Truthmates - 7. fejezet: A vesztes

Jinhae:

Junsu teljesen bepörgött a közelgő születésnaptól. Igaz, hogy nem is az ő életkora nőtt eggyel, de majdnem olyan izgatott lett, mintha róla szólna a dolog. Már napokkal a nagy esemény előtt mindent ezerszer elmagyarázott nekünk, és a legkisebb részletekre is odafigyelt.

– Ne felejtsétek el, hogy mindenképpen hagyjátok nyerni! Végül is, ő a szülinapos – figyelmeztetett minket a bowling pálya mellett.

Yoochun nem is sejtette, hogy mi készül ellene. Reggel kapott egy tortát, és elfújta a gyertyáit, aztán mindenki folytatta tovább a fotózást. Szándékosan úgy tettünk, mintha ennyiből állna az ünneplés, de a nap minden egyes programját előre megszervezte Junsu. Bowling meccs, aztán jön a paintball, majd a dodzsem, és végül este, egy hatalmas buli nála. Az utolsó titok, de a többiről mind Yoochun is tud, annyi ferdítéssel, hogy azt hiszi, a C-Jes Entertaiment legújabb promóvidijéhez forgatnak.

Nem volt nehéz nyerni hagyni a bowlingban, mert egyrészt nagyon jó volt, másrészt forgatás ide vagy oda, a fiúk élesben versengtek. Jaejoong nagyon szorosan gurította utána a pontokat, de amikor átvette a vezetést, véletlenül kicsúszott a kezéből a golyó, vagy éppen arra járt valaki, és meglökte.

A paintballt élvezték talán a legjobban. Úgy kúsztak-másztak a földön, mint három gyerek, Yoochun még az egyik fára is megkísérelt felmászni, hogy a magasból szedhesse le a barátait. Amikor levették a ruhát, a védőfelszerelések ellenére is festékes volt a nyakuk, és rengeteg sminklemosóval sikerült csak lesikálnunk róluk.

A dodzsemnél döntöttek úgy, hogy „jól mutat a felvételen”, ha a staffosokat is bevonják. Feszengve álltam a pálya mellett, és semmi kedvem nem volt karambolozni. Gyerekkoromban csúnyán lefejeltem a kormányt, amikor apámmal bepattantunk egy ilyen szerkezetbe, és azóta valahogy nem vágytam rá, hogy vezethessek. Még a jogsit sem mertem megpróbálni, mert rettegtem tőle, hogy be kell ülnöm a kormány mögé.

– Következőleg nem jössz, Jinhae? – kérdezte Gayoon lelkesen. Vörösre festett haja passzolt a piros autójához, bézs sálját fújta a menetszél.

– Inkább kihagyom – kiáltottam oda, és halkan felsikkantottam, amikor valaki oldalról belehajtott Gayoonba. Őt meg sem hatotta a dolog, hevesen tekerte a kormányt, és a gonosz hangosító után indult, hogy jól farba lökje.

Szinte csak egy pillanatra ért hozzá valaki a derekamhoz, de azonnal megpördültem. Jaejoong szélesen mosolygott, és egy zsetont forgatott az ujjai között.

– Elviszlek egy körre – jelentette ki, és hiába próbáltam nem félreérteni a szavait, éreztem, ahogy a forróság felkúszik a nyakamon.

– Nem szeretem ezt a játékot. Inkább innen nézlek titeket.

– Nem kell félned, vigyázok rád – karolta át a vállam, és a pályát figyelte. A szeme összeszűkült kissé, ahogy összpontosított, és oda kellett figyelnem, nehogy túl látványosan bámuljam az arcát.

Amikor megszólalt a kör végét jelző sípolás, azonnal ugrottam egyet, de időm se volt visszakozni, Jaejoong berángatott a pályára, és lefoglalta a legközelebbi járgányt. Nagyon nehezen tudtam csak bepréselni magam mellé, a hosszú lábai sok helyet elfoglaltak, és muszáj voltam a karjába kapaszkodni. Ez viszont azzal járt, hogy teljesen belékaroltam, és néha annyira megijedtem, hogy majdnem az egész embert magam felé rántottam. Ilyenkor kis híján belementünk valakibe.

– Így nem fogok tudni vezetni – nyögött fel bosszúsan, és kiszabadította a kabátját az ujjaim közül. Határozottan átkarolt, és szorosan magához húzott. – Egy kézzel is menni fog, és így legalább nem rángatsz. Kapaszkodj a ruhámba, ha félsz.

Tudtam, hogy a haragja nem nekem szól, inkább annak, hogy Yoochun üldözőbe vett minket, és mindent elkövetett azért, hogy ütközzünk, de azért megszeppentem kissé. Jaejoong teste melegített, és az illata teljesen körbeölelt, arról nem is beszélve, hogyha felemeltem a fejem, vészesen közel került hozzám az arca.

Miután már nem hátráltattam, kifogástalanul vezetett. A legijesztőbb kanyarokat könnyedén bevette, és átlátta a pálya egészét. Én inkább szélen haladtam volna, hogy elkerüljem a dzsumbujt, de ő belehajtott a közepébe, és éppen így kerülte el a karambolokat. Amikor jobban beletaposott a gázba, és a szél az arcomba csapott, kicsit élvezni is tudtam a száguldást. Persze a sportkocsijához képest ez egy taligával ért fel, de arra hamar rájöttem, hogy szereti a gyorsulást, és csak akkor fékez, ha nagyon szükséges.

– Vége? – kérdeztem meglepetten, amikor egyszer csak lefulladt az autónk. A síp felhangzott, és a következő turnus berohant a pályára. Jaejoong azonban meg sem mozdult, csak bedobott egy újabb érmét a nyílásba.

– Maradjunk még – ajánlotta, de időm se volt tiltakozni, már tekerni is kezdte a kormányt. A zene megszólalásakor újra üzemeltek a pedálok, és Jaejoong beletaposott a gázba.

Vagy ötször újrakezdtük, mire végre megunta. Illetve nem unta meg, csak rászóltak, hogy menjen a sátorba egyeztetni a másnapi menetrendet.

– Tök jól néztetek ki – magyarázta kuncogva Gayoon. – Úgy bújtál Jaejoong oppához, mintha a barátnője lennél, ő meg úgy védelmezett, mintha a barátod lenne.

Nem akartam semmit hozzáfűzni ehhez a megállapításhoz, inkább csatlakoztam az idolokhoz, és meghallgattam, milyen programoknál lesz szükség a segítségemre. Kora reggeli rádiós beszélgetés, délelőtt újságinterjúk, délután egy-két ruhafotózás, és este egy rövid koncertet adnak a városházán. Ez is nagyon fárasztó volt, azt pedig el sem tudtam képzelni, milyen lenne a menetrend, ha engednék őket fellépni a tv-ben. Más csapatok esténként akár több műsorban is fellépnek, és mindig tökéletesnek kell lenniük, ezzel szemben a JYJ-nak tévés szereplések nélkül kellett fenntartania magát. Jótékonysági események, aukciók, kulturális estek, modellkedés, és színészet.

A rádiós műsor nagyon húzós lesz az esti buli után, de biztosra vettem, hogy Junsu nem mondaná le. Már mindent megszervezett. Rendelt vagy ezer lufit, és az egész háza Yoochun-lázban ég. Először úgy volt, hogy elmennek egy szórakozóhelyre, és kibérelnek egy VIP termet, de aztán Junsu úgy gondolta, egy házibuli sokkal praktikusabb. Egyrészt, a háza nagyobb, mint egy VIP terem, és nyugodtan meghívhatják az összes barátjukat, másrészt vannak szabad hálószobái, amiket nyugodtan fel lehet használni. Azt nem fejtette ki bővebben, hogy pontosan mire, de Jaejoong perverz mosolyából ítélve, volt sejtésem.

A „felvételek” vége után azonnal Junsuhoz mentünk. Yoochun nem tudott semmiről, ő egyenesen haza vezetett, és az öccse figyelt, nehogy elmenjen valahová. Mi a lányokkal a lufikat rendeztük, a szendvicseket pakolásztuk, és segítettünk Junsunak átrendezni a nappaliját. Jaejoong fél négy körül bukkant elő, addig az ajándékait csomagolta. Megkérdeztük, hogy miért nem csomagoltatta be akkor, amikor vette őket, de azt mondta, sajátkészítésűek, és annyira személyesek, hogy nem akarta idegeneknek mutogatni.

– Hyung, ne igyál előre! – kapta ki Junsu a vörös énekes kezéből a pezsgős poharat, és letette az asztalra. – Amúgy is, mi ez? El sem kezdődött a buli, és máris lerészegedsz?

– Nyugi, Junsu, ez csak kóla – vette vissza poharát Jaejoong, és figyelmen kívül hagyta a musicalénekes felemelkedő szemöldökét.

– Mindegy, készüljünk! Mire Yoochun megérkezik, mindennek kész kell lennie.

Yoochun csak nyolcra érkezett, és addig még három és fél óránk maradt, de Junsu minden talált valamit, amin igazítani kellett. A szépítőosztag úgy haladt mögötte, mintha rendezvényszervezők lennének, és folyamatosan a házigazdával diskuráltak.

– Tényleg csak kóla? – böktem az ital felé, mire Jaejoong cinkosul rám kacsintott. Odatartotta felém, hogy kóstoljam meg, de már az illatából tudtam, hogy valamit hozzáöntött.

