Truthmates - 14. fejezet: A sokkolt

Jaejoong:

Körülbelül egy hétig tartott, amíg összeszedtem magam annyira, hogy úgy tudjak bemenni dolgozni, hogy ne kelljen kirohannom a mosdóba megmosni az arcom. Rengeteget gondolkodtam, hogyan tudnám visszahódítani Jinhae-t, és végül annál maradtam, jobb, ha nem teperek. Nem azért, mert nem érné meg, a francokat nem érné! Azért, mert ezzel nem érek el semmit. Be kell bizonyítanom neki, hogy megváltoztam. Azt akarom, hogy újra higgyen bennem – szögeztem le, és megpróbáltam úgy viselkedni, ahogy egy rendes kollegától elvárják. Köszöntem neki, ha szüksége volt valamire, azonnal ugrottam, de sosem léptem át a hatáskörömet. Talán így neki is könnyebb volt.

Ettől eltekintve nem mondhatnám, hogy jól voltam. Hihetetlenül keveset aludtam, és hiába vettem be gyógyszereket, vagy ittam le magam, semmitől nem lett jobb. Egy idő után pedig már féltem, hogy túlzásba viszem az idegen anyagokat, és inkább álmatlanul forgolódtam. A zene idegesített, bulizni nem volt kedvem, a dalszerzés teljesen esélytelenné vált.

Yoochun néha feltűnt, hogy ápolgasson, vagy legalább kísérletet tegyen rá, de mindig elzavartam. Nem haragudtam rá, a múltkor igazából kibékültünk, de nem tudtam elviselni senki társaságát. Még Junsut is kidobtam, amikor az egyik este beállított, hogy csináljunk együtt valamit. Igazából, mindenkitől elszeparáltam magam, begubóztam a szobámba, és maximum a családommal beszéltem néha telefonon.

Ahogy teltek a hetek, az arcomon is kezdett meglátszódni a szenvedés nyoma, és a csillogás eltűnt a szememből. A rajongók is megsejthettek valamit, mert egyre több bíztató kommentet olvastam, na meg rengeteg teóriát arról, hogy mi történhetett velem. Nem engedhettem, hogy ez az egész história kitudódjon, úgyhogy erőszakot alkalmaztam. Konkrétan kizártam magam a saját lakásomból, így muszáj volt kimennem a szabadba. Először csak sétáltam a város utcáin, ami rohadtul veszélyes volt, mert bármikor utánam eredhettek a rajongóim, de egy-két esettől eltekintve jól szeparált a dolog. Aztán rájöttem, hogy tudok biciklizni, és szokásommá vált, hogy este, amikor nehéz kiszúrni, elmegyek tekerni egyet a folyónál. Testedzésnek sem volt utolsó, és a friss levegőtől, meg Seoul gyönyörű éjszakai fényeitől a kedvem is látványos javulásnak indult. Egyre többször mentem el iszogatni a barátaimmal, és a videókon is egyre jobban néztem ki. Már nem kellett fél kiló alapozót rám kenni ahhoz, hogy eltakarják a sápadtságom.

– Hyung, csapunk este egy videojáték-bajnokságot Juno hyunggal, meg pár haverral. Nincs kedved eljönni? – kérdezte Junsu, amikor reggel bementem dolgozni, és szívesen elfogadtam a felajánlást. Nem voltam túl jó a sportos játékokban, de nem is a győzelem miatt vettem részt, hanem a hangulat izgatott. A Kim család házában mindig boldogság és derű fogadott.

Amikor Yoochun és Jinhae beszambáztak a makeup room-ba, azonnal elfordultam, és pakolászni kezdtem a táskámban. Nem kerestem benne semmit, csak nem akartam látni, hogy milyen jókedvűek. Jinhae egyáltalán nem tűnt szomorúnak, mintha meg sem viselte volna a szakítás.

– Junsu, a videojátékos estével kapcsolatban… – kezdte Yoochun, és láttam a tükörből, hogy Junsu hevesen integet, de már késő volt, lebukott. Szóval az egész arra ment ki, hogy közösen csináljunk valamit. – Nem jó.

– Miért? – kérdezte Junsu idegesen, és ha nem kaptam volna el a tükörképét, akkor ebből biztosan leesett volna az összeesküvés.

