Jiji feljegyzései - 1. fejezet: Gazdi/cica/mama?

Nem tetszett a szobám. A hat falából csak egy volt rácsos, de azon se fért ki a fejem, maximum a mancsom, még ha igazán apró is voltam. Mindig vártam a délutánokat, hogy a szemüveges úr, aki elvett a mamámtól, kitegyen a többi kiscica mellé. Nem szerettem azt az alakot, mert ő volt az, aki magányba taszított. Esténként sokat sírtam a mamámért, és hiába nyávogtam érte, nem hallotta. Nem is láttam, mióta utoljára ittam a tejecskéjéből.

A délutánokat nem csak azért szerettem, mert lehetett játszani, hanem mert találkozhattam a testvéreimmel is. Pontosan nem tudtam, hogy kik a testvéreim, csak az illatukról, meg a színűkről következettem. Amikor kérdeztem tőlük, hogy hol a mama, azt mondták, nem tudják.

A játszótéren sok játékot kitettek nekünk. Mindenféle izgalmas dolgot találtam, ami csörgött vagy zenélt, ha hozzányúltam, és néha pár odatévedt kisgyerek megsimogatott. Aztán egyszer csak rájöttem, hogy a játszótér rossz hely. A szemüveges úr mindennemű figyelmeztetés nélkül kivette a kennelből a testvéremet, hogy a pult után bezárja egy hordozható szobába. Többé nem láttam. Ez után a szörnyű nap után próbáltam elbújni a játékok mögé, és nem engedtem senkinek, hogy simogasson. Rájöttem, hogyha gonosz vagyok, akkor nem visznek el.

Aztán, amikor már az összes testvérem eltűnt, úgy gondoltam, nincs értelme tovább próbálkozni. Többé úgysem volt már fontos, hol vagyok. Teljesen egyedül maradtam.

Nem értettem, mit mondanak az emberek nekem, mert furcsa, idegen nyelven beszéltek, de azt tudtam, hogy cicának hívnak minket. Nincs nevünk külön, mindannyian cicák vagyunk a boltban, és így néha nagyon nehéz eldönteni, hogy melyikünknek szólnak. A gyerekeknél főleg. Többször lelkesen odamentem hozzájuk, mire gonoszan elzavartak, pedig csak játszani akartam.

Egyik nap aztán engem is kivettek a játszótérről. A szemüveges férfi feltett a pultra, és tudtam, hogy mi fog következni. Elvisznek egy ismeretlen, félelmetes helyre, ahonnét még senki nem jött vissza. Sebtében kiút után kutattam. Leugrani nem tudtam a hideg pultról, mert túl magasan voltam, és a mancsom még nem volt elég erős ahhoz, hogy megtartsa a súlyom, úgyhogy a magas alakra néztem, akit eddig nem láttam. Megkapargattam a ruháját, majd megszaglásztam, és rájöttem, hogy ő volt az egyik, aki aznap megsimogatott. Már akkor is úgy gondoltam, hogy nagyon finom illata van, de az ijedtség még inkább hozzá húzott. Felnyávogtam rá, hogy segítsen, mire furcsa, vékony hangot adott ki, és lehajolt hozzám. Az arca hirtelen nagyon nagy lett, és nem értettem, miért vannak bogár szeme. Amikor egyszer elkaptam egy sérült legyet, annak is pontosan ilyen volt a szeme.

Kinyúltam a feketeség felé, de szándékosan behúztam a karmom, nehogy kárt tegyek benne, majd újra nyávogtam. Megkérdeztem, miért ilyen fura. Erre ő lekapta a fedőlapot, és rájöttem, hogy ugyanolyan szeme van, mint az embereknek, csak eddig eltakarta.

– Segítesz? – kérdeztem, mire lassan megemel. Óvatosan tartott, és szorosan odaölelt magához. Ilyen közelről, a sötétanyagú ruhájába kapaszkodva még erősebb lett az illata. El se akartam engedni. Amikor el akart húzni, belemélyeztettem a karmom a kabátba, és nem eresztettem semmi áron.

Észre se vettem, hogy elhagytuk a boltot, csak hirtelen nagyon hideg lett, és szóltam a jó illatú fiúnak, hogy fázok. Nagyon okos ember volt, mert megértette, amit mondtam, és betett a zsebébe. Nagyon mély volt a lyuk, de ha kicsit nyújtogattam a nyakam, kiláttam belőle. Igaz, a látkép folyton imbolygott, és már nagyon szédültem, mire végre megállt a remegés.

A meleg morgó lényben elszenderedtem kicsit, de a zene nem engedte, hogy teljesen elaludjak. Lágy, kellemes dallamok szóltak odabent, és a gazdám dúdolt hozzá. Szép hangja volt.

Az új otthonom sokkal jobban tetszett, mint a régi. Hatalmas helyen rohangálhattam, és minden bútor alatt találtam valami érdekeset. Az új fekhelyem azonnal elnyerte a szimpátiám, egy apró kosár, benne finom, puha párnával, amit azonnal megdagasztottam, hogy besüppedjen kicsit, ha belefekszem. Miután a gazdi mindent megmutatott, megpróbáltam megjegyezni az utat. A fehér szőnyeg után kettő kockányi hideg jött, aztán átértem a fekete szőnyegre, ahol különböző magasságú és anyagú bútorok voltak. Volt például egy majdnem teljesen átlátszó bútor, amire a gazdi dolgokat helyezett rá. Általában kerekek voltak, és valami folyadék lötykölődött bennük, de volt egy hosszú, fekete henger is, rajta rengeteg gombbal. Az volt a kedvencem. Ha elég erősen nyomtam rá a mancsom, akkor megmozdult, és a falon fények táncoltak tőle.

A puha, hosszú fekvőhelyen jól lehetett aludni, és a gazdi is sokszor ott szenderedett el, pedig tudtam, hogy neki is van kosara. Hatalmas kosara, sokkal nagyobb, mint az enyém, de túl magasan volt, és nem tudtam felugrani rá. Még akkor sem, ha a lámpa felöl próbálkoztam.

A kommunikációval azért voltak problémáink. Igaz, hogy ő sokszor megértette, amit mondtam neki, de én még mindig nem beszéltem az emberek nyelvét. A cicát továbbra is értettem, és volt még egy valami, amit sokszor mondott. Főleg akkor, amikor meglátott. Aranyosan hangzott, és bele tellett egy hét, mire rájöttem, hogy a nevem az. Jiji. Ha szépen nyávogtam, a gazdi mindig azt mondta, hogy Jiji, aztán kedvesen felnevetett.

A gazdinak voltak barátai is. Két hím. Az egyiknek keserűszagú volt a keze, de finoman simogatott, és a gazdi sokszor odabújt hozzá, úgyhogy én is szerettem. A másiknak macska illata volt. Nagyon sokfajta macska illata, de nem bántam. Ő gondosan simogatott, mint akinek nagy tapasztalata van, és mindig megtalálta a legfinomabb pontokat. Ha ettek, az ő tányérjából gyakran kaptam egy kicsit, bár a hangokból ítélve a gazdi nem örült ennek.

Egy idő után azt is megtanultam, hogy a gazdinak is van saját neve. Jaejoong. Szép név volt, akárcsak az enyém. Ha lerövidítettem, akkor mi voltunk JJ és Jiji.

Esténként sokszor sírtam, mert hiányzott a mamám, és a testvéreim. A gazdi ilyenkor odajött hozzám, megsimogatta a fejem, aztán magával vitt az ágyba. Nem szerettem sírni, mert szomorúvá tett, de nagyon szerettem vele aludni. Amikor reggel felébredtem, és ő még pihegett, megnéztem közelebbről az arcát. Fehér, és csupasz volt, nem borította szőr, mint az enyémet, de ha hozzábújtam, kellemes puhaságot éreztem. Erre sajnos mindig felkelt, és hatalmas, teli pupillájú szemmel nézett rám. Biztos voltam benne, hogy az én gazdám félig ember és félig macska, mert ugyanúgy nézett, mint én szoktam.

– Jó reggelt! – köszöntem.

– Oh, Jiji! – virult fel az arca, és nyávogott nekem egyet. Nem volt értelme annak, amit mondott, de értékeltem, hogy próbálkozik, és hozzádörgölőztem az orrához. Nagyon szorosan ölelt erre a mellkasához, ami forró és finom volt, annyira, hogy hamar el is aludtam a közelében.

Aztán voltak a gazdinak olyan barátai is, akiket nem szerettem. Általában nőstények, akiknek büdös és ragadós a cipőjük, és akik elfoglalták a helyem a kanapén, és az ágyban is. Utáltam őket. Nem voltam féltékeny, mert a gazdi és én is hímek voltunk, de az nem tetszett, hogy elvonják a figyelmét rólam. Én még kiscica voltam, és igényeltem a törődést. Az nyugtatott csak meg, hogy nem maradtak sokáig. Néha csak ettek, vagy nézték a táncoló fényeket a falon, de egy-kettő párosodott is a gazdival. Azt sejtettem, hogy Jaejoong már nagy ember/cica/gazdi, és a nőstények érdeklődnek iránta, de az emberek teljesen máshogy párzottak, mint a macskák. Az ő nőstényeik is fura hangokat adtak ki, de nem mélyen, hanem magasan, és tovább is tartott az egész folyamat. Én ilyenkor a kosárkámban feküdtem, és próbáltam aludni. Néha odamentem az ágyhoz, és szóltam a gazdinak, hogy csendesebben legyenek már, mert én még kicsi vagyok, és aludni szeretnék, de ilyenkor elzavart és megharagudott rám, szóval csak nagyon ritkán szóltam rá. Másnap viszont mindig megbocsátott, és miután elment a nősténye, újra velem foglalkozott.

A gazdival nagyon jó volt játszani, mert nem csak dobálta, vagy rángatta nekem a játékokat, hanem lefeküdt mellém a szőnyegre, és folyton mosolygott. Próbáltam nagyon aranyosan viselkedni, hogy nevessen, és nagyon sokszor bújásba fulladt a játék. A gazdi szerette, ha szeretem.

Néha ő is sírt esténként. Megértettem. Biztosan neki is hiányzott a mamája, és hogy megnyugtassam, megnyalogattam az ujját, vagy hozzányomtam a fejem a kézfejéhez. Néha nem tudtam megvigasztalni, de hősiesen mellette maradtam, még ha úgy is éreztem, hogy ülve el tudnék aludni.

De a gazdinak nem csak jó tulajdonsága voltak, hanem néha nagyon feldühített pár húzásával. Például, amikor valamilyen fura gúnyát aggatott rám, ami kényelmetlen és meleg volt, de ő készíteni akart rólam egy képet. A telefonnak nevezett istencsapását pedig mindennél jobban utáltam. Egy hatalmas készülék volt, aminek csak egy szeme van, és lemásol engem. Jaejoong néha megmutatta, hogy a telefon lemásolta a kinézetem. Ilyenkor megnyomkodtam, vagy ráfújtam a másik macskára, és amikor a gazdi nem figyelt, megrágcsáltam a szélét. Egyszer aztán a gazdi sokáig nem jött haza, és már nagyon hiányzott, de az asztalán ott volt az egyik telefonja – mert nagyon sok volt neki, vagy öt vagy hat darab. Szóval ott volt az az álnok masina, és arra gondoltam, eljátszom vele úgy, mint a távirányítóval. Mindent összenyomtam rajta, és egyszer csak ott volt a gazdi arca.

– Hiányzol! – mondtam neki, de ő mereven mosolygott rám, és kicsit megütögettem az arcát, amitől még ragyogóbb lett, de nem akart megmozdulni. – Gyere ki onnan! – kértem, és amikor nem csinált semmit, otthagytam, és elhatároztam, hogy többé nem beszélek vele.

Másnap reggel az illatára ébredtem, és amikor felém nyúlt, azonnal megbocsátottam neki.

– Hiányoztál – mondtuk egyszerre, ő emberi nyelven, én nyávogva. Ez egyike volt azoknak a szavaknak, amiket megértettem, de a legszebbnek a szeretleket találtam. Amikor azt mondta, hogy „Jiji, szeretlek” megmelegedett a szívem, mintha azt is megsimogatta volna.

A békülés után visszaaludtam egy kicsit, és amikor felébredtem, megint nem találtam sehol. Körüljártam az egész házat, de eltűnt, pedig az illata még túl erős maradt. Valahol a házban kellett lennie, de nem láttam.

– Gazdi! – szólongattam. – Gazdi! … …. Jaejoong! … Jaejoong! … … Mama! – nyávogtam a lehető legkeservesebben, és majdnem elsírtam magam, amikor egyszer csak feltűnt a lába. Rögtön rávettem magam, és elkeseredetten dörgölőztem hozzá, hátha megérzi, hogy mennyire megijedtem. Kérdezett valamit, de én csak néztem rá, és nem akartam, hogy még egyszer így eltűnjön. Amikor a kanapén a hasára tett, csupaszabb volt, mint szokott, és kicsit vizes is lett a bundám. Biztosan mosakodott, azért nem találtam – gondoltam, hiszen én is utáltam, amikor nézték, ahogyan tisztálkodom. Hogy a gazdi teljesen tiszta legyen, én is megnyalogattam a bőrét, de kesernyés és kicsit sós íze volt, úgyhogy felhagytam vele.

Reméltem, nem haragszik, amiért a mamámnak hívtam. Tudtam, hogy hím, és az apukámnak kellene lennie, de olyan kedves, gondoskodó, és melegszívű volt, hogy a mamámként gondoltam rá.

– Jaejoong, szeretlek – mondtam neki, és reméltem, hogy neki is olyan szépen hangzik ez, mint nekem.