A világtalanok 2: 3. fejezet - Hurok

Jihon:

Mióta együtt kosaraztam a rosszfiúkkal, az iskolában elkerültek a problémák. Dakho elnézést kért, amiért nekem támadt, és minden szünetben a sarkamban járt, hogy törlesszen. Hiába kértem, hogy hagyjon békén, mert azzal segít a legtöbbet, töretlenül üldözött. Végül azzal sikerült letudnom, hogy kineveztem táskacipelőnek. Egy napig „dolgozott” nekem, majd miután ezt letudta, újra visszatért Junho bagázsába, és felém se nézett.

Alig vártam, hogy eljöjjön a hétvége, és végre azt csinálhassak, amit akarok. Az ablakpárkányon könyökölve élveztem a napsütést, miközben arra gondoltam, mit kellene csinálnom a kiránduláskor. Az osztályfőnök bejelentette, hogy osztály helyett iskolás kirándulásra fogunk menni május utolsó hetében, és annak érdekében, hogy ne legyenek széthúzások, minden évfolyamból összesorsolják a diákokat. Hihetetlenül rossz ötletnek tartottam. Ezzel csak annyit érnek el, hogy a kicsiket fogják terrorizálni – csóváltam meg a fejem. Ha belegondoltam, hogy egy szobába kerülök Junhóval, és két napig szabadon csicskáztathat, kirázott a hideg.

– Hello, királylány – kiáltott fel valaki az utcáról, és először fel sem fogtam, hogy nekem szólnak, csak akkor eszméltem fel, amikor elrepült a fejem mellett egy papírgalacsin. Minsik széles mosollyal az arcán integetett, de a vállán pihenő baseballütő nagyban elrontotta a kedves óriás képet.

– Mizu? – kiáltottam vissza.

– Baseballozni megyünk. Van kedves jönni? Junho mondta, hogy szóljak neked. Nem árt, ha társaságban vagy. Úgy hallottam a legjobb haverod fél éve faképnél hagyott.

Összeszorult a gyomrom Jin említésére, és egyáltalán nem tetszett, hogy Junho ilyen sokat mesél rólam a haverjainak. Nem akartam a banda radarjára kerülni. Azt a pár embert is nehéz volt lerázni, akikkel egy suliba jártam, de az összes aranykendős elől kell kereket oldanom, már sokkal nehezebb feladat. Pár éve is csak a szerencsének köszönhettem, hogy megúsztam a verést.

– Most inkább pihennék – szabadkoztam, de Minsik nem adta fel.

– Ne kéresd már magad! – lóbálta meg a baseballütőt. – Jó lesz. Legalább kimozdulsz egy kicsit.

Kinéztem belőle, hogy egész délelőtt győzködni fog, így inkább belementem. Még soha életemben nem baseballoztam, és őszintén, nem is érdekelt túlzottan a sport. Felvettem egy könnyű, szellős pólót, bő rövidnadrágot, edző cipőt, és baseball sapka alá rejtettem a kócos frizurám.

Minsik vaskosan hátba vágott, amikor lementem, és a kezembe nyomott egy füzetet. Kíváncsian lapoztam fel, találok-e benne játékleírást, vagy bármilyen instrukciót, amit használhatok, de teljesen üres volt.

– Mit kezdjek ezzel? – kérdeztem, amikor odaértünk a játszótérre. A kutyafuttatót nevezték ki baseballpályának, és a bázisokat könyvekkel jelölték. Mire nem jó a törikönyv?! – csóváltam meg a fejem.

– Te fogod írni a pontokat. Kunwoo eltörte a lábát a legutóbbi verekedéskor, ő majd segít neked a számolásban.

Azonnal kiszúrtam Kunwoo-t, a gipsze virított a messzeségből, pedig már sűrűn fedték az aláírások. Valaki egy buldog fejét graffitizte rá, ami nagyon menőn festett, de a viselője kedvét nem tudta visszahozni, fancsali képpel nézte a pályát.

