A világtalanok 2: 4. fejezet - Értetlenség

Jin:

Alig vártam a hétvégét. Mintha tényleg randira készülnék, de hát Jihon fontosabb is volt, mint bármelyik csaj. Korábban gyűlöltem a technikaórákat, mert semmi értelmét nem láttam annak, hogy talicskát meg ceruzát faragjak, de most kimondottan örültem neki. Lelkesen dolgoztam minden órán, hogy péntekig elkészüljek a foggal. Olyan díszt akartam csinálni Jihonnak, ami passzol hozzá, és mivel csontunk nem volt a szertárban, fából készítettem neki egy medált. Szépen formára vágtam, majd úgy megcsiszoltam, hogy egyetlen kósza szálka se szúrhassa meg a puha, érzékeny bőrét. Díszítésnek még hozzáfűztem pár tollat, főleg fehéret és feketét, mert az passzolt az arcához, és belevéstem, hogy… Hát, sokáig tartott, amíg kitaláltam, hogy mit írjak bele. A BFF, vagy ennek hosszú változata túl nyálas volt, a kezdőbetűink meg túl romantikusak, úgyhogy végül az került rá, hogy „Hyung”. Jihon úgyis ragaszkodott ahhoz, hogy csak, és kizárólag engem hív így, úgyhogy abban reménykedtem, tetszeni fog neki.

Amikor pénteken megmutattam anyának, teljesen el volt tőle ájulva. Én nem bántam, hogy istenítenek, szívesen áldoztam a tökéletesség oltárán. Na jó, ennyire talán nem voltam beképzelt, de szívem-lelkem beletettem, úgyhogy tényleg igazán tetszett, amit alkottam. Este izgatottan feküdtem le, és szinte kényszerítettem magam, hogy márpedig aludjak el, de nagyon gyorsan. Minél előbb látni akartam Jihont.

Hála az égnek, kocsival mentünk, ami sokkal gyorsabb volt, mint a vonat, és legalább bömböltethettem hátul a zenét úgy, hogy senki nem szólt rám miatta. Mert kellett valami hangos és dübörgő, ami elnyomja az izgatott sóhajtásaimat. Hat rohadt hónapja nem láttam a legjobb barátomat, ami rengeteg idő. Régen volt olyan, hogy egy-két hétig nem találkoztunk, mert mindketten betegek voltunk, de ilyen sok időt még sosem töltöttünk külön.

Amikor leparkoltunk a háznál, az első dolgom volt, hogy kipattantjak az autóból, és bejelentés nélkül elrohanjak. Anya nem kiáltott utánam, biztosan tudta, hogy hová megyek. Csak futottam és futottam, miközben a zsebemben ott rázkódott az ajándékom, szépen becsomagolva, fehér masnival átkötve.

A kerítés előtt megtorpantam, mert túl világos volt. Nemrég festhették le, és el sem hittem, hogy Jihon végre rászánta magát. Akárhányszor erre kérte az apja, mindig kibújt alóla, és már évek óta kopott volt a kerítésünk. Most pedig olyan szépen és egyenletesen lekenték, hogy öröm volt nézni.

Hevesen vágtatott a szívem, amikor bekopogtam, és reméltem, hogy Jihon fog ajtót nyitni. Mégis csak az lenne az igazi katarzis. Elképzeltem, ahogy felsikkantana, majd a nyakamba vetné magát, és utána egész nap nem szállna le rólam. Igazából, egy cseppet sem bánnám.

– Jin, tényleg te vagy az? – döbbent meg az anyukája, én pedig próbáltam nem nagyon csalódott arcot vágni. Örültem, hogy láthatom, és jól esett, ahogy megsimogatta az arcom, és azonnal behívott, de már látni akartam Jihont. – Ezer éve nem hallottam felőled. – Ez egy kicsit szíven ütött, mert azt jelentette, hogy a barátom tényleg nem olvassa az üzeneteimet. Ezért még el fogom porolni a seggét.

– Jihon itthon van?

– Nem. Elment a barátaival túrázni.

Barátaival? Jihonnak vannak barátai rajtam kívül? Mégis kik? És mióta? És miért dobott el ilyen könnyen? – feszítették a koponyám a kérdések, és csak a legfontosabbat tettem fel.

– Milyen barátaival?

– Azzal a kedves Junhóval. Sok rosszat hallottam róla, de igazán rendes egy fiatalember. Előző héten is segített lefesteni a kerítést, és rengeteg házkörüli munkát elvállalt, de hát Jihonie elég hűvös vele. Szegény fiú, olyan nehezen barátkozik, mióta elmentél. Ezért is örülök, hogy Junho így felkarolta.