– Csak.

– De miért?

– Csak. Mert.

Yoochun arcáról semmit nem lehetett leolvasni Jinhae testbeszédéből viszont annál többet. Miatta nem tudott elmenni Yoochun a bajnokságra. Megpróbáltam nem felcseszni az agyam, és bemagyarázni, hogy csak egy baráti mozizásra, vagy közös kajálásra mennek, de a lelki szemeim előtt, hatalmas, vérvörös betűkkel virított, hogy RANDI. Tovább nem mertem gondolkodni ezen. Mondjuk, hogy a randi után egyenest felmennek Yoochunhoz, és… Na, ja! Neki már nem kell annyit várnia, mint nekem – húztam el a számat, és az ujjaim teljesen elfehéredtek, ahogy a telefont szorították.

Csúnyán baszta a csőröm ez az egész, és annyira felhúztam magam, hogy le kellett ülnöm egy kicsit, már kezdtem beleszédülni. Korábban eszembe sem jutott, hogy amíg én szenvedek, ezek ketten összejönnek, és a felismerés olyan elemi erővel tört rám, hogy csak nagyon nehezen tudtam kezelni.

Eldöntöttem, hogyha nekik, hát nekem is menni fog. Belevetem magam az éjszakába, és annyi nőt szedek fel, amennyit csak tudok. Pusztuljon meg Jinhae, meg Yoochun is! – morrantottam egyet halkan, majd rájöttem, hogy aznapra már elígérkeztem Junsuhoz.

Egész nap azon agyaltam, hogyan palástoljam a féltékenységemet, de nem sikerült túlzottan, és az előző hetek kedves Jaejoongját felváltotta egy szúrós, tüskés verzió, aki odahajította Jinhae-nek a kért eszközöket, és se nem köszönt, se nem engedte előre az ajtóban. Haragudtam rá. Haragudtam, hogy nincs annyira kikészülve, mint én. Mert ez így nem volt fair. Ő simán túllépett, ráadásul a saját haverommal, és kezdtem úgy érezni, hogy ez a nő nem is egy angyal, hanem egy gonosz boszorkány.

– Megőrülök! – nyögtem fel, és a dohányzóban az ablaküvegnek nyomtam a homlokomat. Ki akartam irtani magamból minden egyes emléket, és szerelmet, de ez nyílván nem ment csettintésre.

– Mitől őrülsz meg, hyung? – lépett mellém Yoochun, és a vállamra tette a kezét. Rá nem haragudhattam, hiszen én magam kértem, hogy tegye boldoggá Jinhae-t, de attól még szar volt látni, hogy ilyen jóban vannak.

– Jinhae-től. Ma randizni viszed, igaz?

Yoochun döbbenten bámult rám, majd elkapta a tekintetét, és beleszívott a cigarettájába. Nem akartam, hogy rosszul érezze magát emiatt, mert most, hogy ilyen helyzetbe kerültem, tudtam, milyen sóvárogni valaki után, aki nem lehet a tiéd. Szegény Yoochun meg nézhette, ahogy csókolózunk, vagy simogatjuk egymást. Ő legalább próbálja titkolni előlem, hogy randiznak.

– Olyan helytelennek érzem ezt. Lehet, hogy tényleg jobb lenne, ha Jinhae kilépne – mondta, és beletúrt a hajába.

– Dehogy is! Miattam nem kell. Jól fizetnek neki, ezért ne szűkölködjön. Meg kell tanulnom elfogadni a vereséget.

Yoochun majdnem kiverte a kezemből a cigit, ahogy megölelt. Viszonoztam a szorítását, és reméltem, hogy boldog lesz. Jinhae boldogsága egyre kevésbé érdekelt. Én aggódtam érte, amikor láttam, hogy feldúlt, vagy vörös volt az arca, fájt, hogy bánatosság teszem, hogy én vagyok az okozója annak, hogy szomorú, de egyszeriben elkezdett hidegen hagyni. Nem érte meg a fáradtságot.

