Reményháló (2. évad): 3. fejezet: Kulcs a szívemhez

Key:

Bár Donghae azt mondta, a karácsonyt bizonyára a családdal töltöm, az elfoglaltságok miatt úgy alakult, inkább szilveszterre megyek csak le a nagyapához. Minden barátom a családjához igyekezett, hogy osztozzon a szeretetben és boldogságban a rokonaival, csak én maradtam magamnak a lakásom magányában.

Nem tudtam mit kezdeni magammal, vásárolni nem mertem elmenni, mert akkor minden megtakarított pénzemet elköltöm, a vásárok csak még jobban fájdították volna a szívemet, így inkább gyakoroltam. Azokat a mozdulatokat ismételtem újra és újra, amiket Donghae mutatott, és még karra is gyúrtam. Tutira beteg voltam, hogy önszántamból edzek.

Dél környékén már teljesen megevett az unalom, így, amikor csöngettek, úgy ugrottam oda az ajtóhoz, mint egy drogfüggő, akinek meghozták az adagját. Arra számítottam, hogy valamelyik barátom ugrott be indulás előtt, de egy nem várt személy keresett fel.

– Édesem, úgy hiányoztál – ölelt a keblére a madame. – Ugye jól vagy?

– Jól. Neked viszont van mit mesélned.

Minden részlete érdekelt annak, hogyan tudta meg, hogy le akarnak lőni, és azóta mi a helyzet a bárban. A madame mindig is szeretett beszélni, nem kellett sokat győzködnöm, hogy belekezdjen.

Azt monda, véletlen, hogy meghallotta, mit beszél a bár tulaja egy ismeretlen, magas alakkal. Arról volt szó, hogy az egyik vendég, akinek befolyásosak a szülei, állítólag viszonyt folytat velem, és ezt nem nézik jó szemmel az ősök. Próbálták már szép szóval és vesztegetéssel is rábírni a szeretőt, hogy álljon félre, de nem vette őket komolyan. A gazdag fiú jövedelmező vállalkozást örököl, és veszélyeztette a pozícióját, és a beiktatását ez a minden hájjal megkent táncos fiú. Úgy döntöttek, elhallgattatják, és ehhez a maffia segítségét kérték.

– És ki volt az a fiú, aki helyettem halt meg? – kérdeztem, izzadságban úszva. Ahogy mesélte a madame a beszélgetést, szinte láttam magam előtt az eseményeket, és borsózott a hátam. Olyan kevésen múlt, hogy megúszom.

– Az, akit eredetileg kerestek. Nem kis munka volt kinyomozni, de amikor elmondtam neki, hogy miatta te kerülhetsz veszélybe, ő vetette fel, hogy helyettesít. Azt hiszem, tudta, hogy így vagy úgy, de a gengszterek végül megölik.

Hihetetlen, hogy miért válassza valaki a halált az élet helyett, de talán azért tette, hogy nekem jó legyen. Ha más nem került volna veszélybe, biztosra vettem, hogy elszelelt volna. Lehet, hogy nem élet folyamatosan bujkálni, de még mindig több, mint amit holtan megtehetsz.

– És a bárban mi a helyzet?

– Kiléptem. Nem akarok olyan helyen dolgozni, ahol a tulaj bárkit megölet, ha kap egy táska pénzt.

Sajnáltam, hogy a madame munka nélkül maradt, imádta a bárt, ő volt az, aki arculatot adott neki, nélküle csak egy lepukkadt kis szórakozóhely lett volna, a tulaj nem csinált semmit, csak beszedte a pénzt, és nagy fájdalmak közepette néha áldozott a fejlesztésre. A madame tehetséges volt, a bár igazolta, és tudtam, hogy ezzel a „portfólióval” könnyen talál magának új állást egy másik melegbárban. A kérdés csak az volt, akarja-e.

– Nem tudom, szívem. Most egy kicsit pihenek. Pénzem van elég, abból elélek egy ideig, aztán keresek egy nyugisabb helyet.