Meg akartam ölni azt a tagot. Hogy mer az én Jihonom közelébe menni? Mit képzel? Hogy majd ő lesz az új fiú, akivel elszórakozhat? Hát abból nem eszik! – határoztam el. Nem akartam, hogy Jihon is annyit szenvedjen, mint Sehun. Főleg, hogy ő nem is meleg.

– Hová mentek pontosan?

– Azt nem kötötték az orromra. Valahova az erdőbe.

Megköszöntem a segítséget, majd a lelkére kötöttem, hogyha Jihon hazajön, mondja meg neki, hogy a keresésére indultam, és ötkor megyünk vissza Tokyóba, a házunk előtt még összefuthatunk. Ott hagytam neki a nyakláncot egy rövidke üzenet társaságában, amiben leírtam pár gondolatot, és az e-mail címem, hogy biztosan kapcsolatban tudjunk maradni. Vagy háromszor elolvastam, amit leírtam, nehogy hibát ejtsek.

Az erdő igazán tág fogalom volt, és azok után, ami Jeongbeom-mal történt, semmiképpen nem értettem, Jihon hogyan mer oda menni. Igaz, hogy fél éve volt már, de azok a fenevadak lemészároltak egy negyedet, és pár huligán nem állítaná meg őket.

A hangokat próbáltam követni, mert az aranypatkányok nem voltak túl csendes alakok, és hamar rátaláltam a bandára. Egy mezőn ütöttek tábort, és nagyrészt egymással hülyéskedtek. Voltak, akik fociztak, páran az árnyékban ittak vagy dohányoztak, de bárhogy figyeltem, se Jihont, se Junhót nem láttam. Megpróbáltam megbújni az egyik fa mögött, mert úgy sejtettem, még mindig nem kívánatos személy vagyok a közelükben, és nem akartam, hogy agyon verjenek. Nem volt más dolgom, csak megvárni, amíg Junho vagy Jihon felbukkan.

A parasztabbik jelent meg hamarabb.

Kirontottam a fa mögül, és nem kellett túl sokat trappolnom, hogy odaérjek. Mielőtt még megszólalhatott volna, állon vágtam. Király érzés volt. Szívesen megismételtem volna, de addigra már felém ütött, és az utolsó pillanatban hajoltam el. A bandája persze megneszelte, hogy gond van, és hamar egy kör közepére kerültünk.

– Mi a francot keresel itt? – kérdezte Junho, miközben hol az egyik lábára, hol a másikra rugózott.

Sejtettem, hogy csak el akarja vonni a figyelmem a beszéddel, úgyhogy kicsesztem vele. Nagyra nyitottam a számat, mintha meg akarnék szólalni, és meg sem döbbentem, amikor felém rúgott. Ha nem lettem volna olyan szemfüles, csúnyán arcon talált volna a cipőtalpa, de így csak a levegőn hasított végig. Még idejében kirúgtam a támasztó lábát, de nem rontottam neki, mert az egyenlő lett volna a biztos halállal. A társai nem tűrnék, hogy ütöm a főnököt.

– Hol van Jihon? – kérdeztem, és el sem takartam a mosolyt az arcomról, amikor feltápászkodott a fűből.

– Milyen Jihon? – kérdezett vissza értetlenül, de ezzel nem etetett meg.

– Tudom, hogy veletek jött ide. Mit csináltál vele?

– Semmit. Nem tudom, miről beszélsz. Srácok, szerintetek Jihon velünk jött? Miért lógnánk mi egy olyan kisfiúval?

Mindenki hevesen rázta a fejét, mintha tényleg nem tudnák, hogy miről beszélek, de annyira egyértelmű volt, hogy csak a vezért követik. Sok agyatlan zombi, akiket egy még nagyobb idióta irányít – gondoltam, és körbenéztem, hátha Jihon útközben mégis felbukkant.

– Nagyot tévedsz, ha azt hiszed, hogy Jihon megadja magát neked. Ő nem fog olyan könnyen alád feküdni, mint Sehun.

Junho arca elborult a dühtől, gondolom nem örült neki, hogy lebuktattam a haverjai előtt, és olyan hevesen és erősen támadt, hogy alig bírtam hárítani. Egy ideig még ki tudtam kerülni, de aztán a kör szűkült, és alig maradt helyem fordulni.

