Truthmates - 17. fejezet: A harcoló

Jaejoong:

Olyan aljasnak éreztem magam, hogy így a gyerekem anyja alá ások, de nem mertem belegondolni, mit fog tenni, ha kiderül, hogy nem veszem el.

– Miben segíthetek, uram? – kérdezte az orvos, és nagy sóhajjal belekezdtem a mesébe.

Elmondtam, hogy Seungah súlyosan veszélyezteti a gyerek életét, és jelenleg csak azért tűnik stabilnak, mert úgy alakítottam ki a körülményeket, hogy nyugodt lehessen. Amikor láttam, hogy nem hisz nekem, és csak egy ijedt kispapának néz, megmutattam neki a felvételeket. Innentől kezdve persze sokkal gyakrabban kellett kivizsgálásra járnunk, és Seungah-t sokkal hamarabb befektették a kórházba, mint a fájások elkezdődhettek volna. Én próbáltam sűrűn bejárni hozzá, de nem volt egyszerű, mert rohadt sok időmet elvette a promóció. Ráadásul a fanok pontosan annyira ismerték a naptáramat, mint én, és egyre izgatottabbá váltak a baba érkezése miatt.

– Nyugi, hyung, nem lesz semmi gond – biztosított Yoochun, amikor már a sokadik kört róttam folyosón. Seungah-t hirtelen vitték be a műtőbe, és borzasztóan aggódtam, hogy valami baj történt.

– Megőrülök! – nyögtem fel, és hiába ültem le a kényelmetlen padra, szinte azonnal felpattantam. Yoochun meg csak hordta nekem a kávékat, és biztosított róla, hogy amíg kimegyek dohányozni, figyel minden rezdülést, és az összes nővérkét kivallatja, aki kijön onnan, de nem sokat segített.

– Uram, ha gondolja, letehetek egy matracon a jegyese ágya mellé – rázott fel a félálomból egy fehérruhás kisasszony, de elhárítottam a felajánlást. Nem egyszer virrasztottam már át napokat, most is menni fog. Majd alszom, ha minden rendben.

Már kezdtem azt hinni, hogy az ajtó mögött valamilyen időkapu húzódik, és Seungah a gyerekemmel együtt valahol a középkori Koreában tengődik, amikor végre kitolták az ágyat. Seungah nagyon sápadt, és nagyon izzadt volt, de úgy tűnt, jól van. Kérdezgettem, hogy mi történt, és hol a baba, de nem volt ereje beszélni, és a műtősfiúk is megkértek, hogy ne hátráltassam őket a munkájukban.

Nagyon közel álltam ahhoz, hogy tehetetlenségemben sírva fakadjak, amikor végre megláttam az orvost, és mellette egy üvegburát, amiben egy hihetetlenül pici baba feküdt, mindenféle műszerrel felszerelve.

– Doktor úr, minden rendben van? – tördeltem a kezem. Az orvos majdnem olyan fáradtnak tűnt, mint amilyen én voltam.

– Hamarabb beindult a szülés, de az anya, és a gyerek állapota is stabil. A kislány további megfigyelésre szorul, de ne aggódjon, mindenről tájékoztatjuk, és mindent megteszünk azért, hogy egészségesen vihessék haza.

A folyosó végéig kísértem a mozgatható inkubátort, és csak akkor sírtam el magam, amikor bevitték az egyik kórterembe. Annyira pici volt. Sokkal kisebb, mint az unokahúgom volt, amikor bementem a nővéremhez meglátogatni, és ez megrémített, de közben hihetetlenül boldog voltam, mert gyerekem született.

Junsu nem győzött kérlelni, hogy artikuláljak a telefonba, mert nem ért semmit, aztán reggel, amikor a nővérke felrázott a matracnál, Chuneival ők voltak az első látogatók. Seungah rossz hangulatában volt, azt mondta, a szülés rosszabb bármilyen kínzásnál, és nem érti, hogyan képesek ezt egyesek többször is véghezvinni, meg, hogy rohadjunk meg mi férfiak, mert nekünk csak megcsinálni kell, és abban nincs semmi fájdalmas.