Nekem fogalmam sem volt, mihez kezdek. Már az Arany Liliomhoz tartoztam, ahol a betanítást követően biztosan kapok feladatokat, de nem terveztem, hogy ez legyen a főállásom. A gengszterségért tutira nem kap az ember nyugdíjat. Kellett valami hivatalos munka is, amivel fedezhetem magam, és lefoglal a szabadidőmben. Szívesen felhívtam volna Donghae-t, hogy megkérdezzem erről, de nem akartam zavarni, bizonyára őt is lefoglalta az ünnep.

A nap második meglepetése délután érkezett, Taemin ártatlan mosollyal köszöntött, amikor ajtót nyitottam, és sehogy sem értettem, mit keres a küszöbömön. A szüleinél kellett volna sertepertélnie.

– Miért nem vagy a családoddal? – fedtem meg, miután üdvözöltük egymást.

– Mindjárt érkezik a hyung, hogy elvigyen, csak előtte oda akartam adni az ajándékodat.

Nem számítottam rá, hogy ajándékot kapok, hiszen éppen egy nappal korábban adták oda a születésnapit, de ajándékot sosem utasítottam vissza. Már a doboz feliratán ott díszelgett az egyik kedvenc márkám, a Mine, és amikor felnyitottam a fedelet, és megláttam a nyakláncokat, a szívem kihagyott egy ütemet.

– Úristen, Taemin! Ez gyönyörű. – Majdnem elsírtam magam.

– A kulcsot nem teljesen neked szántam. Annak add, aki utat talál magának a szívedhez! Annak, akit viszont tudsz szeretni.

Már nem csak majdnem sírtam. Taemin annyira tiszta volt, olyan kedves és önzetlen, annyira megérdemelte volna, hogy szeresse valaki. Borzasztóan zavart, hogy belém szeretett, hiszen képtelen voltam viszonozni. Taemin fontos volt nekem, az egyik legfontosabb, de a szerelem az vagy van, vagy nincs, nem lehet irányítani. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, csak hálát mondtam neki, amiért ilyen figyelmes velem.

– Boldog karácsonyt, Taeminie.

A karácsony estét a fotelben töltöttem, karácsonyi filmeket nézve, édes popcornnal, és még pár tábla csokival karöltve. Az ilyen pillanatokban fájt leginkább a magány, és ez egész hétvégén folytatódott. Ha unatkoztam, mindig Taeminnél lógtam, most azonban magamra maradtam, és alig vártam, hogy végre elérkezzen az az időpont, amikor Donghae megcsörget. Pontosan hétfő reggel nyolckor be is következett.

– Remélem, hogy kipihented magad, mert folytatódik a felmérésed – köszöntött. Értékeltem, hogy remélte a pihentségemet.

– Vágjunk bele!

– Rendben, érted megyek. Ne kelljen várni rád!

Nem kellett, könnyed szerelésbe bújtam, a főhadiszálláson senkit nem érdekelt, hogy mi van rajtam. Egyébként is rossz volt a kedvem az ünnepek miatt, így a szokásos, színes göncök helyett szürke melegítő szettet vettem fel, és még a szememet sem húztam ki.

– Milyen más vagy így – jegyezte meg Donghae, amikor beszálltam az autóba.

– Elfolyik a sminkem, ha nagyon megizzadok.

– Most nem fizikai felmérés lesz, hanem mentális.

Amíg odaértünk, össze kellett szednem magam. Először is, megkértem a felvigyázómat, hogy vegyünk egy pohár kávét, és némi harapnivalót, nehogy az éhség és az álmosság rontson az eredményemen. Aztán a rádión kerestem valamilyen kellemes, andalító zenét, és minden színét magamba szívtam az elsuhanó tájnak.

A főhadiszálláson egy olyan szobába mentünk, ahol korábban még nem jártam, dolgozószobának tűnt, faborítással, vörös, mintás szőnyeggel és három-négy számítógéppel.