Én sem igazán tudom, hogy mi történt, de pont akkor, amikor Junho haverjai lefogtak, villám cikázott végig az égen, és hatalmas égzengés indult. Ez azért volt nagyon furcsa, mert korábban hétágra sütött a nap, és egyetlen felhőt sem láttam.

A nagylegények megrettentek, és az egyiket félre lökve az útból sikerült meglógnom. Arra indultam, amerről Junho érkezett, hátha Jihon is arra van, de sehol nem találtam. Útközben persze az eső is eleredt, és a szürke fellegek egyre vészjóslóbbá váltak. Nem volt jó ötlet ilyenkor egy erdőben elrejtőzni, nehogy éppen az ember mellett vágjon be egy villám. Anya egyszer elmondta, milyen fa alá tilos beállni, de sosem tudtam megjegyezni, így inkább egyetlen alá sem húzódtam, hanem az esővel nem törődve a város felé futottam.

Anya rögtön törölközővel fogadott, és megpróbálta szárazzá törölni a tincseimet, de mindig kihúzódtam a szorításából.

– Anya, láttad a vihart? A semmiből jött – mondtam, és nem bírtam kiverni a fejemből, hogy pont akkor, amikor lefogtak. Ez majdnem olyan volt, mint amikor beszorítottak a ficakba, és a cserepek egyszer csak leestek a tetőről.

Volt mit feldolgoznom, és nagyon reméltem, hogy Jihon is nemsokára befut. A vihar elől neki is egyenesen haza kellett mennie, ahol ott várta az ajándékom, és a meghagyott üzenet.

A kandalló előtt ültem, és a picurka tűz mellett melegedtem, amit apa gyújtott, miközben megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a nagyiról készült portért. Teljesen olyan volt, mintha engem fixírozna, de tisztában voltam vele, hogy csak túl zaklatott vagyok, és ezért képzelek ilyeneket.

– Anya… – kezdtem, de nem tudtam, hogyan folytassam. Olyan hülyeségnek tűnt, amit gondoltam. – Veled is történtek már furcsa dolgok, amiket nem tudnál megmagyarázni?

– Persze, rengetegszer – guggolt le mellém, és a kezembe nyomott egy pohár forrócsokit. Mintha valami édességtündér lenne, anyánál mindig volt egy kis forrócsoki-por, és hiába hagytuk el régen a házat, vizet azért még tudott forralni. – Például, folyton eltűnik valamim, aztán a legváratlanabb pillanatokban kerül elő. De egyszer leszakadt egy vezeték is a közelemben, amikor egy férfi erőszakosan fel akart szedni.

– Igen? – lelkesültem fel, de nem mertem elmesélni, hogy mik történtek velem. – És hogyan magyaráztad meg magadnak?

– Úgy, hogy szerencsés vagyok. Aztán a nagyanyád elmesélte, hogy valamelyik ősünk boszorkány volt, és megégették a középkorban Európában, úgyhogy azóta titkon boszorkánynak gondolom magam. Néha jól jön. Például, amikor haragszom valakire, csak elképzelem, hogy seggbe legyintem egy seprűvel, és máris jobb.

Elnevettem magam anya viccén, és szorosabbra húztam magamon a paplant. Kezdtem egyre fáradtabb lenni, és bár szigorúan ébren akartam maradni, hogyha Jihon megérkezik, résen legyek, de egyre laposabbakat pislogtam.

Végül aztán elaludtam, és arra riadtam fel, hogy anya a vállamat simogatja, hogy indulnunk kell.

– Jihon? – kérdeztem azonnal, mire szomorúan megrázta a fejét. Nem értettem, mi ütött belé. Ennyire elfelejtett volna? Junho ilyen hamar átmosta az agyát?

Egy dologban biztos voltam, a héten bátorságot gyűjtök, és megkeresem Sehunt. Ha más nem, ő biztosan tudja, hogyan védhetem meg Jihont. Hiszen ezerszer jobban ismeri azt az állatot, mint bárki más.

Jihon:

Amikor Junho előállt azzal, hogy hétvégén menjek velük az erdőbe, kapásból visszautasítottam. Nem csak azért, mert még mindig nem akartam velük lógni, hanem a félelmeim miatt is. Az erdőből jöttek a fenevadak, és igaz, hogy hivatalosan befogták az összest, mégsem vehettem biztosra a dolgot. Ráadásul, nem is tudtam, mit csinálhatnánk egy erdőben.