Junsuék amúgy nagyon aranyosak voltak, mert hoztak egy csomó ajándékot, meg mindenféle ételt, italt és tárgyat, amiről úgy olvasták, hogy az jó egy nőnek ilyenkor. Aztán pár nap múlva a családom is befutott, és a nővéreim úgy rajzottak az ablak körül, ahol be lehetett lesni a babához, mintha verebek lennének, de nem hibáztattam őket. Én is mindig ott lógtam, sőt, nekem az is megengedték, hogy bemenjek. Ehhez fel kellett ölteni egy katasztrófafilmekben látott védőruhát, hogy semmilyen bacit ne vigyek be magammal, és csak a kézfejemet nyújthattam be a kialakított lyukon, de bőven megérte. Egyébként Seungah-t is áttolták babanézőbe, de ő csak vetett egy pillantást a kicsire, aztán megkérte, hogy vigyék vissza az ágyába.

– Olyan ici-pici – mondtam, amikor visszamentünk a kórterembe, és feljegyeztem a telefonomba az aznapi adatokat. Eunhye telefonos babanaplója szépen gyarapodott, és elterveztem, hogy délután veszek egy füzetet, és inkább ott vezetem tovább.

– Jaj, már alig várom, hogy hazamenjünk! – nyögött fel Seungah, és undorodva összedörzsölte a takaró huzatát. – Itt minden kemény, és büdös. A te ágyadban sokkal jobban szeretek aludni – búgta, és megfogta a kezem. Én reflexből el akartam húzni, mert egy cseppet sem vágytam az érintésére, de nyeltem egy nagyot, és leküzdtem az ellenszenvem. Mégis csak ő adott életet a gyerekemnek, hálásnak kellett lennem ezért.

A testvéreimnek úgy kellett hazarugdosniuk, mert különben folyamatosan a kórházban lettem volna, és fájó szívvel néztem a rajongói találkozókat, amiken nem lehettem ott. Junsu és Yoochun nagyon jól szerepeltek nélkülem is, de azért hiányzott az asztal mögül a harmadik szék.

Éppen az elmúlt heteket kipihenésén voltam, amikor megcsörrent a telefonom. A cégtől kerestek, és megkértek, menjek be, mert egyeztetnünk kell a továbbiakról. Már tudták, hogy nem fogom engedni, hogy Seungah felelőtlenségében valami ostobaságot csináljon Eunhyével, így ki kellett dolgoznunk a haditervet. Biztos voltam benne, hogy a média darabokra fog szedni, és én leszek a szemét apa, aki kitulajdonítja magának a kicsit, de pont leszartam, hogy mit mondanak. Én tudtam az igazságot, és a tetteim mögött húzódó okot, a többi meg nem érdekelt. A JYJ-t nem bánthatták az én döntéseim miatt.

Senkivel nem akartam találkozni az este, a kórházban teljesen leszívták az agyam – Seungah folyamatosan az esküvőnkről beszélt –, és nem vágytam semmire, csak egy pohárka vörösborra és némi agynyugtató sorozatra, amikor felvisított a csengőm. Fáradtan nyitottam ajtót, és teljesen ledöbbentem, amikor megláttam az érkezőt. Jinhae topogott zavartan előttem, és alig mert belépni, amikor félreálltam az útból. Nem, mintha nem örültem volna neki, csak nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Akkor találkoztunk utoljára, amikor összevesztünk a dombon, azóta pedig már hosszú, hosszú hónapok teltek el. Azóta hivatalosan is együtt jártak Yoochunnal, és véglegesen odaköltözött hozzá.

– Örülök, hogy látlak. Kérsz esetleg inni valamit? – intettem a konyha irányába, de megrázta a fejét.