– Örülök, hogy eljöttél – hajolt fölém Junho, amikor leültem a padra. Valamiért mindig arra késztetett a közelsége, hogy összehúzzam magam. – Aztán nehogy elszámold magad! – figyelmeztetett, és nem tudtam kivenni a hangjából, hogy viccesen mondja, vagy vér komolyan, és ha elrontok valamit, belegyömöszöl a kukába.

Lelkesen hallgattam a szabályokat, és megpróbáltam egyszerre száz dolgot látni, de ha Kunwoo nem segített volna, belevesztem volna a számokba. Amikor vége lett, biztosra vettem, hogy a baseball nem az én játékom.

– Mindenki a vendégem egy sörre – kiáltotta el magát Junho a győzelem után, és átkarolt. – Te majd narancslevet kapsz.

– Nem vagyok pisis – löktem le magamról a karját. Izzadt és büdös volt, ráadásul egyáltalán nem voltunk olyan jóban, hogy így közlekedjünk. Egyedül Jinnek engedtem meg, hogy így hozzám érjen, még a szomszéd sráccal is, akit kiskorom óta ismertem, csak nagyon ritkán fogtam kezet. Nem mintha rigolyás lennék, de nem szeretem, ha fogdosnak.

Junho nem vette rossznéven a dolgot, és tiszteletben tartotta, hogy nem akarom, hogy hozzám érjen, így csak szorosan mellettem haladt. Az Arany Patkányban külön terembe mentünk, ahol azonnal kezdetét vette a buli. Előkerült egy karaoke gép, és a csapat egyik fele az énekléssel mulatta az időt, a másik pedig részegre itta magát. Még mindig úgy éreztem, hogy ez nem az én társaságom.

– Meghoztam a hűsítődet, cica-mica – tolt elém egy pohár narancslevet Junho. Sem a megnevezés, sem az bánásmód nem nyerte el a tetszésem.

– Jihonnak hívnak – jegyeztem meg, és fanyalogva beleittam a dzsúszba. Amint a nyelvemhez ért, azonnal visszaköptem, és köhögve próbáltam megszabadulni az alkohol marásától. Nem tudom, hogy mi öntött bele, de szörnyű volt.

– Te mondtad, hogy nem vagy pisis – kacarászott Junho, és leivott az italomból. – Mondjuk tényleg megszaladt egy kicsit a kezem. Ennyire nem bírod a piát?

A gond a mennyiséggel és a minőséggel volt. Hiába iszogattunk Jinnel, annak már fél éve volt, és a sörök és enyhe likőrök elbújtak azok mögött, amiket Junhóék fogyasztották. Egyesek úgy vedelték a tequilát, mintha víz lenne.

– Hozzak kölyök változatot? – kérdezte a bandavezért, de nemet intettem. Nem akartam megalázkodni előtte, így is óvodásként kezeltek. Minden erőmet összegyűjtve ittam egy nagyobb kortyot, és megpróbáltam kontrolálni a reakcióimat. – Látom, kemény legény vagy. Többet lóghatnál velünk.

– Majd meglátjuk. – Továbbra is én akartam uralni a beszélgetést.

Pár percre magamra maradtam, amíg Minsik elrángatta a bandavezért énekelni. A vodka-naranccsal heves küzdelmet vívtunk, de végül én nyertem, és mire Junho visszatért, már üres volt a poharam. Az igaz, hogy az arcom lángolt, és ha túl hirtelen mozdultam meg, a szoba megfordult körülöttem, de nem éreztem se émelygést, se fejfájást.

– Kérsz még eggyel? – intett a poharam felé, de megráztam a fejem. Fényes nappal lerészegedni nem volt okos dolog egy kisvárosban, azt sem értettem soha, hogy Jinnel hogyan sikerült esténként. – Olyan távolságtartó vagy. Pedig nem eszlek meg.

– Nem bírom az erőszakoskodókat – vágtam vissza, és túlságosan hamar beszéltem. Sokkal előbb kellett volna gondolkodnom. Nem is értettem, honnan vettem ehhez a bátorságot. Ennyire azért nem hatott az ital.

Junho tekintete elkomorult, és olyan metszően nézett rám, hogy azonnal lesütöttem a pillantásom, és összehúztam magam a széken. Szerettem volna láthatatlanná válni, és kislisszolni a kocsmából, de mivel ez lehetetlen volt, csak imádkozhattam, hogy ne verjék a fejem az asztalba.

– Mit csinálsz holnap? – kérdezte sokára Junho, de én továbbra sem néztem rá.

– Házimunkát – feleltem őszintén. Minden vasárnap rám maradt a ház rendbe szedése, és már hetek óta halogattam a kerítésfestést, de éppen ideje volt megcsinálni.

– Mit?

– Házimunkát – ismételtem meg egy kicsit erősebben, aztán rájöttem, hogy meglepődve, hanem kíváncsian kérdezte. Az érdekelte, hogy milyen házimunkára gondolok. Sokkal halkabban tettem hozzá. – Kerítésfestés.

– Akkor segítek – felelte lelkesen, és megkopogtatta előttem az asztallapot, hogy odafigyeljek rá. Zavartan kaptam rá a tekintetem, és megráztam a fejem.

– Nem kell. Nem vagyunk olyan jóban.

– Lehet – vágott elgondolkodó arcot Junho, majd szélesen rám mosolygott. Hihetetlenül fehérek voltak a fogai. – De ha nem engeded, hogy barátkozzak veled, sosem leszünk.

Bárhogy is forgatta a szavakat, akkor se gondoltam úgy, hogy együtt kellene töltenem vele minden szabadidőmet. Ő nem Jin, és sosem lesz több számomra, mint egy idegesítő ismerős. Nem akartam, hogy körülöttem dongjon. Ráadásul azt sem bírtam kiverni a fejemből, amit a cukrászdában mondott. Konkrétan bókolt nekem. Hogy szép a szám, meg fehér a bőröm… Ki mond ilyeneket egy másik fiúnak?

Junho azonban nem tágított, és egy idő után beláttam, hogy ezek után már akkor is eljönne, ha megtiltanám neki. Ráadásul még mindig egy banda feje volt, és bármikor rám uszíthatta a barátait. Egy kis segítséget pedig el tudtam fogadni. Ha ketten csináljuk, hamarabb végzünk, és vele sem kell olyan sokat lennem.

Persze egész este stresszeltem emiatt, és reggel full kómásan ébredtem. Két bögre kávét meg kellett innom, hogy némileg magamhoz térjek, de Junho már reggel kilenckor a kapuban integetett. Szürke kezeslábas volt rajta, és ha felkapott volna egy papírcsákót, tök úgy nézett volna ki, mint egy mesehős. Én is átöltöztem valami olyanba, aminek nem árt, ha összekoszolódik, és fehér kalap alá rejtettem a fölcsatolt hajamat. Biztosan megőrültem volna, ha festékes lesz, és hiába néztem ki idiótán, Junhónál nem lehettem gázosabb.

– Cuki a kalapod – jegyezte meg mosolyogva, és előkapta a hatalmas zsebből a festőecsetét. – Merre van a festék?

– Mindjárt hozom – motyogtam, és elindultam a sufni felé, de Junho megelőzött, és már két kannával indult visszafelé, mire odaértem. – Köszi, hogy úgy teszel, mintha itt laknál – morogtam az orrom alatt, de nem hallotta meg. Annyira lelkesnek tűnt, mintha minden álma az lett volna, hogy vasárnap reggel kerítést fessen velem.

Leakasztottam a szögről a saját ecsetemet, majd egy farúddal összekevertem kicsit a festéket, és már éppen felvittem volna a fára, amikor Junho megragadta a karom.

– Várj! Előbb le kell sikálni az előző festéket. Ha most ráfestesz, akkor simán le fog pattogni később. Van valahol festékkaparótok?

– Az hogy néz ki? – álltam fel, és a csöpögtetőbe tettem az ecsetemet.

– Olyan, mint egy véső, csak szélesebb – magyarázta, és elindult a faházhoz. Szorgosan kapkodtam mögötte a lábaimat, és reméltem, hogy semmit nem tesz rossz helyre. Apa utálta, ha összekevertem a szerszámait. – Látod? Ez az – mutatta, majd a kezembe nyomott pár csiszolópapírt. – Ahogy láttam, nincs csiszológépetek, úgyhogy kemény meló lesz.

