A világtalanok 2: 5. fejezet - Makacsság

Jihon:

Még át sem léptem az iskola küszöbét, de Junho már jött nyalni. Hogy ő nem gondolta volna, hogy ez nekem ilyen fontos, meg, hogy Jin biztos jönni fog még a városba, és amúgy is miért szívom ennyire mellre ezt az apróságot, ha annyira hiányzik a haverom, hívjam fel telefonon.

– Megváltozott a száma – kiabáltam rá, és amikor mindenki felénk fordult, megigazítottam a táskámat a vállamon. Nem törődve azzal, hogy a suli ügyeletes rosszfiúja csúnyán néz-e rám emiatt, faképnél hagytam.

Rohadtul idegesített, hogy mindenáron ki akart békíteni. Miért olyan fontos neki az, hogy jóban legyünk? Korábban soha nem kereste a társaságom, az utóbbi időben meg úgy tapad, mint a bélyeg. Nem értettem ezt a nagy igyekezetet.

A kémia tanár tanított alsóban is, és nem bírt beletörődni abba, hogy már nem érdekel úgy a tanulás mint régen. Azért, hogy újra lelkesedjek valami iránt, folyamatosan plusz feladatokkal látott el. Végezzek el egy kísérletet, tartsak előadást, leltározzak a raktárban, vagy készítsek plakátokat a természettudományi napra. Néha tényleg úgy éreztem, hogy ver a sors.

Éppen a poros lombikokat törölgettem, amikor megütötte a fülemet egy ismerős hang. Sangchul volt az, Junho egyik embere, de azt nem láttam, hogy kivel társalog. Amit mondott, viszont annál érdekesebb volt.

– Szerinted nem igaz? – kérdezte Sangchul. – Nem láttad Junho arcát, hogy elborult, amikor az a kis nyomorult megvádolta? Mi van, ha azért akadt ki annyira, mert igaz?

– Megvesztél? Kizárt, hogy a főnök meleg legyen. Azt észrevettük volna. Na meg, biztos nem azzal a kis buzigyerek Sehunnal kezdett volna. Az ízlés attól még ízlés marad, mert farkakra buksz.

Majdnem elejtettem a kémcsövekkel teli ládát, amikor összeállt a fejemben, hogy ezek ketten miről is diskurálnak. Sehunról minden nap lehetett hallani valamilyen régi fele sem igaz történetet, ami azt igazolná, hogy a fiúkat szereti, de hogy Junhóval is összehozták… Ki lehetett az a barom, aki azt hitte, hogy ezt bárki is beveszi? Hiszen folyton terrorizáltál. Mondjuk, igaz, hogy így is lehet bántani valakit, de mégis… Sehun csak elmondta volna nekünk. Vagy ha nekem nem is…

Az nem lehet! – lapultam közelebb a falhoz, hátha sikerül jobban áthallanom a téglákon. Jin a hétvégén tűnt fel, és minden pletyka maximum három napig tartott, úgyhogy csak is ő mondhatta ezt. De miért vádolta meg Junhót ilyesmivel? Csak akkor tenne ilyet, ha tényleg igaz. De ha igaz, akkor…

Lecsúsztam a földre, és a gyomrom azonnal összeszorult. Ha Junho tényleg meleg, akkor nem véletlenül kajtat utánam. Talán, azt hiszi, hogy én is… Hogy mi ketten… Nem, az kizárt!

 – És ha mégis? Mi van, ha mégis? – akadékoskodott tovább Sangchul. – Ha mégis igaz, akkor én…

– Mi igaz mégis? – ütötte át a frusztrált fújtatásokat Junho erős hangja, és bár nem engem kaptak rajta, nekem is bennakadt a levegő a tüdőmben.

– Semmi. Csak a töri jegyekről beszélünk. Azt mondják, hogy mindenki egyest írt. Elég szívás lenne – nevetett fel erőltetetten Sangchul, és a cipője távolabb kopogott tőlem, de perceken belül megállt.

Fájdalmas nyögés, test csapódása a padlóhoz, felborult szék, és az ismeretlen ijedt szisszenése. Megtehettem volna, hogy feltérdelek, és kilesek az ablakon, ami átmutat a kémiaterembe, de nem kockáztathattam, hogy meglátnak.

– Megkérdezzem újra, vagy magadtól is elmondod, hogy miről van szó? – Újabb bútortolás, Junho valószínűleg felhúzta a földről Sangchult, és „nekitámasztotta” az egyik padnak.

– Csak arról beszéltünk, amit az a gyökér Jin gyerek mondott…

Szóval igazam volt. Jin tényleg megvádolta Junhót azzal, hogy kavartak Sehunnal. Még ha haragudik is a volt barátunkra, nem kellett volna ezt mondania. Most újra közellenséggé tette az aranypatkányok között.

– Szerinted én buzi vagyok?

– Nem, főnök.

– Akkor kinek hiszel jobban, a hülyegyereknek, vagy nekem?

– Neked, főnök.

– Ajánlom is! Ha még egyszer meghallom, hogy ilyeneket mondotok a hátam mögött, fellógatlak titeket a vörösek zászlórúdjára, aztán úgy jöttök le onnan, ahogy tudtok. Megértettük egymást?

Még azután is a szertárban maradtam, hogy kimentek a teremből, és a jelzőcsengő végigsöpört az épületen. Fel kellett dolgoznom a hallottakat. Ismertem Jint, és azt is elhittem volna neki, ha azt mondja, hogy UFO-k rabolták el az éjjel, úgyhogy kérdés sem fért ahhoz, kinek az állítását tartom igaznak. Junho egyébként sem vallotta volna be a haverjainak, hogy meleg, azonnal kidobták volna a bandából, hiába ő a legidősebb és a legerősebb. Az ilyesmit nem tűrik meg a „gengszterek”.

Kótyagosan baktattam a folyosón, nem törődve azzal, hogy észre vesz-e egy arra járó tanár, vagy sem. Kimentem az udvarra, és leültem a kerítés mellé. Nem volt semmi bajom a melegekkel, de egy kicsit hátborzongató érzés volt, hogy Junhónak valószínűleg bejövök, és én együtt ettem vele a családi asztalnál a szüleim társaságában, akik azóta is róla áradoznak – na, jó csak anya, apa maximum a festést dicséri.

A térdemre hajtottam a fejem, és mindennél jobban kívántam, hogy Jin jelenjen meg a semmiből és oldja meg a problémáimat. Ehelyett azonban csak cigarettafüstöt, és kellemetlen gyomorgörcsöt kaptam.

– Mostanság jó sokat lógsz. Mi lesz így a jófiúsággal? – kérdezte Junho, és leült mellém.

– Sosem voltam jófiú – motyogtam, és fel akartam állni, de visszahúzott.

– Tényleg ennyire haragszol rám? – tette a kezét a vállamra, mire azonnal végigfutott bennem a remegés, és durván lelöktem onnan.

– Ne érj hozzám!

Láttam, ahogy Junho keze ökölbeszorult a térdén, és vártam, hogy fejbe kólintson vele, de csak mélyebbet szívott a cigarettájából, és hátradöntötte a fejét a kemény vashoz.

– Miért akkora bűn az, ha jóban akarok lenni veled? Nekem nem lehetnek normális barátaim, csak olyanok, akik tudnak verekedni, meg inni? – kérdezte elkínzott hangon.

Bűntudatom lett. Egyetlen egyszer sem adtam meg Junhónak a lehetőséget, azonnal fenntartásokkal kezeltem, és abba bele sem gondoltam, hogy talán tényleg csak a barátom szeretne lenni. Hiszen, valljuk be őszintén a bandája nem éppen lángelmékből áll. Talán Junho nem is volt olyan buta, mint amilyennek tűnt a kakaskodások között.

– Lehet, hogy igazságtalan voltam veled, de… Fogalmam sincs, hogy miért pont velem akarsz barátkozni. Ha esetleg valamilyen bensőségesebb oka van, akkor…

– Várjál-várjál! – hajolt előre Junho, és mélyen a szemembe nézett. A tekintete egyszerre volt mérges, zavaros, kétségbeesett, és szomorú. – Mit is akarsz te most pontosan kérdezni?

– Én…Én…tetszem neked? – nyögtem ki elvörösödve, és nem bírtam tovább tartani a szemkontaktust. Annyira kínos volt ez az egész. Hogy ilyesmit tárgyalok Junhóval…

Junho hangosan felkacagott, majd frusztráltan összetúrta a haját, és a homlokát a térdének ütögette. Én megpróbáltam nagyon picire összehúzni magam, és eltűnni, de mivel ezt nem tehettem meg, csak remélhettem, hogy hamar túljutunk ezen.

– Szóval te is hallottad a pletykákat, mi? Amivel megvádolt a nyomorék haverod.

– Nem nyomorék – keltem fel Jin védelmére kicsit erényesebben, mint az adott helyzet megengedte volna.

– Akkor minek nevezzek valakit, aki össze-vissza vádaskodik, csak mert féltékeny, hogy velem töltöd a szabadidőd?

– Akkor te és Sehun nem voltatok együtt?

– Dehogy voltunk! Mikor járnék én vele? Te jó ég! Ennyire szar lenne az ízlésem?

– Sehun rendes fiú… – motyogtam, bár még mindig haragudtam rá. Az nagyon nem volt rendes tőle, hogy köszönés nélkül elment, de akkor is rosszul esett hallani, hogy folyamatosan bántják.

– Én a lányokat szeretem… Nem tetszenek a fiúk.

– Akkor jó! – bólintottam, és le akartam végre zárni ezt a témát.

Még mindig rohadtul haragudtam rá, amiért nem szólt, hogy Jin a városban volt, de közben gyötört a bűntudat is, hogy igazságtalan voltam vele. Nem tudtam sokat Junho családi hátteréről, csak az biztos, hogy egyedül élt, és soha nem láttam a szüleit. Ha belegondoltam abba, hogy milyen lenne hazamenni egy üres házba, és magányosan megenni az esti vacsorát, eléggé elkenődtem. Én szerettem az embereket, és igaz, hogy mióta Jin lelépett sokszor bezárkóztam a szobámba, de akkor is tudtam, hogy a családom ott van a házban, és mellettem áll. Vajon Junho is mindig számíthatott a bandára? Vagy ez csak olyan második út számára, ami jobb a semminél?

– Jól van, leszek a barátod, ha megígéred, hogy nem szidod többé Jint, és nem kényszerítesz rám olyat, amit nem akarok. Furcsa nekem a baráti társaságod, és nem tudok azonnal lespanolni velük, de… Veled szívesen lógok, ha tényleg nincs semmi furcsaság a közeledésedben.

– Rendben. Benne vagyok – nyújtotta a kezét, amit kissé megszorítottam, majd felküzdtem magam a földről.

– Visszamegyek a terembe.

– Jó, menj csak tanulni – ugratott kissé, majd lágyabbá tette a hangát. – Délután nincs kedved elmenni a cukrászdába? Ennék valami édeset.

– Oké, elmehetünk.