– Na, gyere el! – győzködött Junho a nagyszünetben, és egyre több embernek feltűnt, hogy milyen sűrűn jár hozzám. Még a tanárok is rossz szemmel néztek rám emiatt, amit meg tudtam érteni. Jin távozását követően a színtiszta ötös átlagom leesett majdnem hármasra, aztán Junho megjelent mellettem. Még egy kezdő tanár is elkezdett volna aggódni emiatt.

– Mit fogunk ott csinálni? – kérdeztem közönyösen, és kivettem a kabátom a szekrényből. Igazából nem volt olyan fontos az a rágó, amit ki akartam venni a zsebéből, csak le akartam foglalni magam valamivel. Ha Junhónak végre leesik, hogy hidegen hagy, talán leszakad rólam – reménykedtem.

– Bandázunk. Valami spontán, jópofa dolgot.

– Mondjuk, lehunyozzátok a fákat? – kérdeztem szarkasztikusan. Pontosan ennyit néztem ki belőlük.

– Ne kéresd már magad! – engedte el Junho a füle mellett a megjegyzést. – Inkább kuksolt otthon egyedül?

Péntek délután úgy váltunk el, hogy nem megyek velük, mert fontos otthoni elfoglaltságom van, de a vacsoránál anya veszekedni kezdett velem, amikor elmeséltem, mi történt.

– Jihonie, miért vagy ilyen szívtelen azzal a fiúval? Hiszen folyton segít neked. Ne legyél ennyire neveletlen! Szégyent hozol ránk.

Nem akartam szégyent hozni a szüleimre, és nem gondoltam, hogy ez az lenne. Hiszen, csak egyszerűen nem vágytam a társaságukra. Nem volt ezzel semmi baj. Nem volt nekem kötelező barátkoznom.

Aztán anya addig rágta a fülem, hogy küldtem Junhónak egy üzenetet. Ezer vigyorgós fejet küldött vissza, amit egy kicsit furcsálltam, mert ezeket inkább a lányok szokták használni.

Este a plafont bámultam, és megpróbáltam elképzelni a másnapot. Az aranypatkányok túl buták, és túl erőszakosak voltak hozzám, nem tartoztam én közéjük. Főleg úgy, hogy nem is kedveltek. Minsik és Junho igen, de Trevor, meg pár rosszarcú gengszter csőrét piszkálta, hogy egy „aranyos, piszkafa fiú” is velük lóg. Pedig nem voltam én olyan vézna és erőtlen, csak szálkásak voltak az izmaim, és a hajam miatt nagyobbnak tűntek a szemeim, és ezért ártatlannak tűnt a tekintetem…

Egy idő után rájöttem, hogy idegesít, amiért lenéznek, és meg akarom mutatni nekik, hogy én is faszagyerek vagyok. Mégis csak jobb, ha egy erdőben keménykedek, nem mondjuk egy bolti lopáskor.

Kényelmes ruhákba bújtam reggel, amik elég szellősek, és bők ahhoz, hogy ne süljek halálra. Cipőnek egy régen fehér edzőcipőt választottam, aminek már nem ártatott a kosz, de a talpa még eléggé redős maradt ahhoz, hogy megtámasszon egy csúszós úton. Az erdőben nagyon hamar változott a szintmagasság, és oda kellett figyelni, nehogy felbukjon az ember egy-egy gyökérben. Amikor Jinnel mászkáltunk arra, rendszerint beleakadtam valamelyikbe, mert sose figyeltem a lábam elé. Mindig teljesen felé fordultam, hogy lássa, érdekel, amit mesél. Még ha csak panaszkodott is, Jin szájából minden sokkal izgibbnek és értelmesebbnek tűnt, mint az enyémből.

Csomagoltam néhány szendvicset, ami lehet, hogy elég kisiskolásnak tűnt, de hajlamos voltam arra, hogy rosszul legyek, ha nem eszem eleget. A hideg vizet hőtartó kulacsba tettem, hogy felfrissítsen, ha kitikkadok, és egy-két almát is pakoltam, hogy legyen mit ropogtatni.

Junhóék hangját már messze hallani lehetett, egymást ugrattál, és páran még barátian lökdösődtek is. Mindenki jól érezte magát rajtam kívül, mert én csak a sor végén baktattam, mintha nem is velük lennék, csak éppen beértem volna a nagy csordát. Aztán Junho lemaradt velem, hogy ne legyek annyira egyedül. Nem mondott semmit, csak sétált mellettem, és értékeltem, hogy kedves próbál lenni. A suliban mutatott oldalához képest egészen elviselhető volt ez a „jóbarátos”.