– Nem, köszönöm. Csak azért jöttem, hogy… Szóval… Függetlenül attól, ami történt közöttünk… Ha valamiben segítség kellene, háztartásban, vagy ruhavásárlásban, vagy ilyesmiben, akkor szólj nyugodtan.

– Jinhae… – kezdtem, de megrázta a fejét, és leszegett fejjel a kezembe nyomott egy csomagot.

– Gratulálok a babához! – hallottam a hangján, hogy a sírás szélén áll, és nem értettem, miért jött ide. Nem kellet volna gratulálnia, megértettem volna, ha nem teszi. Így csak saját magát bántotta.

– Jinhae…

– Akkor majd hívj! – bólintott, és kiviharzott a lakásból. Nem mentem utána. Értelmetlen lett volna.

Anélkül, hogy belenéztem volna a szatyorba, letettem az asztalra, és újratöltöttem a poharam. Mindegy, hogy mennyi idő telt el, még mindig ugyanannyira fájt, hogy elvesztettem. Szentül hittem, hogy boldoggá tudnám tenni, miközben azért tisztában voltam azzal is, hogy Yoochun mellett se szomorú.

Másnap az első utam az ügyvédemhez vitt, akivel újra letisztáztuk a jogi procedúrát, bár még várni akartam a szoptatós időszak végéig. Aztán Seungah-t és a babát is hazaengedték, és a dolgok megváltoztak. Sokkal hamarabb cselekednem kellett.

Nyugodt szívvel hagytam magára a lányokat a nővéremmel, és bele se gondoltam abba, hogy arra kell hazamennem, hogy Seungah full részeg, és nem hogy Eunhye megállíthatatlanul bömböl, de konkrétan a konyhapulton fekszik, és sebes a karja.

– Mi a kurva életet csinálsz te? – üvöltöttem rá az anyára, amitől a pici még jobban sírni kezdett, úgyhogy először inkább vele foglalkoztam, és későbbre hagytam a dühöngést.

Azonnal a hűtőbe nyúltam, hogy kivegyem a cumisüveget, és a lehűtött anyatejet, aztán rájöttem, hogy vajon tényleg jó ötlet ez? Ki tudja, hogy Seungah mikor piálgatott a hátam mögött. A kicsinek pedig végképp nem tenne jót, ha ilyen „szennyezett” tejet venne magához.

Kicsit nehéz volt egyszerre csinálni mindent, tartani a kezembe Eunhye-t, olvasni a használati útmutatót, és összeállítani a tápszert, de ha letettem, újra sírni kezdett, és azt nem akartam hallani. Azt akartam, hogy boldog kisbaba legyen, aki kacarászik, meg mosolyog, és ehhez az kellett, hogy biztonságban érezze magát. Ki kellett dobnom a házból azt a megátalkodott libát, aki nem törődött a saját gyerekével. Hiszen belőle is van benne – sajnos –, hogy nem tudja ezt felfogni?

Eunhye végül sikeresen megebédelt, és miután bekentem a karján a véraláfutást, a nővérem is befutott. Állítólag csak egy negyed órára szaladt le a boltba a vacsora alapanyagokért, és álmában sem gondolta volna, hogy erre kell hazaérnie.

– Itt maradnál Eunhye mellett? – kérdeztem, és miután bólintott, rájuk csuktam az ajtót.

Reméltem, hogy jól szigetelnek az új ajtók, mert az biztos volt, hogy fel fogom emelni a hangom. Seungah unottan ült a kanapén, és a körmét reszelte, így kezdésnek elhajítottam azt a vacak reszelőt a fenébe, és felhúztam Seungah-t a díványról.

– Hogy gondoltad ezt, hm? Hogy merted? Hogy lehetsz ilyen felelőtlen?

– Nem akarta abbahagyni a sírást, bármit csináltam, úgyhogy inkább feladtam.

– Rendben, akkor én is feladom. Pakold össze a cuccod, és húzz innen!

