Aranyháló (1. évad): 20. fejezet: Aranyháló

Taemin:

Aznap este megszűnt számomra a boldogság. Key jelentett minden örömet, minden reményt a számomra, és az ő elvesztésével én is elvesztem. Még a temetést sem tudtuk tisztelettel megtartani, hiszen Key gyilkosság áldozata lett, a testét boncolták és vizsgálták, a rendőrség úgy kezelte, mintha egy eldobott zsebkendő lenne, vagy egy ujjlenyomat az üvegen. Minden, amit a testről tudtunk, a madam mondta, még megnézni sem lehetett, bár nem is akartam volna. Azt mondta az a nő, hogy Key fejlövést kapott, ami nem szép látvány így utólag, de legalább nem szenvedett. Ez engem nem vígasztalt.

Depressziós voltam. Ki sem mozdultam a házból, de még a szobámból is csak alig. Úgy éreztem, mintha egy veszett vírus dolgozna a testemben, mindenem fájt, még a lélegzés is hatalmas feladat volt. Ha viszont nem használod a testedet, dolgozik helyette az agyad, ami még rosszabb. Semmi értelme nem volt annak, hogy gondolkodjak, hiszen attól, hogy megpróbálom kideríteni, mi történt, és mi az, ami indokolja, hogy ennek így kellett történnie, nem változtat semmin. Nem akartam gondolkodni, nem akartam érezni, egyáltalán létezni sem akartam, így nyugtatókon és altatókon éltem, hogy teljen az idő, de közben ne történjen velem semmi.

A fiúk szinte odaköltöztek hozzám, hol Jonghyun feküdt oda mellém az ágyba, és nyújtott támaszt a jelenlétével, hol Onew, egyedül Minho maradt csak a nappaliban, de nem is bántam. Az ő gyászát valahogy nem tudtam elviselni. Mindig is utálta Keyt! Most örülhet, hogy megszabadult tőle! – ilyen gondolatok cikáztak a fejemben, ha Minhóra gondoltam, pedig tudtam, hogy ez butaság. Mind barátok voltunk, talán neki is volt valami, amit szeretett Keyben.

– Nézd, mit találtam, Taemin! – ült le mellém Jonghyun, egy nagy paksaméta papírral. – Itt vannak az adatlapjaid. Emlékszel?

Az egyik téliszünetben, amikor unatkoztunk, összegyűltünk Jonghyunéknál, és detektívesdit játszottunk. Kiválasztottuk a legfinomabb csokoládét, az asztal közepére helyeztük, jól látható helyre, majd az volt a feladat, hogy valaki úgy elrejtse a nap folyamán, hogy azt senki ne vegye észre. Miután a csoki eltűnt, egy két- és egy háromfős csapatban ki kellett deríteni, ki volt a tolvaj.

– Ezzel a résszel még mindig nem értek egyet – mutatott Key beleírásába. Jonghyun hetero részénél a „Még by Key” annyira Kibum volt.

– Pont az esete vagy.

– Az dínókat szerette?

– Ja… – vágtam rá, és a másik oldalamra fordultam.

Nekem ez nem ment. Múlt időben beszélni róla… Hiszen Key számomra még létezett, ott élt minden gondolatomban, minden pillanatban, amikor magamnál voltam. Árulásnak éreztem volna, ha múlt időbe teszem. Nem akartam elfogadni, hogy vége, nincs többé.

– Áh! – kiáltott fel Minho odakint.

Ez furcsa volt, Minho nem szokott kiabálni, főleg nem úgy, mint akiről éppen most próbálják meg lenyúzni a bőrt. Mindketten éreztük Jonghyunnal, hogy odakint valami szörnyűség történik.

– Maradj mögöttem! – tolt a háta mögé Jonghyun, amikor megközelítettük az ajtót, majd óvatosan kilesett a résen.

Minden pillanat óráknak tűnt a számomra, a szívem a torkomban dobogott, és azon gondolkodtam, miért nem lehet fegyvert tartani Koreában. Egy betörő, vagy még rosszabb, Key gyilkosa ellen vajmi keveset érhetett a kezemben szorongatott rovarirtó.

– Hogy mi? – lépett ki teljesen Jonghyun, és olyan arcot vágott, mintha Medusa szemeibe pillantott volna.

Nem bújhattam meg tovább a szobámban, nem lehetettem gyáva, hiszen akárki is érkezett meg, veszélyt jelentett a barátaimra, és meg kellett védenem őket. Nem veszíthettem el még valakit.

A flakon csörömpölve esett ki a kezemből, amikor megláttam a kapucnija mögé rejtőző alakot, amint meglepő erősséggel nyomja Minhót a falhoz, vékony, hosszú ujjaival letapasztva a száját. Az ajtó hangos zörejjel csapódott be mögötte.

– Ne vond már rám a figyelmet, te barom!

Azt hittem, álmodom. Egyszerre örültem, és féltem. Örültem, hiszen láthatom Keyt, de féltem, hogy fel kell ébrednem ebből az álomból, és minden újra sivár és fájdalmas lesz.

– Taemin… – pillantott rám Key, és eleresztette Minhót. Amikor odafutott hozzám, és szorosan megölelt, nagyon valóságosnak tűnt.

Beszívtam az illatát, megtapogattam a hátát, a nyakába fúrtam a fejem, és élveztem minden egyes pillanatot, amikor úgy tűnt, él.

Key zokogott, az egész teste rázkódott, és ahogy ilyenkor mindig, én vigasztaltam őt. Nem akartam, hogy szomorú legyen. Az álmomban nevetnie kellene, virgonckodni, szórakozni, hiszen sírtam én eleget érte a valóságban.

– Annyira nem akartam ezt tenni veletek – húzódott el, és megtörölte a szemét. Alig látott ki a fekete, homlokába fésült tincseitől. Rá nem jellemző módon, talpig feketében volt.

– De ez hogy lehet? – ocsúdott fel Onew a döbbenetből. – Hiszen te…

– Üljünk le, és mindent elmondok, de figyeljetek, mert nincs sok időm!

Key:

Fel voltam háborodva, hogy a születésnapomon be kell mennem dolgozni. A madam még sosem csinált ilyet korábban, mindig tiszteletben tartotta azt a kevés szabadságomat, amit egy évben kivettem. Őszintén, nem tudott annyit ajánlani, amiért megérte volna parkoló pályára tennem Taemint, és a születésnapi ünneplését.

– Mama, miért kellett hátul jönnöm? – léptem be az irodájába, azonnal megkezdve a hisztit. Érezze csak, hogy elégedetlen vagyok a helyzet állásával.

– Ne hangoskodj, Kibum! – lépett oda hozzám, és elhúzta a függönyöket. – Nagyon figyelj arra, amit mondani fogok!

Így tettem, de továbbra sem értettem, mi értelme az egésznek. Azt mondta, az esti produkciómnál lesz egy olyan rész, amikor a táncosok eltakarnak, és nekem le kell mennem a raktárba, és elbújnom a rekeszek mögé. Csak akkor jöhetek elő, és mehetek ki a hátsó bejáraton, amikor beindul a tűzjelző.

– Mégis milyen műsor ez? Szabaduló-szobás? – forgattam meg a szememet. – Nem lenne egyszerűbb megtartani rendesen, ahogy szoktuk?

– Így lesz, és kész. Időre legyél itt, és csinálj mindent úgy, ahogy mondtam. A tűzjelző után egy fekete autó fog rád várni odakint. Az unokatestvérem vezeti. Ne kérdezz semmit, csak szállj be!

Nem tetszett nekem ez az egész. Túl bonyolult volt, de a madam még sosem hagyott cserben, úgyhogy megbíztam benne. Este a főbejáraton érkeztem meg, gondosan magamra öltöttem a fellépő ruhámat, és vártam, hogy műsorra kerüljek. Egyszerű koreográfia volt, szinte át sem kellett néznem, mégis izgultam a függöny mögött. Mindig izgultam, ez ellen nem tehettem semmit.

A reflektorfények, a tapsolás, az éljenzés, a közönség szeretete feltöltött. A színpad volt az életem, az a hely, ahol önmagam lehetek, és azt tehetem, amit jónak érzek. Imádtam fellépni, szórakoztatni, szabadnak lenni. Alig akartam lemenni, amikor a táncosok ellepték a színpadot, de a madam erre kért, így engedelmeskedtem. Csak azt nem értettem, miért lépett fel a helyemre egy ugyanolyan ruhájú srác.

Furcsa volt ez az egész. Nyugtalanított, valamiért rossz érzésem támadt, ahogy elbújtam a sötét raktárban a rekeszek mögé. Mintha el kellene engem dugni, vagy inkább… Hangos dörrenés rázta meg az épületet, majd beindult a tűzjelző szirénája, és nekem sietnem kellett a hátsó kijárathoz.

Egyre jobban elhatalmasodott rajtam a pánik, kezdtem összerakni a képet, és borzasztóan féltem, hogy valaki más bűnhődött miattam. Az a fiú nem véletlenül hordta az én kosztümömet, bizonyára az volt a feladata, hogy engem helyettesítsen, de az az éles, dörrenő hang… Nagyon reméltem, hogy csak pezsgőt nyitott valaki.

Odakint tényleg várt rám egy fekete autó, és amint bepattantam, a sofőr beletaposott a gázba. Nem kérdeztem semmit, csak összehúztam magam a hátsó ülésen, és reméltem, hogy a bárban minden rendben van. Szerettem volna beszélni a madammal, és válaszokat kapni a kérdéseimre, de jelenleg nem tehettem semmit. Meg kellett várnom, hogy elérkezzen az én időm.

Azt hittem, egy ótvar, lepukkant motelbe fog elvinni a madam vézna unokatestvére, de ehelyett egy négycsillagos szállodában kaptam szobát. Nem szabadott elhagynom a helyet, valamilyen béna álnevet kellett használnom, és kaptam egy mobilt is, ami nem csak, hogy nyomógombos volt, de még pénz sem volt rajta.

Majdnem hajnalig kellett várnom, hogy megcsörrenjen a készülék, és a madam elmesélje, pontosan mi is történt az este.

Mindenre számítottam, csak arra nem, amit mondott.

– Valakik holtan akarnak látni téged. Lefizették a főnököt, hogy tartsa a száját, és intézze úgy, hogy aznap ott legyél a színpadon. Nem sokat tudok én se, de valami gazdag gyerekről van szó, aki a bárba jár, és felszedett téged, a szülei viszont nem nézik jó szemmel ezt a dolgot. Gondolom el akartak hallgattatni, mielőtt még zsarolni kezded.

– De én sosem kavartam senkivel a bárból! – kértem ki magamnak. Nálam ez elvi kérdés volt, a munkát nem keverjük a magánélettel.

– Én ezt hallottam.

– És az a fiú… Aki az én ruhámban ment fel a színpadra…

– Jobb, ha nem tudsz mindent, Kibumie.

Sejtettem. Éreztem, hogy ő halt meg helyettem, és ezért bűnösnek éreztem magam. Hiszen mivel lehettem én értékesebb, mint ő. Senki nem érdemelte meg, hogy lelőjék. Ugyannyira volt ez az én bűnöm, mint a madamé, aki a helyemre tette. Közösen voltunk a gyilkosai.

Napokig nem tudtam ezt feldolgozni. Ott ültem a szobában, próbáltam megszokni a feketére festett hajamat, és azon merengetem, megérdemlem-e, hogy éljek. Erősen elgondolkodtam rajta, hogy véget vetek mindennek, hiszen úgyis azt hiszik, hogy meghaltam, de aztán eszembe jutottam a barátaim, és inkább nem csináltam semmi butaságot. A poklok poklát élhették meg, hiszen azt hitték, meghaltam, és ismertem Taemint annyira, hogy tudjam, belerokkan. A saját bőrömmel játszottam, a madam minden tervét úgy dobhattam a kukába, ahogy van, de látnom kellett Taemint. Meg kellett nyugtatnom, hogy élek.

Jonghyun:

– És a rendőrség? A kórház? A szüleid? Velük mi van? – tette fel azokat a kérdéseket Onew, amiket én akartam.

Hihetetlen volt, amit Key mondott, de logikus, és belőle mindent kinéztem. Vele folyton olyan dolgok történtek, amik közel sem hétköznapiak, úgyhogy inkább nem kételkedtem. Bármi is történt valójában, akármi is van a háttérben, az nem számít, mert Key él, és csak ez a lényeg.

– A rendőrség csak kamu, a kórházban a srác a saját nevén szerepelt, a szüleim pedig semmit nem tudnak az egészről. Remélem, ti sem hívtátok fel őket.

– Nem mertük – vallottam be. – Nem tudtuk, hogyan mondhatnánk ezt el.

– Akkor jó. Nekik erről nem kell tudniuk semmit. Most egy ideig el kell tűnnöm, amíg megnyugodnak a kedélyek. Megadom a hotel címét, ahol vagyok, de csak és kizárólag akkor jöjjetek oda, ha élethalál kérdés van.

Nem féltem attól, hogy bárki is odamenne. Ez egy komoly ügy volt, valaki meghalt, és nem sokon múlott, hogy Key megússza. Nem keverhettük bajba, ki kellett tartanunk mellette, és ilyen távolságból vigyázni rá.

Hatalmas megkönnyebbülés volt látni, hogy a körülményekhez képest jól van. Nem mosolygott, nem hülyéskedett, és hihetetlenül aggódott Taeminért, de nem láttam rajta önvádat, ürességet, és ijesztő szomorúságot. Bíztam benne, hogy kibírja a bezártságot, és nem tesz semmi meggondolatlanságot.

Ahogy teltek a napok, és lassan másfél hét telt el az ominózus este óta, egyre biztosabbá vált, hogy Taeminnel valami nem stimmel. Folyton arról beszélt, hogy Keyt látja álmában, aki él, és csak a maffia elől kellett elmenekülnie, és teljesen a gyógyszerek rabjává vált. Szépen lassan mindenkinek leesett, hogy Taemin nem fogta fel, hogy Key valóban túlélte azt az estét, és azt hiszi, csak a képzelete játszik vele. Fogalmam sem volt, mit kellene tennünk azért, hogy jobban legyen.

Bármikor gond akadt Taeminnel, mindig Key volt az, aki vigyázott rá, és megnyugtatta, mi valamiért nem tudtunk elég erősen hatni rá. Keynek azonban nem szólhattunk, hiszen rejtőzködnie kellett, de amikor megláttam Taemin csuklóján az első vágás nyomát, tudtam, hogy nem várhatunk tovább.

Nagy rizikót vállaltam azzal, hogy felkeresem, és próbáltam a lehető legláthatatlanabb üzemmódban megközelíteni a hotelt. Egészen pontosan rakodós fiúnak álcáztam magam, és segítettem a valódiaknak felcipelni egy hatalmas, súlyos szőnyeget az emeletre. Onnan már csak el kellett mennem Key szobájához, és rávenni, hogy nyissa ki nekem az ajtót.

Key:

A bezártság paranoiássá tett. Minden zörejtől, minden zajtól megijedtem, és alig tudtam aludni. Ha becsuktam a szemem, azt láttam, hogy a színpadon állok, majd a függöny mögött összeakad a tekintetem az engem helyettesítő fiúval. A szemében mindig mást láttam. Egyszer szomorúságot, egyszer beletörődést, máskor örömet és bíztatást. Fogalmam sem volt róla, hogy tudta-e mi vár rá, vagy egyszerűen csak a színpadon akart lenni, és az álma okozta a vesztét.

Amikor leesett egy flakon a fürdőszobában, úgy közelítettem meg az esernyőmmel, mintha minimum egy szamuráj kard lenne a segítségemre, és úgy megijedtem a saját tükörképemtől, hogy majdnem felsikoltottam. Egyre rosszabbul viseltem a bezártságot, és ezen cseppet sem segített, hogy még az információtól is megfosztottak. Tudni akartam, hogy vannak a barátaim, és főleg Taemin.

Majdnem szívrohamot kaptam, amikor valaki bekopogott. Nem rendeltem ételt, nem kértem takarítást, és vendéget sem vártam. A madam megmondta, hogy nem fog látogatni, mert nem akarja rám irányítani a figyelmet. Két opció maradt csupán. Vagy Taemin az, vagy az orrvadászok.

Nagyon óvatosan hajtottam a fülemet az ajtóhoz, a filmekben elégszer láttam már, hogy képesek átlőni rajta, és úgy füleltem, mint egy kisegér.

– Key, én vagyok az, Jonghyun – hallottam meg egy fojtott hangot, és azonnal kitártam az ajtót.

Olyan erővel húztam be, hogy majdnem rám esett, de sietnem kellett, nehogy valaki észrevegye. Jonghyun meglepetten nézett rám, talán nem nézte ki belőlem, hogy ilyen erős vagyok, és úgy ölelt, hogy abba egészen belepirultam. Az erős karjai körbefogtak, az érintéséből szeretet és törődés érződött, én pedig nem tudtam tovább tartani magam. Úgy zokogtam a vállán, mint egy gyerek, de jól esett kiadni magamból azt a sok feszültséget, ami felgyűlt, és amikor elengedtem, halványan, de tudtam mosolyogni.

– Miért vagy itt?

– Taeminről van szó.

Aggasztott, amit mesélt, féltem, hogy Taemin ezt fogja tenni. Már az is a padlóra küldte, amikor Minho szakított vele, el sem tudtam képzelni, mit érezhetett akkor, amikor a madam azt hazudta nekik, hogy meghaltam. Szerettem volna Taemin mellett lenni, vigaszt nyújtani neki, megerősíteni abban, hogy élek, és megvédeni minden káros gondolattól, ami veszélyezteti.

– Nem fog örülni neki, de próbáljátok meg elvinni egy orvoshoz. Én most nem lehetek mellette, de így nem maradhat tovább. Ártani fog magának, súlyosabban, mint most. Mellette kell lennetek, és vigyázni rá. Ha már biztonságban leszek, majd én átveszem a terhet.

Sosem volt nekem teher Taemin óvása, de tudtam, hogy nekik talán az. Mind jó barátok voltunk – leszámítva talán Minhót és engem –, de Taemint sosem értette meg senki úgy, mint én. Nagyon zárkózott volt, sok időmbe telt, hogy lehántsam róla a burkot, cserébe viszont mindent megosztott velem. A többiek nem ismerték az igazi Taemint, nem látták a gondolatait, nem tapasztalták a szeretetét és a szomorúságát, így biztosra vettem, hogy most, hogy rossz bőrben van, a többieknek igen is teher róla gondoskodni.

– Mellette leszek – biztosított Jonghyun.

Pont ezért vonzott úgy magához. Jonghyunban meg lehetett bízni, ő mindig erős volt és határozott. Persze, tetszett a külseje is, hiszen pont az esetem a férfias teste, a nyílt, lobogó tekintete, a széles mosolya, a vonásainak tisztasága. A vonzódásom viszont igazán a személyiségére irányult. Ha ez valaha lehetséges lenne, úgy gondoltam, Jonghyun olyan párom lehetne, akiben megbízhatok, és aki mellett én is egy kis időre lehetek gyenge.

– Vigyázz magadra! – öleltem meg szorosan, és amint becsukódott mögötte az ajtó, töltöttem egy pohár vizet magamnak.

Jó volt látni, feldobott, hogy nem vagyok egyedül, és habár rossz híreket hozott, ez is több volt, mint a semmi. Régebben akadt olyan, hogy valóságshowkat néztem a tévében, és sosem értettem, miért szenvednek annyira a résztvevők. Hiszen luxusvillában élnek, és mindent megkapnak, amit csak akarnak, de most már megértettem, milyen a tudat, hogy be vagy zárva, és odakint zajlik az élet, csak a te világod mozdulatlan.

– Mit hagytál itt? – nyitottam ajtót könnyelműen, mert Jonghyun mindig ottfelejtett valahol egy kulcsot, fülhallgatót, akár még a telefonját is.

Az ajtó túloldalán azonban nem Jonghyun állt, hanem három feketébe öltözött fickó, és túl későn csaptam rájuk az ajtót. Az egyik erősen nekem lökte a falapot, amitől elvesztettem az egyensúlyomat, és seggre ültem. Tudtam, hogy ezek azért vannak itt, hogy megöljenek, így kúszva menekültem a fürdőszoba irányába, de megragadták a lábamat, és nemsokára kétlábra kényszerítettek. A fegyver csöve fájdalmasan fúródott a bordámba.

– Most lemegyünk, és te együttműködő leszel – közölte a fegyveres, és elküldte a társait, hogy biztosítsák a terepet.

Zakatolt az agyam, hogyan lóghatnék meg, vagy adhatnék jelet a környezetemnek, hogy bajban vagyok, de a fegyver jelenléte eléggé meggyőző volt ahhoz, hogy ne próbálkozzak. Ráadásul simán lelőhettek volna a szobában is, az, hogy magukkal vittek, azt jelentette, akarnak tőlem valamit.

A fekete, sötétített ablakú limuzin nagyon impozáns volt, de cseppet sem akartam beszállni. A fegyveres alak ráadásul úgy lökött be, mintha egy rossz kutya lennék, aki odaszart a kedvenc fotelébe. Szinte még be sem szállt, de az autó már elindult.

– Kim Kibum – szólalt meg egy mély hang a vezetői részről. Nem láttam se a sofőrt, sem azt, aki beszélt hozzám, egy fekete, központi vezérlésű fal választott el tőle. – Bocsánatot kell kérnem tőled. Történt egy kis félreértés.

– Valóban? – adtam a nyugodtat. Belül remegtem, és legszívesebben kiugrottam volna az ablakon, de nem mutathattam meg nekik, hogy félek.

– Majdnem megöltünk, pedig te nem tettél semmit. Ez nagy hiba volt. Elnézést kérünk.

– És akkor már mehetek is? – próbálkoztam. Nem érdekelt, hogy sajnálják, igazából az sem, hogy miért akartak megölni, csak azt akartam, hogy békén hagyjanak.

– Sajnos ez lehetetlen. Te most olyan vagy, mint egy szemtanú. Az ilyeneket el szoktuk hallgattatni.

A vigyázóm fegyverére tévedt a tekintetem, de még csak ki sem volt biztosítva. Úgy tűnt, nem szándékozik használni, csak megfélemlített vele. A pasas harmincas lehetett, markáns arccal, komoly ábrázattal, és dagadó izmokkal. Egész jól nézett ki.

– Ha meg akarna ölni, már megtehette volna – játszottam nyílt lapokkal. – Valami mást akar tőlem.

– Vág az eszed, kölyök! – nevetett fel a hang. A kiejtéséből, a hanglejtéséből és abból, amilyen szavakat használt, idősebb lehetett. Mondjuk annyi, mint a nagypapám. – Munkát ajánlok neked.

– És ha visszautasítom?

– Azt nem teheted. Akkor sajnos meg kell halnod. Ezt egyikünk sem szeretné.

Szuper, tehát nem volt választásom. Próbáltam pozitívan látni a helyzetet. Egy maffiózó munkát ajánl nekem, ami bizonyára sok pénzzel jár, és talán csak annyi a feladatom, hogy tégla legyek a szórakozóhelyen. Reméltem, hogy csak ennyit néz ki belőlem.

– Mit kellene tennem?

– Először is, kapsz egy tetoválást. Egészen aprócska, nem fog fájni. Tekints rá úgy, mint egy arany kötelékre, ami hozzánk fűz.

Féltem, hogy ez a kötél meg fog egyszer fojtani. Olyan lesz, mint egy pók hálója, amiben minél jobban kapálózol, annál inkább beleragadsz. Nem akartam a részese lenni ennek a szervezetnek, nem akartam segíteni őket, és őszintén, a pénzük sem kellett, de nem tehettem mást. Ki kellett hoznom belőle a legjobbat. Taeminért és magamért.