Focival kezdtünk, és bár én még mindig nem voltam nagy sporttehetség, jól tudtam üresen maradni, és teljesen beetettem őket. Úgy tettem, mintha csak össze-vissza futkosnék a kapu előtt, de valójában megzavartam a védőt, és a kapus koncentrációját is, így sok gólt szerzett a csapatom. Igaz, hogy nem köszönték meg, és talán rá sem jöttek, hogy én kapartam ki nekik a gesztenyét, de én tudtam, és ez volt a lényeg.

Az egyik nagyobb fa alá ültem le, hogy elfogyasszam a tízóraimat, és Trevor persze azonnal belém kötött.

– Rózsaszín masnival átkötött muffint is hoztál, kisfiú? – röhögött fel a szépen becsomagolt szendvicseimre bökve, és letépett egy darabot a mű, előre vákumozott szalonnás bagettjéből. El sem mertem képzelni, mennyi adalékanyag lehet benne.

– Nem, de van nálam kockacukor a lovaknak, kérsz? Mintha kicsit kapafogad lenne – vágtam vissza, és perceken belül a fának nyomva találtam magam. Trevor az arcomba fújtatott, miközben rendesen meggyűrte a pólómat, és az egyik keze már ökölbe szorítva várta, hogy megkapja a gongot.

– Ismételd meg, te kis szaros, és egyetlen fogad sem lesz! – kérlelt ördögien, de nem sütöttem le a tekintetem, egyenesen az övé fúrtam, még ha belül remegtem is.

– Trevor, hagyd békén a gyereket! – lépett oda Minsik, és megpróbálta jobb belátásra bírni a banda második emberét, de az nem akaródzott tágítani tőlem.

– Senki nem nevelte meg a nagy szeműt. Majd én kezelésbe veszem – bizonygatta, és rántott rajtam egyet.

– Én foglak mindjárt kezelésbe venni, ha nem ereszted, de azonnal! – szólalt meg mögüle Junho acél hideg hangja, amitől már látványosan is remegni kezdtek a tagjaim. Soha nem akartam olyan helyzetbe kerülni, hogy ez a hang nekem szóljon.

Trevor is belátta, hogy Junhóval nem jó ujjat húzni, és ellépett, de a táskámba azért még belerúgott, és mindenfélének elhordott, miközben dühösen a mező közepére trappolt.

Én végigsimítottam a ruhámon, mintha el akartam volna tűntetni róla az elmúlt percek emlékeit, majd leguggoltam, és leporoltam a táskám is. Nem lett nagyon koszos, de valamivel el kellett foglalnom magam.

A srácok szétszéledtek, miután biztosra vették, hogy nem lesz bunyó, és csak Minsik maradt ott mellettem. Megkínált a sós chipsével, de visszautasítottam, és morcosan tovább nyammogtam a szendvicsemmel. A tervem, miszerint keménylegény leszek, dugába dőlt. Tényleg idiótán festhettem a jófiús tízóraimmal.

Amikor Junho elhívott magával, hogy megkeressük a forrást, csak azért mentem, hogy ne kuksoljak tovább a fa alatt. Nem kettesben voltunk, velünk tartott még két idősebb srác is, akik jól ismerték a félreeső csapásokat.

A természet aztán őket is megtréfálta, és a jó terepismeret ellenére egy meredek domboldalon kötöttünk ki. Szépen lassan indultunk neki, odafigyelve rá, hogy mindig legyen kapaszkodó, aztán az egyikünk megcsúszott, és onnan nem volt maradás. Fáról-fára pattantam, a kezemről lehorzsolódott a bőr, de volt, aki rosszabbul járt. Az egyik fiúnak kiment a bokája, és mivel lezúgtunk a magasból, még azon is agyalhattunk, hogyan jussunk vissza a mezőre.

– Mi visszamászunk, és szólok a többieknek, hogy kutassák fel hozzátok a legrövidebb utat. Jihonie, te addig maradj itt a sebesülttel!

Más helyzetben kiakadtam volna a Jihonie megnevezésen, mert hülyén hangzott a szájából, és ez is csak ráerősített arra, hogy pisis kisfiú vagyok hozzájuk képest, de a mellettem szenvedő állapota jobban érdekelt a saját egómnál. Szegénynek nagyon fájhatott a lába, de hősiesen visszatartotta a sírást, és csak néha törölt le egy-egy kósza cseppet. Én már biztosan felvertem volna az összes állatot a bömbölésemmel. Nehezen viseltem, ha a lábam sérült meg, sokkal érzékenyebb volt, mint bármelyik másik testrészem – talán egyetlenegyet kivéve, de ezzel minden férfitársam így volt.