– Te nagyon értesz ehhez – álmélkodtam, és lepakoltam a felszereléseket a kerítés mellé. A festékes dobozt becsuktam, hogy addig se koszolódjon, és elkezdtem lekapargatni az előző festék maradékát. – Sokat csináltad már?

– Nyaranta szoktam házkörüli munkákat vállalni. Nem árt egy kis zsebpénzt.

– Én korrepetáltam régen, meg felolvastam öregeknek.

– Ja, de te cuki vagy – nevetett fel, mire azonnal elvörösödtem, de kicsit hátat fordítottam neki, hogy ne lássa.

A kaparászás még jól ment, de a csiszolás hihetetlenül fárasztó volt. Fájtak az izmaim, és mindenhol fapor szállt, amitől hamar lemélyült a hangom, és félpercenként prüszköltem. Junho döbbenten lengette meg előttem a karját, majd bosszúsan megcsóválta a fejét.

– Te még sosem csináltad ezt, igaz? – kérdezte, és az arcom elé kötött egy arany kendőt, meg rám adta a napszemüvegét.

– Eddig mindig csak festettem. A többit apa csinálta meg.

Takarófelülettel sokkal könnyebb volt, és a kendőnek finom parfümillata volt, bár a napszemüvegtől kicsit nehézkesen láttam, hogy elég sima-e a felület. Junho útközben újra kiszolgálta magát, és nemsokára cseréltünk. Ő kapta a homemade felszerelést én pedig a védőszemüveget, és a fogorvosi maszkot, amitől úgy néztem ki, mint valami ufó, de legalább nem ment több por se az orromba, se a szemembe.

Amikor végre végeztünk az alapozással, Junho megmutatta az egyik lécen, hogyan vigyem fel a festéket. Elmondása szerint ez volt a javító fázis, ahol megalapoztuk a későbbi fedőréteget. Nagyon vágta a témát.

Anya útközben kihozott nekünk limonádét, meg belénk erőltetett pár szendvicset. Én alig bírtam enni, mert a belélegzett fűrészpor irritálta a torom, de Junho hálásan tömte magába az ételt. Anya persze jó leégetett azzal, hogy elkezdte bekenni a szabadon maradt bőrfelületemet naptejjel, de amikor Junho is kért egy kicsit, már nem tartottam olyan gáznak.

Már a sokadik lécet festettem, amikor elöntött a rosszkedv. Az ecsetről eszembe jutott Jeongbeom, és egy pár percre abba kellett hagynom, hogy összeszedjem magam. Megpróbáltam kiverni a fejemből a vért, meg a sok lepedőt, de a fehér festék folyamatosan erre emlékeztetett, és el kellett szabadulnom egy kis időre.

– Bemegyek vécére – mondtam Junhónak, és amint becsuktam magam mögött az ajtót, kibuggyantak a könnyeim. Jin hiánya is elemi erővel tört rám, és úgy szerettem volna, ha ott van, és vele dolgozom. Szorosan meg akartam ölelni, és odabújni a nyakához, hogy érezzem a finom, megnyugtató illatát.

Bő vízzel mostam arcot, és a vörös szemeimet legalább ráfoghattam a fűrészporra, Junhónak fel sem tűnt, hogy kivöröslött az arcom, és a kelleténél többet szipogtam. A festéssel végül ebédre végeztünk, és anya megkérte, hogyha már segített, cserébe engedje, hogy megvendégeljük.

Kicsit furcsa érzés volt, hogy egy asztalnál ülök Junhóval a vasárnapi ebéd felett, miközben az apám rosszállóan néz hol rám, hol rá, de aztán, amikor megmutattuk neki a kerítést, és közelebbről megnézte a munkánkat, mintha megenyhült volna. Kicsit pofátlanul megemlítette, hogy lenne még mit kifesteni, és legnagyobb sajnálatomra Junho azonnal elfogadta. Pedig legalább egy évig hanyagolni akartam az ilyen munkákat.

– Jól éreztem ma magam – mondta Junho a kapuban, és büszkén végignézett a művén. – Holnap találkozunk a suliban.

– Aha – topogtam, hol az egyik, hol a másik lábamra helyezve a testsúlyom, és vártam, hogy fordítson már hátat nekem. Olyan hülyén éreztem magam. Mindig is utáltam az ilyen búcsúzkodásokat. Sosem tudtam, hogy mit kellene csinálnom. Integessek? Biccentsek felé? Mondjam, hogy hello?

– Akkor, szia – nyúlt felém Junho, és mosolyogva megszorította a karom, én meg csak esetlenül bólintottam, és olyan gyorsan mentem vissza a házba, ahogy csak tudtam.

Amikor felmentem a szobámba, azonnal előkaptam egy levélpapírt, és kiírtam magamból az elmúlt két nap eseményeit.

Hyung,

Kezd furcsán összekuszálódni az életem. A házunkhoz jönnek az aranykendősök, hogy játsszak velük, és Junho az előbb ment el a festés után. Megemlítettem neki, hogy apa befogott melózni, mire rám akaszkodott. Mondjuk, jól jött a segítsége, mert én rohadtul elbaltáztam volna az egészet, de akkor is!!!!!! Miért kajtat utánam? Tudom, tudom... Szinte hallom, ahogy azt mondod: „Azért Jihonie, mert te olyan szép vagy, és Junho egy hülye buzi.” Mondjuk, én még mindig úgy gondolom, hogy Junho lenne az utolsó ember a földön, akit férfivel látnék, de úgyis mindig neked van igazad, nem? Annyira szeretném, ha itt lennél. Beszélgetni akarok veled. Hülyéskedni. Bármit... Még azt is megengedném, hogy mindenféle hülye hajráfot aggass rám, meg cicafülekkel pakolj tele... Igaz, hogy akkor full részegek voltunk.

Milyen Tokyóban? Még mindig neked kell levinni a szemete, vagy most már több házimunkát kapsz? Tanulj rendesen! Biztosan lesznek dolgozataid a héten.

És Jin…szeretném, ha itt lennél.

Puszi: Jihonie ♥

Jin:

Kötelező jelleggel ott virítottam anyám mellett a nagynéném konyhájában, és próbáltam nem túlzottan halálra vágyó arcot vágni. Amíg anya arról beszélt, hogy milyen függönyöket vett nemrég, felmértem a környezetem. A nagynéném arcán látszott, hogy magasról tesz a függönyünkre, meg úgy igazán anyámra is, de hősiesen elviselte, hogy megjelentünk.

Az egész lakás hihetetlenül kicsi volt. Állt egy apró konyhából, amibe alig fért be a négyszemélyes asztal, aztán rögtön jött a nappali, ami egy rozoga tévéből és egy viseletes kanapéból állt, majd három szoba. Az egyik volt a nagynéném a hálója, a másik a raktár, amibe maximum belefért egy egyszemélyes ágy, meg egy vékonyka ruhásszekrény, a fürdőben pedig mozdulni is alig lehetett, mert a klotyó és a zuhanyzó felemésztette az összes szabad teret.

Az asztal közepén ott gőzölgött a finom barackos süti, amiből én már pofátlanul betoltam hármat, de a nagynéném hozzá sem nyúlt, csak annyit vágott anyám fejéhez, hogy nem érdekli, hogy miket kotyvaszt a boszorkánykonyhájában. Már csak ezért is le akartam üvölteni a fejét, hiszen az én anyám inkább egy gyönyörű tündér, mintsem boszorkány, de megígértem, hogy jófiú leszek.

Az egész kényszeredett társalgást úgy vészeltem át, hogy elképzeltem, mi lenne, ha Jihon is ott ülne velünk. Jóformán egy teljesen más beszélgetésbe helyeztem magam, és néha majdnem felnevettem a saját poénjaimon. Ilyenkor a képzeletbeli Jihon a szája elé kapta a kezét, és úgy nevetett. Olyan kis cuki volt…

Amikor aztán végre megszabadultunk, anya hihetetlenül fáradtnak tűnt. Igaz, hogy kocsival jöttünk, de így is hosszúnak tűnt az út, a rosszkedv mind a kettőnkre rátelepedett. Ő bosszús volt a nővére miatt, én azért, amiért részt kellett vennem ebben az egészben.

– Anya, elmondod egyszer, hogy min vesztek össze ennyire? – kérdeztem, amikor leparkoltunk. Ezt a történetet még sosem kötötte az orromra.

– Egyszer – felelte anya, és bezárta az autót. A süteményt természetesen ott hagytuk, de legalább az vígasztalt, hogy odabent is várt egy tepsivel.

Apa természetesen megint dolgozott, pedig jó lett volna közösen csinálni valamit. Mondjuk elmenni egy parkba, vagy az állatkertbe, hogy anya jobban érezze magát, de így csak az maradt, hogy elővettem egy kártyapaklit, és megpróbáltam veszíteni. Nem volt egyszerű, mert folyamatosan jó lapok jöttek, és néha már megijedtem a szerencsémen. Azoknál, akikre ilyen sűrűn rámosolyog fortuna, utána nagyon csúnyán megégetik magukat, és nem akartam, évekig egy borongós felhővel a fejem fölött mászkálni. Nagyon reméltem, hogyha valami rossz történik velem, meg sem fogom érezni.

A szombatom tehát azzal telt, hogy anyával töltöttem az időm, vasárnap meg leugrottam a játszótérre deszkázni egy kicsit. Rohadt meleg volt, és hamar leizzadtam, de jó volt gyakorolni kicsit. Most szabadon csinálhattam a trükköket, és nem kellett attól félnem, hogy Jihon leesik a deszkáról. Nem igazán ment neki a guruláson kívül szinte semmi, de értékeltem, hogy osztozni akart a hobbimban.

Pokolian hiányzott. A suliban is szar volt, de ott legalább lefoglaltak az órák, meg az idióta osztálytársaim, de ilyenkor, amikor egyedül voltam, hihetetlenül vágytam a közelségére. Vele még a csend is jobb volt. Csak ülni a szobámban, kortyolni a hűs limonádét, amit az anyukája olyan jól csinál, és élvezni, hogy ott van mellettem.

– Szia. Te a sulinkba jársz ugye? Te vagy az új fiú a kosárcsapatban – állt meg mellettem egy szőke lány. Emlékeztem rá, mert mindig az első sorban állt a pomponcsapatban, és szép, hosszú lábai voltak. Amikor csatlakoztam a sportolók táborába és elfogadtam a kosarasok felkérését, még egy rövid időre kezet is fogtam vele.

– Aha – ittam pár kortyot a vizemből, és felállítottam a deszkámat. – Miért?

– Én felelek a diákkörben a sportért. A fiúk túl lusták ahhoz, hogy gyűlésekre járjanak, úgyhogy ezt is magamra vállaltam. Nincs kedved beülni valahová? Elmondhatnád a javaslataidat.

Ilyen indokkal még soha senki nem hívott el randizni, de mivel melegem volt, és a kávézók nagyjában működött a légkondi, elfogadtam. A lány majdnem kiugrott a rövid szoknyájából, és azonnal magyarázni kezdett, amint leültünk. Rengeteg felesleges információt elmondott, amire nem volt szükségem, ugyanis nem akartam a csapatokkal tartani semmilyen versenyre, de nem szakítottam félbe. Úgy tettem, mintha rá néznék, de gondolatban máshol jártam. A nagynéni mellett tökéletesre fejlesztettem ezt a módszert.

Amikor megérintette a kezem, hirtelen visszazökkentem a valóságba, és egy percre megijedtem, hogy észrevette, fogalmam sincs arról, hogy mit mondott, de csak flörtölni akart velem. A rózsaszín körmével a bőrömön körözött, és mintha az aktust reprezentálná, lassan elkezdett a csuklóm felé lépkedni.

– Jövő hétvégén lesz egy buli nálam. Eljöhetnél. Ott is lehet aludni.

Mivel utáltam az iskolát, és annak minden diákját, eredetileg se mentem volna el, de arra a hétvégére amúgy is fontosabb dolgom volt. Jihonnal kellett találkoznom.

– Sajnos nem érek rá. A családommal vidékre megyünk.

– Akkor mond le! – ajánlotta. – Ez sokkal jobb lesz, mint gazolni a kertben.

– Azért ennyire nem vidék – húztam el a szám, és hirtelen kaptam el a kezem. Az asztal alatt alaposan megdörzsöltem, és reméltem, hogy a tokyoi mérges kígyó érintése nem halálos. – Amúgy is, találkozom a barátnőmmel.

Gáz volt, hogy már megint a csajomként hivatkozom szegény Jihonra, de ennél jobb szöveg nem létezett a lányok ellen.

– Minami azt mondta, a barátnőd Koreában él.

A picsába! – gondoltam, és utáltam, hogy a lányok ennyire ismerik egymást. Miért nem barátkozik mindenki az osztálytársával? Miért kell nekik ilyen szétágazó kapcsolatrendszerben élniük, mintha minimum ők lennének a yakuza?

– Igen, de a nagyszüleink egy városban élnek, és ő is éppen meglátogatja a nagyanyját, szóval tudunk találkozni.

Elég nyakatekert volt, és úgy sejtettem, nem is hisz nekem, de engem meg nem érdekelt, hogy mit gondol. Fel akart szedni… Illetve, fel akarta szedetni magát, tehát ezért minimum szégyenkeznie kellene. Ne az én csajommal törődjön! – mérgeltem fel magam, és intettem a pincérnek, hogy fizetnék.

 Mire hazaértem, teljesen elfáradtam, és anya az istenért se tudott rávenni, hogy vigyem le a szemetet. Végül apának kellett megtenni, amiből persze hatalmas veszekedés lett, hogy én lusta disznó vagyok, és amúgy is tanulnom kellene, mert egy csomó tantárgyból dolgozatot írnunk, és elkeserítő a tanulmányi átlagom… Fenyegettek, hogy elveszik a playstationöm, meg hogy kikapcsolják az internetet, de meg sem hatottak. Bezzeg, amikor anya megtagadta tőlem a sütit!

– Lécciiiiiiiii. Neeeeeeeeeeeeee! – lógtam a karján, és majdnem úgy könyörögtem, mint egy óvodás, és megesküdtem az atyaúristenre is, hogy még aznap este megtanulom a matematika definíciókat.

Az estém tehát azzal telt, hogy görnyedtem a füzetem felett, és próbáltam belegyömöszölni a fejembe az érthetetlen sorokat. A memóriám azonban nem hagyott cserben, és oda-vissza felmondtam anyának. Végül megkaptam az adagomat, és lassan ettem meg, kiélvezve minden egyes morzsát. Tudtam, hogy másnap, a dolgozatkor már semmire sem fogok emlékezni az egész geometriából, és mindent megadtam volna azért, hogy Jihon egyszer csak feltűnjön, és leüljön mellém. Az évek alatt megingathatatlan puskázási struktúrát alakítottunk ki, Sherlock se mondta volna meg, hogy másolok.

A megérdemelt jutalom után bekapcsoltam a gépet, és már meg sem lepődtem, hogy Jihon nem válaszolt. Nagyon vártam már a hétvégét, hogy belenyomjam azt a hülye kis fejét a képernyőbe. Persze, csak képletesen, mert sosem bántanám.

Jihonie,

Szarrá utam magam a hétvégén. Igaz, hogy a suli se jobb, de akkor legalább nem hiányzol ennyire. Olyan jó lenne, ha átugorhatnánk a következő öt napot, és végre leutaznánk már. Annyira szeretnélek látni. Készülj fel, hogy le foglak barmolni, amiért sose válaszolsz! Tudod, hogy mennyire bánt? Teljesen meg vagyok sértődve! Na jó, csak egy kicsit.

Mostanában megint elkezdtem rajzolgatni, és tök menő graffitiket dobtam össze. Majd leviszem megmutatni. Veled mizu? Mit csináltál hétvégén? Jól telt a pihenés? Ugye nem tanultál, te kis stréber. XD (Ne dühödj fel, tudom, hogy csak okos vagy).

Mára ennyit tudok mondani, mert leszívta az agyam a geometria, és fel kell raknom töltőre. Holnap is írok, és nem bánnám, ha visszajeleznél. Legalább egy smile-t írj! Az nem olyan megerőltető, ugye?

Peace: Jin J