Link (A szerzőnek szánt kommenteket az ő oldalára írjátok, hiszen az ő munkája)
Az esti némaságban, a vidéki semmiségben egy kóbor vonat vágtatott át a kihalt tájon. Az éj sötét leple alatt, a telihold fénye megvilágította az öreg mozdonyt, a kocsikat, melyeknek ablakaiból itt-ott felcsillant a kabinok lámpáinak halovány fénye. A vonat száguldott és a ligetek után eltűnt a sűrű erdő fekete fái közt.
A vonat robaja és irdaltan rázkódó mozgása már-már fejfájással sújtotta a fiatal fiút. Ott ült bent egyedül a négyszemélyes kabinban. A vörös bársonyülések és a fa berakások rusztikus hatást keltettek, sőt még a gyér halogén izzó is a múlt találmánya volt. A fiú előtti ülések szabadok voltak, egymaga bérelte a fülkét. A csomagját felpakolta a szemben lévő ülésre, holott volt fent csomagtartó. Valójában nem egy tahó kölyök volt, csak azt nem érte fel, azt pedig nem szerette volna, hogy a lába alatt akadékoskodjon.
A fülke ajtaja csukva volt, nem akarta hallani a szomszédok zajos beszélgetését, nevetését, valamint a kalauz hervasztó hangját, valahányszor a felszálló utasokat kereste. Ő a némaságot szerette, és csak arra volt szüksége, de ezúttal ez nem adatott meg számára. Bár az ajtó csukva volt, így is hallotta az átszűrődő vihogást és a kalauz robosztus lépteit.
Jimin az ablak keskeny párkányára könyökölt és bámult kifelé a foltos, koszos ablakon. A kinti világot akarta látni, de a benti fény miatt, csak saját mása jelent meg az üvegen: beesett arca, kómás szemei, unott tekintete. Nem túl szép látvány, inkább a külvilágot szerette volna szemlélni, de egyelőre beérte ezzel is. Legalább végre látta, mennyire is meggyötörték az elmúlt hét eseményei.
- Uram, ön mutatta már a jegyét? – nyitott be az öreg, pocakos, bajszos kalauz.
- Mutattam – válaszolt szűkszavúan.
A kalauz megemelte a kalapját és távozni készült, de Jimin megállította.
- Kérem, leoltaná a lámpát? Zavarja a szemeimet a pislákolása.
- Elromlott? – nézett fel az említett izzóra az úr. – Én nem látom, hogy villogna.
- A migrén kerülget tőle. Kérem!
A kalauz nem szólt, az ajtó feletti kapcsolóhoz nyúlt, az kattant egy nagyot és a kis kabint elborította a sötétség.
- Köszönöm – szólt Jimin, a kalauz pedig távozott.
A fiú ismét visszakönyökölt az ablakpárkányra és végre láthatta az elsuhanó fákat, bokrokat, fent az égen a fénylő csillagokat és a duzzadó teliholdat. Minden olyan csendes, idilli volt, olyan nyugodt. Valóban, bár hideg, de szélcsendes éjszaka volt; sehol egy kósza felhő, vagy süvítő szélvihar.
Igen, kint minden nyugodt és békés volt. Jimin is ezt mutatta; fáradt arcáról a békesség lágy vonalai tekintettek vissza. Milyen kár, hogy belül, a szíve mélyén közel sem volt ekkora csendesség. Bár szíve nem zakatolt úgy, mint a vonat, sőt, talán lassabban is vert, mint kellett volna, elméje zavart volt, ahogy lelke is.
De ő nem akart rá gondolni. Felkapcsolta a feje felett lévő kis lámpácskát, elővette a fekete hátizsákjából a barna kapcsosfüzetét, ujjai közé fogta a rácsíptetett tollat, keresett egy üres oldalt és írni kezdett. Jimin médiaszakos hallgató volt a Yonsei egyetemen, újságírónak tanult. Mindig is szeretett írni, naplót, blogbejegyzést, rövid történeteket. Igazából sosem számított mi a téma, ő itt élte ki magát. És most, valóban jól jött neki ez a hobbi.