A hátsó padban majdnem halálra untam magam, és ha kínoztak volna, se tudtam volna megmondani, hogy miről volt szó. Úgy untam már a sulit. Semmi értelme nem volt az egésznek. Úgy sem akartam egyetemre menni. Valószínűleg a kisboltban fogok dolgozni, ahhoz meg nem kell diploma, elég, ha tudom kezelni a kasszát, és felpakolom a polcra az árut. Egy kisvárosban nem lehet túl sok életcélja az embernek, ahhoz meg nem vagyok már elég kitartó, hogy mindenből ötöst produkáljak. Kitűnő átlag nélkül aligha vesznek fel még Tokyó legbénább egyetemére is.

Délutánra annyira elkenődtem, hogy jól esett krémes édesség, és Junho is elég jó társaságnak bizonyult. Valószínűleg láthatta rajtam, hogy rossz a kedvem, mert folyamatosan valamilyen vicces történetet mesélt. Azt azonban egyszer sem kérdezte meg, hogy mi a baj, és nem akart váll se lenni, amin kisírhatom magam. Ezt nagyra értékeltem. Utáltam, hogy babusgatnak, és úgy keleznek, mint egy kisgyereket.

Nem figyeltem arra, hogy kik jöttek be az ajtón, miután az apró csengő csilingelni kezdett, de az feltűnt, hogy Junho teste megfeszült. Gyorsan hátra akartam pillantani, hogy vajon mi ijesztette meg ennyire, de amikor hirtelen megfogta a kezem, teljesen lefagytam. Apró nemet formált a szájával, de akkor se mozdultam volna meg, ha nem figyelmeztet.

– Nézd, már! Az árvafiú lecserélte a szöszit egy feketére? – csattant egy harsány hang az asztalunk mellett, majd két hatalmas tenyér támaszkodott meg a világos felületen. Nem mertem felnézni az alakra, de a nadrágja oldalán szinte virított a vörös kendő. Szóval Junhoék egyik ellenfelébe sikerült belebotlanunk. Csodás…

–  Eltakarodnál innen? – kérdezte Junho indulatosan, és úgy szorította a villáját, mintha fegyver lenne, és bármelyik pillanatban ledöfhetné vele az ellenfelét.

– Mitől félsz ennyire? – provokálta tovább a tag. – Hogy elveszem tőled? Nézzünk csak egy kicsit! – emelte fel hirtelen a fejem, és fájt, ahogy megszorította az állam. Olyan hangosan nevetett, hogy azzal teljesen összezúzta az önbecsülésemet. – Minek kellene nekem egy kismacska? Karmoltassalak össze titeket vele? Nem hiszem, hogy túl hasznos fegyver lenne.

– Akkor talán hagyd is békén, és húzd el innen a beled!

– Nem is tudom… Valamiért biztosan fontos neked, ha vele lógsz. Ő lenne az új háziállatod? Szeretsz vele cicázni, mi? – cirógatta meg az arcom, és nem kicsit lepődött meg, amikor elütöttem a kezét.

– Hagyjál békén! – mondtam halkan, és az ablak felé fordultam.

Utáltam, ha idegenek hozzám érnek. Főleg, ha ilyen undorítóan teszik. Nagyon fontolgattam, hogy teljes külsőt váltok, és mondjuk befestem a hajam szőkére, és olyan rövidre vágatom, mint Junho, hogy ne nézzek ki ennyire macskásan. Amikor Jin így hívott, az sosem zavart, örültem, hogy aranyosnak tart, de kezdett a fejemre nőni ez a dolog. Mindenki csak egy aranyos, szende fiúnak tartott a nagy szemem, és a dús, tépett hajam miatt, de nem voltam az. Ki tudtam állni magamért, ha kellett.

– Mit nyávogsz, tökmag? – gúnyolódott, és összeröhögtek a haverjaival.

– Azt, hogy húzz innen a faszba, mert senki sem kíváncsi a hülye dumádra.

– Hűha! – folytatta tovább a parádézást, amivel egyre jobban felhúzott. – Halljátok, srácok? Júj, de kemény itt valaki! Mire vered úgy magad, kisfiú? Hogy ezzel a vesztessel lógsz?

– Nem. Arra verem magam, hogy én iskolázott vagyok, te meg egy kiskocsmai bunkó paraszt, aki háromig se tud elszámolni.

Meg sem lepődtem, amikor a galléromnál fogva felhúzott a székről, és nekinyomott az üvegnek. Tartottam a szemkontaktust, és nem kezdtem el könyörögni, hogy engedjen el. Junho már egyébként is talpon volt, és az egyik pincér is vészesen közeledett felénk.

– Mit művelnek maguk itt? Hagyják békén a vendéget, és távozzanak! – szólította fel a bandát, de a fővezér még pár percig fogva tartott, és az arcomba sziszegett.

– Ezt még vissza fogod kapni, te kis köcsög.

Nem kontráztam vissza, csak megrántottam az ingem, amikor elengedett, és visszaültem az asztalhoz. Junho enyhén döbbentnek tűnt, de nem foglalkoztam vele, csak levágtam egy falatot a krémesemből, és a számba toltam. Az adrenalintól még remegett kissé a térdem, de az asztal alatt ezt szerencsére nem láthatta.

– Mindig meglep, amikor ilyen határozott vagy, de nem kellene többször belekötnöd. Veszélyes alak.

– Ő kezdte – rántottam meg a vállam, és ittam egy kortyot a kávémból.

A továbbiakban nem került újra szóba az ellenfél csapat, meg a hirtelen megtalált bátorságom, inkább megkértem Junhót, hogy meséljen még a bandás nyaralásról, amin olyan sok vicces dolog történt. El akartam vonni a figyelmem a korábban történtekről, mert azért még a fülemben csengett a fenyegetés, és tisztában voltam vele, hogy nem tudom megvédeni magam egyedül. Ha meg akartam úszni egy kiadós verést, Junho közelében kellett maradnom.

Úton hazafelé folyton azt lestem, mikor támadnak ránk, és ez a kísérőmnek is feltűnt.

– Ne aggódj, nem fognak elkapni. Csak rád akart ijeszteni. Ha eléggé meghunyászkodsz a következő találkozásotokkor, az elég lesz neki.

Junho jobban ismerte ezt a közeget, mint én, úgyhogy hittem neki. Számtalanszor csatázhatott már azonnal a srácokkal, bár azt nem értettem, hogy mi értelme ennek. Nem mindegy, hogy ki játszik a kosárpályán? Úgy sem lehetnek folyton ott. Kicsit olyan volt ez nekem, mintha a homokozóban veszekednének az ovisok a lapáton.

– Junho… Kitaláltam, hogyan bizonyíthatnád, hogy tényleg a barátom szeretnél lenni.

– Éspedig?

– Holnap ellógom a sportnapot, és felmegyek Tokyóba megkeresni Jint. Ha eljössz velem, és segítesz megtalálni, elhiszem, hogy fontosabb neked a barátságunk, mint a nézeteltérésetek.

Junho sokáig nem válaszolt, de az arcán nem látszódott semmilyen érzelem, teljesen komoly maradt. A tekintete fekete ásványként fénylett, de nem tudtam olvasni belőle.

– Jól van – nyögte ki végül, és felém fordult. – Mikor akarsz indulni?

– Nyolckor. Úgy csinálok, mintha suliba mennék, hogy otthon ne fogjanak gyanút, és az állomáson találkozunk.

Tudtam Jin elérhetőségét, ezerszer megcímeztem már neki a leveleket, úgyhogy fejből vissza tudtam mondani az egészet, de korábban nem mertem személyesen odamenni. Az hittem, nem kíváncsi rám, de a hétévén találkozni akart velem, és tisztázni akartam, miért nem kerestem fel. Látni akartam. Megölelni. Megérinteni. Együtt nevetni vele.

Hyung!

Holnap találkozunk.

Csak ennyit írtam le aznap a fiókomnak, több nem kellett. A maradékot majd elmesélem személyesen.

Junho:

El sem hittem, hogy Jihon ezt kérte tőlem. Végre megszabadultam attól az idegesítő kis görcstől, rám mosolygott a szerencse, és megkaphattam őt, erre elég volt egyetlen egyszer feltűnnie a városban Jinnek, és mindent elrontott. Nem elég, hogy Jihonie megharagudott rám, de még a banda előtt is beégetett. Legszívesebben nyakon ragadtam volna a kis taknyos Jint, hogy addig üssem, amíg egy véres húscafat nem marad belőle.

Soha életemben nem gyűlöltem még senkit ennyire. Mindent elrontott, és folyton az utamban állt. Ráadásul úgy tűnt, hogy Sehun is pofázott neki, pedig megbeszéltük, hogy a haveroknak nem mond semmit. De hát, mit is vártam tőle? Bizonyára ez volt a bosszúja, azért, amit tettem vele. Kicsinyes idióta!

Jihon nem volt megtörhetetlen, csak nagyon makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy neki csak és kizárólag Jin a barátja. Ráadásul nem ismertem elég jól, így nem tudtam, hogyan közelítsek felé. Arra már rájöttem, hogy utálja, ha a külsejével piszkálják és indokolatlanul hozzá érnek, de azt, hogy mit szeret, mi érdekli, és hogyan lehet levenni a lábáról, azt nem tudtam. A Tokyói út alatt azonban lehetőségem adódhat arra, hogy jobban kiismerjem.

De mit fogok tenni, ha találkoznak? Voltam olyan ostoba, hogy visszaírtam Jin felborító üzenetére, és a gyökér talán összerakta a képet. Biztos voltam benne, hogyha elmondja Jihonnak, hogy én kapom meg az e-mailjeit, a kis angyalka sosem áll szóba velem újra. Valahogy el kellett érnem, hogy ne találkozzanak. De mégis, hogyan? Jihon tudja a lakcímet, még azzal sem trükközhetek, hogy elveszem tőle a cetlit, és átírom a kerületet.

Megőrülök! – gondoltam, és újratöltöttem a poharam. Nem akartam nagyon lerészegedni, mert másnaposan zsémbesen viselkedtem, és formában kellett lennem az utazáskor, hogy elnyerjem Jihon szimpátiáját.

Vajon tényleg együtt voltak? – morfondíroztam. De a „bőröm a bőrödön”, meg a „tested remegése a karjaimban” tökre erre utalt, hiába játszotta el Jihon, hogy ő nem vonzódik a fiúkhoz. Jinnel ezerszer láttam őket ölelkezni, és amikor kilestem a kerti beszélgetésüket, akkor is úgy zárta a karjába Jin, hogy felforrt tőle a vérem. Lehet, hogy nem keféltek, de biztos voltam benne, hogy kósza érintések, és apró csókok történtek közöttük. Történnie kellett valamilyen belsőséges dolognak, különben nem viselkedtek volna így egymással.

Ráütöttem egyet az asztalra, amikor eszembe jutott a levél vége. „Tudom, hogy engem szeretsz, ahogy én is téged. Az az alak csak egy idegesítő harmadik lehet a kapcsolatunkba, aki azonnal kiesik, amint újra egymásra találunk” Legszívesebben beleordítottam volna Jin arcába, hogy soha a büdös életbe nem fogja többé látni Jihont, mert már az enyém, de pontosan egy éjszaka választott el attól, hogy ez a szörnyűség megtörténhessen. Jin túl sokat tudott, és túl sokat pofázott. Azt hittem, ha kikerül a képből, többé nem lesz gondom vele, de csak még veszélyesebbé vált.

Szét foglak morzsolni, és megszerzem, ami a tiéd volt – fogadtam meg, és legurítottam az utolsó kör whyiskit. Másnapra szép adag szerencsére volt szükségem, így hamar ágyba bújtam, és elmorzsoltam egy könyörgést, mielőtt lehunytam volna a szemem. Jihonnál nem lehetett semmi fontosabb.

Jin:

Izzadt a tenyerem, ahogy a kovácsoltvas kerítés mellett álltam, ahonnét folyamatosan rajzottak ki a művészgyerekek. A twitterképek alapján tudtam, hogy barna kobakot kell keresnem, még ha ösztönből a szőkéknél is álltam meg.

A csengetésnek már réges-régen vége volt, és már attól féltem, hogy elvétettem a megfigyelést, amikor végre megismertem a hosszú pillákat. Sehun egészen máshogy nézett ki a barna hajával, és a ruhája sem volt már olyan színes és csillogó, de továbbra is stílusos és divatos maradt, csak egy sokkal visszafogottabb szinten.

– Sehun! – kiáltottam oda, és nagy mozdulatokkal integettem neki. Ő azonnal megtorpant, és ijedten kutakodott a kapu körül, mintha attól félne, hogy valaki velem jött, majd odaszólt valamit a barátjának, és odasietett hozzám.

Éppen nyitottam volna a szám, hogy valami vicceset mondjak, amikor erősen megragadta a kabátomat, és húzni kezdett maga után. A vonásai dühösnek tűntek, és bár számítottam rá, hogy nem fog a nyakamba ugrani, azt nem gondoltam volna, hogy ilyen zabos lesz.

– Mit keresel itt? – kérdezte ellenségesen, miután az épület takarásába rángatott. Ennyire szégyelli, hogy van egy kisvárosi barátja?

– Gondoltam, meglátogatlak – rántottam meg a vállam, és reméltem, hogyha nem veszem fel a sértett ábrázatom, talán ő is megenyhül. Végül is, majdnem egy éve nem láttuk egymást, neki is furcsa lehetett, hogy előkerültem a semmiből. Meg kellett értenem, hogy nem örül nekem azonnal.

– Rendben, akkor most el is mehetsz. És ne gyere ide többet!

– Sehun, most miért vagy ilyen? Barátok vagyunk, nem?

– Nem! – csattant fel dühösen. – Én lezártam azt az életemet, és nem akarom, hogy újra bármi közöm legyen ahhoz a kisvároshoz, vagy azokhoz, akik ott élnek.

Ez elég durva volt. Nem csak azért, mert teljesen abszurdnak gondoltam, hogy az ember így megtagadja a múltját, hanem azért is, mert nem szolgáltunk rá erre. Bármi is okozta Sehun hirtelen távozását, arról mi nem tehettünk.

– Sehun beszélni szeretnék veled valamiről. Tényleg belehalnál, ha rám áldoznál egy negyedórát?

Sehun sokáig vívódott, majd a kezembe nyomott egy cetlit, és megkért, hogy abban a kávézóba várjak rá. Aprót bólintottam, és nagyon reméltem, hogy mire csatlakozik hozzám, már leküzdi a morcosságát.

Rendeltem egy jegeskávét, és leültem az ablak melletti boxba, hogy biztosan észrevegyen. Tanácsot akartam kérni tőle, hogyan védjem meg Jihont. És hogy egyáltalán mit akar tőle egész pontosan Junho. Ha bántani fogja, vagy belekeveri valamilyen illegálisba, esküszöm, hogy addig gyűjtöm ellene a bizonyítékokat, amíg le nem csukatják.

– Mit szeretnél? – kérdezte Sehun azonnal, amint leült velem szembe. A testtartása és a tekintete is elutasító volt. Tehát nem lett jobb a kedve – konstatáltam letörten, és belevágtam a közepébe.

– Te tudod, hogy mit akarhat Junho Jihontól?

Sehun arcizmai megrándultak a nevek hallatán, és remegett a hangja, amikor kért egy narancslevet a pincértől. Szívesen rákérdeztem volna, hogy Junhónak van-e bármi köze ahhoz, hogy faképnél hagyott minket, de Jihon ügye fontosabb volt, és nem is voltam biztos benne, hogy válaszolna más kérdésre. Még ehhez sem könyvelhettem el a segítését.

– Hogy-hogy Jihon nincs itt? Ti mindig párban jártok, nem?

– Fél éve felköltöztünk a szüleimmel Tokyóba, Jihon meg lent maradt. Úgy volt, hogy tartjuk a kapcsolatot, de a levelem sosem érkezett meg hozzá, és tegnap rájöttem, hogy miért. Valaki meghackkelte az e-mail fiókomat, és elég erős a gyanúm, hogy Junho volt.

–  Hát, Junho biztosan nem elég ügyes ehhez, de lehet, hogy van valaki, akit megkért, hogy tegye meg neki. És ha így is van… Mi közöm nekem ehhez?

– Sehun, az istenért! Barátok voltunk. Miért nem segítesz? Jihon nem tehet semmiről, és félek, hogy az az alak bántani fogja.

– Jihont sosem fogja bántani – mondta, és amikor kihozta a pincér az italát, bele sem kóstolt, csak elővette a pénztárcáját, és azonnal fizetett. – Mindig is ő kellett neki. Olyan a számára, mint valami istenség. Nem kell félned attól, hogy megveri, vagy tönkreteszi a cuccait. Jihont a tenyerén fogja hordozni, és mindent megad neki, amit csak kíván.

Amikor felállt, és ki akart menni a kávézóból, elkaptam a karját. Nem hagyhatott csak így ott. Nem vághatta az arcomba, hogy Junhónak tetszik a barátom, aztán sétálhatott el, mintha nem is ismernénk egymást. Nem ezt érdemeltük azok után, hogy kiálltunk mellette, amikor senki sem tette.

– Ne Jihont hibáztasd azért, mert Junho nem téged szeretett.

– Mit tudsz te? – rivallt rám, és kirántotta a csuklóját a szorításból. – Nem érdekel, hogy Junho hányszor bassza meg Jihont, nem az én ügyem. Ha meg akarod akadályozni, akkor tessék, hajrá, a te dolgod! Engem hagyjatok ki ebből!

– Hogy lehetsz ilyen? Nem ezt érdemeljük tőled. Annyi mindent tettünk érted.

– Az a Sehun, akit ti ismertetek, már megszűnt létezni. Törődj bele, és hagyj békén! Nem akarom, hogy többé a közelembe gyere. Felejtsd el, hogy hová járok iskolába, és azt is, hogy valaha ismertük egymást.

Nem erre számítottam. Ennek a beszélgetésnek nem így kellett volna történnie. Sehun tényleg úgy viselkedett, mintha egy másik ember lenne, és hiába győzködtem volna, nem figyelt volna az észérvekre. Hagytam, hogy elmenjen, és egyedül kortyoltam tovább a kávémat. Valamit ki kellett találnom Junho ellen.

Csak személyesen érhettem el Jihont, mert az elektronikus és postai utat lezárta a szemétláda. Hétvégéig viszont várnom kellett azzal, hogy leutazzak, mert apa szíjat hasított volna a hátamból, ha lógok a suliból. Az otthoni telefonjuk folyton azt jelezte, hogy ilyen szám már nem létezik, és Jihon telefonja is folyamatosan kikapcsolást jelzett. Bárki is segített Junhónak, nagyon értett a kütyükhöz, és legszívesebben megetettem volna vele az összes kiselejtezett flopit az infószertárból.

Anya látta rajtam, hogy le vagyok törve, úgyhogy rá sem kérdezett, hogy milyen volt a találkozóm Sehunnal. Szerettem volna elmondani neki, hogy mi történik most velem, és mennyire félek attól, hogy bántani fogják Jihont, de nem tudtam szavakba önteni az érzéseimet. Ráadásul azt sem tudtam, mit szólna, ha kiderülne, hogy a melegség nem csak statisztikai adat, hanem szerves része volt az életünknek. Sehun többször is aludt nálunk, és nem akartam bizonygatni, hogy én nem vonzódok a fiúkhoz. Még csak az hiányzott volna, hogy ez állandó témává váljon a vacsora mellé.

Jihonie!

Ma találkoztam Sehunnal. Szinte rá sem ismertem. Annyira megváltozott. Nem a külseje, azt láttam twitteren. A személyiségé lett más. Önzővé vált, és azt mondta, nem érdekli, hogy mi van velünk. Most mondd meg! Hogy lehet ilyen szívtelen? Ki segített neki Junho ellen, ha nem mi? Ki másolt a füzeteit, ha nem te? Hogyan tehet úgy, mintha semmi sem történt volna?

Felhúzott. És az a mocskos Junho is felhúz, aki körülötted legyeskedik. Alig várom, hogy hétvége legyen, és beszélhessünk. Sok mindent kell mondanom neked. Sőt, arra is gondoltam, hogyha nem száll le rólad, akkor nem érdekel, hogy mit mondanak anyáék, de bejárós leszek, és odaköltözöm hozzátok. Vagy éljünk együtt a házunkban. Már nagy fiúk vagyunk, nem? Te még főzni is tudsz, úgyhogy éhen se fogok halni. Mit szólsz hozzá? Leszel a lakótársam?

Vigyázz magadra, Jihonie, és ne bízz abban az emberben! Nem bízz egyetlen szavában se!

Az üzenetet csak a telefonomba írtam, és tisztába voltam vele, hogy Jihon nem olvassa, de azért egy kicsit megnyugtatott. Amikor lehunytam a szemem, Jihont láttam az oldalamon, Junhót pedig egy elzárt, fehér helyen, aminek az ablakát lerácsozták, és csak kóddal lehetett bemenni hozzá. Nagyon reméltem, hogy tényleg egy ilyen helyre fog kerülni, ami elég távol van Jihontól, és ahonnét nem tud többé ártani nekünk.

Truthmates - 17. fejezet: A harcoló

Jaejoong:

Olyan aljasnak éreztem magam, hogy így a gyerekem anyja alá ások, de nem mertem belegondolni, mit fog tenni, ha kiderül, hogy nem veszem el.

– Miben segíthetek, uram? – kérdezte az orvos, és nagy sóhajjal belekezdtem a mesébe.

Elmondtam, hogy Seungah súlyosan veszélyezteti a gyerek életét, és jelenleg csak azért tűnik stabilnak, mert úgy alakítottam ki a körülményeket, hogy nyugodt lehessen. Amikor láttam, hogy nem hisz nekem, és csak egy ijedt kispapának néz, megmutattam neki a felvételeket. Innentől kezdve persze sokkal gyakrabban kellett kivizsgálásra járnunk, és Seungah-t sokkal hamarabb befektették a kórházba, mint a fájások elkezdődhettek volna. Én próbáltam sűrűn bejárni hozzá, de nem volt egyszerű, mert rohadt sok időmet elvette a promóció. Ráadásul a fanok pontosan annyira ismerték a naptáramat, mint én, és egyre izgatottabbá váltak a baba érkezése miatt.

– Nyugi, hyung, nem lesz semmi gond – biztosított Yoochun, amikor már a sokadik kört róttam folyosón. Seungah-t hirtelen vitték be a műtőbe, és borzasztóan aggódtam, hogy valami baj történt.

– Megőrülök! – nyögtem fel, és hiába ültem le a kényelmetlen padra, szinte azonnal felpattantam. Yoochun meg csak hordta nekem a kávékat, és biztosított róla, hogy amíg kimegyek dohányozni, figyel minden rezdülést, és az összes nővérkét kivallatja, aki kijön onnan, de nem sokat segített.

– Uram, ha gondolja, letehetek egy matracon a jegyese ágya mellé – rázott fel a félálomból egy fehérruhás kisasszony, de elhárítottam a felajánlást. Nem egyszer virrasztottam már át napokat, most is menni fog. Majd alszom, ha minden rendben.

Már kezdtem azt hinni, hogy az ajtó mögött valamilyen időkapu húzódik, és Seungah a gyerekemmel együtt valahol a középkori Koreában tengődik, amikor végre kitolták az ágyat. Seungah nagyon sápadt, és nagyon izzadt volt, de úgy tűnt, jól van. Kérdezgettem, hogy mi történt, és hol a baba, de nem volt ereje beszélni, és a műtősfiúk is megkértek, hogy ne hátráltassam őket a munkájukban.

Nagyon közel álltam ahhoz, hogy tehetetlenségemben sírva fakadjak, amikor végre megláttam az orvost, és mellette egy üvegburát, amiben egy hihetetlenül pici baba feküdt, mindenféle műszerrel felszerelve.

– Doktor úr, minden rendben van? – tördeltem a kezem. Az orvos majdnem olyan fáradtnak tűnt, mint amilyen én voltam.

– Hamarabb beindult a szülés, de az anya, és a gyerek állapota is stabil. A kislány további megfigyelésre szorul, de ne aggódjon, mindenről tájékoztatjuk, és mindent megteszünk azért, hogy egészségesen vihessék haza.

A folyosó végéig kísértem a mozgatható inkubátort, és csak akkor sírtam el magam, amikor bevitték az egyik kórterembe. Annyira pici volt. Sokkal kisebb, mint az unokahúgom volt, amikor bementem a nővéremhez meglátogatni, és ez megrémített, de közben hihetetlenül boldog voltam, mert gyerekem született.

Junsu nem győzött kérlelni, hogy artikuláljak a telefonba, mert nem ért semmit, aztán reggel, amikor a nővérke felrázott a matracnál, Chuneival ők voltak az első látogatók. Seungah rossz hangulatában volt, azt mondta, a szülés rosszabb bármilyen kínzásnál, és nem érti, hogyan képesek ezt egyesek többször is véghezvinni, meg, hogy rohadjunk meg mi férfiak, mert nekünk csak megcsinálni kell, és abban nincs semmi fájdalmas.

Junsuék amúgy nagyon aranyosak voltak, mert hoztak egy csomó ajándékot, meg mindenféle ételt, italt és tárgyat, amiről úgy olvasták, hogy az jó egy nőnek ilyenkor. Aztán pár nap múlva a családom is befutott, és a nővéreim úgy rajzottak az ablak körül, ahol be lehetett lesni a babához, mintha verebek lennének, de nem hibáztattam őket. Én is mindig ott lógtam, sőt, nekem az is megengedték, hogy bemenjek. Ehhez fel kellett ölteni egy katasztrófafilmekben látott védőruhát, hogy semmilyen bacit ne vigyek be magammal, és csak a kézfejemet nyújthattam be a kialakított lyukon, de bőven megérte. Egyébként Seungah-t is áttolták babanézőbe, de ő csak vetett egy pillantást a kicsire, aztán megkérte, hogy vigyék vissza az ágyába.

– Olyan ici-pici – mondtam, amikor visszamentünk a kórterembe, és feljegyeztem a telefonomba az aznapi adatokat. Eunhye telefonos babanaplója szépen gyarapodott, és elterveztem, hogy délután veszek egy füzetet, és inkább ott vezetem tovább.

– Jaj, már alig várom, hogy hazamenjünk! – nyögött fel Seungah, és undorodva összedörzsölte a takaró huzatát. – Itt minden kemény, és büdös. A te ágyadban sokkal jobban szeretek aludni – búgta, és megfogta a kezem. Én reflexből el akartam húzni, mert egy cseppet sem vágytam az érintésére, de nyeltem egy nagyot, és leküzdtem az ellenszenvem. Mégis csak ő adott életet a gyerekemnek, hálásnak kellett lennem ezért.

A testvéreimnek úgy kellett hazarugdosniuk, mert különben folyamatosan a kórházban lettem volna, és fájó szívvel néztem a rajongói találkozókat, amiken nem lehettem ott. Junsu és Yoochun nagyon jól szerepeltek nélkülem is, de azért hiányzott az asztal mögül a harmadik szék.

Éppen az elmúlt heteket kipihenésén voltam, amikor megcsörrent a telefonom. A cégtől kerestek, és megkértek, menjek be, mert egyeztetnünk kell a továbbiakról. Már tudták, hogy nem fogom engedni, hogy Seungah felelőtlenségében valami ostobaságot csináljon Eunhyével, így ki kellett dolgoznunk a haditervet. Biztos voltam benne, hogy a média darabokra fog szedni, és én leszek a szemét apa, aki kitulajdonítja magának a kicsit, de pont leszartam, hogy mit mondanak. Én tudtam az igazságot, és a tetteim mögött húzódó okot, a többi meg nem érdekelt. A JYJ-t nem bánthatták az én döntéseim miatt.

Senkivel nem akartam találkozni az este, a kórházban teljesen leszívták az agyam – Seungah folyamatosan az esküvőnkről beszélt –, és nem vágytam semmire, csak egy pohárka vörösborra és némi agynyugtató sorozatra, amikor felvisított a csengőm. Fáradtan nyitottam ajtót, és teljesen ledöbbentem, amikor megláttam az érkezőt. Jinhae topogott zavartan előttem, és alig mert belépni, amikor félreálltam az útból. Nem, mintha nem örültem volna neki, csak nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Akkor találkoztunk utoljára, amikor összevesztünk a dombon, azóta pedig már hosszú, hosszú hónapok teltek el. Azóta hivatalosan is együtt jártak Yoochunnal, és véglegesen odaköltözött hozzá.

– Örülök, hogy látlak. Kérsz esetleg inni valamit? – intettem a konyha irányába, de megrázta a fejét.

– Nem, köszönöm. Csak azért jöttem, hogy… Szóval… Függetlenül attól, ami történt közöttünk… Ha valamiben segítség kellene, háztartásban, vagy ruhavásárlásban, vagy ilyesmiben, akkor szólj nyugodtan.

– Jinhae… – kezdtem, de megrázta a fejét, és leszegett fejjel a kezembe nyomott egy csomagot.

– Gratulálok a babához! – hallottam a hangján, hogy a sírás szélén áll, és nem értettem, miért jött ide. Nem kellet volna gratulálnia, megértettem volna, ha nem teszi. Így csak saját magát bántotta.

– Jinhae…

– Akkor majd hívj! – bólintott, és kiviharzott a lakásból. Nem mentem utána. Értelmetlen lett volna.

Anélkül, hogy belenéztem volna a szatyorba, letettem az asztalra, és újratöltöttem a poharam. Mindegy, hogy mennyi idő telt el, még mindig ugyanannyira fájt, hogy elvesztettem. Szentül hittem, hogy boldoggá tudnám tenni, miközben azért tisztában voltam azzal is, hogy Yoochun mellett se szomorú.

Másnap az első utam az ügyvédemhez vitt, akivel újra letisztáztuk a jogi procedúrát, bár még várni akartam a szoptatós időszak végéig. Aztán Seungah-t és a babát is hazaengedték, és a dolgok megváltoztak. Sokkal hamarabb cselekednem kellett.

Nyugodt szívvel hagytam magára a lányokat a nővéremmel, és bele se gondoltam abba, hogy arra kell hazamennem, hogy Seungah full részeg, és nem hogy Eunhye megállíthatatlanul bömböl, de konkrétan a konyhapulton fekszik, és sebes a karja.

– Mi a kurva életet csinálsz te? – üvöltöttem rá az anyára, amitől a pici még jobban sírni kezdett, úgyhogy először inkább vele foglalkoztam, és későbbre hagytam a dühöngést.

Azonnal a hűtőbe nyúltam, hogy kivegyem a cumisüveget, és a lehűtött anyatejet, aztán rájöttem, hogy vajon tényleg jó ötlet ez? Ki tudja, hogy Seungah mikor piálgatott a hátam mögött. A kicsinek pedig végképp nem tenne jót, ha ilyen „szennyezett” tejet venne magához.

Kicsit nehéz volt egyszerre csinálni mindent, tartani a kezembe Eunhye-t, olvasni a használati útmutatót, és összeállítani a tápszert, de ha letettem, újra sírni kezdett, és azt nem akartam hallani. Azt akartam, hogy boldog kisbaba legyen, aki kacarászik, meg mosolyog, és ehhez az kellett, hogy biztonságban érezze magát. Ki kellett dobnom a házból azt a megátalkodott libát, aki nem törődött a saját gyerekével. Hiszen belőle is van benne – sajnos –, hogy nem tudja ezt felfogni?

Eunhye végül sikeresen megebédelt, és miután bekentem a karján a véraláfutást, a nővérem is befutott. Állítólag csak egy negyed órára szaladt le a boltba a vacsora alapanyagokért, és álmában sem gondolta volna, hogy erre kell hazaérnie.

– Itt maradnál Eunhye mellett? – kérdeztem, és miután bólintott, rájuk csuktam az ajtót.

Reméltem, hogy jól szigetelnek az új ajtók, mert az biztos volt, hogy fel fogom emelni a hangom. Seungah unottan ült a kanapén, és a körmét reszelte, így kezdésnek elhajítottam azt a vacak reszelőt a fenébe, és felhúztam Seungah-t a díványról.

– Hogy gondoltad ezt, hm? Hogy merted? Hogy lehetsz ilyen felelőtlen?

– Nem akarta abbahagyni a sírást, bármit csináltam, úgyhogy inkább feladtam.

– Rendben, akkor én is feladom. Pakold össze a cuccod, és húzz innen!

– Nem mondhatsz nekem ilyet! – kérte ki magának. – Egyébként is megállapodtunk, és azt mondtad, feleségül veszel. Még a pénzem se utaltad át! Miért nem azzal foglalkozol?

Durván ragadtam meg a karját, majd berángattam a hálószobába, és az ágyra löktem. A sporttáska teljesen összenyomódott a sok ruhától, amit rápakoltam, de sikerült kihalásznom a szekrény mélyéről, és pont elég lett Seungah gönceinek. Neki persze nem tetszett, hogy összepakolok neki.

– Nem megyek sehová, megértetted? Nem szakíthatsz el a gyerekemtől! Nem dobhatsz ki csak úgy az életedből!

– Pedig pontosan ezt csinálom – vetettem oda, és mielőtt kilökdöstem volna az ajtón, visszavettem a kulcsát. – Hajnalig is dörömbölhetsz, az sem érdekel.

Az ezt követő napjaimnak arról kellett volna szólniuk, hogy szenvedek a pelenkáztatással, vagy Eunhye folyton lebüfizi az ingem, ehelyett kocsikázhattam a kórház, az ügyvédem irodája, és a bíróság között, arról nem is beszélve, hogy folyamatosan zaklattak az újságírók. Seungah a kidobását követően patáriát csapott nem csak a médiánál, de a nő- és anyavédelmi szervezeteknél is, úgyhogy elfogadottan én lettem a „szemét, bántalmazó pasi, aki kitulajdonítja magának a gyerekét”. Ez magánemberként is nagyon kellemetlen lett volna, de hírességként maga volt a pokol. Naponként jelentek meg újabb cikkek erről, minden egyes hírekben erről diskuráltak – mert ha megjelent egy albumom, az le volt szarva, de ha botrányba kerültem, az hirtelen mindenkit érdekelt.

Seungah azt hitte, nyerni fog, olyan szélesen vigyorgott a tárgyalóteremben, mint aki megnyerte a lottó főnyereményt, csak arra nem számított, hogy nekem is vannak ám bizonyítékaim ellene. Először is, ott voltak a videófelvételek, amik tökéletesen dokumentálták azt, hogy magának okozott sérüléseket, aztán benyújtotta a kórház az orvosi szakvéleményt is, ami megállapította, hogy Seungah nem teljesen százas. Volt ennek valamilyen latin, orvosi elnevezése, és azt is mondták, hogy súlyosan depressziós, és valószínűleg az itallal is vannak problémái, de igazából, nem érdekelt, hogy mi a baja. Persze ellenem is maradtak vádak. A sérülések csak egy részéről tudtam számot adni, és Seungah váltig állította, hogy én pénz ajánlottam neki, ha megszüli a babát – a szerződést rég elégettem az ügyvéd javaslatára –, és persze ott volt az is, hogy szanatóriumban kezeltek, tehát a terhesség ideje alatt nekem is volt bőven problémám.

A jogi eljárás hosszú, és fáradalmas volt, főleg azért, mert egyrészt tárgyaltuk a bántalmazási ügyet, másrész rohangálhattam ide a gyerekelhelyezés végett is. Azt nem értettem, hogy miért kell ehhez két ügyet csinálni, hiszen merőben összefügg a kettő, de nem voltam se jogász, se bíró, úgyhogy nem tehettem mást, mint engedelmeskedem a törvényeknek.

A bántalmazás vádja alól végül felmentettek, és hamis tanúzás miatt elítélték volna Seungah-t, ha az orvos nem menti fel azzal, hogy bolond. Én álltam a kezelése költségeit, és elengedtem mindennemű kártérítést, a gyerek ügye jobban érdekelt.

Miután kimondták, hogy Seungah nem alkalmas arra, hogy nevelje a gyerekét, nekem kellett bizonyítanom, hogy alkalmas vagyok rá. Az anyagi háttérrel nem volt probléma, azzal már sokkal inkább, hogy lesz-e elég időm a gyereknevelésre. Zenész ember voltam, hónapokra eltűntem stúdiózni vagy turnézni, és ha még tartottunk a JYJ-val egy kisebb szünetet is, a gyerekfelügyelet akkor se egy-két évből állt. Társ nélkül elég nehéz volt ezt az egészet véghezvinni.

Végül anyám oldotta meg a problémát. Se ő, se apa nem dolgozott már, úgyhogy idejük maradt bőven, és tíz gyerek felnevelése elég meggyőzővé tette őket. Eunhye-t így családba fogadták, ami röviden annyiból állt, hogy a szüleim lettek felelősek érte, és minden jogi ügyet ők intéztek, amíg rendbe nem jön az életem, és alkalmas nem leszek a gyereknevelésre.

A gyámhivatal persze ennyivel nem elégedett meg, környezetvizsgálatot végzett, úgyhogy kénytelen voltam megkérni a szüleimet, költözzenek fel Seoulba. Ők erről hallani sem akartak először, de aztán belátták, hogy nem csak Eunhye-nek van szüksége rám, hanem nekem is rá.

Csodást kis lakást vettem nekik két ajtóval mellém, a szomszédom már úgyis hetek óta árulta, és senkinek nem kellett, engem meg nem érdekelt, ha ráfizetek. Így Eunhye szinte karnyújtásnyira került tőlem, és néha még azt is megoldhattuk, hogy nálam aludjon. Tündéri kislány volt, mindenkire hatalmas, érdeklődő tekintettel nézett, engem pedig különösen imádott. Biztosan azért, mert folyton játszottam vele, és úgy öleltem, mintha attól félnék, hogy semmivé válik a kezeim között.

– Amúgy hasonlít rád – mondta Yoochun a kiságynál. Mind a ketten az alvó kislányomat figyeltük, aki teli hassal úgy durmolt, hogy egy ágyú is szólhatott volna mellette, arra sem ébredt volna fel.

– Tényleg? – fixíroztam az arcát, de semmi hasonlóságot nem véltem felfedezni. Pedig anya is azt mondta, hogy babaként kiköpött Eunhye voltam fiúban.

– Nézd meg! Ugyanolyan görbe az orra, mint neked – ugratott Yoochun, mire jó kiadósan hátba vágtam.

– Idióta, nem görbe az orrom! – kértem ki magamnak, és megtapogattam az említett részt. Ezzel sosem voltam kibékülve. – Egyébként is, tedd ki a jelzőfényeket, mert le akar szállni egy repülő a homlokodra.

Jó ideig szívtuk még egymás vérét, aztán összeölelkezve kimentünk a nappaliba, és leheveredtünk a kanapéra. Yoochun széles mosollyal az arcán mesélte, hogy Junsu hogy leiskolázta az egyik nagyképű táncost, és úgy utáltam, hogy kimaradtam ezekből. Szerettem volna már visszamenni dolgozni, miközben Eunhye is hívogatott magához, úgyhogy teljesen két tűz közé szorultam.

– Hyung… Azt hiszem, Jinhae kíváncsi Eunhye-re, de nem meri mondani. Téged zavarna, ha átjönne?

– Nem. Sőt! Este gyertek át vacsorára. Akkor megnézheti a babát, de nem olyan kínos, mintha csak ezért jönne át. Mind barátok vagyunk, nem igaz?

– Köszönöm, hyung.

Látni akartam Jinhae-t. Minden egyes csók, vagy érintés, ami történt közöttük fájt, de Jinhae arca kárpótolt. Ha csak rápillanthattam már megérte a többi.

Zöldséges tésztát készítettem, úgy, ahogy szereti, kevés borssal és sok gombával, desszertnek pedig hozattam a cukrászdából túrótortát. Neki állhattam volna én is sütni valamit, de a sütikben a testvéreim mindig leköröztek, úgyhogy inkább nem erőltettem meg magam. Yoochunnak egyébként is teljesen mindegy volt, hogy mit tesznek elé, csak meg tudja enni, és legyen belőle bőven.

Jinhae gyönyörű volt. A haja megnőtt az utóbbi időben, és visszaszerezte az eltűnt kilókat, újra egészségesnek és ragyogónak tűnt. Majdnem úgy szikrázott, mint a gyűrű az ujján, és megpróbáltam nem túl sokat belelátni. De hát mégis a gyűrűsujján horda, és túl drágának és túl eljegyzési gyűrűnek tűnt ahhoz, más legyen. Miután Jinhae bement a kicsihez, és sikeresen ott is ragadt, félrehívtam Yoochunt.

– Te eljegyezted Jinhae-t? – kérdeztem ingerülten, és észre sem vettem, mikor szorultak az ujjaim olyan durván a ruhájára. – Mégis mikor akartad elmondani?

– El akartam mondani, hyung. Csak meg akartam várni, amíg lenyugodnak körülötted a dolgok.

– És ez csak ilyen „majd egyszer valamikor”, vagy már ki is tűztétek az időpontot?

– Már megvan az időpont.

– És a tanúk?

– Junsu és Gayoon.

El sem hittem, hogy kihagytak az egészből. Én voltam Yoochun legjobb barátja, nem Junsu, és megbeszéltük már ezerszer, hogyha valamelyikünknek bekötik a fejét, akkor ott leszünk egymás mellett. Hogyan kérhette meg Junsút helyettem?

– Hyung… Most haragszol?

– Igen, haragszom – fortyantam fel. – Nekem kellene a tanúdnak lennem.

– Tudom, hogy így beszéltük meg, de mégsem kérhettelek meg. Mégis csak Jinhae lesz a mennyasszony… És ő nem szeretné, ha ott lennél.

Ez még jobban arcon csapott. Szóval nem elég, hogy tanúként megbuktattak, de még az esküvőre se mehettem el? Ezt aztán végleg nem engedhettem. Yoochun olyan volt, akár az öcsém, ott kellett lennem élete legfontosabb eseményén.

Óvatosan kopogtam be a gyerekszobába, és feljebb húztam a takarót Eunhye apró testén. Olyan békésen aludt, mint egy kis angyalka. Biztosra vettem, hogy nekem van a legszebb kislányom a földkerekségen.

– Jinhae, kijönnél az erkélyre? Beszélni szeretnék veled.

Jinhae:

Semmilyen mondat nem folytatódott jól, ha úgy kezdődött, hogy „Beszélni szeretnék veled”, vagy „Mondanom kel valamit!”. Bármiről is csevegtek a fiúk, amíg babáztam, nem jól sült el, mert Jaejoong láthatóan dühös volt. Láttam az ökölbe szorult kezében, a feszes vállaiban, a vonallá préselt ajkaiban, és a villogó, sötét tekintetében.

– Miért akarsz kitiltani a barátom esküvőjéről? – El sem hittem, hogy Yoochun elmondta neki. Úgy beszéltük meg, hogy együtt közöljük vele, pontosan azért, hogy elkerüljük az ilyen külön lecseszéseket.

– Ez egy fontos nap számomra, és nem akarom, hogy elrontsd!

– Elrontsam? – emelte meg a hangját. – Miért rontanám el? Nem foglak lóra kapni, és elnyargalni veled a házasságkötő előtt. Elfogadtam, hogy vele vagy. Csak szeretnék a barátom mellett állni, és támogatni. Ez neki is fontos mérföldkő, nem csak neked.

Tudtam, hogy nem fog tetszeni neki, de ha elképzeltem, hogy fehér ruhában állok az emelvény előtt, és Jaejoong nem az oldalamon áll, mint jövendőbeli férjem, hanem egy kissé hátrébb, nem bírtam megtenni. Nem akartam, hogy lássa, és azt sem, hogy én lássam az ő arcát. Nem akartam látni mást, csak Yoochunt, és a közös jövőnket.

– Nem akarom, hogy ott legyél. Vita lezárva! – indultam vissza a lakásba, de utánam kapott.

– Adj egy jó indokot, hogy miért!

– Azért, mert olyan vagy, mint egy fekete kísértet, ami folyton ráborul az életemre. Elegem van a múltból, és belőled is. Nem akarom, hogy többé visszaránts a boldogságból. Yoochun mellett fogom leélni az életem, és boldog leszek mellette.

Nem akartam már többé úgy gondolni Jaejoongra, ahogy néha még mindig szoktam. Nem akartam többé vágyni az érintésére, és a szép emlékeinkre. Ki akartam szakítani magamból, hogy ne fájjon többé. Egy idegenné akartam tenni, akihez soha nem volt semmi közöm.

– Ha igaz az, amit mondtál, akkor nem is szereted Yoochunt, csak arra használod, hogy elfelejts.

– Mit tudsz te? – kiabáltam rá, és közelebb léptem hozzá. – Nem körülötted forog a világ, hiába szeretnéd annyira. Ezerszer boldogabb vagyok vele, mint veled valaha. Te csak magaddal tudsz törődni, és semmi nem érdekel, amíg megkapod azt, amit akarsz. Csak ostoba voltam melletted, nem boldog.

Fájt ránézni az arcára, láttam a könnyeket a tekintetében, és a csalódott vonásokat, de már nem léphettem vissza. Nem léphettem vissza folyton a kedvéért, mert akkor sosem élhettem a saját életemet. Fontos személy volt, és hazudtam, amikor azt mondtam, hogy nem tett boldoggá. Egy dologban azonban biztos voltam. Jaejoong a múlt, és Yoochun a jövő.

– Jinhae, hibát követsz el, remélem, tudod. Ahhoz kellene hozzámenned, akit teljes szívedből szeretsz. Yoochun nem ezt érdemli.

Nem érdekelt a véleménye. Visszamentem a lakásba, és Yoochun nem visszakozott, amikor megkértem, hogy menjünk haza. Valószínűleg ő is olyan kellemetlenül érezhette magát Jaejoong dühös pillantásaitól, mint én. Nem volt joga elítélni minket. Életvezetési tanácsokat meg aztán főleg nem adhatott. Kinek a gyereke fekszik a kiságyban, ha nem az övé? És hogyan fogant az a gyerek? Nem szerelemből, és még nem is az ő ágyában, hanem egy átivott éjszaka után, egy aljas, kétszínű ribanc heverőjén. Ennyit ért Jaejoong… Az egója, és az önzősége vitte oda, ahol most tart. Saját magának ásta meg a gödröt, amibe beleesett, nem engem kellene ezért okolnia.

Yoochun látta rajtam, hogy feszült vagyok, és hozzám se szólt, amíg haza nem értünk. Ott persze elkezdődött a szokásos beszélgetésünk.

– Nem lehetne, hogy Jaejoong mégis eljöhessen? Mégis csak a legjobb barátom.

– A lakomára nyugodtan eljöhet, de nem akarom, hogy ott legyen a házasságkötő teremben.

– De, Jinhae…

– Tényleg ennyire fontos neked? Nem tudod ezt megtenni értem? – Gyűlöltem ezt a mondatot. Annyira aljas volt, mégis igaz. Mert néha tényleg úgy tűnt, hogy Yoochunnak fontosabbak Jaejoong érzései, mint az enyémek.

– Olyan nehéz helyzetbe hozol… – sóhajtott fel, és hátat fordított nekem. Nagyon nem volt jó, hogy az esküvő előtt ilyen feszültek voltunk.

Jaejoong egyszerűen nem akart leszakadni rólam. Hiába próbáltam meg kitépni az életemből, nagyon makacsul ragaszkodott. Talán a fehér ruha és a harangok zaja majd elűzi – gondoltam, figyelmen kívül hagyva a gyűrűt, ami a nyakamban lógott.

Ígéret (YiJae) - 2. fejezet: Barátság...extrákkal?

Jaejoong:

Amikor LeeU felhívott, hogy menjünk el túrázni hétvégén, hamar belementem. Nem ártott, ha szívok némi friss levegőt, és jól esett elszakadni a nagyvárostól. Az emberek nyüzsgése és a folytonos félelem helyett, hogy felismernek az utcán, jobban vágytam arra, hogy a barátaimmal töltsem a szabadidőm. Elhívtam Yoochunt is, de stúdióznia kellett egy sorozathoz, Junsu pedig már elígérkezett a bátyjának, úgyhogy egyedül jelentem meg a megbeszélt helyen. Sanggon terepjárójával mentünk, aminek nem okozott gondot a kavicsos, saras út, és amiben kényelmesen elfértünk mindnyájan. Ha külön-külön járgányokkal mentünk volna, több embernek lett volna tilos az ivás, így csak egy szívott.

Én voltam a második, akit felvettek, így rögtön betámadtam hátul az ablak melletti ülést, hogy nézhessem a tájat, amíg odaérünk. Középen mindig hányingerem volt, és amúgy sem fért el a hosszú lábam a dimbes-dombos kiképzés között.

Éppen az eget tanulmányoztam, amikor kinyílt az ajtó, és beugrott mellém a következő két ember. Ők egyszerre érkeztek, és ahelyett, hogy teret hagytak volna nekem, azonnal mellém passzírozódtak. Mindenki kölcsönösen köszönt egymásnak, én meg oda sem figyeltem igazán, mert túlságosan lekötöttek a felhők szabálytalan formái. Mindenféle fénybeállítással készítettem képet róluk, majd kiválasztottam a legjobbakat, hogy kiposztoljam twitterre. Azonnal kaptam megosztásokat és válaszokat a fanoktól, de olyan hirtelen ugrott meg ezeknek a száma, hogy egy idő után már képtelenség lett volna mindet elolvasni. Éppen a képernyőm tükröződésében igazgattam a tincseimet, amikor rájöttem, hogy feltalálták a belső kamerát.

Azonnal kiesett a kezemből a készülék, amikor megláttam, hogy ki ül mellettem, majd kihúztam a jobb fülemből a fülhallgatót, és el sem hittem, hogy fél fülre ilyen süket legyek. Hogy-hogy nem ismertem meg a hangját? És miért nem szóltak a többiek, hogy ő is jön? Amikor LeeU azt mondta, menjünk el a srácokkal túrázni, és nem értettem bele ebbe a kategóriában Yihant.

– Felébredtél, Jaejoongie, vagy csak feladtad, hogy kerülj? – kérdezte halkan, apró mosollyal a szája szélén, amiről az, aki nem hallotta a szavait, azt hihette, hogy csak kedélyesen csevegünk.

Az utóbbi időben tényleg nem kerestem a társaságát. Egy kicsit fájt, hogy visszautasított, még ha tudtam is, hogy milyen elhamarkodottan ajánlottam fel neki az összeköltözést. De hát mit szarozzunk annyit? Az embernek csak egy élete van, és ritkán kap második esélyt. Yihan lehetett volna az én második esélyem, ha akarja. Jól kiismertem már, nem hittem, hogy a randi fázisban kellene vesztegelnünk hosszú évekig.

– Elbambultam, hyung, azért nem vettelek észre – mondtam, és újra feloldottam a képernyőzárat, hogy ne kelljen rá néznem.

– És az elmúlt hónapokban is folyton bambultál, vagy a telefonod csak az én hívásaimat blokkolta?

– Öreg vacak ez már. Le fogom cserélni – feleltem, mintha a mondandójának lényege a mobilom állapota lett volna, és jobban az ablak felé fordultam. Ha erről akart beszélni, akkor nem volt értelme társalognunk. Ő így gondolta, én úgy.

Nagyon szerettem volna, ha valaki helyet cserél Yihannal, de nem volt képem megkérni LeeU-t, hogy kardoskodjon a társaságom mellett, mert az nagy bunkóság lenne. Barátok voltunk mindnyájan, és tisztában voltam vele, hogy az én hibám is, hogy most ilyen kellemetlen helyzetben vagyunk. Nekem kellett volna megakadályoznom, hogy megtörténjen az az éjszaka. Yihan csak ki volt éhezve. Biztosra vettem, hogy nem az én személyemnek szólt a vágya.

– Itt fogunk aludni? – böktem a faházra, ami előtt leparkoltunk. Újonnan pácolt lécekre, finom szőrmékre és internetelérésre számítottam, nem egy vadászkunyhóra, ahol hemzsegnek a bogarak, és bármikor az emberre törhet egy medve.

– Csak útba igazítást kérünk, Jaejoong-ah, ne aggódj! – szólt hátra nevetve Sanggon az ülésről, mire a többiek is csatlakoztak az ugratásomhoz. Úgy tűnt, eldőlt, hogy ezen az úton én leszek a hisztis srác, aki túlságosan hozzászokott a technikához.

– Neki mindegy, hogy hol alszunk, csak legyen wifi. A forgatáson is remegett a mobilja után – piszkált Yihan, de csak annyit ért el, hogy rendesen megbántott. Nem voltam ennyire függő, de híres emberként nem ártott, ha tudom, mit írnak rólam, és a rajongóimmal is tartani kellett a kapcsolatot.

– Te egészen más után remegtél – szúrtam vissza halkan, de Yihan éles fülét nem kerülte el a beszólás.

– Szerintem ezt inkább ne hangoztasd, Jaejoongie, mert csak magad alatt vágod a fát – mondta Youngwhi hangján, és gyűlöltem, hogy ilyen jó hangszíne van. Mindenki engem istenített a csapatban, hogy az angyalok hangján dalolok, de biztosan nem okoztam ezzel senkinek merevedést, mint az a nyavalyás Yihan az oldalamon.

Összeszorított lábbal, madarakat számlálva vontam el a figyelmem a vágyamról, ami ki akarta törni a testemből. Eközben persze ránk esteledett, mert egyik díszmadár se nézte meg, hány órás az út, és a nagy meleg miatt mindenképpen délután akartak elindulni. Én úgy terveztem, hogy ágyban alszom, és bár idol lévén bárhol, bármikor képes voltam bedobni a szunyát, most mégsem nyugodhattam. A becsomagolt szendvicseimet majszolva dúdoltam fejben, mindhiába. Nem voltam túlságosan kemény, és ezt még szerencsére látni sem lehetett, főleg nem a hátsó ülésen, ahol max a telefonok fénye világít, de én éreztem, és nagyon zavart.

– Nem állunk meg hunyozni? – kocogtattam meg a sofőr vállát. – Sietek! – vettem könyörgőre a hangom.

Úgy rontottam ki a hátsó ülésről, mint akinek hasmenése van, és megpróbáltam a lehető legeldugottabb helyre menni. Pisilni persze nem tudtam volna, de oda kellett figyelnem, hogy betartsam az időkeretet.

Hideg, remegő újakkal nem volt túl kellemes magamhoz nyúlni, de még ez is jobb volt annál, mint álló dákóval ülni Yihan mellett, akinek nem csak a hallása éles, de a látása is tökéletes.

– Segítek, jó? – éreztem meg a könyökömnél egy kart, majd a hátam egy kemény testhez nyomódott, és finom ujjak simultak az enyéimre. – Engedd át a vezetést! Ketten nem férünk el a farmeredben.

– Hagyj, hyung! Inkább menj vissza a kocsiba – kértem, de feleslegesen vergődtem, csak még inkább a karjába zárt. A lehelete égette a nyakam, és rettegtem, hogy utánunk jönnek. – Nem akarok lebukni.

– Akkor ne problémázz! – mutatott rá a lényegre, majd belenyalt a fülembe. Én azonnal elhúzódtam, mert nagyon érzékeny volt a cimpám, és utáltam, ha piszkálták, de átengedtem neki az irányítást. Egyre sürgetett az idő, és beszélgetéssel valóban nem jutottam előrébb.

Ezerszer jobb érzés, ha valaki más csinálja – gondoltam mámorosan. Yihan kezének munkáját már kétszer is sikerült megtapasztalnom, és sose csalódtam benne. Hátravetettem a fejem a vállára, és úgy élvezkedtem, amikor már közelebb kerültem a beteljesüléshez.

– Ne nyögj már ilyen ellenállhatatlanul, mert meg akarlak dugni tőle – morgott, de már nem tudtam teljesíteni a kérését, túl jó érzés volt, amit velem művelt.

Meg kellett tartania, miután elélveztem, mert az intenzív érzésektől azonnal elgyengültem, és biztos voltam benne, hogy amint visszakerülünk a kocsiba, rögvest bedobom a szunyát. Ráértem másnap reggel aggódni azon, hogy az „éreztessük Yihannal, hogy haragszunk rá”-ból „engedjük, hogy Yihan kiverje” lett.

Enyhén kótyagosnak tűnhettem a többiek számára, ahogy félig hunyt pillákkal kísérgettek, arról nem is beszélve, hogy kacsázva közlekedtem az füvön, és nagyon szívélyesen mosolyogtam mindenkire, aki rám nézett. A kocsiban aztán bevackoltam magam – szigorúan háttal Yihannak, semmiképpen nem a vállán, vagy az ölében –, és egészen a megérkezésig durmoltam.

Ott aztán eljött a legrosszabb ébresztés, amiben részem lehetett. A kedves felrázás után közölték a barátaim, hogy foglalás ide, vagy oda, elfogytak a szobák, és osztozkodnunk kell. Ez már magában is borzasztó volt, de a legszörnyűbb mégis az lett, hogy mivel én aludtam, ők már mindent eldöntöttek a hátam mögött.

– LeeUi én veled akarok lenni! – nyafogtam. – Cserélj, Yihannal, kérlek!

– De, hyung, már megbeszéltük, és ez így mindenkinek jó. Vagy valami bajotok van egymással? Olyan furcsán viselkedtek.

– Dehogy is! – ráztam meg a fejem, és az említett felé sandítottam, aki úgy rázta a kezében a közös szobánk kulcsát, mintha csengő lenne. – De Yihan hyung nagyon hangosan horkol, és érzékeny vagyok erre – hazudtam lehalkítva a hangom, és hátat fordítottam az ördögi szobatársamnak. – LeeU… Legyél jó a hyungodhoz, és cserélj vele, jó?

– Hyung, én… – kezdett el szabadkozni a legfiatalabb, és mielőtt még megtörhettem volna, Geunseok kijelentette, nincs csere, vessek magamra, hogy nem keltem fel hamarabb.

Mérgesen trappoltam fel a huszonkettesbe, és azzal kötöttem le a figyelmem, hogy gondosan kipakoltam a legszükségesebbeket. A pizsamámat szépen összehajtva az ágyra tettem, a fogkefét a pohárral a fürdőbe, a felkentem egy réteg hidratálókrémet. A túra közben úgy is leizzadok, és senki nem figyel oda rá, hogyan nézek ki, de attól még vigyáznom kellett a bőrömre. Az arcomból élek, ez tény.

– Jaejoong-ah, beszélnünk kell! – állított meg Yihan hangja az ajtóban. Tényleg nagyon komoly beszélgetést tervezett, ha elhagyta a Jaejoongie-t. A forgatás első napjától kezdve így hívott, és ez azóta nem is változott, egészen eddig a pillanatig.

– Mondjad, hyung, hallgatlak!

– Barátok vagyunk, nem? – kezdte, és közelebb lépett hozzám. – Nem szeretném ezt elrontani. Kérlek, ne haragudj rám olyasmiért, ami ellen nem tudok tenni.

– Én máshogy gondolkodom erről, mint te, hyung, de megértem, hogy ez az álláspontod. Ha viszont tényleg úgy van, ahogy mondod, akkor nem kellene olyasmiket tenned velem, mint tegnap este.

– Tudom. Bocsánatot kérek érte – hajolt meg mélyen, ami zavarba hozott. Azért ennyire nem bántam, hogy felsimított a Mennybe.

Miután ezt tisztáztuk, és én is lemondtam arról, hogy durcáskodjak, lementünk az étterembe, és bőségesen bereggeliztünk. Túra előtt ez nem volt a legokosabb döntés, de mind férfiak voltunk, akik szeretik a hasukat, és bőven belefért egy órás lazítás a nagy út előtt. LeeU egyébként is belelépett valamibe a vékonytalpú edzőcipőjével, amikor hajnalban megálltak wc-zni, úgyhogy kérdéses lett, egyáltalán velünk tart-e.

Amikor leellenőriztem a lábát, mert kibújt belőlem a gondoskodó hyung énem, furcsa dolgot kérdezett.

– Hyung, ti együtt vagytok Yihan hyunggal?

Az első reagálásom egy zavart nevetés lett, majd visszahúztam a zoknit a lábára, és mosolyogva megráztam a fejem.

– Honnan vetted ezt?

– A jelekből. De akkor biztosan félreértettem. Tudod, annyi mindent pletykálnak, ráadásul Seokcheon hyung éttermében is többször láttam fiúk társaságában, és… Érted…

– De hát mindnyájan ismerjük Seokcheon hyungot, és még sem vagyunk melegek!

– Igen, csak hát… Mindegy. Félreértettem. Bocsáss meg, hyung.

Nem haragudtam rá, de azért aggodalomra adott okot, hogy ennyire melegnek néznek. Azt hittem, nem látszik rajtam, hogy a férfiakhoz húzok inkább. Vagy lehet, hogy csak Yihan közelében viselkedem ilyen átlátszóan? Hiszen nem csinálok semmi érdekeset, sőt, durcásnak és sértettnek tűnhettem. Ebből vajon hogyan vette le LeeU, hogy kavarunk?

Az erdei ösvényen végül mindnyájan elindultunk, és majdnem leszakadt a lábam, mire felértünk a sziklára, de hihetetlen volt a kilátás, úgyhogy bőven megérte. Kötelező jelleggel készítettünk egy selfie-t, hiszen vagánykodni akartam a rajongók és Yoochunék előtt is, hogy sikerült megtennem ezt az emberpróbáló utat. Egy profi túrázónak meg sem kottyant volna, de nekem minden gyökér és egyéb növényi eredetű anyag az utamat állta, arról nem is beszélve, hogy bűzlöttem nem csak az izzadtságtól, de a szúnyogriasztótól is. A véremet nem szerették különösebbképpen a kis mocskok, de mégis akadt néha egy-két vállalkozó szellemű, akik után kétszeresére dagadt a kézfejem.

Ebédkor majdnem olyan lelkesedéssel zabáltunk, mint reggel, és pár nyugdíjas meg is jegyezte, hogy lehetnénk egy kicsit halkabbak. Estére sütögetést terveztünk a hátsó kertben, természetesen némi alkohol elfogyasztásával, úgyhogy a hangoskodástól még fényévekre álltunk. Mivel engem neveztek ki italszakértőnek, kaptam egy szép adag listát arról, mit vegyek, és ha már a boltban jártam, nyugodtan megvehettem a húsokat is.

– Elkísérjelek? – kérdezte Yihan, de megráztam a fejem.

– Már Sanggon bevállalta.

A vásárlás jó hangulatban telt, Sanggon folyamatosan viccelődött valamin, vagy valakin, és én nonstop nevettem a hülyeségein. Ráadásul jól is jött a segítő kéz, mert a szatyrok nem voltak túl strapabíróak, és ha túlságosan megpakoltam őket, azonnal kiszakadtak.

A buli italozással kezdődött, italozással folytatódott, és erős volt a gyanúja, hogy italozással is fog végződni. Néha beiktattunk közben egy-egy húsos periódust, hogy valami felszívja az alkoholt, és vicces volt nézni a részegség beálltának idejét. Először LeeU rúgott be, és nagyon lelkesen beszélgetett mindenkivel a semmiről, aztán csatlakozott hozzá Sanggon, és végül Geunseok is úgy gondolta, jó ötlet lenne hármasban keringőzniük. Minwoo vigyorogva forgatta a szalonnát, és azt hiszem, motyogott valami maga elé, de az is lehet, hogy dúdolgatott.

Yihan ivott legkevésbé, de már az ő szemei is csillogtak, és többször siklott a keze a combomra, mint az barátok között megengedhető lenne. Én az öngyújtómmal játszadoztam, és megpróbáltam semmit se reagálni a finom szorításra.

– LeeU, gyere, sétáljunk egyet! – pattantam fel, és szorosan átöleltem a dongsaengemet. – Olyan kis cuki vagy, amikor vörös az arcod.

Yihan:

Engem is meglepett, hogy mennyire idegesít, hogy Jaejoong nem velem foglalkozik. Nem nevezném féltékenyégnek, amit éreztem, de nagyon hasonlított hozzá. Egészen pontosan ki akartam szakítani LeeU-t a karjai körül, viszont nem lehettem ennyire átlátszó. Már így is féltem, hogy gyanakodnak ránk. Nem volt jó ötlet Jaejoong után menni az este, még ha azt is hazudtam a többieknek, hogy csak aggódom, hogy beleesik egy gödörbe. Jaejoongból simán kinézte mindenki, hogy összetöri magát, de túl sokáig voltunk távol, és túl furcsán tértünk vissza egy pisiléshez képest.

Az, hogy egy szobába kerültünk áldás és átok is volt egyszerre. Áldás, mert örültem a társaságának, és zavart, hogy haragszik rám, de átok is, mert vissza kellett fognom magam. A Dr. Jin forgatásánál sikerült, pedig akadt olyan, hogy összefutottunk a zuhanyzóban, vagy póló nélkül sétálgatott a nagy melegben, mégsem okozott ekkora gondot a színlelés. Lehet, hogy nem kellett volna megízlelnem a tiltott gyümölcsöt? – tettem fel magamnak a kérdést, amire már régen tudtam a választ. Nem, nagyon nem kellett volna. Jaejoong pont az esetem volt a szeleburdiságával, a jó főztjeivel és a hatalmas szívével, úgyhogy úgy kellett volna menekülnöm előle, mintha mérgező lenne, erre teljesen belerészegültem a lényébe.

Őszintén, tetszett a durcás, sértett Jaejoong is, mert arra késztetett, hogy letöröljem a szájáról a vékonyka vonalat, és mosolygörbét rajzoljak rá, vagy élvezetes ó-t, amit olyan szívesen hallatott a szex közben. Tényleg teljesen megvadított a hangja, szerintem tisztában sem volt vele, hogy ilyen hatással van a környezetére. Olyan kis szende tudott lenni, ha magáról volt szó.

– Mi az, hyung? Mi bánt ennyire? – ült le mellém Geunseok nagy lendülettel, és újratöltötte a poharamat.

– Csak gondolkodom.

– Jaejoongie hyungon?

– Miért gondolkodnék róla? – kérdeztem zavartan, és azonnal beleittam a poharamba. Részegen ilyesmit észre sem kellene venniük. Na, meg amúgy se! Nincs a homlokomra írva, hogy Kim Jaejoong meztelenül.

– Hát LeeU miatt. Együtt tűntek el, nem? Tudod, hogy Jaejoong milyen, ha iszik…

– Nem, nem tudom. Milyen?

– Oh, tényleg, ti csak nemrég ismeritek egymást! – csapott a homlokára, és szélesen elvigyorodott. – Szeret mindenkire rámászni, aki a közelében van, függetlenül attól, hogy milyen nemű. Tudom, hogy nem gondolja komolyan, csak hát LeeU úgy isteníti, és… – Nem tudta befejezni, mert már felugrottam, és a páros keresésére indultam.

Szörnyű dolgok villóztak a szemem előtt. Hogy összebújva csókolóznak, vagy LeeU Jaejoong előtt térdel… Felforrt a vérem, ha erre gondoltam, miközben szörnyen idegesített, hogy ennyire birtokolni akarom. Nem szabadna így éreznem. Az egyéjszakás kapcsolatok éppen azért egyéjszakások, mert nem szólnak többről. A rohadt életbe, hogy Kim Jaejoong ilyen ellenállhatatlan!

Végül a tetőn találtam meg őket. Jaejoong még mindig átkarolta a legkisebbet, és valamit a csillagokról magyarázott neki. LeeU valószínűleg semmit nem értett belőle, de ő azt is elragadtatva hallgatta volna, ha éppen a gravitáció törvényét ismertetné az aranytorkú énekes.

– LeeUi, Geunseok keres. Menj, ne várasd meg!

– Rendben, hyung. Köszönöm, hyung. – Az első nekem szólt, a második Jaejoongnak, és miután eltűnt a repkedő kismadár, odaléphettem az ábrándozó hercegemhez, és szorosan a karomba zárhattam.

Jaejoong:

Nem tudom, hogy csak az ital késztette-e erre, de Yihan szorosan magához ölelt, és ettől olyan békesség áradt szét a testemben, amit csak otthon éreztem. Meg akartam szabadulni az összes feszültségtől, ami kettőnk között volt, így leszegtem a fejem, és nagyot sóhajtottam.

– Hyung… Akkor mi most barátok vagyunk?

– Igen.

– És a többi? A vágyakozás, az érintések, az érzések… Azok mik?

– Extra csomag? – nevetett fel, és összefűzte az ujjainkat. – Jaejoong-ah, nem tudok neked mást adni, csak az éjszakákat. A nappalokat ne kérd, mert nem megy. Mindketten vonzódunk a másikhoz, ez egyértelmű. Két választásunk lehet. Vagy elnyomjuk, és megvárjuk, amíg elmúlnak, vagy kiélvezzük, de nem képzelünk bele többet.

Kísértetiesen emlékeztetett ez a helyzet egy régire, csak most megmondták a játékszabályokat is. Dönthettem, választhattam, és ezek után már csak az én saram maradt, ha megégetem magam. Végül is, csak nem kellett túl sokat agyalni rajta. Nem minden szex végződött kapcsolattal, és nem minden kapcsolatban volt szenvedély. Ezen csak nagyon ritkán jártak kéz a kézben, és ezt el kellett fogadnom. Yihannal a barátságunk is jobban elviselte, ha néha lefekszünk, mintha elszakadunk egymástól a csapongó hormonjaink miatt.

– Hyung… Kezdek álmos lenni… Betakarsz? – kérdeztem, mire Yihan hangosan felkacagott, és elkezdett húzni a szoba felé. Lehet, hogy béna szöveg volt, de hatásos.

Azonnal az ajkamra tapadt, amint becsukódott az ajtó, és még azzal sem bajlódtunk, hogy bezárjuk magunk után. Már nem voltunk középiskolások, hogy csak úgy benyitogassunk egymáshoz. A többiek is tudták, hogy felnőtt embereknél bármi megtörténhet egy hálóban, úgyhogy nem célszerű zavarni. Ázsia hercege is valószínűleg bepróbált már valakit a szobájában. A nagy nőcsábász…

– Mindjárt összetolom az ágyakat – mondta Yihan, és fájt a hiánya.

Amíg ő rendezkedett, én kivettem az óvszert a táskámból, de síkosítónk sajnos nem volt. Éppen a kézkrémeket ellenőriztem, melyik a legcsúszósabb, amikor Yihan az ölembe ejtett egy tubust.

– Te lehet, hogy nem tudtad, hogy jövök, de én tudtam, hogy itt leszel.

– És ilyen egyértelmű volt, hogy kelleni fog?

– Hát, kelleni biztosan kellett volna – húzott fel pimaszul mosolyogva, és beforgatott az összetolt ágyba. Igaz, hogy középen azért érezhető volt egy kisebb árok, de biztosan nem fértünk volna el egy egyszemélyesben.

Yihan lassan csókolta végig a nyakam, majd lehúzta rólam a szürke pulcsit, és a vékony pólómon keresztül masszírozta végig a felsőtestem. Amikor attól is megfosztott, feltérdelt, és nagyobb terpeszbe húzta a lábam. Én csak ködösen pillantottam rá, és felnyúltam a vállához, hogy csókra húzzam, de nem engedte.

– Olyan szép vagy – súgta, amibe teljesen belepirultam. Elszakítottam róla a tekintetem, de visszafordította a fejem, hogy egyenesen a szemébe nézzek. – Ne szégyelld! Legyél büszke arra, hogy ilyen tökéletes tested van.

– Egyáltalán nem tökéletes.

Élveztem, ahogy a meleg tenyere végigsiklott a mellkasomon, hogy aztán a hasamat cirógassák a vékonyra vágott körmei. Régen simogatott így valaki, sosem volt idő arra, hogy törődjenek velem, ha meg mégis lett volna, akkor a másik fél nem akarta. Vagy nem úgy akarta… Neki nem az én boldogságom volt a fontos, csak a sajátja…

– Mi a baj? – éreztem meg Yihan ujjait az arcomon. Megnyugtatóan rá mosolyogtam, majd puszit nyomtam a tenyerébe.

– Folytasd! Nagyon finom.

Yihan kezeit hamar felváltotta a szája, ami nem kis örömet okozott. Először csak lágyan puszilgatott, vagy nyalogatta a bőröm, aztán szívni kezdte. Én a hajába túrva próbáltam terelni azokra a helyekre, amikről tudtam, hogy a gyengepontjaim, és ő készségesen megadott nekem minden örömet.

Amikor levette rólam a nadrágot, azonnal simogatni kezdett a boxeren keresztül, és továbbra is biztos voltam benne, hogy ezt csinálja a legjobban. Látszott, hogy nem csak kényszerből izgat, hanem ő is az örömét leli ebben. Éppen ezért volt olyan elsöprő minden egyes mozdulata. Az ajkamat harapva sóhajtoztam, de egyre többször szökött ki a számon egy-egy nyögés.

– Te igazán szerencsés fickó vagy, Kim Jaejoong! – mondta, amikor lehúzta rólam a boxert, és mindennemű figyelmeztetés nélkül a szájába vett.

– Oh, baszd ki! – hörögtem, és azonnal ívbe feszült a hátam, de le kellett nyugtatnom magam. Rajta még rengeteg ruha volt, és nem is kényeztettem, úgyhogy még nem szabadott elsülnöm, bármilyen jól is dolgozott a nyelvével.

Apró, színes pontok táncoltak a szemem előtt, amikor felültem, és óvatosan leválasztottam magamról, majd nem foglalkozva azzal, hogy az előbb még a farkam töltötte ki a száját, mélyen lecsókoltam. Az ágy változatlanul rövid volt, de ha keresztbe döntöttem el, nem lógott le a lábunk, és az árok is a lábához esett.

Kapkodva bújtattam ki a ruhából, és én is elkezdtem bebarangolni azt az utat, amit ő járt meg rajtam, de beletúrt a hajamba, és visszahúzott a szájához.

– Nincs rá szükség! – morogta, és újra rámarkolt a lüktető vágyamra. – Térjünk inkább a lényegre! Nem bírom már tovább nélküled.

Párszor azért végignyaltam a teljes hosszán, mielőtt rágörgettem volna az óvszert, majd azon keresztül is szopogattam egy kicsit. Én szívesen izgattam volna még, de ő jobban ismerte a saját határait, és ha azt mondta, hogy nem bírja tovább, akkor az biztosan így volt.

– Hogy feküdjek? – kérdeztem zavartan.

– Ahogy jól esik.

– Nekem teljesen mindegy.

– Jó, akkor feküdj a hátadra. Ma sokkal szebb vagy, mint valaha. Nézni akarlak.

Nem voltam biztos benne, hogy szebb vagyok, mint valaha, szerintem csak szimplán részegnek tűntem, akinek csillog a tekintete, és vörös az arca, de ha neki ez tetszett, nem róhattam meg érte. Megpróbáltam széles terpeszbe húzni a lábam, és megemeltem kissé a csípőm, hogy jobban menjen a tágítás. Az előző alkalmunkhoz képest most sokkal hamarabb képes voltam befogadni, és amikor eggyé vált a testünk, édes boldogság áradt szét a testemben.

Olyan helyesnek tűnt az egész. Annyira igazinak, és csodálatosnak. Nem érdekelt, hány évvel idősebb nálam, vagy, hogy mit szólna a közvélemény, csak az számított, hogy mind a ketten akarjuk.

Yihan lassan indított, megfontoltan körözött a csípőjével, de persze hamar elérkezett az a pont, amikor a vágy győzedelmeskedett, és a vállára kapta a lábam, hogy mélyebbre tudjon kerülni. Rohadt kiszolgáltatott helyzetben voltam, de az életemet is a kezébe adtam volna, nem feszélyezett, hogy megrak, ahogy az sem, hogy változatlanul nyitva maradt az ajtó.

Én mentem el először, de Yihan arcvonásaiból ítélve neki se lehetett már sok hátra. A hyungom vizuális típus lehetett, mert az ajkaim közé nyomta az ujjait a nagy roham előtt, de azt hiszem, mégis a félig lehunyt szempilláim mögül felizzó tekintetem lendítette át az orgazmusba. Jó érzés volt, ahogy megremegett a teste, és az ajkain az én nevem első szótagja csüngött, amit azonnal le is csókoltam onnan, ahogy kihúzódott belőlem.

– Hyung… Még mindig nem ismerjük egymást eléggé? – motyogtam ködös tudattal, amikor a mellkasára húzott. Ő csak kedélyesen nevetett, és kisimította a kósza tincseket az arcomból.

– Majd ha ájulás nélkül bírod velem a meneteket, visszatérünk rá.

– Mindig van valami kifogásod, igaz? – ciccegtem mosolyogva, és megkapaszkodtam az ujjaiban. Tényleg szédültem egy kicsit, de nem féltem tőle, hogy magamra hagyna.

Yihan velem maradt éjszakára. Nem kellett reggel a lepedőt markolásznom a testét kutatva. És a zuhany alatt is inkább nevettem, mint sírtam. Persze, egy dolog nem változott. Még mindig én voltam az, aki odaadta a testét és a szívét, míg a másik fél, csak a vágyait. De Yihan legalább szólt előre. Nem várta el, hogy magamtól találjam ki, hogy üres ajtókon kopogtatok.