Fél óra múlva persze pontosan az ellenkezőjét gondoltam. Hogy ez a nőt nekem teremtették. Én gondoskodtam róla, én szeretgettem, és halmoztam el minden gyengédséggel, és gyönyörűvé vált közben. Újra felbuzgott bennem a vágy, hogy megmagyarázzam, és visszahódítsam, aztán megláttam, ahogy Yoochunnal beszélgetnek a folyosón, és az élettől is elment a kedvem.

Junsu partiján aztán sokkal többet ittam, és sokkal kevesebbet nyomkodtam a gépet annál, mint szabadna, és mire éjfélt ütött az óra, teljesen szétcsúsztam. Junsu megpróbált állva tartani a nappalijában, de én minduntalan eldőltem, miközben sziklaszilárdan úgy gondoltam, hogy tudok járni.

– Hyung, ülj le inkább! – tanácsolta Junsu, de ellöktem a kezeit, és elbukdácsoltam a kabátomig. Nehéz volt belebújni az anyagba, mert sosem találtam az ujját, és többször fordítva sikerült magamra öltenem, mire végre sikerült. – Hova akarsz menni ilyen állapotban? – kérdezte aggódva, mire felemeltem a kezem.

– Junsu-ah, ne aggódj! Jól vagyok. Csak sétálok egyet.

– Add ide a kocsikulcsod! – követelte, és addig nem eresztette a ruhámat, amíg át nem adtam. Persze így is mindent elkövetett azért, hogy ne menjek ki az utcára, de hajthatatlan voltam. Levegőzni akartam. Beszívni az éjszakai Seoul levegőjét, és megfürödni a fényárba, hátha attól jobban érzem magam.

A legközelebbi kisboltban vettem egy üveg whiskyt, és jó kis borravalót otthagytam a pultnál, majd felbontottam az üveget, és dalolászni kezdtem. Fogalmam sem volt, hogy merre megyek, az utcák összefolytak, de legalább az időjárás kedvezett. Kicsit fújt a szél, de nem fagytam csonttá tőle, és az ég elég tiszta volt ahhoz, hogy lássak néhány csillagot. Az erős lámpák kioltották a legtöbb fényét, de az a pár, amely szívósabbnak mutatkozott, reménységgel töltött el.

Amikor megborultam az egyik járdánál, egy lány kapott el. A testsúlyomnál fogva majdnem őt is magammal rántottam, de végül a lámpaoszlop, és a kitartó segítsége révén sikeresen egyenesben maradtam.

– Köszi – nevetgéltem, és megpaskoltam a fejét, majd megpróbáltam tovább haladni, de megállított.

– Oppa, jól vagy? – karolt át, és bebújt a karom alá, hogy megtámasszon. Amikor közelebb került hozzá az arcom, és megismert, halkan felsikkantott, de továbbra is mankóul szolgált.

Egészen egy padig elkísért, és egyetlen egyszer se vette elő a telefonját, hogy képet lőjön rólam, vagy riassza a barátnőit. Sőt, amikor elszaladt vízért, még zálogban nálam is hagyta a készüléket.

– Te egy rendes rajongó vagy – mondtam neki, amikor kiürítettem a papírpoharat, és beleharaptam a péksüteménybe, amit mellé vett. A félig teli whiskysüvegemet már réges-régen a kukába dobta, és azt sem engedte, hogy kifizessem a költségeit.

– Sejtem, hogy nem ok nélkül vagy ilyen állapotban, oppa. Nem akarlak még fel is idegesíteni.

– De jó lenne, ha mindenki így gondolná! – nyögtem fel, és nagyon szívesen rágyújtottam volna, de mivel ez nem volt publikus információ a rajongóim számára, vissza kellett fognom magam.

– Tudok segíteni valahogy? Bármit megteszek neked – motyogta zavartan, és lesütötte a tekintetét. A kezei a rakott szoknya szélét gyűrögették, pedig nem értettem félre a gesztusát, tisztában voltam vele, hogy ez nem felajánlkozás volt.

– Válaszolj nekem őszintén egy kérdésre! – fordultam felé, és megpróbáltam az állapotomhoz mérve szépen mosolyogni. – Tegyük fel, hogy magánemberek vagyunk, és én nem vagyok híresség, hanem mondjuk… – Ránézésre meg nem mondtam volna, hogy mennyi idős, de biztosan iskolába járhatott, így a legegyszerűbb dolgot találtam ki. – …egy egyetemista, akivel egy bulin összeismerkedtél. Felszedtelek, kavartunk, aztán komolyabbá váltak a dolgok, és egymásba szerettünk. Egyik nap aztán, egy idióta félreértés miatt megcsaltalak. Hogyan bocsátanád meg?