– Nem mondhatsz nekem ilyet! – kérte ki magának. – Egyébként is megállapodtunk, és azt mondtad, feleségül veszel. Még a pénzem se utaltad át! Miért nem azzal foglalkozol?

Durván ragadtam meg a karját, majd berángattam a hálószobába, és az ágyra löktem. A sporttáska teljesen összenyomódott a sok ruhától, amit rápakoltam, de sikerült kihalásznom a szekrény mélyéről, és pont elég lett Seungah gönceinek. Neki persze nem tetszett, hogy összepakolok neki.

– Nem megyek sehová, megértetted? Nem szakíthatsz el a gyerekemtől! Nem dobhatsz ki csak úgy az életedből!

– Pedig pontosan ezt csinálom – vetettem oda, és mielőtt kilökdöstem volna az ajtón, visszavettem a kulcsát. – Hajnalig is dörömbölhetsz, az sem érdekel.

Az ezt követő napjaimnak arról kellett volna szólniuk, hogy szenvedek a pelenkáztatással, vagy Eunhye folyton lebüfizi az ingem, ehelyett kocsikázhattam a kórház, az ügyvédem irodája, és a bíróság között, arról nem is beszélve, hogy folyamatosan zaklattak az újságírók. Seungah a kidobását követően patáriát csapott nem csak a médiánál, de a nő- és anyavédelmi szervezeteknél is, úgyhogy elfogadottan én lettem a „szemét, bántalmazó pasi, aki kitulajdonítja magának a gyerekét”. Ez magánemberként is nagyon kellemetlen lett volna, de hírességként maga volt a pokol. Naponként jelentek meg újabb cikkek erről, minden egyes hírekben erről diskuráltak – mert ha megjelent egy albumom, az le volt szarva, de ha botrányba kerültem, az hirtelen mindenkit érdekelt.

Seungah azt hitte, nyerni fog, olyan szélesen vigyorgott a tárgyalóteremben, mint aki megnyerte a lottó főnyereményt, csak arra nem számított, hogy nekem is vannak ám bizonyítékaim ellene. Először is, ott voltak a videófelvételek, amik tökéletesen dokumentálták azt, hogy magának okozott sérüléseket, aztán benyújtotta a kórház az orvosi szakvéleményt is, ami megállapította, hogy Seungah nem teljesen százas. Volt ennek valamilyen latin, orvosi elnevezése, és azt is mondták, hogy súlyosan depressziós, és valószínűleg az itallal is vannak problémái, de igazából, nem érdekelt, hogy mi a baja. Persze ellenem is maradtak vádak. A sérülések csak egy részéről tudtam számot adni, és Seungah váltig állította, hogy én pénz ajánlottam neki, ha megszüli a babát – a szerződést rég elégettem az ügyvéd javaslatára –, és persze ott volt az is, hogy szanatóriumban kezeltek, tehát a terhesség ideje alatt nekem is volt bőven problémám.

A jogi eljárás hosszú, és fáradalmas volt, főleg azért, mert egyrészt tárgyaltuk a bántalmazási ügyet, másrész rohangálhattam ide a gyerekelhelyezés végett is. Azt nem értettem, hogy miért kell ehhez két ügyet csinálni, hiszen merőben összefügg a kettő, de nem voltam se jogász, se bíró, úgyhogy nem tehettem mást, mint engedelmeskedem a törvényeknek.

A bántalmazás vádja alól végül felmentettek, és hamis tanúzás miatt elítélték volna Seungah-t, ha az orvos nem menti fel azzal, hogy bolond. Én álltam a kezelése költségeit, és elengedtem mindennemű kártérítést, a gyerek ügye jobban érdekelt.