A bőrkötéses kapcsosnotesz az utazásinaplója volt. Az első lapokon a bakancslista pontjai álltak, oda volt becsíptetve egy térképrészlet, majd az elkövetkezendő oldalak egy-egy célállomásról szóltak. Néhány helyen kis firkálmányok díszítették a meggyűrt lapokat, másutt kis polaroid képek voltak becsúsztatva. Ezúttal is írt, de nem a célról, vagy a vonatútról, hanem arról, ami lezajlott benne.
Pontosabban csak írt volna, de nem tudott. Idegesen kattogtatta a kék golyóstollat rövid ujjai közt, de nem jött a szöveg, a mondat, a szó. Nem tudta, hol kezdje és mivel folytassa, nem tudta melyik részletet akarja kiemelni, nem tudta… Nem tudta.
Csak Jungkook arca, lebegett a szeme előtt, mosolya, csillogó szemei, közben fülében csengett a fiatal férfi kedves hangja. Mindez csak álom volt, ő nem volt itt. Jimin szó nélkül indult útnak. Senki sem tudta, hova igyekszik és senki sem tudta, miért. De valóban; miért?
Jimin az első oldalra lapozott. Ez a sor állt az oldal tetején, ez volt odaírva kusza kézírásával:
Egy nap majd messzire megyek, elutazok oda, ahova a szívem húz, és azzal leszek, akié a szívem
Milyen kár, hogy akié a szíve, az most nem lehetett vele. Valójában lehetett volna, csupán Jimin döntött úgy, hogy egyedül utazik. És, hogy Jungkookkal mi történt? Nos…
A fülkében uralkodó néma csendet először zörgés, majd halk dallam törte meg. A hátizsákból szóló idegesítő hangot Jimin sem bírta sokáig. Nagyot sóhajtott, majd előhalászta a táska legaljáról a mobiltelefonját. Kézbe vette és meg sem nézte ki az, már fel is vette.
- Igen?
- Jungkook eltűnt! – kiáltott egy női hang a vonal túlsó végéről.
- Ki beszél? – kérdezte, holott nagyon jól tudta.
- Somin! Jeon Somin! Jungkook nővére!
- Igen, már tudom ki vagy – válaszolt csupán ennyit.
Jimin jól ismerte Jungkook családját, és a család is őt. A viszonyuk azonban nem volt felhőtlen, sőt! A család ki nem állhatta a fiatal fiút. Pontosabban nem őt utálták, hanem a gondolatot, hogy a legkisebb fiúk, a családi vagyon és hotellánc örököse nem a kiszemelt gazdag lányhoz akar hozzámenni, helyette inkább egy fiút választott.
- Az öcsém eltűnt! Hol van? Ki vele!
- Nem tudom – Jimin higgadtan válaszolt, nem emelte fel a hangját.
- Mi az, hogy nem tudod? Neked tudnod kell! Hiszen… - a lány elhalkult.
- Azt akartátok, hogy szakítsak vele. Megtettem.
- De ő beszélt veled!
- Nem, nem beszéltem vele, azóta nem.
- Te hol vagy most? – faggatózott tovább.
- Elhagytam a várost. De egyedül jöttem, és senkinek sem szóltam róla.
- De az öcsém -! – de még mielőtt folytathatta volna, Jimin közbeszólt.
- Nem tudom hol van és nem is érdekel. Hagyjatok békén! Már megtettem, amit kértetek – és kinyomta.
Elhúzta a fülétől a telefont, kifújta a bent maradt levegőt és a mobilt átdobta a szemben lévő ülésre.
Pont ezért hagyta el Szöult; nem akart tovább részese lenni ennek a cirkusznak, amit Jeon családnak neveznek. És bár saját döntése volt, hogy távozik, mégis, mintha üldözték volna.