– Lejátszok neked egy kihallgatást. Szeretném, ha elmondanád a meglátásaidat, és a tervedet, hogy a hallottak alapján, hogyan lehetne több információt kihúzni az alanyból.

Szerettem a krimiket, és a nyomozós sorozatokat, úgyhogy nagy lelkesedéssel vágtam bele a dologba, a felvételen Donghae faggatta az elfogott bűnözőt, néha igen kemény módszerekkel. Valami eltűnt pénzről volt szó, amit valószínűleg az alak tett el, de ő tagadott, és csak minimális információt árult el, azt azonban többször is.

– Szerintem hazudik, de nem biztos, hogy maga miatt, lehet, valaki mást fedez. Úgy kellene megfogni, hogy elhitetjük vele, már elkaptuk azt, aki a valódi bűnös, de ő is vele bukhat, ha nem őszinte. Ez összezavarja, bármi is az igazság, és ebből hasznot húzhatunk.

– Rendben, tied a pálya – mutatott az ajtóra Donghae.

Odakint egy feketeruhás férfi várt, faarccal, és még Donghae-nél is hallgatagabb volt, de odakísért ahhoz a teremhez, ahol a videón látott fickó tartózkodott. Az egész úgy nézett ki, mint egy kihallgató, csak egy asztal volt benne, a függönyöket behúzták, így hunyorogni kellett, a fickót pedig a székhez bilincselték, a széket meg az asztalhoz. Hát, nem bízták a véletlenre, az tuti.

Mivel még sosem csináltam hasonlót, és azt sem tudtam, hogy ez tényleg egy megoldatlan ügy, vagy csak próba, és az alak be van avatva, így inkább úgy tettem, mintha élesben menne a megpróbáltatás. Nem jártam rendőr suliba, csak Donghae módszerét láttam, de az inkább a fizikai megtörésen alapult, úgyhogy nem tettem mást, csak hoztam a formámat, és magamat adtam.

– Úristen, de sötét van itt. Mi ez, egy barlang? – léptem a függönyhöz, és beengedtem a fényt. Az alak ettől úgy hunyorogni kezdett, hogy alig látszódtak a szemei. – Hogy hívnak?

– Jaebom.

– Tudod Jaebom, az a szitu, hogy elkaptuk a haverodat, és az a gond, hogy ő mindennel téged vádol. Gyorsan ki kellene találnod valamit, hogy kihúzd magad a szarból.

– Miért kellene ezt elhinnem neked? Még nem is láttalak soha.

– Oh, hát ez nem véletlen! – mosolyodtam el, és nekitámaszkodtam a szék karfájának. – Velem csak azok találkoznak, akiknek egy utolsó esély kell.

Elképzeltem, hogy Donghae milyen fejet vághat a monitor előtt, de majdnem elnevettem magam, úgyhogy inkább a feladatra koncentráltam. El akartam érni, hogy Jaebom ne csak bízzon bennem, de tiszteljen is, ha ez ugyanis nincs meg, nem fogom tudni kiforgatni a szavait

– Csak azt tudom mondani, mint eddig.

– Szóval nem kell az esély? – kérdeztem, és megrántottam a vállamat. – Én nem erőltetek semmit – mondtam, és elindultam az ajtó felé. – Akkor, viszlát. Nyugodj békében.

Már éppen a küszöböt léptem volna át, amikor megszólalt:

– Várj! Van itt valami.

Bingo. Mindegy, hogy az ember ártatlan, vagy bűnös, idióta lenne az, aki hagyná, hogy a szabadság utolsó lehetősége kisétáljon az ajtón. Ha fejbe lőnek, már hiába kívánod azt, bárcsak elfogadtad volna a segítő kezet!