Miután kimondták, hogy Seungah nem alkalmas arra, hogy nevelje a gyerekét, nekem kellett bizonyítanom, hogy alkalmas vagyok rá. Az anyagi háttérrel nem volt probléma, azzal már sokkal inkább, hogy lesz-e elég időm a gyereknevelésre. Zenész ember voltam, hónapokra eltűntem stúdiózni vagy turnézni, és ha még tartottunk a JYJ-val egy kisebb szünetet is, a gyerekfelügyelet akkor se egy-két évből állt. Társ nélkül elég nehéz volt ezt az egészet véghezvinni.

Végül anyám oldotta meg a problémát. Se ő, se apa nem dolgozott már, úgyhogy idejük maradt bőven, és tíz gyerek felnevelése elég meggyőzővé tette őket. Eunhye-t így családba fogadták, ami röviden annyiból állt, hogy a szüleim lettek felelősek érte, és minden jogi ügyet ők intéztek, amíg rendbe nem jön az életem, és alkalmas nem leszek a gyereknevelésre.

A gyámhivatal persze ennyivel nem elégedett meg, környezetvizsgálatot végzett, úgyhogy kénytelen voltam megkérni a szüleimet, költözzenek fel Seoulba. Ők erről hallani sem akartak először, de aztán belátták, hogy nem csak Eunhye-nek van szüksége rám, hanem nekem is rá.

Csodást kis lakást vettem nekik két ajtóval mellém, a szomszédom már úgyis hetek óta árulta, és senkinek nem kellett, engem meg nem érdekelt, ha ráfizetek. Így Eunhye szinte karnyújtásnyira került tőlem, és néha még azt is megoldhattuk, hogy nálam aludjon. Tündéri kislány volt, mindenkire hatalmas, érdeklődő tekintettel nézett, engem pedig különösen imádott. Biztosan azért, mert folyton játszottam vele, és úgy öleltem, mintha attól félnék, hogy semmivé válik a kezeim között.

– Amúgy hasonlít rád – mondta Yoochun a kiságynál. Mind a ketten az alvó kislányomat figyeltük, aki teli hassal úgy durmolt, hogy egy ágyú is szólhatott volna mellette, arra sem ébredt volna fel.

– Tényleg? – fixíroztam az arcát, de semmi hasonlóságot nem véltem felfedezni. Pedig anya is azt mondta, hogy babaként kiköpött Eunhye voltam fiúban.

– Nézd meg! Ugyanolyan görbe az orra, mint neked – ugratott Yoochun, mire jó kiadósan hátba vágtam.

– Idióta, nem görbe az orrom! – kértem ki magamnak, és megtapogattam az említett részt. Ezzel sosem voltam kibékülve. – Egyébként is, tedd ki a jelzőfényeket, mert le akar szállni egy repülő a homlokodra.

Jó ideig szívtuk még egymás vérét, aztán összeölelkezve kimentünk a nappaliba, és leheveredtünk a kanapéra. Yoochun széles mosollyal az arcán mesélte, hogy Junsu hogy leiskolázta az egyik nagyképű táncost, és úgy utáltam, hogy kimaradtam ezekből. Szerettem volna már visszamenni dolgozni, miközben Eunhye is hívogatott magához, úgyhogy teljesen két tűz közé szorultam.

– Hyung… Azt hiszem, Jinhae kíváncsi Eunhye-re, de nem meri mondani. Téged zavarna, ha átjönne?

– Nem. Sőt! Este gyertek át vacsorára. Akkor megnézheti a babát, de nem olyan kínos, mintha csak ezért jönne át. Mind barátok vagyunk, nem igaz?

– Köszönöm, hyung.

Látni akartam Jinhae-t. Minden egyes csók, vagy érintés, ami történt közöttük fájt, de Jinhae arca kárpótolt. Ha csak rápillanthattam már megérte a többi.

Zöldséges tésztát készítettem, úgy, ahogy szereti, kevés borssal és sok gombával, desszertnek pedig hozattam a cukrászdából túrótortát. Neki állhattam volna én is sütni valamit, de a sütikben a testvéreim mindig leköröztek, úgyhogy inkább nem erőltettem meg magam. Yoochunnak egyébként is teljesen mindegy volt, hogy mit tesznek elé, csak meg tudja enni, és legyen belőle bőven.