Jimin és Jungkook kicsit több mint egy éve ismerkedtek meg egy egyetemi bulin. Nem egy hosszú történet, Jimin meghívta a fiatalabb fiút egy italra, kicsit szemeztek majd elvonultak a tömeg elől egy csendes helyre, váltottak pár szót, telefonszámot cseréltek, csevegtek még egy kicsit, talán ez első csók is ott csattant el, de ki tudja? Csak ők.
Jimin szerette őt, Jungkook is viszont szerette. Tökéletes nem? Nem, nem volt az, egyszerűen nem lehetett az. Ha az ember kékvérrel születik és ezüstkanállal a szájában, bármilyen nyitott is a világ felé, a család minden lépését irányítani fogja. Jungkook egy percre kiszabadult a família fogságából és rátalált Jiminre, de a sors hamar utolérte. Az átlagos fiú képe, mint amilyen Jimin is volt, nem fért össze a Jeon család makulátlan hírnevével.
Pedig Jimin nem olyan volt. Nem volt szegény, nem volt udvariatlan, nem volt buta. Jimin olyasvalaki volt, akit mindenki irigyelt. A kedves, támogató családból érkezett fiú nyugodt természet volt, ugyanakkor rendkívül intelligens és az erkölcseire sem lehetett panasz. Tiszta szívű volt, jó nevelést kapott, és bár kissé különbözött a társaitól, mégis mindenki elfogadta olyannak, amilyen mert szerették azért, aki.
Jungkook a szállodalánc tulajdonos Jeon család legkisebb gyermeke volt. Idősebbik nővére Somin a tökéletes gazdag leányzó megtestesítője volt, fellengző, nagyképű, aki csupán a gazdagságot látta maga előtt és mindent ennek rendelt alá. A középső Jeon lány, Jiwoo más volt. Őt nem érdekelte semmi. Otthon gubbasztott a szobájában a nap huszonnégy órájában, játszott vagy zenét hallgatott, igazából senki sem tudta. Jiwoot nem érdekelte ki is ő valójában, ő csak egy átlagos, magának való csajnak tartotta magát.
És ott volt Jungkook, mint egy szem fiúgyermek, az örökös. A szülők, még a széltől is óvták, ő volt a család mindene, a vérvonal örökítője. Szüleitől mindent megkapott, leszámítva az odaadó szeretetet. Apja valójában nem sokat foglalkozott vele. A férfi mindig úton volt, az üzlet volt számára az első, a családjától teljesen elidegenedett. Az anyja volt az, aki felkészítette az életre. Pontosabban arra, hogy hogyan vegye át a családi üzletet, hogyan irányítsa azt. Tökéletes üzletembert nevelt a fiából és az alapvető normákat is beleverte a fiúba, de inkább tanár volt, mintsem anya.
Lényegében Jungkook élete, még ha kívülről annak is tűnt, közel sem volt tökéletes. Nem létezett a család, a szülők szemében csak egy tárgy volt, egyik nővére örökösen féltékeny volt rá, a másik nem foglalkozott vele. Nem volt senkije. Egyedül volt, magányos gyerek. És így talált rá Jiminre.
Valójában ők ketten nem tettek semmi rosszat. Szerették egymást, ez volt a bűnük. A Jeon család nem nézhette tétlenül, ahogy a vérvonal és a család hírneve a porba hull. Jungkook előtt felhúzták az ócska maszkot és eljátszották a támogató családot, de amint Jimin egyedül maradt a Jeon házban, olyan volt akár egy élő célpont. A család minden áron el akarta távolítani őt. Minden egyes alkalommal, amikor lehetőségük nyílt rá, tettek is a cél érdekében. Végül egy év kitartó munka után, a befektetett energia kifizetődni látszott.
- Szakítanod kell a fiammal! – állította meg Jungkook édesanyja Jimint, miközben a lépcsőn igyekezett felfelé kedvese szobájába.
- Hányadszorra hallom már ezt? – szólt vissza, a lépcsőfordulóból, a lent álló nőnek.
- Nem érdekel! Meddig akarjátok még ezt játszani? Ostoba játék…
- Nem játék, szerelem.
- Szerelem, mi? – fáradtan felnevetett. – Honnan tudjátok ti, mi is az a szerelem?
- Nem tudni kell, érezni. És ahogy elnézem, maga az, akinek fogalma sincs a szerelemről.
- Ez csak egy ostoba fellángolás! Az én fiam nem meleg!
- Nem én tettem azzá, kérem ne hibáztasson – Jimin végig higgadt maradt.
- Nem! Nem! Az én fiam normális! Ő nem olyan mint te!
Jimin nem szólt vissza, csak nyugodt szemekkel bámulta a negyvenes évei végén járó nőt.
- Mit akarsz? Pénzt? Legyen! Mondj egy összeget, csak tűnj a szemem elől!
- Nem kell pénz. És ne tessék aggódni, már megyek is. Elvégre nem magához jöttem – azzal hátat fordított és felballagott az emeletre.
Ez csak egy ilyen volt a sok próbálkozásból. És bár Jimin mindet kiállta, minden egyes szó foltot hagyott szívén melyek szépen lassan belülről feszítették szét. Közben ő is álarcot öltött Jungkook boldogságáért, és bármennyire is fájt az örökös gyűlölet, sosem mutatta.
- Már csak idő kérdése. Nem sokáig maradsz itt – futott össze jó pár héttel később Sominnal a konyhában, aki az asztalnál ült.
- Csakugyan? – kérdezett vissza, miközben egy pohár vizet töltött magának.
- Apám nincs itthon, anyám kezébe vette a dolgokat.
- Eddig is ő rángatta a szálakat.
- Igaz, apámat nem különösebben érdekli.
- Nem is értem, hogy akkor titeket miért – fogta az üvegpoharat és az idősebbik lány felé fordult.
- Mi a szívünkön viseljük a család sorsát.
- Nem inkább a vagyonról van szó? Meg a hírnévről?
- Az is a család része.
- Undorodom tőletek – motyogta miközben belekortyolt a deres pohárba.
- Anyám egy hónappal ezelőtt találkozót szervezett az öcsémnek egy lánnyal. Lalisa Manoban megfelelő partnere lesz a testvéremnek – áradozott.
- Mert ki ez a lány? – kérdezte fáradt hangon.
- Egy thaiföldi milliomos lánya. Az apjának autószalonjai vannak, nemcsak Thaiföldön, hanem itt Koreában is.
- Értem – válaszolt, de nem érdekelte.
- Anyám és Lisa apja üzletet kötöttek. Pár nap múlva eljegyzés – vihogott, talán mert boldog volt, talán csak kárörvendő.
- Miért kezelitek úgy őket, mintha tárgyak lennének? – kérdezett vissza felháborodva.
- Szeretjük, azért tesszük ezt. Ha te is szeretnéd, megértenéd.
- Szeretem, de ezt sosem fogom megérteni! – vágta le a poharat a pultra, majd igyekezett kifelé, amikor Somin ismét megszólalt.
- Jungkook pár hete Bangkokba utazott és négy napig ott is maradt. Végig Lisával volt. Kettesben. Jól kijöttek egymással, és az öcsém belement a házasságba. Csak miattad aggódott egy kicsit.
Jimin csak bámult rá, nem jött szó a nyelvére.
- Ide figyelj Park Jimin – állt fel az asztaltól Somin. – Ha nem akarod tönkretenni az öcsém életét, azt ajánlom szakíts vele minél hamarabb. A ti kapcsolatotok amúgy sem vezetne sehova.
- Na és?
- Az öcsém egy nap átveszi a családi vállalkozást, és akkor majd szüksége lesz egy utódra. Te nem tudsz neki megadni mindent, nem tudsz gyereket szülni neki. Csak idő kérdése, hogy rád unjon, és akkor majd kidob, mint valami régi plüsskutyát.
- Ezt te mondod, de őt kérdezted, hogy mit akar?
- Nem, de nyilvánvaló. Ő is tisztában van mindezzel. Amúgy is, az öcsém imádja a gyerekeket, biztos szeretne egy nap apa lenni. És ki tudja, talán a thaiföldi hétvége után, már úton is van a következő örökös – húzta gonosz mosolyra a száját.
Jimin megrettent, szemei kigúvadtak, szíve talán egy pillanatra meg is állt.
- Tessék? – kérdezett vissza csupán ennyit.
- Jól hallottad – fonta keresztbe karjait. – Szóval a családunk, de legfőképpen az öcsém boldogsága érdekében szakíts vele. Azonnal!
Jimin megtette. Aznap kilépett a Jeon ház ajtaján, anélkül, hogy találkozott volna Jungkookkal hazament és bezárkózott. Ez volt a Jeon család utolsó döfése és célt talált; Jimin végleg feladta. A fiú hazament és csomagolt. Előkapta a poros, fekete bőröndjét az ágya alól és körülbelül két hétre elegendő ruhát és a legszükségesebb holmikat pakolta bele. Nem akart örökre eltűnni, hiszen az iskola, a barátok mind idekötötték. Jimin csak pár hetet akart, hogy végleg eltűnhessen Jungkook életéből.
A lakásában leoltotta az utolsó lámpát is, majd kilépett a bejáratiajtón, leliftezett a földszintre és kilépett az utcára. Egyenesen a néhány saroknyira lévő metróállomás felé húzta a bőröndjét. Későre járt már, fél kilenc lehetett, a metróállomáson már nyoma sem volt a nagy tömegnek. Beszállt a metrókocsiba és leült az ajtó mellé. Amint az becsukódott, a szerelvény pedig elindult, elővette a mobilját, előkereste Jungkook nevét, és készen állt megírni élete legnehezebb üzenetét.
Szakítok veled. Többé ne keress. Ég veled! –Jimin
Pár sort bírt bepötyögni, holott sokkal többet szeretett volna mondani, de nem lehetett. Nem mondhatta el, hogy ezt nem ő akarja. Nem mondhatta el, hova megy. Nem mondhatta el, miért. Nem mondhatta el, mennyire is szereti őt.
Jimin rá sem nézett többet a képernyőre, csak elküldte, a telefon csippant egyet, hogy az üzenet elküldve. És ezennel vége.
Jimin leszállt a földalattiról, a mozgólépcső felvitte a felszínre, egyenest a vasútállomásra. Kint már sötét volt, mégis sok ember járt-kelt a peronon. Ő egyenesen a jegypénztárhoz ment. Szokás szerint kígyózó sor állt a kasszák előtt. Nem csoda, hiszen alig negyed óra múlva indult a vonat Daeguba és Gwangjuba, és sokan el akarták érni a gyorsot. A sok-sok emberrel ellentétben Jimin még ráért.
- Jó estét! A fél tízes Andongba tartó vonatra kérek jegyet – hajolt le a kis ablakhoz, mikor sorra került a pénztárnál.
- Indul egy gyorsvonat kilenckor is. Azzal hamarabb odaérne – szólalt meg az idős nő bentről.
- Nem, kérem jó lesz nekem a fél tízes.
- De hát azzal több, mint három óra. Fiatalember, biztos maga ebben? – hajolt ki a nénike az ablakon.
- Biztos – bólintott. – Nem sietek.