– Ott volt velem a kocsiban, amikor elhoztam a pénzt – mondta, de nem nézett a szemembe, helyette az asztallapot fürkészte. Másokkal ellentétben ezt az igazság jelének vettem, egy gengszter tud az ember szemébe hazudni, de megtört és kiszolgáltatott, ha meg kell hunyászkodnia és feltárnia a lelke legmélyebb zugait. – Amikor megtámadtak minket, a táska az ő lába alatt volt, én vezettem. Az ütközés után őt már nem találtam ott, csak a táska hevert a helyén, gondoltam, elrohant, én pedig a terv szerint elhoztam a főnöknek a szajrét. Nem néztem bele, ahogy soha korábban. Ha ő azt mondja, hogy én vettem el a pénzt, akkor bekaphatja! Jobban érdekelt a majd’ lerohadó karom, mint az a nyomorult zsé.

– És ha ez igaz, akkor eddig miért nem mondtad el? A te sztorid szerint egyértelműen ő a tolvaj.

– Hát azért, mert a barátom! – emelte fel a fejét. A szemei szikrákat szórtak.

– Ő ezt nem így gondolja.

Ennél többre nem volt szükség, Donghae megkapta a maga információját, keresni kellett egy másik személyt is, és nem csak hazudni róla. Ennél jobban már nem akartam megalázni a maffiózót.

– Köszike, hogy elmondtad. Intézkedem az ügyedben! – kacsintottam rá, és az ajtóból még visszaszóltam. – Azt a seggfejt meg szard le! A szemét a kukába való.

Donghae gondosan megdicsért, azt mondta, jól ráéreztem, hogy mi a probléma nyitja, és szépen és egyszerűen beférkőztem az alany szimpátiájába. Úgy éreztem, ezt tudnám csinálni, sokkal jobban passzolt hozzám, mint a lövöldözés, meg a fekvőtámasz.

– Nem lehetek kérdező? – vetettem fel neki az udvaron.

– Tudod, mi olyanok vagyok, akik előbb ütnek, és utána kérdeznek. Ritka az, hogy valakit egy ügyen kívülivel faggatattunk ki. Nekem viszont jól jöhet a képességed.

– És akkor mit kell majd csinálnom, ha hivatalosan is tag leszek?

– Van tetoválásod, már tag vagy, csak még nem kaptál melót. Én azt fogom szorgalmazni a főnöknél, hogy beépített ember legyél. Veszélyes meló, de meg van hozzá a képességed. Jól beszélsz, ki tudod vágni magad a szorult szituációkból, és természetesen tudsz viselkedni idegen helyzetekben. Ha jól teljesítesz, komoly melókat kaphatsz, amik sokat fizetnek.

Nem motivált a pénz, se az, hogy magasabb besorolásba kerüljek, de a kémmeló az nagyon vonzott. Én lehettem az új James Bond, talán még gazdag ruhákat is kapok, bemehetek csili-vili partikra, és nincs más dolgom, csak csevegni, és nyomozni a célpont után. Ideális munka.

– Donghae, nincs kedved iszogatni velem egyet? Jobban megismerhetnénk egymást – vetettem fel, amikor autóba szálltunk, hogy hazavigyen.

– Rendben, legyen. Én mondom a helyet.

Donghae egy hagyományos italozóba vitt, a különterem falát nád, vagy bambusz fedte, irtózatosan hangulatos volt. Igen, irtózatosan, mert nem tudtam eldönteni, hogy tetszik-e, vagy inkább úgy érzem magam tőle, mintha a szigorú, házsártos anyai nagyanyámmal kellene beszélgetnem.

– Te mit szeretsz a munkádban? – kérdeztem az első kör után. Nem akartam rögtön azzal kezdeni, hogy miért került be a szervezetbe, a legutóbb ezt azonnal jegelte.

– Talán a kihívásokat.

– És hogy lehet az, hogy ilyen penge vagy, és csak most lettél kisfőnök? Ha én a szervezetben lettem volna korábban, azonnal hozzád akartam volna kerülni.

– Ez nem kívánság műsor. A kisfőnökök maguk szedik össze az embereiket, ezek mind szoros szövetségek, ha nem bízol a főnöködben, hamar meghalsz. Oda-vissza kell működnie a bizalomnak.

– És a te főnököd nem bánta, hogy önállósultál?

– Meghalt.

Nem mondtam, hogy sajnálom, vagy részvét, mert ennél álszentebb dolgot keveset ismertem. Semmit nem tudtam erről a főnökről, nem ismertem, így igazán együtt érezni sem tudtam. Inkább töltöttem még egy pohárral Donghae-nak, ha közel állt hozzá a mestere, akkor erre szüksége volt.

– És lehet legális munkám is a megbízások mellett?

– Igen, de egyeztetned kell róla velem. Jó, ha van fedő munkád, de olyannak kell lennie, ami nem köt le túlzottan. Ahogy mondtam, ha hívlak, te ugrassz, akkor is, ha éppen a legdögösebb csaj van az ágyadban.

– Azt hiszem, ez a veszély nem fenyeget – nevettem fel, és kértem a pincértől egy étlapot. Megéheztem, az ital mellé jól esett egy kis harapnivaló.

Donghae sokat mesélt nekem az alapvető túlélési szabályokról, hogy mindig tisztelettel beszéljek azzal, aki rangban felettem áll, csak óvatosan barátkozzak másokkal, és lehetőleg ne szegjem meg a szabályokat. Mivelhogy nem akartam feljebb jutni a ranglétrán, és a pénz sem érdekelt, nem kellett a számba rágnia, hogy minden pénz és minden feladat Lee úrtól ered.

– És Lee úrnak nincs családja?

– Nem tudom, de valószínűleg nincs.

– Ha én egy szervezetet irányítanék, tutira akarnék egy fiút, aki tovább viszi. Máskülönben a semmiért dolgoztam volna olyan sokat.

– És az embereid az első adandó alkalommal kinyírnák, hogy kiiktassák az ellenfelet.

– Akkor titkolnám. Elrejteném, és sunyiban kiképezném, hogy amikor előhúzom a kalapból, mindenkit leiskolázzon. Vagy inkább normál emberként kezelném, beépíteném a szervezetbe, és senkinek fel sem tűnne, hogy a fiam.

– Érdekes elmélet. Majd oszd meg vele, ha behívat. Bár nem hiszem, hogy már lehetne gyereke. Túl öreg.

– Az ilyeneket nem kell félteni. Olyan jó erőben van, mint a nagyapám. Ezek ketten jól kijönnének egymással.

És elkezdtem beszélni a vagány nagyapámról, aki mindig tudja, hogy mit mondjon, és sosem hagyott cserben, ha segítséget kértem tőle. Ő apám apja volt, és utálta anyám anyját, a másik család fejét, aki folyton csak zsörtölődött, és megjegyzéseket tett, meg azt hitte, a házasság révén már ez a domb is az övé. A családi összejövetelek fénypontját mindig az szolgáltatta, ha a két öreg szópárbajba kezdett.

Donghae:

Visszahallani Kibum szájából a valóságot, kissé ijesztő volt, de amíg nem látott bele jobban a főnökkel való viszonyomba, nem kellett mitől félnem. Nagyon okos volt, és hamar átlátta a helyzetet, jól jártam, hogy őt kaptam. Fogalmam sincs, hogyan vette észre az apám, hogy tehetséges, amikor először megpillantottam, abban a zavarbaejtő bárban, én csak annyit láttam, hogy lánynak néz ki, tud magas sarkúban sétálni, és mindenkivel leáll csevegni. Apa már akkor azt mondta, hogy Kibum tehetséges, jó színész és jól használja a szavakat, de legfőképpen tiszta és önzetlen. Szerintem a galamblelkű srácok nem illettek a szervezetbe, de megértettem az indokait, jobb kéznek olyat kell tenni, aki nem akar kijátszani, és elvenni a sikereidet.

Nem szerettem a karácsonyt, mert nem volt kivel töltenem. Mindegy, hogy a szerelmesek, vagy a család ünnepeként gondoltam rá, se barátnőm nem volt, se családom. Apával annyiban merült ki a karácsonyi ünnepség, hogy megittunk a családi rezidencián egy pohár whiskyt, aztán mindenki ment a dolgára. Hannak címzés nélkül küldtem egy képeslapot, amire azt írtam: „Boldog karácsonyt. Hyung.”, talán azt sem tudta, hogy a bátyja küldte. Ilyenkor szörnyen hiányzott, amikor még 11 éves volt, ő díszítette a karácsonyfa alsó ágait, anya az asztalt terítette meg, és rövid időre, de közösen ettünk. Az egy pohár whisky sovány felidézése volt a finom lakomának, és az öcsém boldog, aranyos mosolyának.

– Ez Önnek jött, uram – nyújtott át egy levelet a komornyik. A három évvel ezelőtti címem volt rajta, de az új lakó elhozta a főhadiszállásra, és még fel sem bontotta.

Kellemes melegség költözött a szívemben, amikor megláttam, hogy a képeslapot Eunhyuk küldte. „Boldog karácsonyt! Aztán csak óvatosan a konyakkal! ;)” Fiatalkoromban Eunhyuk volt az, aki mellettem állt, és folyton kihúzott a bajból. Akkoriban sokkal fegyelmezetlenebb voltam.

-11 éve-

A karácsonyi parti halál unalmas, ha az ember nem iszik rá, a sok gazdag, erőltetett pofa az agyára megy. Üzleti vacsorák, jótékonysági gálák, ezer meg ezer felesleges bazsalygás, annyira gyűlöltem.

– Nem lesz kicsit sok? – kérdezte Eunhyuk mosolyogva, és egy köpéssel arrébb rakta a konyakos üveget.

– Karácsony van, nem?

– Bakker, jön az anyád! – húzta be Eunhyuk a nyakát.

Nem volt alaptalan a félelme, az anyám tényleg imádta beleártani magát az életembe, és ez csak romlott, mióta nagykorú lettem. Megérezte, hogy már nincs rám hatással a prédikációja, a feleségkereséseit meg még ennyire sem tudtam tolerálni.

– Mennyit ittál? – lépett oda mellém anya, és látványosan legyezni kezdte a levegőt, pedig ennyire biztosan nem voltam büdös. – Részeg disznó.

– Jaj, anya! Eltúlzod – dőltem az asztalra, és szerettem volna valahol nagyon máshol lenni.

– Hogy fogsz így jó benyomást kelteni a kiszemeltedre?

– A te kiszemelted, nem az enyém.

Nem szerzett anya rossz nőket, de nem akartam komoly kapcsolatot, azt meg végképp nem, hogy hozzáadjanak valakihez. Egyáltalán miért kellett nekem párt keresni, alig húsz évesen még bőven volt időm családot alapítani. Arról nem is beszélve, hogy habár apa vállalkozó volt, egyszer sem láttam még a céget, se semmi olyat, ami a filmekben a chaeboloknak mindennapos.

– Pont most jön be az ajtón – cincogta anya izgatottan. – Legalább nézz oda!

Fáradtan néztem a hatalmas bálterem ajtajához, de ott egy olyan szépséget pillantottam meg, akiért megérte kijózanodnom. Hosszú, lila ruha volt rajta, a haját egy részen feltűzte, és apró igazgyöngyök ragyogtak a gyönyörű hajzuhatagban. Még sosem láttam olyan szép nőt, mint ő, nem is értettem, hogyan érdekelhetném őt pont én.

– Mindjárt jövök – mondtam, és megbabonázva elindultam a nő felé.

Az alkohol okozta egyensúlyvesztéstől azonban nekimentem a pincérnek, és mind ketten hatalmasat estünk, a zakómra ömlött az összes pezsgő, és hihetetlenül beégtem. Tényleg nem kellett volna annyi konyakot innom.

– Üdv, Lee Donghae vagyok – pattantam fel, amikor a szépség megközelített, és enyhén meghajoltam. – Gyönyörű vagy.

– Szép belépő – kuncogott, és ő is meghajolt. – Kim Woohee vagyok. – Miután végeztünk a protokoll összemosolygással, közelebb hajolt, és úgy suttogta. – A te szüleid is azt akarják, hogy most azonnal keljünk egybe? Engem kiborítanak.

– Nekem mondod? Csak alkohollal bírom elviselni őket.

– Azt látom – nevetett ismét, majd lábujjhegyre állt. – Találkozzunk a szökőkútnál. Öltözz át! Ott várlak.

Úgy repültem öltözni, mintha szárnyakat kaptam volna, minden szennyest csak ledobtam a szobám közepén, és feltúrtam az egész szekrényemet, hogy találjak egy megfelelő öltönyt. Elegáns akartam lenni, de sportos is. Annyira izgultam, hogy remegett a kezem, és nem bírtam rendesen begombolni az ingemet, amikor már azt hittem, hogy sikerült, kezdhettem újra, mert csámpás lett.

– Donghan! – kiáltottam ki az öcsémnek, aki a neve hallatára szintén repülve érkezett meg hozzám.

– Igen, hyung? – kérdezte lelkesen. Pizsamában volt, és a tiltás ellenére nem volt hajlandó aludni, ébren várta, hogy a szüleink végezzenek a karácsonyi partival, és feljöjjenek aludni. Egész délután azért nyafogott, mert nem mehet le a vendégekhez.

– Segíts begombolni az ingemet. Ragad a kezem.

Imádtam az öcsémet, annyira aranyos volt, lelkes, energikus, a hatalmas, fekete szemei rácsodálkoztak mindenre, amit mutattam neki, úgy képzeltem, én vagyok számára a megtestesült szuperhős. Az apám hamar elkezdte a testem alakítását, küzdősportokra íratott be, sporttagozatos általánosba jártam, aztán katonai iskolába, hogy elsajátítsak minden képességet, amire szerinte a későbbiekben szükségem lesz. Rühelltem a szögletes, korlátolt tanáraimat, de annál jobban imádtam a kimenőket, amikor kirúgtunk a hámból, csajoztunk, iszogattunk, és akadt olyan is, hogy nem csak dohányt, de füvet is szívtunk.

– Mikor végeztek, hyung? – kérdezte az öcskös, amikor végzett a rá kiszabott feladattal.

– A hyungnak most dolga van.

– Szoknyás dolga? – kérdezte hamiskásan. Vágott az esze a gyereknek! Nagy kópé lesz, ha felnő!

– Menjél szépen aludni, Donghanie! Ne idegesítsd fel anyát!

– Oké, hyung – húzott le magához, majd egy puszit követően eltűnt a szobájának irányába.

Nem volt más dolgom az este, csak becserkészni azt a gyönyörű tündért a kertben, aki csak rám várt. Azonnal megtalálta az utat a szívemhez, amint megláttam.

-Jelen-

Mindig fájt visszagondolni a régi időkre, amikor még volt öcsém is, családom is, szerelmem is. Ha belegondoltam, milyen az életem a jelenben, lehangolóan egysíkú volt. A munkámnak éltem, feladatot hajtottam végre feladatra, néha jól esett beszélgetni egyet az apámmal, de minden mást elveszítettem. Han gyűlölhetett, mert a szuperhős hyungja cserbenhagyta, az anyámat nem érdekeltem, egy másik kontinensre menekült az apám elől, magával rángatva a tudatlan, ártatlan öcsémet, az istennőm meghalt egy leszámolást követően, akár csak rengeteg más barátom, Eunhyuk Amerikában dolgozott, így alig láttam. Egyedül voltam, nem számított senkinek az életem az apámon kívül, már csak ő maradt nekem. Szerettem volna, ha valaki törődik velem, és gondoskodik rólam, de már senkit nem mertem közel engedni magamhoz. A szívemet örökre bezártam mások előtt.