Junsu azonban egy rossz szót sem szólhatott, mert egész délután csak azt az egyetlen poharat fogyasztotta belőle, és mindenben segített. Mire fél nyolcat ütött az óra, a vendégek megérkeztek, és az ajándékok szép halomban várakoztak az egyik vendégszobában. Rengeteg híresség megfordult ott, de voltak étteremtulajok, cégvezetők, és staffosok is. A vendégsereg nagyrészt fiúkból állt, de aztán háromnegyed körül egy halom, rövidszoknyás lány is befutott, akik mind hasonló ruhában voltak – ebből sejtettem, hogy „parti-kellékek”.

Pontban nyolckor dudálás hallatszott, és a JYJ tagjain kívül mindenki elbújt a kanapék, asztalok, és szekrények mögé. Amikor Yoochun belépett a sötét szobába, Junsu felkapcsolta a lámpát, és mindnyájan felugrottunk.

– Boldog születésnapot! – kiáltottuk egyszerre, majd megérkezett a torta is.

Yoochun szélesen mosolygott, megölelgette a tagokat, és elfújta a gyertyákat. A habos-babos torta nagyja az arcán végezte, de ő sem hagyta ki a támadóit, Jaejoong nyaka, és Junsu homloka is ragacsos lett.

A parti első fele nyugodtan telt, Yoochun beszélgetett a felköszöntőivel, és mindenki pezsgőspohárral a kezében közlekedett, mintha fogadáson lennénk. Aztán tíz körül elment az első turnus, és beindult a buli. Előkerültek a keményebb piák, feltekerték a hangerőt, és a vendégek ropni kezdték. Én behúzódtam a sarokba, hogy elkerüljem a szereplést, de Junsu karon ragadott, és berángatott a tömegbe. Igazán jól táncolt, talán egy kicsit túl jól is, nem bírtam tartani vele a lépést, csak ügyetlenül lötyögtem.

– Köszönöm – veregette meg a vállam, majd újabb lány után nézett, aki egyedül árválkodik a sarokban. Éppen indultam vissza a rejtekhelyemre, amikor Yoochun magához pörgetett.

– Tök jó a buli, nem? – kiabálta. Ahogy beszélt, megcsapott az alkoholszag, de elég volt az arcára néztem, teljesen bugyuta mosoly ült rajta.

Yoochun elszórakozta az egész táncot, néha úgy rángatott, mintha egy hatalmas karácsonyi pulyka lennék, néha lányosan mozgott, de az esetek nagy részében megpróbálta úgy bevinni a lépéseket, hogy ne öntse magára az italát. Először nagyon mulatságosnak találtam, de egy idő után kezdett kínossá válni.

– Yoochunieeeeee… – jelent meg a hasonló ábrázatú Jaejoong, és ugrándozva magyarázott valamit a barátjának. Annyit tudtam csak kivenni belőle, hogy Yoochun öccséről van szó, és nagyon vicces.

– Mindjárt jövök – hajolt a fülemhez Yoochun, majd elindult a lépcső felé. Jaejoong közben elpusztította a poharának tartalmát, és mélyen meghajolt előttem.

– Szabad-e egy táncra, kisasszony? – kérdezte mosolyogva. Yoochun után kétszer is meggondoltam, hogy elfogadjam-e a felajánlást, de Jaejoong mozdulatai sokkal tisztábbnak tűntek a barátjánál.

– Legyen.

A gyors daloknál nem volt probléma, mind a ketten a magunk koreográfiáját használtuk, csak néha nyúlt ki felém, hogy megpörgessen, a lassú daloknál azonban kiütközött, hogy milyen zavarban vagyok. Többször ráléptem a lábára, és bár megpróbált vezetni, sokszor ugyanabba az irányba kezdtünk. Jaejoongot mulatatta, hogy bénázunk, engem csak még jobban zavarba ejtett.

A táncolás után a lányok menedékébe húzódtam, és lassan kortyolgattam a gyümölcsbólét. Néha észrevettem, hogy egy-egy fiú pótolja a szerinte hiányzó alkoholmennyiséget, így a végén már olyan erős lett, hogy egy kortyot is alig bírtam lenyelni.

A buli valahol éjfél körül vált ketté. A vendégek egy része eltűnt – gondolom a szobákban – a másik vagy fáradtan beszélgetett a kanapén, vagy töretlenül pörgött a parketten. Már éppen azon gondolkodtam, hogy elköszönök a fiúktól, amikor valaki elkiáltotta magát.

– Játék! – Erre úgy megindult a tömeg az ajtó felé, hogy csak az igazán kemény mag maradt ott, és mielőtt még búcsút mondhattam volna Junsunak, lehúzott maga mellé.

Feszengve alkottam a kör szélét. Velem szemben Jaejoong ült, Yoochun kicsit messzebb, egy feketeszoknyás lány társaságában nevetett valamin, a barátnőim pedig Jaejoong két oldalán foglaltak helyet.

– Mondom a szabályt – ragadta magához a szót a buli lehetőleg legtisztább tagja. Junsu úgy beszélt, ahogy mindig szokott, nem lehetett figyelmen kívül hagyni a magyarázatát, ha azt vette észre, hogy valaki nem rá figyel, erényesen rászólt. – Tehát. A pörgető a bíró. Akin megáll az üveg, az a vádlott, és a többiek az esküdtszék. Ha valaki úgy érzi, hogy a bűnös hazudik, felemeli a kezét, és tiltakozik. Utána van joga megvédenie magát a vádlottnak, de ha a tiltakozó nem tágít, meg kell csókolnia a következő kipörgetettet.

– És ha srácot pörgetünk ki? – kérdezte az egyik fiatal fiú, aki legutóbb egy vígjátékban láttam.

– Akkor megszívtad – kommentálta Jaejoong, és magához ragadta a kezdés jogát.

Sokáig nem kellett részt vennem a játékban, mindig elkerült az üveg szája, és ahogy folyt a játék, úgy csatlakoztak egyre többen. Ahogy a párocskák megjelentek, nőtt az esélye annak, hogy ellenkező neműekkel kell csókolózni, mert voltak fiúk, akik két-három lánnyal érkeztek meg a nappaliba.

Legjobban akkor figyeltem, amikor a JYJ tagjairól derült ki valami. Jaejoong és Yoochun őszintén játszott, de ha Junsu került terítékre, azonnal tiltakoztak, attól függetlenül, hogy igazat mondott-e vagy sem.

– Most mit emelgetitek a kezeteket? Ti is ott voltatok, tudjátok, hogy így volt – nehezményezte, de a hyungjai csak összeröhögtek, és várták, hogy előadja a védőbeszédet.

A szabályok értelmében lehetőség volt rá, hogy kimentsenek valakit a csókolózásból. Ilyenkor a mentő átvette a kipörgetett helyét. Ezt a feketeruhás lányok nagyon sokszor kihasználták, és már majdnem mindenkivel csókolóztak, kivéve Jaejoonggal és Yoochunnal. Néha nagyon kellemetlen kérdéseket kaptak, de úgy tűnt, nem szégyellnek semmit.

Aztán Yoochun olyan kérdést tett fel Junsunak, amire nem lehetett őszintén válaszolni, és az üveg szája az egyik modellfiún állt meg. Jaejoong két kézzel fogta be a megszólalni akaró lány száját, nehogy megmenthessék Junsut.

– Ne már! Ez olyan gáz – sipákolt a musicalénekes, és a modellnek sem volt túl sok kedve a dologhoz. – Nem lehet passzolni?

– Nem – kötötte az ebet a karóhoz Yoochun. – Ne finnyáskodj már! Ez csak játék.

– Elizabeth! Elizabeth! – kiabálta összeakadó nyelvvel Jaejoong és kész pankrációt mutatott be a motivált lánnyal, aki minden áron smárolni akarta a szőke énekessel.

Emlékeztem, mennyit szívatták Junsut ezzel a szereppel. A musicalben volt egy csókjelenete az egyik színésszel. Ő játszotta a Halál szerepét, és éppen így ölte meg a trónörököst, a fiúk mégis folyton azon lovagoltak, hogy ezt nem tiltja-e a Biblia.

Junsu végül erőt merített ebből a tanácsból, és szájon csókolta a fiút, majd mind a ketten köpködni és szenvedni kezdtek. Az evil hyungok erre majd’ megfulladtak a röhögéstől.

Amikor újra Jaejoongot pörgették ki, azonnal felkaptam a fejem, és abbahagytam a körmeim tanulmányozását.

– Ki volt a legutóbbi híresség, akivel lefeküdtél? – kérdezte az egyik újságíró. Kicsit veszélyes volt erre felelni, nehogy megírja a következő cikkében, de Jaejoong végül úgy ítélte meg, túl jóban vannak ahhoz, hogy megszellőztesse a viselt dolgait a médiának.

– Im Jiyeon. – Ahogy magam elé idéztem a nagymellű cicababát, azonnal elöntött a forróság, mert eszembe jutott, hogy rájuk nyitottam.

– Hazudsz, hyung! – emelte magasra a kezét Junsu, és kárörvendően felnevetett. – Azóta ott volt a modell, Kim Seungah is. Láttalak titeket az egyik szórakozóhelyen.

Három szempár fordult rögtön felém, kettő megdöbbent, és egy sajnálkozó. Gayoon és Hyemin tudták, hogy Seungah a lakótársam, és láthatóan nem tetszett nekik, hogy eltitkoltam azt az igencsak szaftos pletykát, hogy Jaejoong a barátnőmmel kavar. Az érintett megpróbált elnézést kérni a tekintetével, de nem sokra ment vele, már lebuktam.

– Jól van, elfelejtettem – rántotta meg a vállát, és megpörgette az üveget.

Egy ütemet kihagyott a szívem, amikor rám mutatott a kupak. Megpróbáltam arrébb húzódni, hogy üres járat legyen, de Junsu visszalökdösött. Az egész testem lángolt, hevesen tiltakoztam, és a földet bámultam, így amikor felemeltem a fejem, Jaejoong hihetetlenül közel került hozzám.

– Nincs rablás, lányok! – figyelmeztetett mindenkit Junsu, válaszul a heves ellenkezésemre.

– Szabad? – kérdezte, de mindketten tudtuk, hogy addig úgysem hagynak békén, amíg meg nem tesszük.

Beletúrt a hajamba, és az ujjaival megtámasztotta a tarkóm, majd szépen lassan közeledett. A szívem olyan hevesen vert, hogy féltem, a hirtelen csendben mindenki meghalja, és nem tudtam eldönteni, becsukjam a szemem van sem. Izzadt a tenyerem, a szám kiszáradt, és legszívesebben megnyaltam volna az ajkam, de féltem, hogy azzal csak még kínosabb helyzetbe hozom magam.

Jaejoong ajkait már csak milliméterek választották el az enyémtől, de nem siette el, kicsit lejjebb hajolt, hogy jobb legyen a szög. El sem hiszem, hogy meg fog csókolni – gondoltam, és lehunytam a szemem.

– Rablás! – kiáltott fel valaki, mire Jaejoong azonnal megmerevedett. Amikor mindketten magunkhoz tértünk a kezdeti sokkból, majdnem olyan lassan húzódott el, ahogy közelített.

Megemelt szemöldökkel meredt Yoochunra, akinek vörös színben játszott az arca, de elszántan meredt ránk.

– Chunie, tudom, hogy lelki társak vagyunk, de azért nem ennyire! – csóválta meg a fejét Jaejoong, majd hátra döntötte a barátját, és egy hangos cuppanás után lemászott róla.

Yoochun a száját törölve ült fel, és nyereményként ő pörgetett. Az üveg megint rajtam állt meg, és egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy nem csalnak-e ezek ketten, de annyira remegett a kezük, hogy elvetettem az ötletet.

– Melyik idolért rajongsz?

Rögtön a csajokra kaptam a tekintetemet, és megpróbáltam beléjük szuggerálni, nehogy beköpjenek. Rajtuk kívül senki sem tudta, hogy már régen is Jaejoong-fan voltam.

– Kim Junsu – motyogtam magam elé, de ahhoz elég hangos voltam, hogy a szomszédomból kitörjön az öröm. Szorosan magához ölelt, és megdörzsölte a karom, de amint a magasba lendült Gayoon karja, elengedett.

Ne mondj semmit! Könyörgöm! – néztem rá esdeklően, de azonnal feltűnt, mennyire imbolyog. Túl részeg volt ahhoz, hogy tisztán gondolkodjon.

– Ez nem igaz. Már a sminkes suliban is Jaejoong oppa volt az UB-je. Folyton arról beszélt, hogy milyen helyes, meg milyen csodás hangja van. Azt is mondta, hogy egy alternatív világban biztosan feleségül menne hozzá.

Azonnal a kezembe temettem az arcom, és teljesen összekuporodtam, amíg a többiek kinevették magukat. Közel álltam a síráshoz, az egész testem lángolt, és legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenemben.

– Jaejoong oppa, úgy tűnik, a sminkesed szerelmes beléd – nevetett fel az egyik lány kárörvendve, de a szólított durván letorkolta.

– Én a helyedben befognám. Ki sírt két hétig, mert dobtam? Te vagy én?

Síri csönd támadt, majd Junsu megköszörülte a torkát, és a kezembe nyomta az üveget.

– Jinhae-shi, te jössz.

– Nem akarok játszani – motyogtam megsemmisülve, mire megpörgette helyettem. Mivel hazudtam, meg kellett volna csókolnom valakit, de úgy tűnt, a játékmester elfeledkezett erről.

Amikor elég erőt éreztem magamban ahhoz, hogy elvegyem az arcomtól a kezem, felálltam, és csendben felszívódtam. Kimentem a kertbe, és az egyik lugas alá kuporodtam, abban a reményben, hogy békén hagynak. Felhúztam a térdem, és nekidöntöttem a fejem, hogy senki ne lássa a könnyeimet.

Sokáig ültem ott, és már kezdtem fázni, de nem mertem visszamenni a házba. Úgy fájt, hogy így megaláztak Jaejoong előtt. Ráadásul az egyik legjobb barátnőm tette, és hiába tudtam, hogy részeg, és nem vállalhat felelőséget a szavaiért, akkor is haragudtam rá.

– Jól vagy? – ült le mellém Yoochun, és egy zsebkendőt tartott felém.

Hiába töröltem le a könnyeket az arcomról, és fújtam ki az orrom, ennyitől nem nyugodtam meg. Ezek után hogyan kerüljek Jaejoong elé? Biztosan ugyanolyan flúgosnak néz, mint azokat a lányokat, akik utána rohannak a parkolókban.

– Sejtettem amúgy – szólalt meg nemsokára Yoochun, és megéreztem a cigarettafüstöt. – Amikor beszólt, hogy romlott vagy. Mindenkinek rosszul esett volna, de te összeomlottál.

– Nem akarok erről beszélni – szipogtam. – Nem csinálhatnánk úgy, mintha nem történt volna meg?

– De – nyugtatott meg, és beleszívott a cigarettájába. A fehér rúd vége felparázslott, majd a szúrósszagú füst kilebbent Yoochun száján. – Jaejoong hyung viszont tutira beszélni akar majd veled, úgyhogy készülj fel lelkileg.

Ráhajtottam a fejem Yoochun vállára, és egy fűszállal játszadoztam, amíg elszívta a szálat. Vacogtam már a hideg, esti levegőtől, de hiába győzködött, nem voltam hajlandó bemenni.

Megértettem, hogy nem akarja, hogy megfázzak, és értékeltem is az aggódását, de hihetetlenül hülye ötletnek tartottam, hogy Jaejoongot küldte ki értem.

– Vedd fel! – nyújtotta át a kabátját, és csak azért fogadtam el, mert már teljesen átfagytak az ujjaim. Ahhoz képest, hogy július eleje volt, úgy lehűlt éjszakára a levegő, hogy még azon se lepődtem volna meg, ha látszik a leheletem.

Jaejoong is leült mellém, pontosan oda, ahol nemrég Yoochun gubbasztott, de ő nem karolt át, csak körbefűzte a karját a térdein, és halkan dúdolt.

– Oppa… Amit Gayoon mondott… Az már régen volt, még mielőtt együtt dolgoztunk volna és…

– Nem kell magyarázkodnod. Nem bánom, ha jobban tetszem neked, mint Leonardo di Caprio a Titanicban.

Hangosan felnevettem, de gyorsan visszafojtottam, mert eszembe jutott, nem vagyok olyan helyzetben, hogy okom legyen röhögcsélni. Jaejoong kedvesen fogadta a hírt, de nem így akartam, hogy megtudja. Ha már ki kellett derülnie, én szerettem volna bevallani. Ez az elárult bejelentés mindennél rosszabbul jött ki.

– Szóval, ha megkérném a kezed, akkor hozzám jönnél? – mosolygott rám pimaszul, mire azonnal vállon vágtam.

– Ne piszkálódj már, oppa! Így is elég kínosan érzem magam.

– Jól van na! Csak fel akartalak vidítani – dörzsölte meg elkínzott arccal a fájó pontot, pedig biztosra vettem, hogy meg sem érezte. – És mit szólnál, ha azt mondanám, hogy… – egy hajtincsem az ujjai közé vette, és lágyan tekergetni kezdte – én is kedvellek téged?

– Nem kell hazudnod, hogy jobban érezzem magam – emlékeztettem, de nem tudtam elfordulni, mert ráfogott a tincsre.

Megpróbáltam lefeszegetni róla az ujjait, de erősen összeszorította, és amikor hisztizni kezdtem, megragadta az állam. A hüvelykujjával végigsimított az alsó ajkamon, mire azonnal elhallgattam.

– Éppen komoly dolgokat mondok neked, ne viselkedj ilyen gyerekesen! – szidott meg, és elengedte a hajam, de csak azért, hogy a derekamnál fogva közelebb vonjon magához.

Automatikusan le akartam szegni a fejem, de nem eresztette az állam, egyenesen tartott.

– Szabad? – kérdezte suttogva. Hirtelen nem értettem, mire kér engedélyt, de a hallgatásomat beleegyezésnek vette, és lágyan a számra hajolt.

Először csak szimplán egymáson feküdtek az ajkaink, majd lassan mozgatni kezdte a sajátját. Még sosem csókolóztam, és annyira izgultam, hogy először lélegezni sem mertem, de egyre többször, és egyre hosszabb ideig puszilgatott. Lassan én is viszonoztam a kezdeményezését, és amikor a keze átvándorolt az államról a hajamba, és simogatni kezdte a tarkóm, felsóhajtottam. Ő azonnal kihasználta a lehetőséget, és még szenvedélyesebben falta az ajkaim, miközben szinte már teljesen rám dőlt.

Aztán gyorsan vége lett.

– Khm… – húzódott hátra, és lehajtotta a fejjel mosolygott. – Lassítani kellene, igaz?

– Oppa, jelenleg azt sem tudnám megmondani, hogyan hívnak – vallottam be zavartan, mire jólesően felnevetett, és magához húzott.

Fogalmam sem volt róla, hogy mit jelent ez az egész, csak sodródtam az árral, és hagytam, hogy irányítson.

Teljes köd ereszkedett a tudatomra, kótyagosan belékaroltam, amikor visszamentünk, és egész este mellette maradtam. Hallottam a kacagásából, hogy ő is zavarban van, és egymás után töltötte magába az átlátszó folyadékokat. Párat az én kólámba is beleöntött, és hajnali kettőre már nem tudtam eldönteni, melyikünk támogatja a másikat.

Valahogy beborultunk az egyik szobába, és röhögve bemásztunk a takarók alá, de pár apró csókon kívül nem történt semmi. Jaejoong a mellkasára ölelt, és a hajamat tekergette, miközben mélyeket szippantottam a kölnijéből. Nem kellett ringatnia, hogy elaludjak.

A világtalanok 1: 7. fejezet: Félelem a falakon kívül

Sehun:

Hamar kitaláltam, hogyan védhetem meg Jint. Jihont kell pajzsnak használni. Erre akkor jöttem rá, amikor a reggeli szünetben elindultak felénk a rosszfiúk, majd Jihon érkezésekor megtorpantak. Ötletem sem volt, őt miért nem bántják, de különösebben nem is érdekelt. A lényeg, ha velünk volt, biztonságba kerültünk.

Az mindennapos volt, hogy Jinék együtt lógnak, de azt már megszólták a többiek, hogy én is követem őket.

– Mi van, Sehun, új idolokra találtál? – szólt oda Geonwoo. Utáltam ezt az alakot. Semmivel sem volt jobb, mint Dakho vagy Sangchul, nem is értettem, miért nem lógott velük.

– Hagyj békén! – feleseltem vissza, de elállta az utam. Jihonék már a nagyudvaron lehetnek – sóhajtottam fel.

– Nemrég, érdekes pletykákat hallottam rólad – fűzte össze a karját Geonwoo, és hanyagul nekidőlt az ajtókeretnek. – Azt rebesgetik, hogy nem csak külsőleg vagy lány. Igaz ez?

Annyira untam már ezt. Komolyan. Miért kell mindenkinek ezzel jönnie? Mi köze hozzá bárkinek?

– Nem igaz.

– Nem hiszek neked.

– Akkor meg, minek kérdezősködsz? – indultam meg, de mindig beugrott elém. Kezdett feldühíteni.

– Tőled akarom hallani.

– Kapd be! – emeltem meg a hangom, és megragadtam a zakóját. Úgy csináltam, ahogy Junho tanította.  Erősen hasba vágtam, és mielőtt még kiegyenesedhetett volna, arrébb rántottam.

Aztán futottam.

Szerencsére nem jött utánam, de Jihonék így is felhúzott szemöldökkel figyelték, ahogy folyamatosan hátrafordulok. Geonwoo-nak csak a szája nagy, nincs elég embere ahhoz, hogy megleckéztessen.

– Mi történt? – kérdezte Jin, miután felnézett a videóból, amit Jihon mutatott neki.

– Semmi. Nem fontos – ráztam meg a fejem, és megtámaszkodtam a térdemen. Ki kellett fújnom magam.

Az nagyudvar visszahangzott a felsőbb évesek focizásától. Ha valaki beleállt egy lövésbe, biztosan napokig meglátszott a nyoma.

Azonnal észrevettem Jin vágyakozó tekintetét, de Jihon nem foglalkozott vele, szüntelenül fecsegett, mintha nem akarná elengedni maga mellől.

– Jihon, elmagyaráznád a bioszt? Nem igazán értem – érintettem meg óvatosan a feketehajút, és amikor felém fordult, egy pillanatra összeakadt a tekintetem Jinével. Hálásan pislogott felém, és amint lehetősége akadt rá, azonnal beállt az egyik focis csapatba.

Jihon bosszúsan csóválta a fejét, majd magyarázni kezdett. Nem igazán figyeltem rá, hiszen tökéletesen értettem az anyagot, csak néha bólogattam okosan, megtoldva egy-két felsóhajtással, mintha éppen akkor világosodtam volna meg.

– Nem értem, mi értelme van a focinak – kommentálta Jihon a meccset. – Idióta erőfitogtatás.

– Az összes sport az, nem? – rántottam meg a vállam. Egyértelmű, hogy nem a játékkal volt baja, hanem azzal, hogy Jin nem vele foglalkozott.

– Jinnek sem kellene majmolni a divatot.

– Jihon, nem gondolod, hogy túl merev vagy? Néha Jin is szeretne egyedül lenni.

Már akkor tudtam, hogy hülyeséget tettem, amikor Jihon vonásai megkeményedtek. Még sosem láttam ilyennek. Ő folyton mosolygott, vagy éppen zavarban volt, de abban a pillanatban olyan jegesen fúrta a tekintetét az enyémbe, hogy egy pillanatra megijedtem tőle.

– Ezt ő mondta neked? – kérdezte indulatosan. A testtartása azt üzente, perceken belül nekem ugrik, ha nem válaszolok. Ki sem néztem volna belőle. – Akkor, amikor együtt kirándultatok? Miről beszéltetek még? Vagy csak én voltam a téma?

– Félreérted – emeltem magam elé a kezem, de ez nem nyugtatta meg. Úgy fújtatott, mint egy dühös csődör. Nem gondoltam volna, hogy ennyire begőzöl. – Jin nem mondott semmi ilyesmit. Ezt csak én gondolom így.

– Akkor mondok neked valamit, Sehunie – nyújtotta el a nevem, és vészesen közel hajolt hozzám. Más esetben élveztem volna, ha egy ilyen szép fiú kerül a közelemben, de akkor semmit sem akartam jobban, mint visszakapni az ártatlan Jihont. – Tartsd meg magadnak a véleményed!

Aprót bólintottam, de nem érte be ennyivel. Megragadta a farmerkabátomat, és egészen a fülemhez hajolt. A hangja mély, és rekedt volt.

– Örülj, hogy megtűrünk magunk mellett!

Leforrázott, amit mondott. Először meg sem tudtam mozdulni, majd elöntött az indulat. Hogy képzeli? Nincs szükségem a szánalmára! – húztam fel magam, és nagyot taszítottam rajta. Nem számított a támadásra, és azonnal seggre ült. A kezeim ökölbe szorultak, és az egész testem megfeszült, de nem terveztem ennél durvább lenni.

– Dugd fel a szánalmadat! – rivalltam rá. – Azt hittem, azért barátkoztok velem, mert kedveltek.

Jihon felugrott a földről, és fölém magasodott. Farkasszemet néztünk egymással, és mind a ketten az agresszió határán álltunk, de Jin érkezése megakadályozta, hogy egymásnak ugorjunk.

– Mi folyik itt? – kérdezte lihegve. Ömlött róla a veríték, és a ruhája is rátapadt a testére, de a tekintete élesen csillogott. – Min kaptatok így össze?

– Semmin – fordult el Jihont, és duzzogva összefonta maga előtt a karjait. A falnak támaszkodott, és rám se nézett.

Jin reménykedve felém fordult, de csak megráztam a fejem. Felesleges volt beavatni. Abból csak egy újabb veszekedés lett volna. Ráadásul én lettem volna a hibás, amiért köptem.

Tényleg azt hittem, hogy Jihon kedvel. Az óvodában is jól megvoltunk, és egyszer sem tűnt úgy, hogy teher lennék számára. Most meg úgy ugrott nekem, mintha… Hirtelen ért a felismerés. Jihon féltékeny rám. Illetve arra, hogy Jin szimpatizál velem. Eddig csak vele törődött, senkivel nem kellett megküzdeni a figyelméért, most pedig megjelentem én, és belerondítottam a megszokott harmóniájukba.

– Jihon, bocsánat azért, amit mondtam – nyújtottam felé a kezem, és bár elfogadta, semmit nem mondott válaszul. Nem kért elnézést.

Egész nap levegőnek nézett, és ez Jinnek is feltűnt. Az utolsó óra végeztével döntött úgy, hogy elsimítja közöttünk az ellentétet.

Nem kellett volna.

– Mi a francon szívóztok ennyit? – kérdezte. Jihont a táskájánál fogva húzta vissza a padhoz Jihont, amikor az el akart menni. – Addig nincs elmenetel, amíg valaki be nem avat.

– Nincs semmi – csattant fel Jihon.

– Sehun? – próbálkozott újra Jin, de megint visszautasítottam. – Valaki pedig beszélni fog. Tegnap még jóban voltatok.

Két lehetőségem volt. Vagy elmondom az igazat, vagy hazudok. Ha színt vallok, akkor Jihon sosem bocsát meg nekem, ha hazudok, és kiderül, Jin bizalmát vesztem el. Utáltam, hogy döntenem kell közöttük. Sokkal könnyebb lenne, ha Jihon megszólalna.

– Tiszteletlen voltam Jihonnal – nyögtem ki. Pár héttel volt csak idősebb nálam, és bár egyáltalán nem figyeltünk oda az udvarias megszólításokra, ennél egyszerűbb indok nem jutott eszembe. – Bocsánat, hyung.

– Ennyi? – tárta szét a karját Jin. – Jihon, komolyan ezen akadtál ki? Hiszen nem is használjuk.

– Hagyjuk – rántotta meg a vállát Jihont, és előkapta a telefonját, mintha nagyon fontos elintéznivalója lenne. Meredten bámult a kezdőképernyőre, majd feloldotta a zárat, és visszatemette a zsebébe. – Menjünk inkább.

Jin megveregette a vállam, mintha ezzel kérne elnézést a barátja viselkedéséért, majd követte a magának motyogó Jihont. Bizonyára engem szidott a nem létező bajsza alatt.

Hihetetlenül letört, hogy ennyire megharagudott rám. Végre voltak barátaim, Junhoék is viszonylag békén hagytak, most meg sikeresen magam ellen hangoltam Jihont. Miért kellett pofáznom? – téptem a hajam, és észre sem vettem, hogy áll előttem valaki. Egyenesen belesétáltam a kemény mellkasba.

– Elnézést kérek! – hajoltam meg mélyen.

Meglepett a poros föld látványa. Annyira elmerengtem, hogy észre sem vettem, hogy kimentem a suliból. Automatikusan vittek a lábaim a… játszótérre? Mit keresek én itt? – tettem fel volna a kérdést hangosan is, ha nem lepődök meg azon, aki előttem áll.

Trevor úgy vigyorgott rám, mintha megnyerte volna a főnyereményt.

– Jó, hogy erre jársz, Sehunie… – Egyre jobban utáltam, ha becéztek. – Pont téged kerestünk.

– Igen? És miért? – próbáltam magabiztosnak tűnni, de remegett a gyomrom. Trevor az első pillanattól kezdve utál, így semmi jóra nem számíthatok tőle.

– Rengeteg feladatot kaptunk ma. Ki kell osztanunk pár pofont, és úgy gondoltuk, veled kezdjük.

Ellenkezni akartam, mondván, hogy Junho nem örülne neki, ha megvernének, de meg sem szólalhattam, mert megragadta a karom, és a hátam mögé csavarta. Azonnal körbe álltak, hogy kitakarjanak a kíváncsi szemek elől, és letérdeltettek.

Ennél a pozíciónál nem ismertem megalázóbbat. Mind fölém magasodnak, menekülni sem tudok, és védekezni egy ilyen helyzetben szinte lehetetlen. Maximum az arcomat védhetem a karjaimmal.

Olyan régen vertek már össze, hogy szinte el is felejtettem, milyen, amikor nem csak Junho rúg meg edzés közben. Az egész testem égett a fájdalomtól, és szívesen összekuporodtam volna, de akkor a hátamat, vagy a fejemet érték volna az ütések. Ki kellett tartanom a végéig.

– Gyere, te kis szaros – rántott fel Trevor. Úgy tartott, mintha rongybaba lennék. Alig bírtam tartani a saját súlyom. – Kezdem már unni – vigyorgott rám fehér, kemény fogsorával, és szájba vágott.

Öt után nem számoltam az ütéseket, csak azzal törődtem, hogy a földre köpjem a vért. Nem akartam kidobni előttük a taccsot.

– Következőleg majd meggondolod, hogy ki előtt keménykedsz – ütött még egyszer hasba Trevor, majd a földre lökött.

Hosszú percekig feküdtem mozdulatlanul a földön, és csak akkor mertem felnyögni, amikor elhaltak a cipőkopogások. A pingpongasztalnál játszottak páran a suliból, de senki nem jött oda, hogy felsegítsen. Elkapták a tekintetüket, amikor rájuk néztem, és hátat fordítva csevegtek.

Rosszul lettem az emberektől. Még ha nem is mertek odajönni, nehogy őket is elverjék, legalább utána segíthettek volna. Nem kellene sok. Egy zsebkendő, vagy egy korty víz. Sőt, már pár kedves szótól is jobban érezném magam.

Úgy vánszorogtam el Junhó házához, mint egy zombi. Az oldalamra szorítottam a kezem, miközben folyamatosan köpködtem. A számon nem akartak megnyugodni a sebek, folyamatosan felszakadtak, és a szél csak rontott a helyzeten.

Nem érdekelt, hogy feldühítem-e a főnököt, ráfeküdtem a csengőre. Otthon kell lennie. Ilyenkor szokott takarítani, vagy tanulást imitálni, a kocsmába csak négy után megy.

– Mi a francot akarsz? – tépte fel az ajtót, és meg sem lepődött az ábrázatomon. Szóval tényleg ő küldte rám őket – gondoltam szomorúan. Nem tudom, mit tettem, amiért ezt érdemeltem.

– Miért…? – nyögtem fájdalmasan. Egyre jobban szúrt az oldalam. Remélem, hogy nem tört el a bordám. – Miért verettél meg?

– Elég szánalmas, hogy nem tudtad megvédeni magad – húzta el a száját.

– Igen? – csattantam fel, és ellöktem magam a faltól. A lábaim remegtek, és iszonyúan égett a testem, de az adrenalin állva tartott. – Rohadt könnyen beszélsz egy banda vezetőjeként! Rád nem szoktak tízen ugrani! Mégis mit tehettem volna? – Annyira dühös lettem, hogy elsírtam magam. Úgy éreztem, elárult.

– Este nyolckor legyél a kosárpályán. Akkor majd meglátod, milyen, amikor meg tudom védeni magam – zárta le a beszélgetést, és becsapta az ajtót.

Gyűlöltem.

– Rohadt szemétláda! Dögölj meg! – üvöltöttem az ajtónak, majd nekidöntöttem a homlokom, és ököllel kezdtem verni a fát. – Hallod, te szemét? Dögölj meg! Nagypofájú köcsög. Szadista, rohadt buz… – Nem tudtam befejezni, mert bezuhantam az előszobába.

Junho a ruhámnál fogva húzott a nappaliba, ami cseppet sem tett jót a sebeimnek, és ahogy összeszorítottam a számat, újra megéreztem a fogaimon a vért.

– Nyomd a mocskos szádra, te idióta! – gyűrt egy gézdarabot a kezembe, majd elővette az elsősegélyes dobozát. Számtalanszor láttam a háború előtti fekete fémdobozt. Az edzések után sokszor kellett ellátnia a zúzódásaimat, vagy letapasztani egy törött körmömet.

Csendben kente be a véraláfutásaimat, de a legtöbbet a számmal kellett vacakolnia. A fixáló krém rohadtul csípett. Könnybe lábadt a szemem, és hangosan sziszegtem, de ficánkolni nemigen tudtam a fájó tagjaim miatt.

– Azért ennyire nem kellett volna szájba vernie. Mit mondtál neki?

– Se...it… – Elég nehéz volt úgy beszélni, hogy lángolt az ajkam, és a nyelvem tele volt a géz maradványaival.

Junho elpakolta a felszerelést, és főzött magának egy csésze teát. Én ásványvizet kaptam, de alig bírtam meginni pár korttyal. Hihetetlenül idiótán éreztem magam, ahogy próbáltam beletalálni a számba a folyadékkal, miközben majdnem leszakadt a derekam attól, ahogy hátra dőltem.

– Az ajtó előtt… – kezdte Junho, és belekortyolt a teába. – …te lebuziztál?

Mondhattam volna, hogy nem, de hát így történt. Mérges voltam rá. Megbántott. Ráadásul a haverjai olyan könnyedén osztogatják rám ezt a jelzőt, mintha mindennapos lenne. Azt meg nem is sejtették, hogy a saját főnökük kavar velem.

– Bo..ánat – hajtottam le a fejem, és próbáltam nagyon picire összehúzni magam. Elfáradtam. Lelkileg és testileg is, de ásítani se mertem, nehogy újra felszakadjon a szám. – Ma..adha..ok?

– Csak ne vérezd össze a kárpitot – rántotta meg a vállát Junho, és elfeküdt a fotelben.

Nehézkesen kipárnáztam a fejem, és egy halom zsebkendőt dugtam az arcom és a párna közé, hogyha alvás közben probléma történne, oda folyjon a vér. Még sosem vertek meg annyira, hogy ilyesmi miatt keljen aggódnom.

Amikor Junho felrázott, már besötétedett. Anya háromszor keresett, így gyorsan írtam neki egy sms-t, hogy Jinnél alszok, és együtt megírjuk a leckét, majd óvatosan feltápászkodtam a kanapéról. A fájdalom már sokkal elviselhetőbb lett, viszont kiterjedt a végtagjaimra is.

– Gyere ide, te szerencsétlen – guggolt elém Junho, és egy nedves kendővel letörölte az ajkamról a rászáradt vért. Ijedten kaptam a fejem a kanapéra, de szerencsére nem véreztem össze semmit. – Szeretem a szád. Nem kellett volna ilyen csúnyán elintézniük.

Nem tudtam parancsolni az érzelmeimnek, a szívem örülten dobogott minden olyan pillanatban, amikor bókolt. Először a bátorságom szerette, most meg a szám… Kíváncsi vagyok, mi lesz a következő.

– Nagyon húzd meg magad a kosárpályánál, jó? Nem akarom, hogy kinyírjanak. Ha megneszelik, hogy velem vagy, neked annyi.

A pályán hatalmas tömeg gyűlt össze. Egy leszakított kukában tűz égett, a földet elemlámpák világították meg, és hiába érkezett már meg az ellenfél csapata, addig nem kezdődött el a bunyó, amíg Junho nem tárgyalt a vezérrel. A vörös kendősök vezére egy köpcös, rövid hajú alak volt. Fekete bőrdzsekije, súlyos láncai, és tornacipője volt. A fekete nadrágjáról számtalan kendő lógott, és az egyik kezében egy vasrudat szorongatott. Ezek ilyen fegyverekkel verik agyon egymást? – hűlt meg a vér az ereimben. Simán megölhetnek valakit.

Körülöttem számtalan nézője akadt a leszámolásnak, de a huligánok is tudták, nem húzhatják sokáig a dolgokat, mert az ilyen csoportosulásokat mindig megneszelik a zsaruk.

– Eljöttél, árva fiú? – köpött Junho felé a tüsi hajú. Ahogy rásütött a fény az arcára, több heget pillantottam meg rajta.

Junho árva? – döbbentem meg. Ha jobban belegondoltam, semmit sem tudtam róla. A szüleimet nem kérdezhettem meg, mert már attól a falra másztak, hogy közöm volt hozzá, ha még érdeklődtem is volna a múltja után, biztosan szobafogságra ítéltek volna.

– Jobban járnál, ha feladnád – mosolyodott el gúnyosan Junho, és széttárta a karjait. – Lásd be, hogy ez a mi helyünk, és akkor nem csúnyítom el még jobban a pofádat.

– Fiúk! – kurjantott fel az ellenfél. – Kapjuk szét a patkányokat!

Mintha elszabadult volna a pokol. Üvöltöző fiúk vetették egymásra magukat, de én le sem tudtam venni a szemem Junhóról. Tényleg fényévekkel előttem járt a verekedésben. A hosszú lábaival könnyedén a földre küldte a támadóit, és hiába ütöttek felé lánccal, vagy baseball ütővel, egy egyszerű testcsellel átvágta őket, és a saját fegyverükkel látta el a bajukat. Persze ő is kapott pár ütést, de mintha meg sem kottyant volna neki.

Bármikor tanult meg küzdősportolni, nem felejtett semmit. A pörgései, a szökkenések, és a pontos találatai nagy tehetségre utaltak. Kár, hogy versenyek helyett az utcán kamatoztatta.

Amikor megszólalt a sziréna, a feketeruhások azonnal megdermedtek, majd hanyatt-homlok menekültek.

– Gyere, szöszi – sodort magával Junho, és végre hasznát vehettem a sok körnek, amit lefuttatott velem az edzéseken.

Mire megérkeztünk hozzá, azt hittem, ott helyben összeesem. Még túl frissek voltak a sebesüléseim ilyen őrült hajszához, de közben mosolyra állt a szám. Jól éreztem magam. Felpörgetett az izgalom, és a menekülés miatt olyan érzésem lett, mintha én is rosszfiú lennék.

– Hihetetlen voltál – léptem oda hozzá lelkesen. A fekete trikó láttatni engedte az izmos karjait, és a kemény mellkasának egy részét. – Szinte meg sem sebeztek. Úgy pörögtél, mint egy ninja, és egy percre sem ijedtél meg. Nem is hittem, hogy… – hadartam, de belém fojtotta a szót.

– Jól van, nem kell csóválnod a farkad, vágom, hogy menő vagyok – vigyorodott el önelégülten. – Megkívántál, mi?

Már a hangjától is hevesebben vert a szívem, arról nem is beszélve, ahogy a sötét, csillogó szemeivel rám nézett. Az egész srácból olyan erős, férfias vonzerő áradt, hogy teljesen elvesztettem tőle az ítélőképességem.

A rövidre vágott körmei belevájtak a karomba, és olyan erősen szorított a csók közben, hogy féltem, eltörik valamim. Szinte letépte rólam a ruhát, és bár majdnem elájultam, amikor végigsimítottam a testén, túl gyors volt a tempó. A csókunkat megkeserítette a vér íze, és amikor lebirkózott a földre, éles fájdalom hasított az oldalamba.

– Junho… – nyögtem fel, amikor ráharapott a mellbimbómra. A nagy, forró tenyere végigszánkázott a testemen, miközben a testével terpeszbe kényszerítette a lábam. – Nem vagyok most… – próbáltam magyarázkodni, de sikkantásba veszett minden érvem. Éppen csak a nyelve hegyével nyalt végig a hasamon, de az egész testem görcsbe rándult tőle. Az ágyékom lüktetve felelt a mozdulataira, és teljesen kimelegedtem.

Amikor rám markolt, tudtam, hogy nem fog elereszteni. A szokott mozdulatokkal dörzsölt, és vártam, hogy újra kínozni kezdjen, de még az orgazmus közelében sem jártam, amikor eleresztett.

– Mit csinálsz? – kaptam fel a fejem.

– Levetkőzök – felelte egyszerűen, és kibújt a trikójából. Az izzadtságtól csillogó bronzbarna bőre szépen kirajzolta az izmait, és amikor végigsimítottam rajta, még levegőt is elfelejtettem venni. A háta, a széles vállai, a mellkasa, és a kockás hasa felért egy álommal, a fenekéről és a combjairól nem is beszélve. Tökéletes testbe öntötték a szörnyű természetét, és én úgy szorultam alá, mint egy sebesült őzgida.

– Ne! – kaptam rögtön a keze után, amikor megéreztem a bejáratomnál az ujjait, de egy erényes mozdulattal ellökte a kézfejem.

– Ne pánikolj! Csak szoktatlak – morgott rám, és belém nyomta az egyik ujját. Borzasztóan kellemetlen volt. Azonnal ráfeszültem, és bár többször rám parancsolt, hogy lazítsak, mert csak magamnak okozok fájdalmat, képtelen voltam rá. Nem mindennapi szituációba kerültem, ráadásul minden porcikám irtózott attól, hogy így, ilyen körülmények között történjen meg.

– Nyugodj már meg! – emelte meg a hangját Junho, és a marka helyett az ujjaival masszírozta ágaskodó férfiasságomat. Úgy mozgott rajta, mint egy ügyes rovar, és hamar átirányította a figyelmem.

Lehunytam a szemem, és megpróbáltam élvezni, ahogy egyre forróbbá válik az ágyékom, miközben éreztem valamilyen furcsa, tompa nyomást a fenekemnél, de túl jelentéktelen volt ahhoz, hogy törődjek vele. Csak akkor pattant fel a szemem, amikor egy élesebb fájdalom csapott végig rajtam, majd mielőtt még szólhattam volna, Junho belém hatolt.

Szűköltem alatta, és a karjába martam, de nem húzódott el, inkább még erőszakosabban nyomult belém. Úgy éreztem, menten szétszakadok.

Artikulátlan nyögés szakadt ki a torkomból, és a könnyeim is kicsordultak, de addig nem állt meg, amíg teljesen be nem fért. A lábaimat felhúzta, és már szinte a vállát érintették a térdeim, amikor végre mozdulatlanná vált.

– Szólj, ha mehet! – Olyan mély volt a hangja, hogy alig értettem, amit mond.

Azt akartam, hogy vége legyen. Összegömbölyödni a takaró alatt, és kibőgi magam, de még nagyon az elején jártunk. Addig fog gyötörni, amíg el nem élvez – jött a felismerés, és minden erőmet össze kellett szednem, hogy fényesebben lássam a jövőmet.

Tényleg megpróbáltam megbarátkozni a feszítő érzéssel, de sehogy sem ment. Ha megmozdult, azonnal belém hasított a fájdalom, és ezen a farkamon játszó kezei sem segítettek.

– Sajnálom – simított végig a hajamon gyengéden.

Már éppen elhittem, hogy vége, amikor mozogni kezdett. Kitört belőlem a zokogás, és fájdalmasan könyörögtem, hogy hagyja abba, de meg sem hallotta.

Óráknak tűnt a szenvedésem, aztán a fájdalom egyre csökkent, még végül teljesen megszoktam. Már nem zokogtam, csak némán folytak a könnyeim, és az egész alfelem eltompult. Láttam, hogy mozog, és éreztem, hogy remeg a testem a lökéseitől, de mintha elvágták volna egy idegem, teljesen megbénultam odalent.

Aztán fura dolog történt.

Egy hangos sóhaj kúszott ki a számon, és furcsa melegség kúszott végig a gerincemen. Junho gyorsítani kezdett, és mintha visszatért volna az érzékelésem, újból feszített, de ezúttal jobb lett az érzés. A farkam csúszott az elő váladéktól, és minél többször söpört végig rajtam a forróság, annál erőteljesebb lett.

A legfurcsább az volt, amikor belém élvezett, de én akkor sem tudtam átlendülni az orgazmusba, amikor kihúzódott.

– Ügyes voltál – dicsért meg, és magunkra rántotta a takarót, amit délután még rám terített.

Fáradtan bújtam a karjában, és nem törődve azzal, hogy a földön fekszem, azonnal elaludtam. Túl sok minden történt ahhoz, hogy gondolkodni tudjak. Ha elkezdenék agyalni az erkölcsi és érzelmi oldalakon, egy szemhunyásnyit sem aludnék, pedig semmire sincs jobban szükségem, mint egy pihentető alvásra.

Truthmates - 6. fejezet: Az elfogadó

Jinhae:

Eszembe sem jutott sikítani, amikor felkeltem, ugyanis olyan jól esett, ahogy a két, erős kar körbeölelt, hogy legszívesebben örökre ott maradtam volna.

Aztán minden elromlott, amikor bekopogtak, hogy jöjjünk ki, mert kész a rántotta.

Kínos reggelink volt.

Két, köntösös lány, és két, félmeztelen idol… Szinte vágni lehetett a feszültséget a levegőben. Seungah meg sem mert mukkanni, nehogy felrobbanjon a bomba, Jaejoong szemmel gyilkolt, Yoochun jóízűen tömte magába a tojást, én túlságosan zavarban voltam a meztelen felsőtestektől. Komolyan olyan érzésem, mintha versenyeznének egymással. Pedig Yoochunt semmi nem érdekli a kaján kívül, de az ő karján is mintha sokkal látványosabban feszülne meg a bőr – ilyen gondolatok kavarogtak a fejemben.

– És milyen volt a vacsora? – kérdezte Jaejoong fojtott hangon. Ha nem villával ettünk volna, biztosan eltört volna a kezében a pálcika. A kézfején kirajzolódtak az erek, és az ujjainak vége elfehéredett a nagy erőkifejtéstől.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem. Nagyon jó érzés volt labdázni az egójával. Azt hitte, hogy azzal, ha kimondatja velem, hogy tetszik, akkor már rá sem nézhetek más férfira? Ideje, hogy Kim Jaejoong leszálljon a magas lóról, és szembesüljön vele, hogy nem körülötte forog a világ!

– Szörnyű volt – nyögtem fel fájdalmasan, és Yoochunra sandítottam. Elkapta a pillantásom a repeta közben, és pár percig még komoly maradt.

Együtt figyeltük, ahogy Jaejoong arcára kiül a káröröm, majd Yoochun feltűzött egy sonkadarabot a villájára, mint az lenne a titkos fegyvere.

– Aztán elmentünk egy átlagos falatozóba, és végigröhögtük az estét – folytatta a mesélést kedélyesen. – A többit meg úgyis tudjátok…

Nem voltam biztos benne, nézett-e már Jaejoong valaha olyan haraggal Yoochunra, mint akkor reggel. Ha beszélni tudna a szeme, azt mondaná: „Ne merj még egy szót szólni, különben véged!” – gondoltam ijedten, és szépítettem a helyzeten.

– A sofőr teljesen bolondnak nézett minket, mert folyton nevettünk. Nem kellett volna annyit innunk.

Jaejoong bosszúból aljas tőrt szúrt a szívembe. Egy jeges, mérgező tőrt, ami először csak apró szúrást ejtett, majd ahogy kihúzta, szétroncsolta a szöveteket, és felszakította az ereket.

– Igen, az alkohol a legtisztábbakat is bemocskolja.

Megfagyott a levegő. Senki nem mert megmozdulni, még Yoochun kezében is megállt a villa félúton. Döbbenten nézett a hyungjára, mintha ő sem hinné el, mit hallott. Ez a kijelentés talán még neki is sok volt.

Leribancozott – gondoltam elszorult torokkal, és a tányért fixíroztam. Egy falatot sem tudtam lenyelni. Égett az arcom, és rettegtem attól, hogy elsírom magam, de nem volt erőm megmozdulni.

Nem tudott, mennyi idő telhetett el, és mi történt közben az asztalnál, csak arra kaptam fel a fejem, hogy egy meleg tenyér a vállamhoz ért. Yoochun szomorú szemekkel nézett rám, és csak a szája mosolygott bíztatóan.

– Gyere, öltözzünk!

Amint becsukódott az ajtó, sírva rogytam össze. Yoochun ijedten ugrott oda hozzám, és szorosan megölelt, de nem tudott enyhíteni a fájdalmamon. A férfi, akit szerettem, megvetett. Ezen már egy mesebeli tündér-keresztanya sem segíthetne. Már nem a külsőmön bukik el a dolog, vagy azon, hogy különböző életet élünk. Tisztán emlékeztem rá, amikor elmesélte, milyen társat szeretne.

Azon ritka alkalmak egyike volt az az este, amikor józanul hívott át magához. Egy üveg vörösbort nyitott ki telefonálás közben, és mire odaértem, az üveg fele már hiányzott, de legalább engem is megkínált belőle. White Day volt, és ez kínozta belőle a magányt. Nem volt olyan nő, akinek ajándékot adhatott volna. A lány, akivel a jövőjét tervezgette, otthagyta.

– Azt mondta, hogy nem kell neki ez az élet. Hogy jó volt együtt lenni, az elején még izgalmasnak is tartotta a titkolózást, de mostanra már rámegy a kapcsolatunk a bujkálásra. Azt mondta, elveszti önmagát, ha velem lesz.

– Majd találsz másikat. Egy sokkal jobbat – próbáltam vigasztalni. – Ha nem tartott ki melletted, akkor nem ő volt az igazi.

Keserűen felnevetett, és újratöltötte a poharát. Néztem, ahogy a hosszú, zongorista ujjai között forgatja a poharat, majd a dús, puha ajkai megérintik az üvegszájat. A vörös folyadék lassan hömpölygött át a szűk résen, és a zenétől nem hallottam a nyelésének hangját, csak az egyre emelkedő-süllyedő ádámcsutkájának mozgását láttam. Még inni is erotikusan tudott. És csodálkozik, hogy miért őrjöngnek a rajongói, ha kortyol némi vizet a koncerten? Bármit visz be a szervezetébe, az rögtön a szájához kapcsolódik, és onnan már csak egy hajszálra vannak a perverz gondolatok.

– Miért vagyok ilyen szerencsétlen? – nyögött fel. – Én csak egy rendes lányt szeretnék. Nem érdekel a külseje, tőlem akár még duci is lehet, csak értsen meg. Legyen őszinte, de ne akarjon megváltoztatni. Megváltozok magamtól is, ha azt látom, hogy ezzel boldoggá teszem. Csak engem szeressen. Legyen hű és erkölcsös. És ha lehet, bízzon meg abban, hogy szeretem, és mindent megteszek azért, hogy elfogadható körülményeket teremtsek kettőnknek. Túl sokat kérek, igaz?

Valójában nem kért sokat. Teljesen normális követelményei voltak. Minden ember ilyen párról álmodik.

Yoochun töretlenül vigasztalt, és végül sikerült rávennie, hogy öltözzek fel. Aznap rádióforgatásra mentek, nem kellett nagyon kifestenem őket, de a fotók miatt alapozót, és púdert mindenképpen fel kellett kennem.

– Nem kellett volna ezt mondania neked – csóválta meg a fejét Yoochun, amikor végzett az öltözködéssel. – Beszélni fogok vele.

– Ne! – pördültem meg a fésülködőasztal előtt, és könyörögve néztem rá. – Ne beszélj vele! Fejezzük be ezt az egészet! Mondjuk meg, hogy nem történt semmi, csak szívatni akartuk. Nem akarok több félreértést. Eleget veszekedtünk már.

Yoochun beleegyezett, és láttam az arcán, hogy nincs megelégedve a döntésemmel, de én tudtam, hogy jobb lesz így. Minél tovább húzzuk, annál jobban elfajul a helyzet, és annál mérgesebbek leszünk egymásra.

Amikor kimentünk az előszobába, Jaejoong már a folyosón várakozott. Hanyagul a falnak dőlt, és a telefonját nyomta.

– Bakker! – csapott a fejére Yoochun hirtelen. – Ott hagytam a tárcám. Jinhae, kihoznád? Én már felvettem a cipőm.

Azonnal visszarohantam, és keresgélni kezdtem az éjjeliszekrény és az ágy között, de csak hosszú percek múlva jöttem rá, hogy átvertek. Yoochun egyedül akart maradni Jaejoonggal, és ez nagyon rossz érzéssel töltött el.

A bejárati ajtót behajtották, de oda tudtam úgy lopózni, hogy ne lássák meg, és a fához hajolva hallottam a beszélgetésüket.

– Megbeszéltük, hogy házi nyúlra nem lövünk, nem igaz, Yoochunie? – csattant fel dühösen Jaejoong. – Mi lesz, ha összevesztek? Akkor hogy fogunk együtt dolgozni? Azt akarod, hogy új állás után kelljen néznie?

– Ezt pont te mondod, hyung? Olyan aljasul viselkedsz vele, hogy rád sem ismerek.

– Vigyázz, hogy mit mondasz nekem! – emelte meg a hangját Jaejoong, de Yoochun nem tágított.

– Térj észhez, hyung! Ez nem vall rád! Kellemetlen helyzetbe hozod azzal, hogy a szeme előtt kavarsz azzal a nővel, ráadásul gonoszul is bánsz vele. Hogy mondhattad azt, hogy romlott?

– Miért, hogyan máshogy jellemezzem azt a nőt, aki játssza a szüzet, de azonnal lefekszik veled az első randin?

Ez a kijelentés több sebből vérzett. Először is, sosem játszottam a szüzet. Egyszer sem szorultam rá, mert soha nem udvaroltak nekem. Másodszorra, nem feküdtünk le Yoochunnal, bár ezt ő nem tudhatta. Harmadszorra pedig, miért volt olyan biztos benne, hogy ez volt az első randink? Ha tényleg randiznánk Yoochunnal, akkor a folyó melletti vacsit is nyugodtan bevehetnénk a sorba.

– Nem csináltunk semmit.

– Ne nézz már hülyének! – csattant fel ismét Jaejoong. – Hallottam.

– Mit hallottál, hyung? Azt, amit akartuk, hogy hallj.

– Ti átvertetek engem? – hüledezett, és ekkor végre én is kiléptem a rejtekemből.

Szélesre tártam az ajtót, és egyenesen a szemébe néztem.

– Igen. Átvertünk, mert úgy viselkedtél, mintha a bátyám lennél. Értékelem, hogy óvsz, de, oppa, semmi közöd nincs hozzá, hogy kivel randizom.

Jaejoong nem talált ellenérvet, így inkább csendben maradt, és felvette a napszemüvegét. A beszélgetést az ő részéről véget ért.

Jaejoong egész nap nem szólt hozzám. Sminkelés közben félrenézett, vagy becsukta a szemét, hogy ne találkozhasson a pillantásunk, de még ha kellett neki valami, azt is mástól kérte el. Nem értettem, miért játssza a sértődöttet. Nekem kellene duzzognom! – gondoltam mérgesen, és lerogytam a székre. Nagyon fárasztó volt tolerálni a hisztijét.

– Összevesztetek? – kérdezte Gayoon óvatosan, amikor Jaejoong már harmadszorra utasította Minjit, hogy Junsu után, az ő sminkjét is ellenőrizze le. Nem mintha nem festett volna jól a JYJ-s videó forgatásán, nem erről volt szó. Kicsinyes bosszút állt rajtam; mindenkivel éreztette, hogy kiestem a kegyeiből.

– Mondjuk – morogtam magam elé, és megcsóváltam a fejem. Egyre jobban kezdtem kiábrándulni belőle.

Csüggedten ballagtam az aluljáróban, és tétlenül lóbáltam az üres kávésdobozt. A jegeskávé, amit az automatából vettem, vízízű volt, és nem is kívántam igazán, csak húzni akartam az időt.

Megálltam egy pillanatra, és a telefonokat bámultam rezignáltan a kirakatban. Lefárasztott a folytonos harc Jaejoonggal. Így nem tudtam élvezni a munkát, ráadásul a kreativitásom is csökkent. Lassan már ott tartottam, hogy felmondok, és keresek egy másik állást, ahol nem állok ilyen közel az ügyfelemhez, amikor megcsörrent a telefonom.

Jaejoong hívott.

– Mit akarsz, oppa? – kérdeztem ellenségesen.

– Hol vagy? – kérdezett vissza komolyan. Olyan elszántság áradt a hangjából, hogy azonnal őszintén feleltem.

– A kettes metrónál, a földalatti bevásárlóközpontban. Éppen egy Samsung üzlet előtt állok. Miért?

– Maradj ott! Mindjárt ott leszek.

Tiltakozni akartam. Elmagyarázni, hogy mekkora őrültségre készül, mert ha itt felismerik, az életben nem jutunk a felszínre egy darabban, de megszakította a vonalat. A kezemet tördelve vártam, hogy felbukkanjon egy bebugyolált alak, miközben folyamatosan megpróbáltam úgy helyezkedni, hogy trécselő fiatal lányoknak még a közelében se legyek.

Először az édes illat ütött mellbe, majd a hideg ujjak, amik a karomhoz értek. Azonnal hátrakaptam a fejem, és egy bebugyolált, mosolygó arcba ütköztem. A hideg ujjak eleresztettek, és a rózsaszín virág közelebb emelkedett az orromhoz.

– Ráérsz? – kérdezte, és gyorsan körbenézett. Ebből tudtam, hogy minél hamarabb el kellene tűnnünk innen.

– Persze – vágtam rá, és elvettem a virágot. Jaejoong gyengéden megragadta a csuklóm, hogy ne kavarodjunk el egymástól, és elindult a feljáróhoz.

Hirtelen rengetegen lettek az aluljáróban, de nem úgy tűnt, mintha Jaejoong jelenléte miatt történt volna. Csupán arról volt szó, hogy megérkeztek a csúcsjáratok, és mindenki igyekezett a felszínre jutni.

Csendben álltam Jaejoong mögött a mozgólépcsőn, és a virágomat tanulmányoztam. A szirmok széle recés volt, és a bibék felé egyre sötétült az árnyalat. A babarózsaszíntől a telt, korallrózsaszínig terjedt a színskála, és hihetetlenül édes illatot árasztott.

Amikor beültünk Jaejoong szürke Lamborginiébe, azonnal a gázra lépett. A luxusjárgány kilőtt, és alig lassított, mire elértünk a J-Holic kávézóba.

Jaejoong kisegített az anyósülésről, de ahelyett, hogy bementünk volna, megkerülte az épületet, és a hátsó ajtón keresztül lógtunk fel az emeletre. Szorosan mellette haladtam, hogy betakarjon a bámészkodóktól, a pultosokat talán nem érdekelte annyira, hogy kivel jelenik meg az egyik tulajuk.

Jaejoong a nagy J-t formázó szürke bőrpuff aljára ült, én a fehér, kerek társára, és leadtuk a rendelésünk.

A fehér falak, és a világos padló igényelte a sötét színt, de a párkányon szinte csak fekete-fehér képek szerepeltek Jaejoongról. Nem értettem, miért nem a kanapés sarokba ülünk, ahol az egyik fotel vajszínű, és színes díszek sorakoznak egymás mellett. A polaroidárnyak között viszont szinte égettek az ajándékom rózsaszín szirmai.

– Milyen virág? – kérdeztem Jaejoongot.

– Az az igazság, hogy elfelejtettem. A virágárus mondta, de engem csak az érdekelt, hogyan néz ki. Rögtön megakadt rajta a szemem. – A díszlet közül gyorsan leemelt egy vázát, hogy beletehessem a virágot.

Praktikus volt az elképzelése, de alig fértünk el tőle, és a hosszú szár folyamatosan belelógott Jaejoong arcába, így amikor megérkezett a kávénk, áttette a szomszédos asztalra.

– Bocsánatot szeretnék kérni az elmúlt pár hétért – kezdett bele. Ahogy szendén rám mosolygott, nem tudtam kiverni a fejemből a találkozónkat.

A kávé isteni illata, és mindkettőnk mély zavara visszahozta az első beszélgetésünk emlékét. Azóta talán nem is jártunk kávézóba együtt. Én vittem neki feketét, amikor kora reggel forgattunk, de ilyen találkára nem került sor.

– Ostobán, és hihetetlenül gyerekesen viselkedtem. Azt hiszem, féltékeny voltam, hogy Yoochunnal barátkozol, és féltem, hogy ezzel el is felejtesz engem. Nekem nagyon sokat jelent, amikor átjössz beszélgetni.

Nem akartam kijavítani. Amikor megcsörget, általában nincs olyan állapotban, hogy csevegjünk, én csak végigasszisztálom az önrombolását, majd kedvesen ágyba terelem. Az, hogy ott is maradok vele sokszor, csak a jószívűségem bónuszajándéka. Kötekedhettem volna, de túl őszintén beszélt ahhoz, hogy megakasszam. Ráadásul azóta egy kedves szava sem volt hozzám, hogy Yoochunnal elhagytuk a lakást.

– És hogyan jöttél rá erre? – kérdeztem óvatosan, amikor nem folytatta. Tudni akartam, mi okozta ezt a pálfordulást.

– Beszélgettünk Yoochunie-val.

– Reggel? – kérdeztem vissza. Mert akkor igazán nem értettem, miért kellett olyan pokrócul viselkednie velem.

– Nem. Körülbelül azután jött oda, hogy elmentél. Leültünk, és megbeszéltük a dolgokat.

Szívesen hallottam volna azt a beszélgetést, mert Yoochun csodát művelt. Jaejoong fél óra alatt rájött arra, amire több hétig képtelen volt. Bármit is mondott neki, nagyon betalálhatott.

– Azt is mondta, hogy talán tisztáznunk kellene a Seungah-ügyet, mert zavar téged.

Mindent visszaszívok. Yoochun nem zseni – emeltem azonnal a csészét a számhoz, hogy legalább ennyivel is több időm legyen gondolkodni.

– Szóval, akkor tisztázzuk – vett egy hatalmas levegőt, és egy szusza kinyögte: – Csak azért voltam vele, hogy idegesítselek.

– Hogy mi? – kérdeztem fejhangon, majd megköszörültem a torkom, és sokkal emberibb hangon ismételtem meg. – Tessék?

– Mióta kiderült, hogy Seungah a barátnőd, valami megváltozott. Először nem is akartam többé találkozni vele, de már nem kerested a társaságom, inkább Yoochunnal lógtál. Ki akartam erőszakolni a figyelmed, ezért mentem át filmezni Seungah-hoz, de amikor megérkeztem, te már randizni mentél. Baromira zavart ez a dolog, mert így két barátot is elveszíthettem. Ha ti egymással foglalkoztok, én egyedül maradok.

Nem gondoltam volna, hogy Jaejoong ennyire birtokló. Akkor Yoochun már nem is haverkodhat mással? Vagy nekem folyton készenlétben kell állnom, hogy azonnal ugorjak, ha hív? Pár hete ez még nem zavart, természetes volt, hogy ott vagyok mellette, de ahogy ő is mondta, azóta valami megváltozott.

– Tudom, hogy önző vagyok – ismerte be. – Sajnálom. Próbálok tenni ellene. És többet nem megyek fel hozzátok. Ha azt szeretnéd, még Seungah nevét is elfelejtem.

– Nem kell – feleltem talán túlságosan mogorván. – Ha jól érzitek magatokat, csináljátok.

Egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy elbeszélünk egymás mellett. Ha megmondanám neki, hogy szeretem, lehet, hogy kényesen érintené, de legalább nem kellene azon agyalnia, mivel bánt meg, és mivel nem. Teljesen egyértelmű lenne a szitu. Viszont az is benne volt a pakliban, hogy még furcsábbá válna tőle a barátságunk. Fogalmam sem volt, mit csináljak.

– Jaejoong oppa… – kezdtem halkan. – Yoochun-shi csak a barátom, de ha több lenne, az nem jelentené azt, hogy elhanyagolnálak. Ugyanúgy számíthatnál rám, ha bajba kerülsz.

Jaejoong átnyúlt az asztalon, és megfogta a kezem. A hüvelykujjával a kézfejem simogatta. Ártatlan érintés volt, mégis, mintha áramütés ért volna, az egész testem megbolydult.

– Ássuk el a csatabárdot, jó? – Ha akartam volna, sem mondhattam volna nemet azoknak a hatalmas, gyönyörű szemeknek, amikkel engem nézett. Az ajkán halovány mosoly játszott, és amikor aprót bólintottam, kiterebélyesedett. – Szuper.

Kedélyes csevegésben telt a további kávézgatás, Jaejoong ugyanolyan volt, mint régen, viccelődött, játékosan piszkált, és nagyon sokat nevetett.

Jókedvűen szálltam ki az autójából, és sokáig integettem utána.  Seungah persze azonnal fújni kezdett rám, amiért együtt töltöttem a délutánt a „pasijával”, és helyette engem fuvarozott a menő verdájával. A virágról nem is beszélve. Neki nem hozott mást, csak bort.

– A szobámban leszek – ráztam le a folytonos panaszkodását, és bezárkóztam. A kávézóban degeszre ettem magam édességgel, nem voltam éhes, vacsoráig kibírhattam nélküle.

Nagyot nyújtóztam az ágyban, és írtam Yoochunnak egy üzenetet. Nem lett hosszú, a lényegre szorítkoztam. „Köszi, hogy segítettél. Kibékültünk Jaejoong oppával.” Egy mosolygós emoticont küldött válaszul, majd megtoldotta egy szundítóval, és jó éjszakát kívánt. Igaz, hogy még csak fél nyolcra járt az idő, de elhittem, hogy fáradt. „Szép álmokat, Yoochunie.” Reméltem, nem fog megharagudni a becézésért.