Junhóék elég sokára, és elég mérgesen tértek vissza, amikor már leszakadt az ég. Mi ott maradtunk, ahol korábban hagytak, és szarrá áztunk a hirtelen jött viharban, de nem tudtam megmozdítani a sebesültet.

Kész tortúra lehetett a srácnak, ahogy elszállítottuk az orvoshoz, mert nem tudtuk rendesen fixálni a lábát, és vagy ugrándozhatott, vagy Junho a hátára vette, de egyik sem volt éppen ideális a számára.

Ahogy néztem, hogy Junho minden fáradtságot semmibe véve cipeli a bajtársát, hirtelen más színben láttam. Tényleg olyan volt, mint egy igazi vezető, aki felelősséget vállal a csapatáért. A váróban is ő maradt csak talpon, és elsőként ugrott oda a fehér köpenyeshez, hogy érdeklődjön. Szerencsére nem volt súlyos a dolog, csak pár napig borogatni kellett, és mindent elkövetni azért, hogy kímélje a sebesült részt.

A várakozással, meg a dokival sok idő elment, és nem csak, hogy megáztam, de el is fáradtam, szóval, amikor hazaértem, bevettem magam a fürdőszobába, és órákig folyattam magamra a meleg vizet. Még hajat is mostam, ha már a tincseim is nedvesek lettek, aztán szépen formára szárítottam, úgy, ahogy Jin szerette.

A szüleim észre sem vehették, hogy hazajöttem, mert amikor a kellemes, délutáni alvás után lementem a nappaliba azzal, hogy éhes vagyok, anya nagyon ijedten nézett rám. Először azt hittem, hogy mégiscsak megsérültem az erdőben, csak a tükörben nem tűnt fel, és ő kiszúrta, de nem engem, hanem az óráját nézte.

– Miért nem szóltál, hogy itthon vagy? – korholt, és nem értettem, miért ilyen szörnyű nagy hiba ez. – Fuss gyorsan Jinékhez, még elérheted őket!

Nem kellett visszakérdeztem, azonnal cselekedtem, nem törődve a beszárított tincseimmel, kirohantam a zuhogó esőbe, és úgy futottam, mintha az életem múlna rajtam. A papucsomban többször megbotlottam, így félúton ledobtam a lábamról, és mezítláb süppedtem a sárba. Mire odaértem, már csak az autó kerekének mély nyomai látszódtak, és pár cipőtalpnyi barázda, amelyikek közül valamelyik Jiné lehetett.

A rohadt életbe! – üvöltöttem egy jó nagyot. Ha nem tollázkodtam volna, ha nem alszom be, akkor… El sem hittem, hogy elszalasztottam a legjobb barátomat. Az erdőbe sem kellett volna elmennem! – lettem egyre dühösebb, és majdnem az egyik kerítésnek vágtam a papucsom a visszavezető úton.

Otthon anya rögtön elzavart átöltözni, de olyan kedvetlen voltam, hogy csak sokára sikerült, és legszívesebben bőgtem volna. Jin ott volt négy utcányira tőlem, és voltam olyan szerencsétlen idióta, hogy lemaradtam róla.

– Ezt neked hagyta itt – nyújtott át anya egy dobozt, egy fehér cetli társaságában.

– Itt járt? – kérdeztem döbbenten.

– Igen. Délkörül. Amikor mondtam neki, hogy az erdőbe mentél a barátaiddal, utánad ment, hogy megkeressen.

Lassan állt össze a kép, de végre megértettem, hogy miért volt Junho arca olyan feszes és kemény. Azt hittem, csak aggódik a barátjáért, viszont nem meri kimutatni az érzéseit, és ezért lesz olyan komoly, de ez mindent megmagyarázott. Utálta Jint, és a barátom valószínűleg találkozott vele. Nagyon reméltem, hogy nem bántotta.

Kettesével szedtem a lépcsőket a szobámba, és azonnal a telefonomért nyúltam. Felhívni nem mertem, mert túlságosan dühös és zaklatott voltam ahhoz, hogy beszéljek, de egy sms-t írtam neki. „Kössz, hogy szóltál Jinről. Bár, meg sem lepődök azon, hogy csak magadra gondoltál. Ilyen vagy te, nem? Pontosan ezért nem haverkodom a magad fajtával. Az önző, arrogáns seggfejek nem a stílusaim”. Határozottan nyomtam rá a gombra, és nem érdekelt, ha megver miatta hétfőn. Igaz, hogy talán akkor sem hagytam volna ott szegény sebesült fiút, ha szól, hogy Jin ott járt, de utána rögtön elmehettem volna hozzá.

