Link: A szerzőnek szánt kommenteket az ő oldalára írjátok, hiszen az ő munkája)
Minseok Pov.:
Még a gimnázium első éveiben találkoztunk. Ő két évvel fiatalabb nálam, de ugyanabba művészeti klubba jártunk délutánonként. Már nem is emlékszem melyik évben volt, de kaptunk egy közös feladatot. Előtte nem sokat beszélgettünk egymással, én csendes és visszahúzódó voltam ő pedig hangos és életvidám egyéniség. Elsőre olyanok lehettünk, mint a tűz és a víz, aligha volt közös pontunk a zenén kívül, de akkor, amikor két héten át folyamatosan egymás nyakára kellett járnunk a közös projekt miatt, hamar eltűntek az éles ellentétek. Egyértelműen a legjobbat hoztuk ki egymásból és az ellentétekből egy olyan előadást szőttünk, mint senki más. Hihetetlen volt az összhang és maga az érzés. És itt még nem ér véget a történet.
A közös munka után sem felejtettük el egymást. Jongdae folyamatosan a nyakamra járt ilyen-olyan ostoba kérdésekkel, vagy pusztán nem hagyta, hogy egyedül legyek. Sosem hagyta, hogy egy percre is magányosnak érezzem magam. Mindig megjelent előttem, fülig érő vigyorral az arcán és a képembe kiáltott valamit. Akkor még bőven alacsonyabb volt nálam. Akár egy kiskutya, megpaskoltam a fejét, összekócoltam a haját és ő csak csilingelő kacajjal válaszolt. De aztán az aranyos kiskutya hamar eltűnt. Megnőtt, és ahogy a pubertás kort átlépte egy szívtipró lett az édes kis kamaszból. Kimondottan jóképű, és szó szerint pusztultak utána a lányok. Neki mégsem voltak elég jók ezek a lányok. Nem akart párkapcsolatot, csak a zenének és a barátainak szentelte az életét, holott tudta nagyon jól mit művel a női szívekkel.
Aztán én kiléptem a gimnázium kapuján, és egyik napról a másikra eltűnt mellőlem. Csak annyit vettem észre, hogy nincs az a hangzavar, nincs aki felvidítson egy gyilkos fizika után. Egyszerűen nem volt ott. Persze a barátság megmaradt, hébe-hóba írt, hogy egyáltalán élek-e még, vagy valami, de nagyon ritkán találkoztunk. Akkor is, én általában hulla fáradt voltam, ő pedig csak az osztálytársairól beszélt, akiket én egyáltalán nem ismertem. Épp egy ilyen délután ültünk a szokásos cukrászdában, ahol mindig együtt kávéztunk és sütiztünk, amikor valami olyasmit mondott, amit több napon át emésztettem.
- Hyung én lehet, hogy meleg vagyok – bökte ki miközben a jeges americanot kevergette a zöld szívószállal.
Köpni-nyelni nem tudtam. Mi van? Jongdae meleg lenne? De tényleg, hiszen a gimnázium egy bombázója volt és egyszerűen képtelen voltam felfogni. Aztán ahogy kezdtem megérteni és átgondolni mindent, csak egy valami jutott eszembe; ő csak egy tinédzser. Most próbálja nyitogatni a szárnyait és tombolnak benne a hormonok. Valahol sejtettem, ez csak valami fellángolás lehet, semmi több. Szóval lenyeltem minden furcsa gondolatom és erőt véve magamon végre meg is szólaltam.
- Úgy gondolod? – mire ő csak bólintott – Miért? Tetszik valaki?
Egy pillanatra mintha elöntötte volna arcát a forró pír, lesütötte szemeit és a szalvétatartóra meredve beszélni kezdett.
- Ta-talán. Van egy srác a táncosok között, és hát elég aranyos, meg kedves, meg tudod, szép, talán… igazából nem tudom kifejezni magam – kínosan elnevette magát a végén.
- Beszéltél már vele?
- Igen.
- És?
- Kedves és aranyos.
Csak elmosolyodtam, mikor rájöttem, hogy Jongdae sosem volt szerelmes. Sőt hallani sem hallott róla. Olyan édesen ártatlannak és zavarodottnak tűnt.