Jinhae gyönyörű volt. A haja megnőtt az utóbbi időben, és visszaszerezte az eltűnt kilókat, újra egészségesnek és ragyogónak tűnt. Majdnem úgy szikrázott, mint a gyűrű az ujján, és megpróbáltam nem túl sokat belelátni. De hát mégis a gyűrűsujján horda, és túl drágának és túl eljegyzési gyűrűnek tűnt ahhoz, más legyen. Miután Jinhae bement a kicsihez, és sikeresen ott is ragadt, félrehívtam Yoochunt.

– Te eljegyezted Jinhae-t? – kérdeztem ingerülten, és észre sem vettem, mikor szorultak az ujjaim olyan durván a ruhájára. – Mégis mikor akartad elmondani?

– El akartam mondani, hyung. Csak meg akartam várni, amíg lenyugodnak körülötted a dolgok.

– És ez csak ilyen „majd egyszer valamikor”, vagy már ki is tűztétek az időpontot?

– Már megvan az időpont.

– És a tanúk?

– Junsu és Gayoon.

El sem hittem, hogy kihagytak az egészből. Én voltam Yoochun legjobb barátja, nem Junsu, és megbeszéltük már ezerszer, hogyha valamelyikünknek bekötik a fejét, akkor ott leszünk egymás mellett. Hogyan kérhette meg Junsút helyettem?

– Hyung… Most haragszol?

– Igen, haragszom – fortyantam fel. – Nekem kellene a tanúdnak lennem.

– Tudom, hogy így beszéltük meg, de mégsem kérhettelek meg. Mégis csak Jinhae lesz a mennyasszony… És ő nem szeretné, ha ott lennél.

Ez még jobban arcon csapott. Szóval nem elég, hogy tanúként megbuktattak, de még az esküvőre se mehettem el? Ezt aztán végleg nem engedhettem. Yoochun olyan volt, akár az öcsém, ott kellett lennem élete legfontosabb eseményén.

Óvatosan kopogtam be a gyerekszobába, és feljebb húztam a takarót Eunhye apró testén. Olyan békésen aludt, mint egy kis angyalka. Biztosra vettem, hogy nekem van a legszebb kislányom a földkerekségen.

– Jinhae, kijönnél az erkélyre? Beszélni szeretnék veled.

Jinhae:

Semmilyen mondat nem folytatódott jól, ha úgy kezdődött, hogy „Beszélni szeretnék veled”, vagy „Mondanom kel valamit!”. Bármiről is csevegtek a fiúk, amíg babáztam, nem jól sült el, mert Jaejoong láthatóan dühös volt. Láttam az ökölbe szorult kezében, a feszes vállaiban, a vonallá préselt ajkaiban, és a villogó, sötét tekintetében.

– Miért akarsz kitiltani a barátom esküvőjéről? – El sem hittem, hogy Yoochun elmondta neki. Úgy beszéltük meg, hogy együtt közöljük vele, pontosan azért, hogy elkerüljük az ilyen külön lecseszéseket.

– Ez egy fontos nap számomra, és nem akarom, hogy elrontsd!

– Elrontsam? – emelte meg a hangját. – Miért rontanám el? Nem foglak lóra kapni, és elnyargalni veled a házasságkötő előtt. Elfogadtam, hogy vele vagy. Csak szeretnék a barátom mellett állni, és támogatni. Ez neki is fontos mérföldkő, nem csak neked.

Tudtam, hogy nem fog tetszeni neki, de ha elképzeltem, hogy fehér ruhában állok az emelvény előtt, és Jaejoong nem az oldalamon áll, mint jövendőbeli férjem, hanem egy kissé hátrébb, nem bírtam megtenni. Nem akartam, hogy lássa, és azt sem, hogy én lássam az ő arcát. Nem akartam látni mást, csak Yoochunt, és a közös jövőnket.

– Nem akarom, hogy ott legyél. Vita lezárva! – indultam vissza a lakásba, de utánam kapott.

– Adj egy jó indokot, hogy miért!

– Azért, mert olyan vagy, mint egy fekete kísértet, ami folyton ráborul az életemre. Elegem van a múltból, és belőled is. Nem akarom, hogy többé visszaránts a boldogságból. Yoochun mellett fogom leélni az életem, és boldog leszek mellette.

Nem akartam már többé úgy gondolni Jaejoongra, ahogy néha még mindig szoktam. Nem akartam többé vágyni az érintésére, és a szép emlékeinkre. Ki akartam szakítani magamból, hogy ne fájjon többé. Egy idegenné akartam tenni, akihez soha nem volt semmi közöm.

– Ha igaz az, amit mondtál, akkor nem is szereted Yoochunt, csak arra használod, hogy elfelejts.

– Mit tudsz te? – kiabáltam rá, és közelebb léptem hozzá. – Nem körülötted forog a világ, hiába szeretnéd annyira. Ezerszer boldogabb vagyok vele, mint veled valaha. Te csak magaddal tudsz törődni, és semmi nem érdekel, amíg megkapod azt, amit akarsz. Csak ostoba voltam melletted, nem boldog.

Fájt ránézni az arcára, láttam a könnyeket a tekintetében, és a csalódott vonásokat, de már nem léphettem vissza. Nem léphettem vissza folyton a kedvéért, mert akkor sosem élhettem a saját életemet. Fontos személy volt, és hazudtam, amikor azt mondtam, hogy nem tett boldoggá. Egy dologban azonban biztos voltam. Jaejoong a múlt, és Yoochun a jövő.

– Jinhae, hibát követsz el, remélem, tudod. Ahhoz kellene hozzámenned, akit teljes szívedből szeretsz. Yoochun nem ezt érdemli.

Nem érdekelt a véleménye. Visszamentem a lakásba, és Yoochun nem visszakozott, amikor megkértem, hogy menjünk haza. Valószínűleg ő is olyan kellemetlenül érezhette magát Jaejoong dühös pillantásaitól, mint én. Nem volt joga elítélni minket. Életvezetési tanácsokat meg aztán főleg nem adhatott. Kinek a gyereke fekszik a kiságyban, ha nem az övé? És hogyan fogant az a gyerek? Nem szerelemből, és még nem is az ő ágyában, hanem egy átivott éjszaka után, egy aljas, kétszínű ribanc heverőjén. Ennyit ért Jaejoong… Az egója, és az önzősége vitte oda, ahol most tart. Saját magának ásta meg a gödröt, amibe beleesett, nem engem kellene ezért okolnia.

Yoochun látta rajtam, hogy feszült vagyok, és hozzám se szólt, amíg haza nem értünk. Ott persze elkezdődött a szokásos beszélgetésünk.

– Nem lehetne, hogy Jaejoong mégis eljöhessen? Mégis csak a legjobb barátom.

– A lakomára nyugodtan eljöhet, de nem akarom, hogy ott legyen a házasságkötő teremben.

– De, Jinhae…

– Tényleg ennyire fontos neked? Nem tudod ezt megtenni értem? – Gyűlöltem ezt a mondatot. Annyira aljas volt, mégis igaz. Mert néha tényleg úgy tűnt, hogy Yoochunnak fontosabbak Jaejoong érzései, mint az enyémek.

– Olyan nehéz helyzetbe hozol… – sóhajtott fel, és hátat fordított nekem. Nagyon nem volt jó, hogy az esküvő előtt ilyen feszültek voltunk.

Jaejoong egyszerűen nem akart leszakadni rólam. Hiába próbáltam meg kitépni az életemből, nagyon makacsul ragaszkodott. Talán a fehér ruha és a harangok zaja majd elűzi – gondoltam, figyelmen kívül hagyva a gyűrűt, ami a nyakamban lógott.