Féltem, hogy a hyung félreérti az egészet. Féltem, hogy azt hiszi, azért nem mentem át, mert már nem a barátom. Pedig dehogy nem az! Ő a legfontosabb számomra az egész világon. Mintha a másik felem lenne.

Az ajándéka mesés volt. Szépen megcsiszolta a fát, és még pár mintát is vésett bele, bár igaz, hogy befesteni, nem festette. Úgy sokkal indiánosabb lett volna, de a tollakkal még így is nagyon passzolt hozzám. A „Hyung” felirat pedig könnyeket csalt a szemembe. Bármilyen ciki is volt, apró puszit leheltem a hangulokra, majd odaültem a gép elé, és gondosan bepötyögtem az e-mailjét. Nekem is kidobta, szóval nem rontottam el semmit korábban, de félretettem a sértettségem, és újra megpróbáltam kapcsolatba lépni vele. A kezeim csak úgy pattogtak a billentyűkön, mintha égetne a felület, pedig erről szó sem volt. Csak az arcom égett a szívem heves dübörgésétől.

Hyung!

Annyira sajnálom, hogy nem voltam elérhető. Hidd el, hogy mindennél fontosabb vagy nekem. Ha tudtam volna, hogy a városban vagy, el sem mozdultam volna a küszöbötök elől. Hülye voltam, hogy elmentem azzal az idióta Junhóval az erdőbe, de nem kell aggódnod, többé nem találkozom vele. Egy életre leszámoltam vele, mert önzően magára gondolt, és nem szólt, hogy találkoztatok. Ha tényleg a barátom akarna lenni, nem így cselekedett volna. Már csak azért se, mert aki be akar vágódni valakinél, az nem magára gondol. Junho egy… Mindegy, hagyjuk is, nem ez a lényeg! Úgy örülök, hogy itt voltál (azért persze szomorú vagyok, amiért nem találkoztunk)! Mikor jössz megint? Ezer ötletem van, hogy miket csinálhatnánk. Nálunk aludhatnál! Következőleg gyertek péntek este, és vasárnap még ráértnél visszamenni. Együtt tölthetnénk két teljes napot. Olyan jó lenne.

Hyung, el sem tudod, hinni, hogy mennyire hiányzol. Már hetek óta a fiókomnak írok, mert nem tudtalak elérni, és… Szégyellem magam, de feladtam. Kérlek, ne haragudj rám! Kérlek! Ugye, megbocsátasz? Hyung, kérlek… Te vagy a legjobb barátom, és örökre az is maradsz.

Tudom, hogy ezek után felhúzott szemöldökkel, és fejcsóválva fogsz ülni pár percig, mert túl nyálas vagyok, de el sem tudod hinni, hogy mennyire örülök, hogy felvetted velem a kapcsolatot. Azt hittem, hogy Tokyóban új barátokat találtál, és nem is vagyok már fontos neked.

Annyi mindent szeretnék mondani. Olyan sok dologról kellene beszélnünk. Annyi minden lenne, amit még sosem mondtam neked, de kellett volna…

Írj vissza gyorsan, és beszéljünk meg egy találkozót! Ha kell, lógok a suliból. Már úgysem vagyok olyan jó tanuló.

Várom-várom a válaszod, izgatottan: Jihonie ♥

Jin:

Teljesen lehangolt, hogy Jihon nem jött el, és anya sehogy se tudott belém lelket önteni. Ígérgette, hogy főz nekem pudingot, de már az édesség sem segített. Amikor hazaértünk, bezárkóztam a szobámba, és órákig feküdtem az ágyban, de egy szemhunyásnyit sem aludtam. Csalódott voltam. Csalódtam Jihonban. Hiszen egy egész délutánja volt arra, hogy megkeressen, mégsem tette. Vagy Junhóval olyan jól szórakoztak, hogy csak este ment haza? Ennyi kaját vitt volna magával? – rontottam el a védelmet a racionalitással, mert elképzelhetetlennek tartottam, hogy Jihon kibírná élelem nélkül. Én voltam a bélpoklos kettőnk közül, de ő ügyelt szigorúan arra, hogy mindig időben, és eleget táplálkozzon.

Dühösen kapcsoltam be a gépet, hogy agyatlan szörföléssel kiöljem a haragot a fejemből, amikor felugrott egy ablak. Pár pillanatig csak néztem a vörös borítékot, ami felett egy +1-es virított, és miután felocsúdtam a döbbenettől, azonnal rákattintottam. Ott volt a bejövő üzeneteknél, vastagon szedve Jihon neve, és az üzenetének eleje. „Hyung! Annyira sajnálom, hogy nem…” Rögtön rányomtam, hogy tovább olvashassam, de a rendszer visszadobott a bejövő üzenetekre. Nem értettem, hogy mi történt, főleg azért, mert másodjára már nem volt meg az e-mail. Kerestem a spam mappában, a kukában, és minden egyébben, de sehol nem volt. Még a promóciókat is egyesével átnyálaztam, de Jihon levele eltűnt.

Ezért nem tudtunk kapcsolatot tartani? – morfondíroztam. – Valaki meghekkelte az e-mail címem? – ötlött fel a gondolat a fejemben, és egyetlen embert tudtam, aki erre képes lenne.

Úgy terveztem, hát, próbára teszem.

Megnyitottam egy üres felületet, és elkezdtem írni egy olyan levelet Jihonnak, amire muszáj volt válaszolni. Ha valaki elolvasta a sorokat, és utána törölte, akkor beválhatott a dolog, de ha azonnal a virtuális feketelyukba került, haszontalanná vált. Mégis, meg kellett próbálnom.

Jihonie!

Nem haragszom rád a mai miatt. Megértelek. De nagyon hiányzol. Újra érezni akarom a bőröd az enyémen, a tested remegését a karjaim között, és hallani a halk sóhajaidat a fülemnél. Szorosan meg akarlak ölelni, és el sem ereszteni.

Ma nagyon felhúzott, hogy Junhóval lógsz, de tudom, hogy csak magányos voltál, és elkeseredésedben kezdtél el találkozni vele. Hiszen mindkettőnknek meg van róla a véleménye. Te mondtad nekem, hogy „idióta barom, aki arra sem érdemes, hogy létezzen”. Gondolom, fél év alatt nem változott meg.

És ha mégis megkedvelted… Az sem számít. Tudom, hogy engem szeretsz, ahogy én is téged. Az az alak csak egy idegesítő harmadik lehet a kapcsolatunkba, aki azonnal kiesik, amint újra egymásra találunk. Hiszen én vagyok a hyungod… És mindketten tudjuk, hogy ez miért van így.

Csók: Jin ♥

Ha nem volt igaz a teóriám, és Jihonhoz eljutott a levelem, biztosra vettem, hogy ezen nagyon fog csodálkozni, de csak az értette félre, aki úgy olvasta. Jihon maximum nevet rajta egyet, és megszid, hogy ilyen későn ne igyak. Ha viszont Junho ül a gép másik oldalán, akkor most felforr az agyvize, és teljesen elhiszi, hogy Jihonnal együtt voltunk/vagyunk. És ha tényleg kavartak Sehunnal – ami miért ne lenne igaz –, akkor forró, mint a kályha, és biztosan nem hagyja hidegen Jihon. Az én barátom azonban nem eladó! Ezt a tudatára is adtam.

Zakatoló szívvel olvastam el a választ, ami szinte azonnal érkezett, és túl rövid volt ahhoz, hogy Jihon írhatta volna. Na, meg a jelentése se rá vallott.

„Álmodj csak!” – olvastam a választ, és mérgemben az asztalra csaptam. Sajnos nem tudtam átnyúlni a képernyőn, hogy a másik oldalán torkon ragadjam azt a szemetet, de így már minden érthetővé vált. Nem volt más dolgom, csak összefutni Jihonnal, és elmondani neki, hogy miért nem tudtunk beszélni. Főleg, úgy, hogy Junho bár visszaírt nekem, nem veheti biztosra, hogy komolyan vettem, és rájöttem a csalására.

Elhatároztam, hogy pár napig még írok üzit a mindennapjaimról, hogy eltereljem a gyanúját, aztán szépen ügyesen félrevezetem. Rossz dátumokat és rossz helyszíneket adok meg neki, hogy elhívja magával Jihont valahová, és így egyenesen a karjaimba szaladjanak. Meg kellett védenem a barátomat ettől az állattól. Szegény, Jihonie-cica nem tudott egyedül védekezni a fenevad ellen.