Nem ismertem ezt a lányt, nem vehettem biztosra, hogy másnap nem posztolja ki a dolgot a netre, de abban is biztos voltam, hogy senki nem hinne neki. Egyetlen ember szava nem elég ahhoz, hogy lavinát indítson el, ahhoz videó, hang vagy kép kell, és mivel nálam volt a mobilja, ezek közül egyetlen egyre sem lehetett képes.

– Leülnék veled beszélgetni. Biztosan rohadtul haragudnék, és azt érezném, hogy becsaptál, és kihasználtál, de ha tényleg szerettük egymást, akkor meg lehetne beszélni.

Én is így gondoltam. Jinhae-nek le kellett volna ülnie velem, legalább egyszer. Már csak az együtt töltött szép hónapok miatt is. Még ha nem is bocsátana meg. De meg sem próbálta. Azonnal lemondott rólam. Csak ennyit jelentettem neki? – szomorodtam el, és elfordítottam a fejem. A beton a lábam alatt majdnem olyan szürke volt, mint a lelkem.

– Oppa, neked van barátnőd? – kérdezte a lány, de a hangsúlya inkább kijelentő volt.

– Nincs – ráztam meg a fejem.

– Akkor volt? – Gyorsan vágott az agya, de sejthette, hogy nem fogom beismerni, mert tovább folytatta. – Ha az egyetemista fiúm lennél, oppa, aki megcsalt, és semmiképpen nem akarnék beszélni veled, akkor nem lenne más választásod, mint a nyakamra járni. Ezt nem úgy értem, hogy zaklatni, vagy ilyesmi. Hanem mondjuk szerenádot adni. Vagy írni egy levelet, és kitűzni a postaládámra, hogy biztosan észrevegyem.

A lánynak igaza volt. Ha Jinhae nem jött hozzám, nekem kellett félredobnom a büszkeségemet, és odamenni hozzá, hogy tisztázzam. Még ha el is köteleződött Yoochun mellett, akkor is lehettünk még barátok. Hiszen a kapcsolatunk közben azokká is váltunk, nem csak szeretőkké.

– Köszönöm a kedvességed – pislogtam hálásan a lányra, és felemeltem a mobilját. Bekapcsoltam a belső kamerát, és miután kellően rendbe szedtem magam, lőttem magamról egy selfie-t. Egész jóra sikeredett az éjszakai fények és az enyhén ittas ábrázatomhoz képest. – Szeretnél még valamit tőlem? Adjak autogramot, közös képet, vagy mit szeretnél?

– Hát… – vörösödött el kicsit, és beharapta az alsóajkát. Ha nyolc-tíz évvel fiatalabb lettem volna, biztosan belé zúgok. – Énekelnél nekem?

A részeg éneklés, és a színpadi éneklés csillagközi távolságban áll egymástól, de összeszedtem minden tudásomat, és bár kicsit levittem a szólamot, megpróbáltam minden egyes hangot szeretettel megformálni. Dalokkal mindig jobban kommunikáltam, mint szavakkal.

– Köszönöm, oppa, csodás volt – hajolt meg felém könnyes szemmel a lány, és úgy szorongatta a mobilját, mintha a lelkének egy darabja lenne.

– Szívesen – feleltem, és az órámra néztem. Már fél kettő is elmúlt, és kételkedtem benne, hogy a szülei ne aggódnának érte. – Gyere, hívok neked egy taxit!

Miután gondosan hazairányítottam a megmentőmet, belefogtam a tökéletes kibékítő terv megalkotásába. Jinhae nem volt egyszerű eset, nem szabadott klisékben gondolkodni, így a szerenádot, meg a csokiszíves bocsánatkérést azonnal elvetettem. Valami egyszerű, tiszta, és őszinte vallomás kellett.

Ehhez alvás kell – csóváltam meg a fejem, mert még túl ködös volt ahhoz, hogy rendesen tudjak gondolkodni. Én is fogtam magamnak egy taxit, és elhatároztam, amint hazamegyek, bebújok az ágyba, és másnap frissen – pár kör kávé, és némi másnaposság elleni gyógyszer után – nekikezdek a Jinhae-békítő akciónak.

Jinhae:

Jaejoong esténként hiányzott a legjobban. Az illata, az ölelése, a testének melege nélkül elveszettnek éreztem magam, és többször felkaptam a telefont, hogy felhívjam. Már rajta volt az ujjam a nevén, és csak félre kellett volna húznom a zöld karikát, de nem jutottam el odáig. Nem számít, hogy mit mondana. Bele sem kellett volna zúgnom – gondoltam, és a matrac végébe dobtam a telefonom.

Jaejoongot megviselte a szakítás. Ezt nem csak abból tudtam, hogy sápadt, karikásak a szemei, és látványosan kedvetlen, hanem mert ismertem. Fél dobozzal többet szívott, mint általában, az egyik percben kenyérre lehetett kenni, a másikban pedig már felemelte a hangját, és nem lehetett túl sokáig a szemébe nézni, mert olyan fájdalom áradt belőle, hogy belefacsarodott a szívem.

– Beszélj már vele! – győzködött Gayoon az egyik ebédszünetben, amikor szóba jött Jaejoong. Éppen arról társalogtunk, hogy elaludt, miközben besütötték a tincseit, és még a hajszárító hangjára sem ébredt fel. – Barátok se maradtok?

– Hogyan legyünk barátok, ha többet akar? Én hülye csak újra bedőlnék neki. Majd ha már túltettem magam rajta. Addig semmiképpen nem akarok a vonzáskörébe kerülni.

Nehéz volt bevallanom, de féltem tőle, hogy újra elbűvölne a szép mosolyával, meg a csillogó tekintetével, ha leülnék vele beszélni. Ezerszer elképzeltem már. Előáll valami hülye magyarázattal, aztán könyörög, hogy bocsássak meg, majd az istenre esküdözik, hogy ez volt az első és utolsó ilyen eset, hogy aztán újra használjon addig, amíg bele nem fut egy jobba valamelyik szórakozóhelyen.

Néha úgy gondoltam, nem is igazán én hiányzok neki, hanem az, hogy valaki mellette legyen, és törődjön vele. Jaejoong magányos, és szeretetre vágyik, de közben nem veszi észre, hogy az életstílusával mindenkit elüldöz maga mellől.

– Gayoon, te biztosan tudod, hogy mit suttognak rólam – kavartam meg a kávémat, és ittam egy kortyot, mielőtt folytattam volna. – Elmondod?

– Jinhae… – csóválta meg a fejét a barátnőm. – Miért kínzod magad ezzel? Nem lesz jobb attól, ha elmondom.

– Tudni akarom – makacskodtam. Addig nem harcolhattam a vádak ellen, amíg nem ismertem őket.

– A legnépszerűbb feltételezés szerint Jaejoong azért csalt meg téged, mert megneszelte, hogy a háta mögött kavarsz Yoochunnal. A többi is nagyjából arról szól, hogy két vasat tartottál a tűzben, és utálnak téged, amiért összeugrasztottad a lelkitársakat.

Azt én is sajnáltam, hogy a fiúk miattam vesztek össze, és láthatóan azóta sem sikerült maradéktalanul kibékülniük, de nem befolyásolhattam egyikük érzéseit sem. Szívesen kihúztam volna magam a fejükből, ha megtehettem volna.

– És ez csak az itt dolgozók véleménye. Olyan emberek gondolják ezt rólad, akik elvileg ismernek. Abba bele sem merek gondolni, mi lenne, ha megtudnák a rajongók – borzongott meg Gayoon, amit tökéletesen megértettem.

– Már réges-régen halott lennék.

Jaejoonggal nagyon odafigyeltünk arra, hogy odakint ne tűnjünk többnek barátoknál, és a nyitott kocsiban elkövetett csókot leszámítva ez sikerült is. Pedig sokszor kellett figyelmeztetnem, hogy viselkedjen. A hancut tekintete mindig elárulta, amikor bűnözni akart.

Összeszorult a gyomrom az emléktől, és legszívesebben kitöröltem volna az összes csókot és ölelést, de ez nem ment ilyen egyszerűen. Csak az idő gyógyíthatta be a sebeket.

Megpróbáltam valamilyen elfoglaltságot találni magamnak, hogy ne kínozzon annyira Jaejoong hiánya, és újra elkezdtem festeni. Papírra, vagy vászonra alkotni ezerszer nehezebb volt, mint arcra, mert már megszoktam, hogy milyen erősséggel nyomjam le a ceruzát ahhoz, hogy fogjon, és alig látszottak a vonalaim. Rengeteget kellett gyakorolnom, de egyre jobban ment, és kellően lefoglalta a csapongó gondolataimat.

Álmomban azonban még néha kísértett a múlt. Jaejoonggal csókolóztunk az autójában, vagy andalogtunk a parkban, de egyszer még szeretkeztünk is. Ez után verejtékezve ébredtem, és az egész testem lángolt, szinte éreztem a bőrömön az ujjainak vonalát. Pontosan ezért nem akartam kettesben maradni vele.

Amikor Yoochun felvetette, hogy nem ártana nekem egy kis kimozdulás, és menjünk el egy kiállításra, nem visszakoztam sokáig. Szívesen jártam ilyen helyekre, és Yoochun képes volt elvonni a figyelmemet a problémáimról.

Amikor azonban bementünk a sminkszobába, hogy egyeztessen Junsuval, és megpillantottam Jaejoongot, biztos voltam benne, hogy rossz ötlet volt. Nem nézett ránk, de a háta megfeszült, és az egész karja görcsösen állt. Biztosan megsejtette, hogy Yoochun miattam mondta le a programját.

– Lehet, hogy hiba volt igent mondanom – sóhajtottam fel a folyosón. Yoochun azonnal megtorpant, majd megragadta a vállam, és maga felé fordított.

– Na, ne szórakozz velem! – emelte meg a hangját, és még soha nem láttam ilyen dühösnek. – Hány emberrel akarsz még kicseszni? Kockáztatom a barátságomat Jaejoonggal, mert kedvellek, de te le se szarod, csak a saját lelki fájdalmaddal törődsz. Hát ő ezerszer rosszabbul van, mint te. Biztosan fontosabb voltál neki, mint ő neked.

Yoochun elviharzott, és nem is adott lehetőséget rá, hogy megmagyarázzam. Utána fordultam, de a nevén kívül nem tudtam mit mondani. Nem akartam megbántani. Visszamondani se szándékoztam a találkozót, csupán annyit akartam mondani, hogy sajnálom Jaejoongot, amiért látnia kell, hogy jóban vagyunk.

Ezt jól elbaltáztam. Sikerült kiborítanom egy folyton mosolygó embert. Idióta! – túrtam össze a hajam, és elmentem abba az irányba, ahol Yoochun eltűnt, de sehol nem találtam. Teljesen felszívódott, és már kezdtem azt hinni, hogy miattam hazament, és kihagyja a felkéréseit, de aztán egymásba botlottunk az egyik folyosón.

– Yoochun, sajnálom – léptem elé, olyan közel, hogy ne tudjon egyszerűen kitérni. – Nem akartalak megbántani. Nem ez volt a célom. Nem úgy gondoltam.

– Már nem haragszom – rázta meg a fejét, és rám mosolygott. – Eltúloztam egy kicsit, kérlek, bocsáss meg.

– Ugyan. Igazad volt. Túlságosan befordultam, és tüskéket növesztettem. Jól tetted, hogy rám szóltál. Megpróbálok jobban odafigyelni a környezetemre.

– Rendben – bólintott, és mielőtt újra megszólalt volna, nagyot nyelt. Ebből tudtam, hogy valami kellemetlen következik. – Talán Jaejoongot is meghallgathatnád. Lehet, hogy ő is csak annyit akar mondani, hogy sajnálja.

– Az teljesen más – hárítottam el a próbálkozását. – Ő megcsalt, ráadásul a saját lakótársammal, akivel már korábban is kavart. Nem érdekel, hogy mennyire sajnálja. Látni se bírom!

Yoochun nem forszírozta tovább a dolgot, de látszott rajta, hogy nem ért egyet a hevességemmel. Én viszont nem tudtam mit tenni ellene, Gayoon győzködésének is mindig ez lett a vége. Még fűtött az indulat, ha szóba került, ami történt.

Nem készültem túl sokat a kiállításra. Feltűztem a hajam, kihúztam a szemem, és felvettem egy egyszerű, fehér ruhát. Apró, lapos sarkú cipőt húztam, hogy könnyen tudjak sétálni, és ettem pár falatot, nehogy összeessek. Lehet, hogy rajtam nem látszott úgy, mint Jaejoongon, de én is sokat fogytam az elmúlt hetekben.

Yoochun elegáns volt, mint mindig, de ő sem öltözött túl, fekete farmer, sötétkék hosszú ujjú póló és fehér tornacipő. Yoochun mindig nagyon stílusosan nézett ki, nem számított, mit vett fel, minden jól állt rajta.

Láttam, hogy van valami a kezében, de csak akkor jöttem rá, hogy mi az, amikor a hajamba tűzte. Egy margarétafej volt ráerősítve a hullámcsatra.

– Nem akartam, hogy egész végig egy szál rózsával kelljen mászkálnod – magyarázta, és a bejárathoz kísért. – Neked se lenne jó, meg a virágnak se.

Odabent kellemes zene szólt, és a festmények élénk színeit jól kiemelte a világosítás. Nem tudhattam, hogy Yoochun csak ráhibázott, vagy Gayoon adta neki a fülest, de jól jött ki a lépés, mert teljesen lenyűgözött a kiállítás. A művész már elment, mire megérkeztünk, de a munkája beszélt helyette. Nem csak technikailag voltak lenyűgözőek az alkotásai, hanem hihetetlen érzelem és szenvedély áradt belőlük. Az egyik képen nem volt egyetlen tisztán kivehető alak sem, csupán színek egymásba olvadása, és mégis kész csatát láttam megelevenedni a vásznon. Egy érzelmi kavalkád rajzolódott ki előttem, olyan elsöprő, és ellentmondásos, amit érezni szoktam éjjelente, amikor fel-felriadok egy régi emlékből.

Annyira elragadott a kiállítás, hogy fel sem tűnt, hogy Yoochun elmaradt mellőlem. Először azt hittem, elszaladt a mosdóba, de amikor már az ötödik srác jött ki, és egyik sem ő volt, rájöttem, hogy rossz helyen vagyok. Azonnal a főbejárathoz mentem, hátha a lépcsőnél dohányzik, ott láttam egy kukát, de ott sem találtam. Már kezdtem arra gondolni, hogy egyszerűen megsértődött, amiért nem figyeltem rá, és ott hagyott, amikor eszembe jutott, hogy Yoochun biztosan nem dohányozna mindenki szeme láttára. Igaz, hogy nem titkolta úgy ezt a rossz szokását, mint Jaejoong, de azért nem is szívesen látta a lesi fotókon.

Eltartott egy ideig, amíg megtaláltam a hátsó kijáratot, és nem hittem a szememnek, amikor kiléptem a sikátorba.

– Mi a francot keresel itt, te álnok szajha? – trappoltam oda, és ha Yoochun nem állt volna be kettőnk közé, biztosan újra neki esek Seungahnak. – Mit akarsz? Nem tettél még eleget ellenem? Követsz, vagy mi? Most már sasaengnek is felcsaptál?

– Tényleg kinyomoztam, hogy hol vagy, de csak azért, mert nem vetted fel a telefont. Muszáj beszélnem veled.

– Mégis miről? Nem érdekel a bocsánatod. Húzz innen! – rivalltam rá, és amikor nem tágított, megragadtam Yoochun karját, és húzni kezdtem az ajtó felé.

– Jinhae, add meg Jaejoong számát, kérlek! Nekem csak a régi van meg.

Ettől azonnal megtorpantam, és ahogy megfordultam, egy hatalmas pofont kevertem le egykori barátnőmnek. Nem elég, hogy tönkretette a kapcsolatom, de még ahhoz is volt mersze, hogy engem zaklasson. Hogyan gondolta? Majd odaadom neki a kulcsom is, nehogy tárcsáznia kelljen? Megőrült?

– Mégis mit akarsz neki mondani, hogy dugjon meg még egyszer, mert még nem volt elég? Vagy, hogy mennyire kivételes férfi, olyan, akivel még soha nem találkoztál? – idéztem az első együtt töltött éjszakájuk utáni áradozását, és kedvem támadt megfojtani. Még soha senki iránt nem éreztem olyan gyilkos gyűlöletet, mint iránta.

– Nem. Beszélnem kell vele, mert…

Először nem fogtam fel, amit mondott, majd éreztem, ahogy kicsúszik a talaj a lábam alól. Mielőtt elájultam volna, még éreztem, hogy Yoochun az utolsó pillanatban elkap. Rá legalább mindig lehet számítani.

Jaejoong:

Amikor kitett a taxi, már jócskán háromra járt az idő, és alig vártam, hogy ágyba jussak. Tudtam, hogy hülyeség volt megállni a gyorsétteremnél, de megéheztem, és legalább minden bódulat kiszállt belőlem. Az esetek többségében szörnyű macskajajjal ébredtem, ha még lefekvés előtt nem józanodtam ki, legalább 80%-ra.

A telefonom már útközben is rezgett, de a zaklatók miatt nem szoktam felvenni ismeretlen számokat, és ezt sem szándékoztam. De aztán kaptam egy üzenetet ugyanattól az éjszakai bagolytól, hogy fontos, és méltóztassak fogadni. Ez sem magyarázott semmit, tehát továbbra is ignorálni szándékoztam, amikor egyszer csak befutott egy hívás Yoochuntól. Ez már több volt, mint gyanús.

– Hyung, beszéltél már Seungah-val? – kérdezte köszönés nélkül. Nem érettem, miről hablatyol.

– Miért beszéltem volna vele?

– Nem hívott?

– Hát, valaki már egy fél órája folyamatosan csörget. Lehet, hogy ő az?

– Te részeg vagy? – kérdezett vissza, aztán belefújtatott a telefonba. – Mindegy. Hyung, fogadd a hívását, és esküdj meg nekem, hogy visszahívsz utána. Esküdj meg rá!

Teljesen érthetetlennek tartottam, amiről Yoochun magyarázott, főleg, hogy esküdöznöm is kellett hozzá, de megígértem neki, hogy elmesélem, mit mondott Seungah. Még akkor is, ha nem értettem, miért kellene nekem beszélnem vele. Nem volt semmi közünk egymáshoz. Lefeküdtünk, elvesztettem miatta a szerelmem, és nem vágytam újra a lábai közé. Nem tudott olyat mondani, amiért érdekelt volna.

– Mi van? – szóltam bele kicsit sem kedvesen a telefonba, és alig vártam, hogy letehessem. Annyira értelmetlennek tartottam, hogy az éjszaka közepén, amikor aludnom kellene, ezzel foglalkozzak.

– Seungah vagyok.

– Tudom. Mondjad! Mit akarsz tőlem? – Soha nem voltam még ilyen bunkó egyetlen nővel sem, akit Yoochun irányított át hozzám, de ettől a libától felment az agyvizem. Mindent elrontott az életemben.

– Szóval…nos… Én… te…öhhh…

– Mi, ti, ők – folytattam a személyes névmásokat, és ledobtam a kulcsom az asztalra. – Nyögd már ki, hogy mit akarsz!

– Terhes vagyok.

Kiesett a készülék a zsebemből, és végre megértettem, miért esketett meg Yoochun azzal, hogy visszahívom. Seungah hallozott a lábamnál, és a nevemen szólongatott, majd sírni kezdett, de alig fogtam fel, hogy ez megtörténik. Szerettem volna azt hinni, hogy elaludtam a taxiban, és ez csak egy rossz álom. De sajnos tudtam, hogy ébren vagyok.

Apa leszek… – esett le, és le kellett ülnöm, hogy nehogy padlót fogjak. Persze, Seungah ezer másik férfival is ágyba bújhatott azóta és azelőtt is, de attól még potenciális jelölt maradtam erre a posztra. Biztosan nem védekeztünk. Ezt már akkor tudtam, de aztán annyira lekötött Jinhae haragja, és a saját fájdalmam, hogy elfelejtettem aggódni miatta.

Tévedtem. Seungah most rontotta el teljesen az életem – gondoltam, és a tenyerembe temettem az arcom.