- Hívd el valahova. Aztán majd meglátjuk mi lesz – paskoltam meg a vállát.
Egy fülig érő vigyort kaptam válaszul, ami esküszöm felért a világ összes boldogságával. De mégis, volt benne valami keserédes érzés abban a pillanatban.
Végül Chen felbátorodott és elhívta a kiszemeltjét egy találkára, aztán még egyre és még egyre, és mire észbe kaptam ismét a cukrászdában ültünk, de akkor már hárman.
- Hyung, ő itt Jimin. A párom – és akkor olyan erővel szorítottam a műanyag kávéspohárra, hogy behorpadt az oldala.
Kigúvadt szemekkel bámultam rá, és nem bírtam megszólalni. Nem kaptam szikrát. Oké, arra fel voltam készülve, hogy Jimin egy srác, de, hogy ennyire komoly lenne már a dolog… Mindegy is, valahogy magamra erőltettem egy idézőjelben kedves mosolyt és próbáltam támogató hyungnak tűnni. Nem csak azért esett nehezemre az őszinte boldogság, mert a vizsgáimtól már hullafáradt voltam fizikailag és mentálisan, bár az is közrejátszott a dologban, de valami fúrta az oldalamat. Az, hogy Chent valaki más mellett kellett látnom zavart, az, hogy a mi, a kettőnk közös helyén voltunk zavart, és az, hogy az alatt az egy óra alatt fikarcnyi figyelmet sem fordított rám, nos az is zavart. Minden zavart. Féltékenység lenne? Akkor még nem tudtam.
Addig is alig láttam Chent, de miután boldog párkapcsolatban élt, na az után csak néha a szél hozott róla hírt. Persze azért azt mindig bejelentette, hogy most éppen hol kirándulnak Jiminnel, mit kap a másik születésnapjára, mik az évfordulós terveik satöbbi. És nekem már rohadtul elegem volt ebből. Egyszerűen kezdtünk eltávolodni egymástól.
Aztán mikor már azt hittem mindennek vége, egy esős éjjelen megjelent a lakásom előtt. Csurom vizesen támasztotta az ajtófélfát. Mikor kinyitottam az ajtót rá sem ismertem. Arca sápadt volt, hosszú tincsei vizesen arcába hulltak, teste erősebbnek tűnt, de végső soron, nem az a Jongdae volt, akit én régen megismertem.
Mikor azonban meglátott, könnyes szemmel a nyakamba borult. Sírt. A vállamon sírt. Szorosan magamhoz öleltem, az sem érdekelt, hogy én is tiszta víz leszek. Azt akartam érezze, én még mindig itt vagyok. Buksiját kezdtem simogatni, halkan csitítani szegényt, mire megszólalt:
- Szakítottunk.
Talán, ha akkor… Talán, ha akkor nem csókolom meg, minden máshogy alakult volna.
De most hol is vagyunk? Jongdaet felvették ugyanarra az egyetemre, ahol én is tanulok, habár ő egy teljesen másik szakot választott. A hirtelen jött csókom után kicsit kerülgettük még egymást, de mindketten beláttuk, adnunk kell egy esélyt ennek a kapcsolatnak. Igaz kockára tettük a barátságunkat, de azt hiszem, megérte. Pár hónap után összeköltöztünk és azóta itt vagyunk. Egészen mostanáig.
- Byun Baekhyun szerelemdoktor, miben segíthetek? – szólt bele a telefonba egy ismerős hang.
- Gyere át. Most.
- Vigyek valamit? Tudod azt… - és esküszöm lelki szemeim előtt láttam azt a perverz vigyorát.
- Csak magadat.
- Unalmas vagy! – nyávogott a telefonba.
- Siess!
- Jól van na, még sminkelek, aztán megyek!
- Addig lemegy a Nap…
- Minél tovább pofázol, annál később fogok odaérni.
- Letettem!