A hölgy kinyomtatta a jegyet, egy csak oda jegy Andongba. Jimin megköszönte, majd kisétált a peronra. Addigra már elment a daegui és a gwangjungi járat is, szóval kinti menetrend táblán megjelent az ő vonatja. Kilenc óra harminckét perckor indult a nyolcas vágányról. Bár ki volt írva, Jimin még nem ment oda, inkább a váróterem előtt várt. Leült egy üres padra és bámulta a megritkult tömeget, miközben apró ujjacskái közt a jegyét szorongatta.
- Hát te? – simított valaki a vállára, mire Jimin azonnal hátrafordult. – Egyedül vagy? – Yoongi volt az, Jimin egy régi barátja.
- Igen.
- Leülhetek? – mutatott a padra, mire Jimin csak bólintott. – Minden rendben? Hova mész? – vette ki a kezéből a jegyet. – Andongba? De hát a szüleid nem Busanban élnek?
- A nagyszüleimhez megyek.
- Andongban élnek?
- Andong mellett, Daeduseoban. Az egy kis falu.
- Így már értem a személyvonatot – nevette el magát. – Kemény négy órás út, ember, kitartást! – boxolt a vállába.
- Igen – sütötte le a szemeit zavartan.
- Minden rendben? Hogy-hogy egyedül vagy? Jungkook?
Jimin nyelt egyet, és elfordította a fejét.
- Szakítottunk – suttogta.
- De… miért?
- Hosszú – nevezett fel kínosan. – Nagyon hosszú.
Yoongi nem firtatta tovább. Az órára nézett, majd megpaskolta a fiú fejét.
- Indulnod kellene – szólt rá, mire Jimin felállt, de még mielőtt elindult volna, Yoongi átölelte. – Kitartást haver!
Jimin bólintott, majd intett és elindult a nyolcas vágány felé. A peronon csupán egy zajos baráti társaság tartózkodott pár nyugdíjas néni és bácsi, és két fiatal tinédzser. Az éjjeli vonatok nem voltak túl népszerűek, a lassú személyvonatok úgyszintén.
A vonat pár perc múlva beállt és megkezdődött a felszállás. Mindenki sietve tolongott előre, kivéve Jimint. Ő kivárta a sorát, majd felszállt, keresett egy üres fülkét, a csomagját felpakolta a szemben lévő ülésekre, és elfoglalta a helyét.
Jimin mindezt szerette volna leírni a kapcsos füzetébe, ami ott árválkodott az ölében, míg gazdája felidézte az elmúlt idő eseményeit. Végül nem írt semmit. Túl hosszú lett volna, nem akart ennyi értékes papírt pazarolni. Ez volt a tökéletes indok, de valójában csak nem akart emlékezni.
A vonat már jó pár órája robogott a síneken. A szomszédos fülkében a társaság elcsendesedett, a kalauz sem járkált annyit. Jimin leoltotta a feje feletti kis lámpát, és ismét a keskeny párkányra könyökölt. A sötét éj rejtekében, a távolban fel-felcsillant egy-egy falu, kisváros fénye, majd a vonat elkerülte azokat és ismét a holdvilág csendje uralkodott el a tájon.
Órák hosszat tudta volna figyelni a tájat, a végtelen nyugalmat, mely őt is áthatotta. Bárcsak ő is ilyen szabad lehetne, ilyen csendes, ilyen békés. Aztán amint egy pillanatra lehunyta két csillogó, ébenfekete szemét Jungkook arca jelent meg, és szertefoszlottak a meghitt illúziók.
- Daeduseo állomás következik – recsegett a hangszóró.
Ez volt az ő megállója. Hátára vette a hátizsákját, kivonszolta a folyosóra a bőröndjét és elindult a legközelebbi ajtó felé. A vonat még javában döcögött, mikor ő már beállt a kijárathoz. Kitekintett a foltos, koszos ablakon, de a fény miatt ismét csak saját megviselt arca nézett rá vissza.
Lassulni kezdett a vonat, majd nyikorogva fékezett és megállt. Az ajtó kinyílt. Jimin levonszolta a holmiját és elindult a peronon. A vonat meglódult mellette, ő feltekintett a sebes járműre, és szeme találkozott a kalauzéval, aki búcsúzásképp megemelte kalapját, majd a vonattal együtt eltűnt.
A szerelvény hideg szele felkorbácsolta a port, a földre hullott faleveleket és összekócolta Jimin haját. A fiút a hideg szellő megborzongatta, de egy percre sem állt meg, csak ment egyenesen. A vasútállomás távol esett a kis falutól. Nem volt ott más csak az állomás, egy kis patak és távolabb egy forgalmas út, melynek zaja átszűrődött az éj csendjén.
Daeduseo még jó egy órányi sétára volt onnan. Jimint nem zavarta a távolság, cipője kényelmes volt, a bőröndje sem volt nehéz, így könnyedén vágott neki. Az állomásról kiérve átkelt a finoman csobogó patakon, majd a kivilágított üres úton elindult a falu felé. Az út melletti lámpák elűzték a sötétséget, mégis ha a távolba tekintett, ott az éj mesés feketeségével találta szembe magát. Elindult. Az úton egy társa csupán a saját árnyéka volt, amely fel-felbukkant a lámpák mellett. Csak ő és egy árnyék. Aztán megjelent még egy.
- Várj! – kiáltott mögüle valaki.
Valaki, akinek a hangját ezer közül is felismerte volna. Azonnal hátrafordult és ijedt szemekkel bámult a mögötte állóra.
- Jungkook.
A fiatalabb fiú azonnal megiramodott, rohant, ahogy csak bírt és azonnal karjai közé zárta Jimint, aki csak állt ott, mereven és azt sem tudta mi folyik körülötte. Jungkook elhúzódott tőle, majd kedvesen rámosolygott.
- Hál’ isten megvagy! – fogta két tenyere közé szerelme arcát. – Annyira aggódtam – érintette homlokát, homlokához.
- Mit keresel itt? – tolta el magától Jimin.
- Yoongi hyung felhívott, azt mondta látott az állomáson és, hogy ide jössz. Nagyon aggódott. Aztán kocsiba ültem és jöttem, ahogy tudtam.
Jimin végighallgatta, majd egy percre elhalkult, gondolkodott, várt mire nehezen ugyan, de szót talált.
- Miért? Szakítottam veled, nem emlékszel?
- De láttam az üzenetet és nem értettem. Nem értettem mi akar ez lenni így hirtelen. Szóval kérlek, még mielőtt végleg elmenekülnél előlem, legalább mondd el, miért?
Jimin elfordította a fejét és lesütötte fekete szembogarait. Képtelen volt a fiatalabb szemébe nézni és hazudni, mert az igazságot nem merte elmondani. De Jungkook nem hagyta annyiba, megragadta az állát, maga elé fordította, egy apró csókot hintett rá, majd elengedte, és várta a választ.
- Pár hete, tényleg Thaiföldön voltál? – bökte ki Jimin.
- Igen, ott voltam.
- És találkoztál egy lánnyal?
- Igen, Lisával – bólintott Jungkook.
- Lefeküdtél vele? – fonta keresztbe karjait.
- Tessék?
- Jól hallottad. Lefeküdtél vele?
- Mi? Dehogy! Lisa az egyik gyerekkori barátom, az apja és az én apám ezer éve ismerik egymást, ahogy mi is. Ő is annyi idős, mint én, tényleg gyerekkorunk óta ismerjük egymást, de ennyi! Semmi több nem volt és nem is lesz köztünk. Vőlegénye van, valami Kunpimook Bhuwakul.
- A nővéred azt mondta, hogy már eljegyeztétek egymást.
- Somin mondta? – Jimin bólintott. – Hazaérek, megfojtom.
- Mi van a testvéri szeretettel?
- Köztünk az sosem volt. Hülye liba – morogta. – Ezért akartál szakítani?
- Nem csak ezért – ballagott Jimin az út széléhez, majd leült a padkára. Jungkook követte. – A családod gyűlöl engem. Anyád fizetni akart azért, hogy hagyjalak el, a nővéred ilyen történetekkel állt elő. És ez csak kettő a sok közül. Ha te nem voltál ott, mindig megtaláltak, telebeszélték a fejem, hogy mennyire utálnak, és, hogy csak tönkreteszlek téged. Azt hittem, a te érdekedben cselekszem. Csak jót akartam neked – fordult a mellette ülő fiú felé.
Jungkook lepillantott rá. Jimin szemeiben megcsillant a felettük világító lámpa fénye, de szénfekete szemeiben nemcsak a lámpa csillant meg, hanem mögötte valami más is, amitől valósággal sziporkázott.
- Szeretlek – húzta közelebb magához Jimint. – És csak rád van szükségem, hogy boldog legyek. Más nem számít, és nem kell, csak te legyél mellettem – hintett egy puszit a feje búbjára.
- Én is nagyon szeretlek – fordult kedvese felé Jimin.
Arcára simított, majd mellkasához bújva felkúszott ajkaihoz és egy édes, szenvedélyes csókot pecsételt ajkaira, melyben égett a vágy, a szenvedély, a szeretet. Jimin telt ajkai valósággal perzselték Jungkook puha párnáit. Jungkook a derekánál átölelte kedvesét, még közelebb húzta, test a testhez érve összeforrtak és szorosan ölelték egymást a pillanatban, mely talán sohasem ér véget. De véget ért, lassan elváltak egymástól ajkaik, de testük nem mozdult. Jimin Jungkook nyakhajlatába fúrta az arcát és hallkan szuszogott a fiatal fiú fülébe.
- Gyere, menjünk haza – simogatta az idősebb hátát Jungkook, de Jimin csak megrázta a fejét.
- Nem akarok többé találkozni a családoddal.
- Nem is kell. Majd nálad találkozunk – mosolygott bíztatóan Jungkook.
- Meg fognak keresni. Tudom, mert már volt olyan, hogy a nővéred megjelent nálam.
Jungkook arca elszürkült, tekintete elkomorodott.
- Ezt eddig miért nem mondtad?
- Nem akartalak ellenük fordítani. A család a legfontosabb, nem?
- Nem. A mi családunk nem igazi család, szóval nekem te vagy az első, te vagy az én családom – húzta vissza magához.
- Ha lediplomázol, költözzünk el valahova együtt – szólalt meg Jimin halkan.
- Hova?
- Busan?
- Miért pont Busan? – nevette el magát Jungkook.
- Nos, az van legmesszebb Szöultól – mosolygott Jimin sejtelmesen.
- És a családomtól – fejezte be a fiatalabb, mire kedvese bólogatva felnevetett.
- De addig mi lesz? Mi lesz velünk?
- Magunkat adjuk, ahogy eddig is. Hiszen a shownak mennie kell. Aztán jön majd egy új évad, néhány szereplőtől elbúcsúzunk, de érkeznek újak. Mi viszont megmaradunk főszereplőknek. Ez az élet, nem? – mondta Jungkook teljes áhítattal, Jimin pedig valósággal ámulatba esett a példa hallatán. – De most menjünk haza – állt fel a padkáról Jungkook és felsegítette kedvesét is.
Jimin felnézett rá, ajkai lekonyultak, szemei elhalványodtak. Igen, haza kellett menniük, oda, ahol ismét szét akarják szakítani őket. Nem volt boldog. Inkább pár napra eltűnt volna a fiatalabb fiúval, csakhogy felhőtlenül végre vele lehessen.
- Jungkook – szólította meg hallkan. – A nagyszüleim itt laknak nem messze – mutatott az út felé. – Nem akarom, hogy ilyen későn még órákat vezess. Menjünk hozzájuk, mit szólsz?
- Egy este csak veled? – Jimin bólintott. – Induljunk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése