Link (A szerzőnek szánt kommenteket az ő oldalára írjátok, hiszen az ő munkája)
A világban mindig egyensúlyban van a jó és a rossz. Még ha az emberek nem is tudják, de így van Viszont ez nem rajtuk múlik. Bármennyi ember is él a Földön sosem lesz ugyanannyi bűnös és ártatlan. Ezért van szükség rájuk, az angyalokra.
Mindenki ismeri a mesét, hogy az angyalok az Isten szolgálói, akik a világ békességéért küzdenek. Azonban arról senki sem beszél, hogy nem csak Istennek vannak angyalai. Ahogy Istennek is van mása a Sátán képében, úgy az angyalok árnyékaiként élnek ők is, bár nincs külön nevük. Ők is angyalok, csak a feladatuk más.
Az angyal szó ebben a világban két lényt jelent: léteznek az Biancok, ő a jó képviselői, fehér szárnyú angyalok, kik az ártatlanok lelkét segítik a túlvilágra, és léteznek a Noirok, akiknek szárnyát fekete toll díszíti és a kárhozatra ítélteket pusztítják el. A Biancok és a Noirok a kezdetektől fogva együtt, párokban viselték gondját az emberiségnek. Ők a béke igazi fenntartói. Mindkét nem angyal, de Isten sosem szerette őket ugyanúgy. Nem tudni miért, de Isten a Biancoknak örök életet adott, azonban a Noirok lelke kárhozatra van ítélve.
- Ilyenkor mindig meghasad a szívem – suttogta Jungkook.
Egy tömbház tetőjén állt, kivont hófehér tollaival óvta magát a fenti széltől, míg lepillantott az utcára. Yoongi épp egy kárhozott lelket pusztított el.
Az áldozat egy középkorú férfi volt, évek óta alkoholista, és nem egyszer bántalmazta a családját is. Egy autó ütötte el, mikor egy beláthatatlan kanyarból az úttestre lépett. Esélye sem volt. Teste ott hevert a padkánál, lelke kiszabadult az összeroncsolódott hullából és kívülről szemlélte önmagát, mikor megjelent Yoongi, Jungkook partnere, egy Noir.
- Már rég nem élsz – szólalt meg Yoongi a férfi mögött. – Mit akarsz még? Innen már csak egy út van előtted.
A férfi megfordult és remegő, ijedt tekintettel meredt a fekete szárnyú, szőke angyalra.
- De… a családom… - nyöszörögte.
- Ígérem boldogok – jelentette ki.
- Még látni akarom őket! – ordított.
- Már nem tudsz mit tenni. Halott vagy, nem létezel.
- Nem! Ez nem lehet!
Yoongi megragadta a vállát, majd erőszakosan az úttest felé fordította.
- Látod ott? – mutatott a vérfoltos útra. – Látod, ahogy behúzzák azt a fekete hullazsákot? – a férfi bólintott. – Te fekszel benne.
A férfi hebegni kezdett, arca elvörösödött, lélekteste remegett, könnyei záporoztak.
- Nem lehet…
Yoongi megelégelte. Mindig is türelmes volt, de ez már sok volt neki. Noir volt, a bűnösök angyala, mégis elmondhatatlanul gyűlölte őket. Bár szárnyai sötétek voltak, ahogy elrendeltetett sorsa is, lelke mégis oly tiszta volt, akár egy Biancoé.
Ismét szembefordította magával a férfit, majd jobb kezét az áldozat szívére, bal kezét a homlokára nyomta. Yoongi lehunyta szemeit és elmormolta az igét.
- In inferno sunt, exspectantes reus!
Hirtelen fekete köd jelent meg körülötte, mely a pokol tüzével járt. Az áldozat torkából vérfagyasztó sikoly szakadt fel, ahogy az alvilági lángok hamuvá égették kárhozott testét.
- Porból lettél, porrá leszel – suttogta Yoongi, majd az útra emelte szemeit, ahol a sokkos állapotban lévő sofőrt elkísérték a rendőrök. – Ne félj halandó, te megszabadítottad a világot még egy démontól – motyogta, majd felpillantott a mögötte lévő háztömbre, ahol azonnal észrevette Jungkook alakját.
Maga mögött hagyta az áldozatot, a helyszínt, és néhány óvatos mozdulattal felrepült partnere mellé a tetőre.
- Szép munka – paskolta meg Jungkook a vállát.
- Menjünk – morogta Yoongi az orra alatt. – Elfáradtam – és meg sem várta a fiatalabb fiú válaszát, már el is tűnt.
Yoongi és Jungkook szinte a kezdetektől fogva partnerek voltak. Jungkook fiatal volt még, amikor az idősebb és tapasztaltabb Noir mellé került. Yoongi nem bánta, türelmesen nevelgette a gyermek Biancot az életre, a feladataira. Együtt indultak el az úton és Jungkook úgy tervezte, örökké így is lesz. Milyen szép ábránd. Kár, hogy Isten átka a Noirokon széttépte az álomképeket.
- Fáradt vagy? – kérdezte Jungkook, ahogy átlépte a kis padlástéri lakásuk küszöbét.
Yoongi már rég otthon volt, a sarki tűzhelynél teát főzött magának. A közös lakásuk, ami inkább volt egy lyuk, mintsem lakás évtizedek múltán is pont olyan volt, mint mikor beköltöztek. Elhagyatott, poros, sötét kis kégli, apró ablakokkal, nyikorgó zsalugáterekkel. A berendezés is csekély volt, csak egy ágy, szekrény, tűzhely és egy kis elszeparált fürdőszoba egy régi káddal.
- Kicsit – motyogta Yoongi, majd megfordult és Jungkook kezébe nyomott egy bögrét. – Idd meg!
- Köszönöm – suttogta, ahogy elvette és egy apró puszit hintett a szőke Noir homlokára.
- Mindig ezt csinálod – zsörtölődött.
Jungkook összeráncolta a homlokát, letette a bögrét a mosogató szélére, és egy gyors mozdulattal elkapta a zsémbes angyalt a derekánál fogva.
- Te meg mit művelsz? – kiáltott fel. – Nem látod, hogy forró tea van a kezemben?
- Óvatos voltam – nevetett.
- Engedj el – ficánkolt a fiatalabb fiú karjai közt. – Jungkook, engedj el!
- De ha elengedlek, akkor nem hagyod.
- Mit? – kapta fel rá a fejét.
- Ezt! – és azonnal ajkaira tapadt.
Yoongi szemei kigúvadtak, majd amikor Jungkook még hevesebben és erőszakosabban csókolta és ölelte magához, lehunyta ébenfekete szemeit és beletörődött, hogy a fiatalabb karjai közül nem szabadulhat. Inkább vakon lerakta a bögrét valahova a pultra, majd szabad karjait Jungkook nyaka köré fonta és óvatosan hozzásimult a Bianco széles mellkasához. Ajkaik perzselve égették egymást, talán a pokol tüze köztük is fellángolt, hiszen a patyolat lelkű angyalok épp a bűn csábításában ölelték egymást szenvedélyesen, mégis talán ártatlanul.
Jungkook csintalan ujjai Yoongi pólója alá tévedtek, itt-ott szemérmetlenül végigkarcolta az idősebb Noir tejfehér bőrét, mire az egy halk nyöszörgéssel elvált ajkaitól. De Jungkook nem hagyta annyiban. Míg Yoongi pihegett, ő óvatlanul visszatért ajkaihoz, melyek ijedten nyíltak szét, a fiatal fiú pedig egy percet sem habozott, nyelvét partnere párnácskájával fonta össze, míg az kelletlenül nyöszörgött fürge ujjai és lángoló szenvedélye alatt.
- Eh-elég! – tolta el megától nagy nehezen a fiút.
Jungkook egy lépést hátrált, kézfejével letörölte ajkait és kérdőn meredt az idősebbre.
- Miért? – zihálta. – Azt hittem élvezed.
Yoongi lesütötte szemeit, fejét is lehajtotta, hogy szőke tincsei arcába hulljanak, eltakarva a hamvas pírt.
- Yoongi – lépett hozzá Jungkook. – Kérlek, adj egy esélyt – fonta köré óvatosan karjait.
Yoongi csak állt, hagyta, hogy a fiú ismét ölelésbe vonja, hagyta, hogy azok a kezek ismét szorosan körülfogják.
- Yoongi – suttogta hallkan a fülébe. – Kérlek.