Baekhyunt az egyetemen ismertem meg. Igazából nem is kerestem barátokat, csak ő rám erőltette magát. Ő ilyen volt. Hangos, életvidám és akaratos. Hozzá képest Jongdae nyugodt lélek. Baekhyun mindig kitűnt a tömegből. Színes haja, színes göncei, az a fülsiketítő hangja, amivel a folyosó túlsó végéről kiabált nekem, és persze ő nyíltan vállalta, hogy meleg. Meleg? De még mennyire, hogy meleg! Nála melegebbet keresni sem lehetett volna. És a pasija… egy főnyeremény! Bár én nem külsőre szoktam menni, de őt még én is mindig megbámulom. Magas, jóképű. Nem is értem mit keres Baekhyun mellett.
Háromnegyed óra múlva meg is jelent a hercegnő. Csengetett, kopogott, ütötte az ajtót és kiabált. Ennyi év után, még mindig nem értette meg, hogy nem két lépés az út a nappalimtól a bejáratig.
- Már azt hittem nem vagy itthon – sóhajtott drámaian – Majdnem hazaindultam!
- Jaj, te szegény. Na gyere be!
Baekhyun belépett és mint aki otthon érzi magát lepakolta magát a kanapéra.
- Szánj meg egy teával légyszi – pislogott rám.
Inkább vissza sem szóltam, csak kivettem a hűtőből a jegesteát, öntöttem neki egy pohárral és a kezébe nyomtam. Díva.
- Na, miben segíthetek? – vette ki a kezemből a teát.
- Baj van.
- Úr Isten! Szakítottatok? – meredt rám.
- Nem… talán – vakartam meg a tarkómat.
- Na jó, folytasd!
- Szóval pár hete Jongdae felvetette, hogy dolgozni akar a suli mellett és ezen kicsit összevesztünk.
- Hány napig nem beszéltetek? – vágott a szavamba.
- Kettő…
- Ember! Az súlyos! Mi Chanyeollal három órát nem bírunk ki egymás nélkül. Ha érted mire gondolok… - húzta féloldalas mosolyra a száját.
- Khm! Folytathatom? – tereltem vissza az eredeti problémához.
- Oh, hogyne!
- Szóval két-három napig nem beszéltünk, és mire csillapodott a minden, egyszer csak közölte, hogy holnaptól egy pubban fog dolgozni!
- Na ne! Ez most komoly?! A kis rohadék! – kiáltott fel – Folytasd! – és ismét elvigyorodott, akár csak egy pletykaszomjas öregasszony.
- Oké, szóval kicsit kiakadtam. Megint. Aztán tegnap este ez jött velem szemben instán – mutattam felé a mobilomat.
- Hadd nézzem – kezébe vette, majd néhány furcsa pillantást mért rá – Baszki! Baromi jól áll neki a pincér szerelés!
- A srácot nézd, ott mellette! – böktem a képernyőre.
- Látom. De ki ez? Nem ismerem.
- Park Jimin.
- Tudod te hány Park Jimin él az országban? – nézett fel rám összevont szemöldökkel.
- Ez Jongdae exe!
- Na ne! Mi, ez most komoly? Hány éves a kölyök? Mikor szakítottak? Meddig voltak együtt? Szerinted megcsal? – csak úgy záporoztak a kérdések.
- Nem tudom, oké? Nem akarok féltékenynek tűnni, de…
- De az vagy – vigyorodott el.
- Ő már az enyém! – szakadt el az utolsó idegszálam is.
- Hé, nyugi! – állt fel a kanapéról, majd megsimogatta a vállaimat – Tudom milyen érzés. Emlékszel, amikor azt hittem, hogy Chanyeol megcsal, de végül mégsem?
- Ugye ezzel nem azt akarod mondani, hogy feküdjek le valami vadidegennel, ahogy te is tetted anno?
- Nem volt az olyan rossz! De nem. Arra akartam kilyukadni, hogy feleslegesen idegeskedsz.
- Lehet…
- Biztosan – javított ki – Ma este dolgozik? – csak bólintottam – Akkor ma este meglátogatjuk – kacsintott.
Baekhyun még egy kis ideig maradt, de még mielőtt Jongdae hazaért volna lelépett. Megbeszéltük, hogy este visszajön, és együtt lépünk el a bárba ahol Chen dolgozik.
- Volt valaki itt? – dobta le a nappali közepére a táskáját Dae.
- Csak Baekhyun – szóltam vissza a konyhából.
- Megint valami szerelmi ügy? – lépett mellém nevetve.
- Valami olyasmi – válaszoltam szűkszavúan, miközben a poharakat törölgettem.
- Majd megoldják ketten, nem kell neked is belefolynod – puszilt az arcomra, és kiment.
Ó, ha tudnád, hogy most nem róluk van szó!
Jongdae eltűnt a szobájában és csak vacsorára bújt elő. Szokásos újramelegített gyors kaját ettünk, de nálunk ez már bevett szokás volt. Még a romantikus vacsoráinkon is vagy pizzát, vagy kínait ettünk. Aznap is valami thai kaja volt a menü. Egymással szemben ültünk, néma csendben. Iszonyat kínos és fagyott volt a légkör, bár ahogy néztem, őt ez nem igazán zavarta. A vacsorájának szentelte minden figyelmét.
- És… Milyen napod volt? – leraktam a villám, és megtörtem a csendet.
- Jó.
- Most akkor mész dolgozni?
- Aha.
- Mikor jössz?
- Passz. Csütörtök van.
És ezzel le is zárult a beszélgetésünk. Egyszerűen nem bírtam rákérdezni, pedig szerettem volna: mégis mit keresel te az exed képén, sőt, miért voltál együtt, egy helyen vele. Nyíltan tudni akartam, hogy megcsal-e, vagy csak szórakozik. De nem mertem. Miért? Mert féltem a választól.
Bármit is mondott volna, nem hittem volna neki, a féltékenység felőrölt. Talán még nem őrültem bele teljesen, nem kezdtem el hisztérikusan félteni. Én csak borzalmasan szerettem, és féltem, hogy bármelyik percben elveszíthetem.
- Mentem – lépett mögém, és egy apró puszit nyomott orcámra – Majd jövök! – intett a bejárati ajtóból, majd hangosan becsapódott mögötte az ajtó.
- Vigyázz magadra… - suttogtam utána.
Elpakoltam a tányérokat, elmosogattam, rendet raktam. Bármit, csak, hogy elvonjam a figyelmem róla, míg Baekhyun meg nem érkezett. Az egész lakást rendbe vágtam, mire Baekhyun megjelent. Szokás szerint kicsípte magát, holott nem bulizni mentünk, csak kicsit utána nézni a pasimnak és az új munkahelyének.
- Hát te meg, hogy nézel ki? – szólalt meg amint meglátott.
- Kényelmesen. Na menjünk, már így is elegem van mindenből, essünk túl rajta! – dobtam a kezeimet a magasba és Baekhyun előtt kisétáltam a lakásból.
- Hallod, rettenet unalmas fazon vagy – lépett mellém, és persze azonnal meg kellett szólalnia – A ruháid, a stílusod, az életed. Valamit kezdenünk kell veled!
- Felesleges időpocsékolás lenne.
A bár ahol Jongdae dolgozott csupán negyed órára volt a lakásunktól gyalog. Komótos tempóban ballagtunk. Mikor befordultunk a sarkon, azonnal megpillantottuk a kis alagsori helyiséget. A gyér neonfény, és a szürke füst töménytelen mennyiségben áradt ki az utcára. A környék sötét volt, nem csoda, hiszen majdnem tizenegy óra körült járt, a környező bérlakásokban már mindenki aludt, és csak az éber egyetemista diáksereg jelent meg az utcákon itt-ott, egy-egy kocsma környékén.
Baekhyun ment elől, én pedig utána. Egy rozsdás fémlépcső vezetett a fa bejárati ajtóhoz, ami nyitva állt előttünk. Beléptünk, és hátraosontunk a boxok felé, nehogy észrevegyen minket. Én háttal ültem a pultnak, Baekhyun pedig az itallap mögül figyelt. Vállam felett elsuhanó tekintetét Chenre szegezte, és minden apró megmozdulását átható figyelemmel kísérte.
- Na? Mit látsz? – kérdeztem suttogva.
- Semmi különöset. Egy csapat miniszoknyás lány pózol előtte. Pink koktélt isznak és folyamatosan vigyorognak rá.
- Mi van?! – fordultam hátra hirtelen – Ezek rá akarnak mászni! Az én pasimra!
- Csitulj! Fordulj vissza! – utasított – Jött még valaki.
- Ismerős? – Baekhyun, csak megrázta a fejét – Még egy csaj?
- Ez most srác.
- Mi?!
És ahogy sejtettem: Jimin könyökölt Jongdae előtt a pulton. Valamiről beszélgettek, nem hallottam miről, de mindketten mosolyogtak, néha elvigyorodtak. Az ilyen pillanatokban, néha Jimin elkapta Jongdae kezét, vagy csak egy percre hozzáért itt-ott. A köztük lévő szemkontaktus, az élvezetes beszélgetések, a figyelem. Ez volt mindaz, ami az utóbbi időben hiányzott a kapcsolatunkból. Talán megcsalt, talán csak készült rá, nem tudom. De valahol mélyen legbelül nagyon fájt. Fájt, hogy nem velem nevet, nem rám figyel, nem én érintem. Fájt, hogy nem én voltam ott vele.
- Minseok? – zökkentett ki Baekhyun halk hangja.
- Menjünk – álltam fel, és minden szó nélkül, amilyen gyorsan csak lehetett leléptem.
Baekhyun hazáig kísért, majd ő hazaballagott én pedig egyedül maradtam az üres lakásban, míg a párom egy bárban szórakozott az exével. Ledőltem a kanapéra, mellkasomhoz szorítottam az egyik díszpárnát, és a sötét padlót bámultam. Csend és üresség lengte be a lakást, ami csak még inkább nyomasztott. El akartam aludni, csak, hogy addig se gondoljak rá, de az gondolataim nem hagytak. Meredtem a semmibe és az járt a fejemben; hol rontottam el.
Nem tudom mennyi idő telt el. Talán aludtam közben egy kicsit, talán csak az elmém kapcsolt ki, de egyszer csak léptek zaja ütötte meg a fülemet. Hazaért. Hallottam, a kabátjának a cipzárját, hallottam, ahogy lerúgta a cipőjét, lépteinek susogását. Belépett a nappaliba, és hirtelen megijedt, amikor meglátott engem a kanapén gubbasztva.
- Hát te? Miért nem alszol? – lépett elém, és arcomra simított, majd egy gyenge csókot lehelt ajkaimra.
- Nem tudok. Gondolkodok.
- Majd gondolkozol holnap. Gyere, én is hulla fáradt vagyok.
Megragadta kezeimet, lábra állított, átkarolta a derekamat és bekísért a szobába. Befeküdt mellém az ágyba, magához húzott, szorosan átölelt, pont úgy, ahogy szerettem. Ő percek alatt elaludt, halkan szuszogott a fülem mellett. Én viszont csak bámultam az ablakon kifelé, nem jött álom a szememre. Az orromat megcsapta a belőle áradó idegen parfüm illata.
Péntek délelőtt nekem óráim voltak. Amikor eljöttem otthonról ő még aludt. Kikészítettem neki a reggelijét, és ott hagytam. Néha előző este megkért, hogy ébresszem fel, ha megyek, de ezúttal csak otthagytam az ágyban. Hadd pihenje ki az előző éjszakát.
A kampuszon összefutottam Baekhyunnal. Egyedül volt. Ahogy Jongdae-nak, úgy Chanyeolnak sem voltak aznap órái. Baekhyun meglátott és azonnal megindult felém. Elkapta a nyakam, és a képembe kiáltva köszönt. Levonszolt az udvarra, leültünk az egyik padra, arra ami egy fa árnyékában volt. Ő velem szembe ült le. Amint meglátta kialvatlan fejemet tudta, valami nincs rendben.
- Mesélj. Beszéltetek tegnap? – kérdezte óvatosan.
- Egy kicsit, amikor hazaért. De nagyon fáradt volt.
- Értem… - válaszolt szűkszavúan.
- Baekhyun kérdezhetek valamit? – ő csak bólintott – Szerinted az én hibám? Szerinted én rontottam el?
Baekhyun egy pillanatra elgondolkodott, majd megvakarta a tarkóját.
- Hát, nem mondanám, hogy a te hibád. Csak tudod…
- Csak mi?
- Csak tudod Jongdae fiatalabb, népszerűbb. Természetéből fakad, hogy szeret társaságban lenni, szeret bulizni. Belevaló, és keresi az életet. Te viszont a szöges ellentéte vagy. Mindig otthon ülsz, ki sem mozdulsz, mindig ugyanazokat a slampos göncöket viseled – rángatta meg az ingem – Szóval érted. Jongdae keresi a kalandokat, te viszont… Te olyan átlagos vagy.
- Túl átlagos vagyok neki?
- Izé… Biztos nagyon szeret, különben nem lennétek ennyi ideje együtt, csak lehet, hogy ő felpörgetné a kapcsolatotokat, te viszont olyan maradi vagy. Nem bántás, tényleg nem, csak…
- Csak az ő életéhez én túl unalmas vagyok, igaz? – Baekhyun bólintott.
- Ne haragudj – hajtotta le a fejét.
- Miért haragudnék? Ez az igazság.
Baekhyun szemei néhány percig a járdát vizslatták, majd hirtelen rám kapta tekintetét. Csillogó szemekkel meredt rám. Innen tudtam, valamit kigondolt abban az okos kis fejében.
- Van egy ötletem!
- Uram irgalmazz… - mormogtam az orrom alatt.
- Most komolyan! Tök jó, csak hallgass meg.
- Nem bántunk senkit igaz?
- Első körben nem. Aztán ki tudja – nevette el magát.
- Na mondd!
- Szóval, mikor dolgozik Jongdae legközelebb?
- Ma. Vagy nem is! Szombaton. Szombaton, mert valami buli lesz és kellett a plusz ember.
- Nagyszerű! Akkor szombaton ő lelép, én átmegyek, kicsit kicsinosítalak, és valami nagy belépővel megleped őt a bárban. Magabiztos leszel és szexi és garantáltan visszahódítod. Többé rá sem fog nézni azokra a csajokra, vagy arra a srácra.
Inkább nem kezdtem el vele veszekedni, belementem a dologba.
- Csináljuk!
Szombaton Jongdae korábban ment el otthonról, olyan hét körül. Azonnal hívtam Baekhyunt, aki kivételesen nem tökölt annyit és azonnal indult, és meglepően gyorsan ott is termett az ajtóm előtt, kezében egy hatalmas táskával.
- Na készen állsz? – vigyorodott el.
- Nem, de mikor érdekelt ez téged?
- Helyes válasz! Na gyerünk!
Baekhyun beszáguldott a hálószobába és iramtempóban kirámolta a szekrényemet. Mire beértem már a fél ruhatáram a földön hevert, ő pedig állt az üres vállfák előtt.
- Neked nincs semmi normális göncöd?
- De. Az ott mind a földön – mutattam a padlóra.
- Olyanra gondoltam, ami nem unalmas – és még mielőtt lekeverhettem volna neki egyet, folytatta – Szerencséd, hogy mindenre gondoltam. Öltözz át! – majd hozzám vágta a táskát amit hozott.
Volt benne egy sötétkék ing és egy fekete bőrnadrág. Az ing jól állt és tetszett is, de a gatya…
- Ezt nem veszem fel – dobtam vissza Baekhyunnak.
- Mi? Miért nem?!
- Nem vagyok én hímkurva.
Baekhyun arca elvörösödött, ledobta a nadrágot a földre és visszamászott a szekrényemhez kutakodni. A felső polcon aztán talált valamit.
- Ez mi, és miért nem hordod?
Egy fekete szaggatott farmer volt az.
- Pár éve vettem, aztán elfelejtettem, hogy van.
- Vedd fel. Azonnal.
Baekhyun örömére az öltözékem kész volt, de ragaszkodott hozzá, hogy kisminkeljem. Mondom, nem volt kedvem veszekedni fele, ráhagytam. És milyen jól tettem. A füstös szemek, a szerelésem… még én magam is meglepődtem, hogy milyen jól nézek ki.
- Kész is vagy! – csapta össze a tenyereit. – Akkor most hódítsuk vissza Chennie-t.
Kiléptünk a lakásból és ismét a pub volt a cél. A zene hangosan bömbölt, a neoncsóvák bevilágították az egész utcát, őrületes buli volt lent. Lementünk, Baekhyun kicsit elvonult, de a lelkemre kötött mindent.
- Légy magabiztos! – és lelépett, de a távolból figyelt.
A pult előtt komoly tömeg állt, és csak akkor indultam el, amikor a focidrukkerek megkapták a sörüket és visszamentek a helyükre. Már csak egy csapat lány maradt és persze; Jimin. Vettem egy mély levegőt, kihúztam magam, felszegett fejjel elindultam a pult felé. Chen épp a lánycsapattal beszélgetett, amikor közvetlen elé léptem, félmosolyra húztam a számat, majd áthajoltam a pulton és elkaptam a nyakkendőjét.
- Helló édes! – és magamhoz rántottam egy mély, szenvedélyes csókra.
Szemei kikerekedtek, majd amikor meglátta, hogy én vagyok erőszakosan mélyedt el a csókban. El is felejtettem, hol vagyunk. Csak ő létezett, én és a köztünk izzó levegő. Aztán amikor nagy nehezen elszakadtunk egymástól, ezernyi bámuló szempárral találtuk szembe magunkat. És persze Baekhyunnal, aki csak elvigyorodott és tapsolni kezdett, amit aztán szép lassan követtek páran. Jongdae kilépett a pult mögül, átkarolt, magához húzott, nyakamra hintett egy puszit és a fülembe suttogott.
- Otthon találkozunk – még egy csók, és ő visszatért a munkájához.
Baekhyun hazakísért, ivott egy csésze teát, közben beszéltünk egy kicsit, és már ment is haza. Én pedig a nappaliban vártam, hogy Jongdae hazaérjen. Korábban ért haza, minthogy vártam. Nagy robajjal jött. Ledobta a táskáját az ajtóban, a cipőt, a kabátját és hozzám sietett. Elterített a kanapén, fölém hajolt és egy hosszú, édes csókkal üdvözölt. Hosszan ízlelgettük, öleltük egymást, mintha nem lenne holnap.
Aztán mikor kicsit csillapodott minden, egy plédbe burkolózva ültünk a kanapén, mindketten a bugyuta Tv műsorra szegeztük a tekintetünk, de közben egymással voltunk elfoglalva.
- Mi volt ez az egész? – kérdezte a semmiből.
- Ne haragudj. Bajt okoztam? – fordultam felé.
- Nem, dehogy. Csak megleptél – mosolyodott el – De elmondanád, miért?
- Nem tudom. Az utóbbi időben elbizonytalanodtam. Elkezdtél dolgozni, alig beszéltünk, mindig fáradt voltál, aztán láttam azt a képet Jiminnel, és láttalak titeket a bárban, meg azok a lányok, és féltem, hogy vége, hogy megcsalsz, és Baekhyun azt monda, ez jó öltet és én belementem, de, de, de – hadartam el mindent hirtelen.
- Hé, lassíts! Mikor voltál te a bárban?
- Csütörtök este. Utánad mentünk.
- Áh, értem. Szóval féltékeny voltál?
- Azt hittem megcsalsz! Hogy megint összejöttél Jiminnel!
- Butus! – borzolta össze a hajam. – Sosem tennék veled ilyet – nem szóltam semmit, és folytatta – Tudod miért szakítottunk Jiminnel? – megráztam a fejem – Mert megcsalt, félrelépett. Nem is egyszer. Szörnyen fájt, és akkor te voltál az egyetlen, aki itt volt nekem, te vigasztaltál meg. Szeretlek, ezt sose felejtsd el! Sosem tennék veled ilyet! Te mindig itt voltál nekem, kiálltál mellettem, támaszt nyújtottál. Te vagy nekem a legfontosabb, soha, senki más nem tud felülmúlni téged. Lehetsz szexi, lehetsz átlagos, nem érdekel. Te, te vagy, és én csak téged szeretlek.
A sírás határán álltam. Megkönnyebbültem, a szívem hevesen vert, és végre megint azt éreztem, amit a kapcsolatunk elején. Hozzábújtam, amilyen szorosan csak lehetett. Érezni akartam azt, hogy itt van mellettem, hogy nem álom az egész. És tényleg nem volt az.
- Még nem hallottam a válaszodat – bökte meg a vállamat mosolyogva és én csak elnevettem magam.
- Én is szeretlek – hintettem apró csókot ajkaira – Mindennél jobban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése