza akarok menni – suttogta elhalóan.

Leerőltettem még pár pohár vizet a torkán, és vettem neki kekszet a büfében, hogy legyen mit rágcsálnia, amíg hazaértünk. Nem akartam, hogy rosszul legyen útközben. Vigyáznom kellett rá.

A lakásán főztem neki egy nyugtató gyógyteát, majd befektettem az ágyba, és mellette maradtam, amíg el nem aludt. Valószínűleg ébren töltötte az előző éjszakát. Én is csak a gyógyszerek miatt tudtam kikapcsolni.

Anyám szerint egy idióta voltam, de én is így éreztem magam, úgyhogy ezen nem vesztünk össze. Abban is egyetértettünk, hogyha az enyém a gyerek, akkor felelőséget kell vállalnom érte. Hogy ez házasságot, konkrét gyereknevelést, vagy csak fizetett gyerektartást jelentett azt én döntöttem el, főleg, ha Seungah megtartotta.

– Na, mi volt? – szólt bele türelmetlenül a telefonba Yoochun. Nagy volt mögötte a csend, úgyhogy vagy otthon volt, vagy Jinhae-nél.

– Van gyerek.

– És a tiéd?

– Csak egy hónap múlva derül ki, addig várni kell a vizsgálattal. A cégnek viszont muszáj szólni, hogy legyen idejük reagálni arra, ha kitudódik. Ma lekapott egy fotós, és bár kitöröltem a képeket, intő jelnek bőven elég volt.

Yoochun megígérte, hogy elkísér a vezetőséghez, mert bár nem volt olyan félelmetes, mint az SM-nél, azért rendesen paráztam tőle. Az embereknek meg volt rólam a véleményük, vagy jó, vagy rossz, és okosan kellett tálalni nekik ezt a hírt. Ha úgy jött le, hogy felcsináltam a ribancomat – még ha igaz is –, az nem vetett rám túl jó fényt, de azt sem hazudhattuk, hogy évek óta járunk, és már régóta terveztük a babát, mert ez annyira átlátszó lenne, hogy senki nem hinné el. Amíg ki nem derült, hogy az enyém-e vagy sem, addig Seungah mindenképpen a „kedves barát” volt, akit elkísértem egy vizsgálatra. Egy hónap múlva pedig, ha kiderül, hogy én vagyok az apa, és megtartjuk, akkor módosíthatunk, és elég annyit mondani, hogy „meg akartuk kímélni a kismama állapotát, ezért hivatkoztunk rá korábban barátként. A terhesség nagyon megviseli, és kimondott óvatossággal kell eljárni, nehogy baja essen a kicsinek”. Vagy valami ilyesmi. Az ilyen PR szövegeket sosem én találtam ki, de láttam már párat ahhoz, hogy sejtsem, milyen lesz az enyém.

A következő heteim arról szóltak, hogy figyelmen kívül hagyjam a megkereséseket, és próbáljak a lehető legszebben mosolyogni, miközben belül majd felrobbanok. Olyan kommenteket olvastam, hogy az agyvizem szüntelenül forrt a dühtől, és már többen megpróbáltak bejutni Seungah lakásába, úgyhogy jelenleg együtt éltünk.

A kapcsolatunk pedig igen csak viharosnak volt mondható. Igazából, nonstop veszekedtünk egymással. Ő depressziós lett, és siratta a fiatalságát, meg a karrierjét, mert ezek után biztos volt, hogy nem akarja alkalmazni egy cég sem. Ki akarna együtt dolgozni egy olyan nővel, aki felcsináltatta magát egy idollal? Én próbáltam jobb belátásra bírni, és bíztattam, hogy ne adja fel, majd együtt megoldjuk, de sosem hallgatott rám, aminek ugye veszekedés lett a vége. Néha már a szomszédok is átszóltak, hogy halkabban üvöltözzünk egymással, pedig Seungah-nak elvileg nyugalom kellett.

A cégnél folyt tovább a munka, rengeteg teendőt el kellett intézni, és csak egyetlen, de igen jelentős dolog változott, Jinhae kilépett. Megértettem. Nem bírta volna már ezt. Pedig annyira látni akartam. Olyan jó lett volna visszapörgetni az eseményeket. Azonban a napokban akartam ragadni, amikor még együtt voltunk. Ölelni akartam, csókolni, ki sem engedni a karjaim közül. Nem akartam, hogy több könnyet hullajtson miattam.

Jinhae:

Amikor azt hiszed, hogy nem lehet rosszabb, kiderül, hogy márpedig lehet. Ezerszer rosszabb. Napokig feküdtem az ágyban, mindenem fájt, lázas voltam, de a legrosszabbak az álmaim voltak. Jaejoong Seungah-t csókolta, vagy simogatta a gömbölyödő pocakját, és én a háttérből figyelhettem, ahogy összetörik az életem.

Yoochun rángatott ki a mocsárból. Amikor már lement a lázam, és csak a kedvem tartott a lakásban, kora reggel betoppant, és azt mondta, márpedig mi kirándulni megyünk. Én csak nevettem az ötletén, mert odakint sűrű, szürke fellegek tornyosultak, és ha a ház elé nem mentem le, biztosan nem egy erdővel tennék kivételt, de Yoochunnak nem lehetett nemet mondani. A derekamnál fogva vett ki az ágyból, és azt mondta, ha nem öltözök fel, akkor pizsamában fogok túrázni, és ha kell, elrabol. Tudtam, hogy komolyan gondolja.

Nem volt kedvem az egészhez, és tisztában voltam vele, hogy folyton elrontom a hangulatot a morgásommal, meg a sótlan válaszaimmal, de ennyire tellett. A szerelemem éppen az új párjával készült az új életére, talán éppen akkor néztek kiságyat, amikor én a lejtővel küzdöttem.

Hirtelen tőrt rám a sírás, és Yoochun kellően megijedt tőle. Először azt hitte, hogy rosszul léptem, és kifordult a bokám, aztán rájött, hogy a szívem zokog.

– Jinhae, ide figyelj! – fogta a keze közé az arcom, és mélyen a szemembe nézett. – Nem tudok neked olyat mondani, amitől jobban éreznéd magad, de arról biztosíthatlak, hogy én mindig melletted leszek.

Hirtelen tapadtam a szájára, annak minden kockázatával, hogy így aztán tényleg elveszítem, de már nem használtak a szép szavak, és a nyugodt kivárás. Nem gyengéd érintés kellett, hanem vadság és szenvedély, ami talán képes kirántani abból a fojtogató örvényből, amiből már hetek óta nem tudtam kitörni.

Magammal húztam Yoochunt a földre, ami félig guggolva egyikünknek sem volt nehéz, miközben nem gondoltam semmire, csak élveztem az ajkai puhaságát. Ha el akart hajolni, erősebben húztam magamhoz a ruhájánál fogva, és az sem érdekelt, ha az ösvény közepén történik meg. Semmi sem érdekelt, csak szűnjön már meg a depresszió.

– Hé! – dörrent ránk valaki, mire Yoochun azonnal felkapta a fejét, és kihasználta, hogy a döbbenettől nem fogom olyan biztosan, felpattant. – Fiatalok! Mi ez itt? Ez egy erdő, és nem kupleráj! – oktatott ki minket egy öreg férfi. Hatalmas hátizsákja, és göcsörtös botja volt, igazi túrázónak nézett ki.

– Elnézést kérek! – hajolt meg mélyen Yoochun, én pedig visszaküzdöttem magam guggolásba, és leporoltam a fenekem.

– Értem én, értem én, hogy nehéz gátat szabni a vágyaknak, de ez itt egy forgalmas erdei út. Akkor legalább menjetek a susnyásba. Nyugat felé, a harmadik tölgyfa után, ha jobbra fordultok, vezet egy vékonyka ösvény egy mezőhöz. Ott nem botlik belétek senki.

– Elnézést kérünk! – hajolt meg újra Yoochun, de hallottam a hangjából, hogy majdnem elnevette magát. Az öreg majdhogynem térképet adott nekünk a szerelmi fészekhez.

Amikor elment, Yoochun hangosan felkacagott, majd miután letörölte a könnyeit, felhúzott a porból. Hiába volt nagyon kellemetlen, hogy rajta kaptak minket, olyan vicces lett a bácsi tanácsától, hogy nem is éreztem zavart.

– Szerinted hány lányt vihetett oda fiatalabb korában? – kérdezte Yoochun, amikor megálltunk az egyik forrásnál, hogy feltöltsük a kulacsainkat.

– Hát, nagyon tudta az utat – kacagtam fel én is, hosszú idő után először.

Általános dolgokról beszéltünk, hogy milyen kár, hogy ilyen sokat kell utazni a legközelebbi erdőhöz, és hogy sok madár átszokott a nagyvárosba, meg Yoochun mesélt arról, hogy Amerikában egyszer elmentek egy vadasparkba, és bár alig emlékszik valamire, jó szórakozás volt. Élvezettel hallgattam a történeteit, és amikor újra megcsókolt, nem éreztem rosszul magam tőle. Lehet, hogy gyors volt, és felelőtlenül vágtam bele, csak azért, hogy elfelejtsem Jaejoongot, de máshogy nem ment. Nem akartam még egyszer abba a hibába esni, amit a szexnél elkövettem. Évekig tartogattam magamban egy gátat, mert nem tudtam feldolgozni, ami történt. Jaejoong nem ért annyit, hogy utána évekig magányos legyek. Vagyis, ért, csak már nem számított. A gyerek mindent tönkre tett.

Amikor Yoochun nekinyomott az egyik fának, és szenvedélyesen megcsókolt, végre megértettem, mennyire vágyott erre. Hogy milyen rég gyűlhetett benne ez a feszültség, és mégis milyen gálánsan és önfeláldozóan viselkedett. Valóban egy olyan valaki volt, aki megérdemli, hogy szeressék, és megbecsüljék azt a jó szívét. Yoochun ezerszer jobb ember, mint Jaejoong.

Amikor megragadta a kezem, és elkezdett maga után húzni ezúttal délkelet irányba, egy vékonyka ösvényen a fák között, tudtam, hogy az ajánlott mezőre megyünk. Önfeledten nevetgéltem, élveztem a vékonyka napfényt, ami utat tört magának pár másodpercre a felhők közül, és hagytam, hogy Yoochun szenvedélye magával ragadjon. Nem foglalkoztam már többé az idővel, vagy olyasmikkel, mint a társadalmi elvárások. Jaejoong megtanított rá, hogyha nem a lényeggel törődsz, a sors ellened fordul. Annyi mindent máshogy csináltam volna a kapcsolatunkban. Hamarabb odaadtam volna magam neki, többször mondtam volna, hogy szeretem, és sokkal, de sokkal többször beszéltem volna vele, hogy megértsük egymást. Hogy ne misztifikáljuk túl azt a nyomorult 100 napot, és ne rontsunk el mindent a féltékenykedéssel.

Kicsordult a könnyem, amikor Yoochun belém hatolt, de nem azért, mert fájt, vagy, mert megbántam, hogy engedem. Megtisztulás volt, valami újnak a kezdete, de azért még fájt a régi hiánya, és úgy éreztem, még egy ideig fájni is fog.

Jaejoong:

A nővérke nem vett le sok vért, de én sikeresen elájultam utána, és nem tudtam fogni Seungah kezét. Igazából, arra sem voltam képes, hogy a sajátomat megfogjam, annyira kimerültem. Az orvos azt tanácsolta, hogy maradjak bent egy éjszakára a korházban, hogy tudjak pihenni, de visszautasítottam. Az agyam itt is, és otthon is szüntelenül kattogott, úgyhogy teljesen mindegy volt, hol alszom.

Más véren alapuló vizsgálatoknál max egy hetet kellett várni, itt meg kettőt, és én már a harmadik napon síkideg voltam. Ez persze azzal járt, hogy türelmetlenül és gorombán szóltam Seungah-hoz, aminek újabb és újabb veszekedés lett a vége. Egyik este annyira felhúztam magam, hogy felborítottam az asztalt, és szerintem Seungah egy perce megijedt, hogy neki esem.

Hogy enyhítsek a frusztráción újra rászoktam arra, hogy biciklizzem, mert akkor messze kerültem a problémáktól, és kiszellőztethettem kicsit a fejem, de a házsártos lakótársam hamar megelégelte a távolmaradásom.

– Itt kellene lenned mellettem, nem pedig elmászkálnod. Minden terhet én cipeljek?

– Te mi a francról beszélsz? – rökönyödtem meg. – Itt laksz nálam, elmegyek veled a vizsgálatokra, és elhiheted, hogyha enyém a gyerek, akkor gondját fogom viselni. Mit akarsz még tőlem?

– Még koránt sem biztos, hogy megtartom – figyelmeztetett, és ezzel legalább lezárhattuk a vitát.

Azt hiszem, Junsu aggódott értem a legjobban. Folyton körülöttem lebzselt, és leste minden kívánságom, de egy idő után már idegesített a túlbuzgósága. Megértettem, hogy kétségbeesett, és szeretne valahogy segíteni, de amíg nem tudta felgyorsítani az időt, nem tudtam a hasznát venni.

A nővéreim persze megsejtették, hogy valami gond van. Folyton kamuzhattam nekik valamit, amitől persze bűntudatom lett, és a végén kifakadtam, és elmondtam mindent. Elég volt csak egyszer megtennem ezt, utána forródróton haladt tovább, és amikor az egyik tesóm beállított délután, hogy márpedig ő velem fog lakni, hogy támogasson, majdnem megőrültem.

– Noona, nem kell! – kértem. – Légy szíves, menj el! Így is tiszta zakkant vagyok.

– Hát látom! – csattant fel, és egy anyatigris tekintetével nézett Seungah-ra. Néha nem tudtam eldönteni, hogy jó vagy rossz dolog maknae-nak lenni. – Te vagy az a ribanc, aki felcsináltatta magát az öcsémmel? – Ez a megfogalmazás, azért sokat elárult. Nem én csináltam fel a csajt, hanem ő csináltatta fel magát. Hiába, a nővérem elfogult volt, pedig én is olyan bűnös voltam ebben, mint Seungah. – Ha tovább mered idegesíteni, kitépem az összes szál hajadat. Örülj, hogy ilyen jószívű, és befogadott a lakásába. Más egy wont sem adna ilyen lotyónak.

Miután sikeresen rávettem a nővérem, hogy hagyjon békén, leültem a konyhába, és a pohár fenekére néztem. Csúnyán leittam magam, de a haragom sehogy sem akart múlni, sőt, csak egyre fokozódott. Aztán Seungah elkövette azt a hibát, hogy belém kötött.

– Ez a megoldás? Inni kell? Gratulálok! Igazán felnőttesen kezeled a problémáidat.

– Fogd be a pofád! – rivalltam rá, és vadul összekoccantak a poharamban a jégkockák.

– Hogy beszélsz te velem? Mit képzelsz magadról? Részeg-disznó. Te, elkényeztetett, arrogáns, bunkó alkoholista.

Elég erőset üthettem, mert elesett, és a tenyerem csípett a pofontól. Újra kezdte volna a szidásom, miközben egy rossz szót sem kellett volna szólnia azok után, amiket az ismeretségünk alatt elkövetett, de megakadályoztam benne. Megragadtam a karját, és bependerítettem a hálószobába. Nem zártam be, mert nem akartam úgy bánni vele, mint egy rabszolgával, de nagyon reméltem, hogy nem jön ki onnan egy ideig.

Másnap megérkeztek az eredmények. Remegő újakkal nyitottam ki a papírt, és 1%-nál kevesebb számot reméltem, de 99%-ot kaptam. A gyerek biztosan az enyém volt. Ráadásul az orvos meg akarta vizsgálni Seungah-t, és rögtön feltűnt neki a véraláfutások a karján. Előző nap erősebben szorítottam meg, mint szabadott volna.

– Akkor én kimegyek, amíg megvizsgálja – mondtam, mielőtt még megkérdezi, hogy mi történt. Reméltem, hogy Seungah sem fog a „verő férjnek” beállítani. Főleg azért, mert ebből a jelzős szerkezetből egyik sem volt igaz.

A kocsiban persze tovább folytatódott a veszekedés, most azon, hogy nem akarom feleségül venni. De hát persze, hogy nem akartam. Számomra a házasság nem valami olyasmi volt, amit csak úgy fel lehetne bontani, és nem akartam örökre lekötni magam valaki mellett, akit ki nem állhatok.

– Ha nem veszel el, semmi értelme megtartanom a gyereket. Egyedül nem fogom felnevelni – fenyegetett.

– Nem mondtam, hogy egyedül kell nevelned, csak azt, hogy nem veszlek feleségül.

– Persze, és majd nézze, hogy az apja mindenféle kurvával hetyeg!

– Nem lennének kevésbé kurvák, mint az anyja.

Amikor Seungah fel akart pofozni, elkaptam a kezét, és visszalöktem az ölébe. Nem volt abban a helyzetben, hogy fennakadjon ezen. Mit képzel magáról? Aljas, pénzlehúzós ribanc! – gondoltam, és mivel semmiképpen nem akartam, hogy megölje a gyerekem, befogtam a száját.

– Kapsz ötven milliót elsőre, és minden évben tízet, ha ha megszülöd, és utána békén hagysz minket. Mindenről szerződés fog szólni, nem kell aggódnod.

Nem akartam kizárni a gyerekem életéből az anyját, de Seungah nem volt az a valaki, aki gondoskodni tudna egy piciról. Még magát sem tudta normálisan eltartani, és mindkettőnknek jobb volt, ha megegyezünk, és a bíróságon sem pereskedünk évekig. Ha létezett olyan, hogy hétvégés apa, akkor hétvégés anyának is kellett lennie.

– Átgondolom – mondta sokára, és kibámult az ablakon.

Pár hetet kellett még kibírnom ahhoz, hogy utána ne visszakozhasson, és addig minden jogi ügyet el akartam intézni. Nem érdekelt a pénz. Az ötven millió rengeteg volt, és mindenki hülyének nézne, ha kiderülne, hogy ennyit adok ennek a libának, de a gyerekemért megérte. Ő volt a nő, az ő teste élt át változást, és én nyilván nem tudtam, hogy milyen szülni, de azt tudtam, hogy mit gondolok az abortuszról. Nem fogom megöletni a saját vérem – határoztam el, és miután beszéltem az ügyvédemmel, felhívtam Yoochunt. Ki akartam kapcsolódni egy időre.

A legközelebbi ivóba ültünk be, hogy a közelben legyek, ha Seungah-val valami baj történne, és elmeséltem neki, hogy mi történt aznap. Hogy hivatalosan is kispapa vagyok, és Seungah csak akkor hajlandó megszülni a babát, ha elveszem feleségül, úgyhogy inkább lefizettem.

– Nekem is el kell mondanom valamit – vallotta be Yoochun. Féltem, hogy az fog következni, amit legrosszabb rémálmaiban hallottam. – Összejöttünk Jinhae-vel.

Nem mondom, hogy nem érintett fájdalmasan, és nem szorultak össze az ujjaim a pohár körül, de várható volt. Jinhae nem fog örökké engem siratni, főleg úgy, hogy különösebben meg sem gyászolta a kapcsolatunkat – gondoltam fanyarul, és bólintottam egyet.

– Értem.

– Sajnálom, hyung. – Tudtam, hogy igazat mond, de ez semmin nem változtatott.

– Beszélhetek vele egy utolsót? Nem akarlak szétszedni titeket, vagy ilyesmi.

– Persze, hyung. Bár nem hiszem, hogy látni akarna.

– Az nem baj – ráztam meg a fejem, és a kezébe nyomtam a lakáskulcsom. – Addig Seungah-val maradnál?

Izgultam, amikor leparkoltam Gayoon lakásánál, és a dobozka, ami húzta a zsebem, mintha ólomsúlyú lett volna. Alig bírtam lépni tőle, pedig valójában csak a félelem merevítette meg a tagjaimat.

A fodrászom döbbenten bámult rám az ajtóban, és mielőtt még elszólta volna magát, az ajkam elé emeltem a mutatóujjam, és csendre intettem. Nem is kellett megkérnem, hogy hagyjon magukra, magától felvette a kabátját.

Jinhae a szobájában volt, és remegett a kezem, amikor bekopogtam.

– Gyere! – szólt ki kedvesen, és erősen meglepődött, amikor Gayoon helyett én léptem be. Azonnal felugrott a matracról, és feldúltan odalépett elém.

Nem mondott semmilyen jelzőt, nem káromkodott, nem sikoltozott, és nem kezdett el hisztériázni, csak egyszerűen felpofozott. Abban minden benne volt, amit irántam érzett.

– Elmondom, amit akarok, és többé nem kereslek.

Jinhae hátat fordított nekem, valószínűleg azért, hogy ne lássam a könnyeit, de még így is nehéz volt megszólalnom. Kivettem a dobozt a zsebemből, majd leakasztottam a láncot a nyakamból, és kicseréltem a medált. A szárnyas keresztet a dobozba tettem, és a vékony ezüstöt átbújtattam a couple gyűrűn. A sajátom már az ujjamon volt. Mindegy volt, hogy mi történt, mindig emlékezni akartam arra a lányra, aki olyan boldoggá tett abban a pár hónapban.

– Ezt a száznapos fordulónkra vettem – kapcsoltam össze a tarkóján a csatot. – Ha úgy gondolod, belehajítod a folyóba, de azt akartam, hogy nálad legyen.

Nem léptem el mögüle, és hihetetlen vágyat éreztem arra, hogy megérintsem, de féltem, ha figyelmeztetés nélkül hozzáérek, előttem fog darabokra törni. Mégis, legalább egy próbát tettem.

– Megölelhetlek?

Jinhae nem válaszolt, így lassan köré fontam a karom, és a vállára hajtottam a fejem. Ebben a pózban akartam maradni az örökkévalóságig. Bárcsak megnyomhattam volna a Pause gombot, hogy ne kelljen többé törődnöm semmivel, csak ezzel a csodás érzéssel, hogy a karjaim között tudhatom a nőt, akit mindennél jobban szeretek.

Sokáig álltunk így mozdulatlanul, aztán Jinhae vállai rázkódni kezdtek. Azonnal visszakoztam, de a csuklóm után kapott, és visszatartott. Hamar én is a sírás küszöbére kerültem, de visszatartottam az érzéseim, mert féltem, azt hinné, érzelmileg akarom ezzel manipulálni.

– Jinhae… – Alig bírtam kiejteni a nevét, annyira fojtogatott a sírás, és inkább csak suttogtam. – Szeretlek. És sajnálom.

– Miért tetted? – zokogott. – Miért kellett ez? Miért nem tudtad a nadrágodban tartani a farkad? Miért nem szerettél eléggé?

– Sajnálom. Hidd el, annyira sajnálom – öleltem még szorosabban. Szinte elveszett az apró teste az ölelésemben.

Jinhae letörölte a könnyeit, és mély levegőt vett, hogy összekapja magát, de alig tartott egy percig, újra sós cseppek potyogtak a bőrömre.

– Meg van az eredmény? – zilálta, és letérdeltem vele a matracra, nehogy összeessen. Addig nem akartam válaszolni, amíg jobban nem lett. Túlságosan felzaklatta magát. – Miért nem válaszolsz? Azért, mert te vagy az apa, igaz? Ezért nem mondod? Ezért…?

– Jinhae, nyugodj meg, kérlek! – simogattam a karját, és annyira kapkodta a levegőt, hogy inkább eldőltem vele, és imádkoztam, hogy ne kezdjen el hiperventillálni.

A roham szerencsére nem lett nagyobb egy sírógörcsnél, és amikor már az összes fájdalom kiszakadt belőle, elcsendesedett. Én végig mellette maradtam, simogattam a haját, vagy a bőrét, és minden pozitív energiámat megpróbáltam átirányítani a testébe, hogy gyorsabban helyrejöjjön.

– Jaejoong – súgta a nevem kábán. Azt hittem, már elaludt, és lehet, hogy így is volt, csak felriadt arra, hogy mocorgok. – Én is szeretlek… de… ezt már nem lehet helyrehozni.

– Tudom – simítottam ki egy tincset az arcából, és megpróbáltam elraktározni a bőrének puhaságát a tudatomba, hogy mindig elővehessem, ha szükségem lesz rá. – Felejts el, és legyél boldog!

Ahogy kiléptem a házból, mintha egy halom súly esett volna le rólam, de közben újabb is került a vállamra. Véget ért a bulis korszak, a kicsapongások, meg a szórakozás, ezentúl felelősségteljes apaként kellett viselkednem, és mindent megtenni azért, hogy az alkalmatlan anya ne tegye tönkre a gyerekem egészségét. Első lépcsőként kidobtam a cigarettásdobozom a kukába, és bár tudtam, hogy őrjítően kínzó lesz a leszokás, megérte. Kaptam egy új reményt arra, hogy boldog legyek. Még nagyon apró kis remény volt, de nekem többet jelentett bárminél.