Akárcsak a bűnbe csábító kígyónak, neki is olyan hangja volt. Pedig ő volt Isten küldöttje, a tiszta lelkű Bianco. Mégis, Yoongiért bármit megtett volna, bármit, hogy még egy kicsit vele legyen.
- Yoongi – ismételte el még egyszer csábító hangján.
Yoongi közelebb bújt hozzá és homlokát vállához nyomta, míg esetlenül dőlt testéhez. Jungkook már azt hitte célba ért, de mire ismét belekezdhetett volna a játékba, egy csontig hatóló, mély frekvencia rázta meg összefonódott testüket. Yoongi azonnal felkapta a fejét.
- Mennem kell! – kiáltotta és már az ablaknál járt, amikor Jungkook visszarántotta.
- Ne menj! – szorította meg a Noir vékony csuklóját. – Hát nem érted, miért fáradsz? Közel… nagyon közel van.
- Lehet, de még bírom. És a lelkeknek szükségük van rám.
- Nekem is!
- Te nem változol lidérccé, ha egy Noir nem küldi el a lelked a pokolba!
- De te elkárhozol!
Valóban. A Noirok feladata a bűnös lelkek átsegítése a purgatóriumba vagy a pokolba, hiszen ha egy kárhozott lélek túl sokáig bolyong az élők világában, a bűnei felemésztik, és pusztító lidérccé változik, aki már az élőket fenyegeti. A Noirok így védelmezik az embereket, azonban minél több lelket mentenek meg, annál több bűn nehezedik rájuk, míg végül azok teljesen felemésztik őket. Így halnak meg a Noirok, ez Isten büntetése.
- Majd jövök! – lépett ki a párkányra Yoongi, kitárta szénfekete szárnyait és eltűnt a város felett.
Jungkook egyedül maradt. Lehajtott fejjel visszalépett az ablaktól és türelmes gyerek módjára várt. De meddig? Jungkook már rég észrevette, hogy Yoongi egyre rosszabb állapotban van. Sokat aludt, nyűgös volt, a figyelme lankadt és a türelme is igencsak véges volt már. Bőre is sápadt fényt öltött, arca beesett, étvágya nem volt, bordái minden egyes nap után egyre jobban kidomborodtak. Haldoklott, és ezt ő is tudta.
- In inferno sunt, exspectantes reus! – a pokol tüze fellángolt, az áldozat lelke a túlvilágba került. – Porból lettél, porrá leszel.
A lélek hamvait a szél vitte messze. Teste már rég nem volt ott, az áldozat kórházban hunyt el, maradványai már a sírkertben leltek nyugalomra. Csak lelke maradt hátra, az édesanyját kereste, de sajnos soha nem lelte meg.
Yoongi fáradt szemekkel meredt maga elé a kórház épületére. Az ablakokon át látta az orvosokat, a betegeket, ahogy ide-oda tologatják őket, a nővérek járták a szobákat és igyekeztek mindenkinek visszaadni az egészségét.
- Ha ember lennék, itt meggyógyítanának – motyogta maga elé.
Ő is érezte a vég közeledtét, érezte, hogy az ereje csökken, hogy a lelke lassan elhagyja őt. Félt, még nem akart meghalni. Yoongi még élni akart, mert félt. Félt, hogy mi lesz Jungkookkal nélküle. Sosem mondta ki, valamiért ő nem volt a szavak angyala, de szerette a fiatalabbat, teljes szívéből. Partnere volt, mint Noirnak Biancoja, és mint érző lénynek szerelme. De Isten őt sem kegyelmezte és a keserű sors közel járt.
- Nem tudom mi lenne jobb: még pár évig így szenvedni, vagy most, hirtelen eltűnni – gondolta, de inkább nem ragozta túl és hazament.
Jungkook az ágy szélén ülve várta. Mikor Yoongi átlépte a küszöböt, azonnal felkapta a fejét és megiramodott. Karjaiba zárta, de az idősebb nem ölelte vissza. Csak megpaskolta a vállát és kibújt karjai közül.
- Megyek aludni – mondta, majd elindult az ágy felé.
- Jól vagy? – szólt utána Jungkook.
- Jól – bújt be a takaró alá. – Csak kicsit fáradt vagyok.
Fáradt. Jungkook sóhajtott egyet és az ágyhoz lépett. Yoongi addigra már rég aludt. A fiatal fiú leguggolt, kisimította szerelme szeméből a kósza tincsetek, majd egy apró csókot hintett homlokára.
- Kérlek, ne hagyj magamra – suttogta.
Aznap éjjel Jungkook későn bújt ágyba. Befeküdt Yoongi mellé, aki azóta fel sem ébredt, csak egyik oldaláról átfordult a másikra. Jungkook hátulról átölelte, ahogy minden éjjel, majd a párnára hajtotta a fejét és elszenderedett.
Jungkook aznap nem aludt jól. Végig csak forgolódott, nem találta helyét az ágyban és rémképek szállingóztak lelki szemei előtt. Aztán hajnalban felriadt. A hely mellette kihűlt, Yoongi eltűnt. Eltűnt, és nem maradt más hátra, csak egy halom lehullt, megtépázott fekete toll.
Azonnal felkelt, felöltözött és lesietett az utcára, ahol még a halovány utcai lámpák világították meg a magányos utakat. Ember se kószált a környéken, csak néhány kóbor állat szeme csillant meg az éjszakában. A feltámadt szél átsüvített a házak közt, és míg Jungkook fejvesztve kereste párját, egyre baljósabbá vált a hajnal.
- Hova tűntél? – motyogta maga előtt. – Hova tűntél azzal a testtel?
A testtel, ami többé már nem angyal, nem ember, puszta lélek, mégis még él és mozog. És azonnal rájött, csak egy ilyen hely létezett: a templom a város szélén.
Jungkook rohanni akart, de azzal sosem ért volna oda. Szárnyait kibontotta és sebtén az éjjeli város felett a külvárosi negyed felé suhant, oda, ahol egy régi templom tornya mutatott az ég felé, melynek tetején egy kereszt csillogott a telihold fényében.
Az öreg kőlépcsőn ért földet, a templomkapu előtt. Habozás nélkül megragadta a rozsdás kilincset és nagy lendülettel belépett a szentélybe. Orrát megcsapta a dohos illat, és a kőfalak hidege. Összehúzta magán a kabátját és bizonytalanul indult előre.
- Yoongi! Yoongi merre vagy?
Gyorsan szedte lábait, ahogy haladt a főhajó felé. Egyre közelebb járt, érezte, amikor sötét köd lepte el a teret. Tudta mi ez, tudta mi történik, és ahogy próbált kiszabadulni a sötétségből, megpillantotta Yoongit az oltárra borulva.
- Yoongi! Yoongi!
Azonnal odarohant, karjai közé vette eszméletlen lényét, és magához ölelve letérdelt vele az oltár elé.
- Ébredj! Yoongi ébredj! – rázta fel óvatosan. – Gyere, tűnjünk el innen! Yoongi!
- Jungkook… - nyitotta ki halovány szemeit és a fiú karjára simított. – Fuss, menekülj innen, különben te is…
- Hogy hagyhatnálak itt? – patakzottak könnyei.
- Jungkook, én nem mehetek veled… - nyöszörögte. – Az én időm lejárt.
Jungkook könnyes szemekkel meredt rá. Ő még nem adta fel, nem akarta!
- A Noirok nem pusztulnak el – folytatta. – A pokol kapujának őrzői leszünk.
A Noirok, akik megszabadítják a lelkeket az örök szenvedéstől, az ő sorsuk, hogy démonokká váljanak, és együtt bukjanak alá a bűnös lelkekkel. Szomorú vég, örök büntetés. Ez a Noirok keserű életének vége.
- Miért… Miért csak a Noiroknak kell szenvedni? – sírt fel Jungkook, miközben kedvese lélekfoszlányait ölelte magához.
- Sajnálom Jungkook – nyúlt fel halvány karjával, hogy szerelme könnyes arcára simítson. – Már korábban el kellett volna, hogy hagyjalak, de még egy kicsit veled akartam lenni.
- Miért? – ölelte magához szorosan. – Te csak azt tetted, amit kellett! Miért kell a pokolra jutnod? Angyal vagy, aki a lelkeken segített! Miért? Istenem, mit tettél? – kapta fel a fejét az oltár feletti freskóra. – Miért kell így szenvednünk a nyomorult emberekért?
- Jungkook, ne – suttogta. – Ne mondj ilyet, különben te is a pokolra jutsz.
- Akkor mit tegyek? – kiáltott fel. – Nem akarok elszakadni tőled! – összeszorított szemei alól záporoztak a könnyek. – Szeretlek. Szeretlek!
- Jungkook – mosolygott fel rá erőtlenül. – Annyira boldog vagyok. Én is sze-!
És a sötét köd ismét megjelent, beburkolta Yoongi gyönge lélektestét.
- Ne, Yoongi! – kiáltott fel Jungkook, de mindhiába. Még mielőtt egy végső búcsút inthetett volna, a pokol tüze magával ragadta szerelmét, párját.
A köd aztán hamar eloszlott, por sem maradt utána, lelkét elragadta a tűz, s az alvilágba száműzte. És Jungkook ott maradt egyedül, ott térdelt az oltár előtt, az Isten házában, könnyáztatta arccal, sajgó szívvel, üres lélekkel. Csak csend maradt, üresség, némaság.
- Ne… - tért magához. – Ne! Yoongi! Könyörgöm! – hulltak ismét a könnyek. – Könyörgöm neked, ne vedd el tőlem őt! Ne tedd ezt! – borult sírva az oltárra.
Egy élet Yoongi nélkül… nem akarta. Nem akart egyedül lenni, nem akart új partnert. Nem akarta ezt az életet. Ő csak viszont akarta látni Yoongit, semmi többet ne kért.
- Hajlandó vagy lemondani a szárnyaidról? – szólalt meg fentről egy hang. – Cserébe az ő életéért.
Jungkook szemei azonnal felcsillantak, felemelte fejét, és a rózsaablakra meredt, melyen besütött a nap első sugara.
- Te vagy Isten? – suttogta.
- Kívánj!
Jungkook feltérdelt, két tenyerét összeérintette, szemeit lehunyta, kitárta hófehér szárnyait és imádkozni kezdett.
- Könyörgöm, én csak annyit kérek…
Szárnyai lebegni kezdtek, szűzfehér tollai lehulltak, ereje elhagyta testét. Felpillantott a fény felé; emberré lett.
- Szárnyaidért cserébe, ő újjászületett, mint ember, s most már te is emberként éld életed, de életed nem örök, egy nap véget ér, s akkor majd az én kapum előtt állsz, vagy a pokolban kárhoztatsz el – ez volt Isten utolsó szava.
Jungkook mögött megnyikordult a templom ajtaja. Ahogy az kinyílt, ott állt ő, teljes alakjában.
- Köszönöm Istenem! – suttogta Jungkook, majd lassan felkelt és elindult a szőke, hófehérbőrű férfi felé.
Az idősebb épp a gyertyákat nézegette, a piros mécseseket. Csak akkor vette észre Jungkookot, amikor az közvetlen mögé ért.
- Gyújtanál egyet? – hajolt át a válla felett.
- Talán. Nem tudom, nem is emlékszem miért jöttem ide – nevetett fel zavartan. – E-egyébként a nevem Min Yoongi, örülök a találkozásnak.
Jungkook egy pillanatra megszeppent. Yoongi nem emlékezett semmire. Se a múltjára, se rá. Persze, hiszen akkor angyal volt, most pedig ember.
- Jeon Jungkook – nyújtotta a kezét mosolyogva.
- Jungkook – ejtette ki a fiatalabb nevét. – Ismerősen cseng – mosolyodott el ő is.
- Gyere, gyújtsunk egy gyertyát – nyúlt egy mécsesért Jungkook. – Aztán ha van kedved, körbevezetlek a környéken. Mit szólsz?
Yoongi bólogatott. Jungkook kivett két mécsest, fogott egy gyufát és meggyújtotta az övét, majd átadta a gyufát Yoonginak, aki lángra lobbantotta a sajátját. A mécsesek lángja táncolt az ajtón beszűrődő huzat miatt, de egyik sem aludt el. Pár percig még bámulták a gyertyákat, ébenfekete szemeikben megcsillant a láng, majd otthagyták őket és kiléptek a templom kapuján.
Yoongi zsebre vágta remegő kezeit, és szorosan Jungkook mellett lépkedve igyekezett tartani a magasabb fiú tempóját.
- Tudod lehet, hogy butaságnak hangzik – kezdett bele Yoongi. – De olyan, mintha már találkoztunk volna.
- Lehet – mosolygott le a szőkére Jungkook. – Talán egy másik életben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése