Lena: A porcelán szerelmesei (BTS 3. helyezet)

Szia Taehyung,

Emlékszem, az utolsó találkozásunk alkalmával világosan megmondtad, hogy soha többet nem akarsz látni, ezért ne is keresselek téged.

Remélem már kevésbé vagy rám dühös, és nem veszed olyan rossz néven, hogy megszegem a neked tett ígéretemet azzal, hogy levelet írok neked. Sajnálom, de tudod, nagyon hiányzol nekem.

Egészen addig, míg el nem veszítettelek téged, nem gondoltam volna, hogy gyötörhet valakit ennyire egy személy hiánya, mostanra viszont rá kellett jönnöm, hogy az kínzóbb a legnagyobb fájdalomnál is.

Talán, ha nem követek el hibát, minden másképp alakult volna, de legfőképpen a kapcsolatunk.

Tulajdonképpen megeshet, hogy ha akkor nem szúrok el közted és köztem mindent, akkor a mai napig egy párt alkotnánk, s nem a keserű magányosság érzete lenne a társunk.

Ezerszer is átgondoltam az egészet, hogy mi mindent éltünk át együtt, s most így utólag visszagondolva, látom magam előtt az összes olyan mozzanatot is, ami végül a kapcsolatunk fuccsba menését okozta.

Lehettem volna sokkal előrelátóbb és kevésbé naiv, hogy nem dőlök be más ármánykodásainak, hanem kizárólagosan is melletted maradok, nem is foglalkozva azzal, hogy a rosszakaróink milyen badarságokkal próbálnak elszakítani tőled.

Eszetlen voltam, egy igazi idióta, aki nem látta a fától az erdőt.

Kár, hogy képtelen vagyok visszamenni az időben, s megváltoztatni a múltat, pedig addig pörgetném visszafele az órákat, mígnem már a történések következtében most mellettem feküdnél az ágyban.

Én szörnyen szégyellem magam.

Sajnálom, kérlek, bocsáss meg.

Még mindig szín tisztán él bennem a találkozásunk első néhány mozzanata; már akkor gyönyörű voltál, mint egy tökéletesen elkészített porcelánbaba. Az én porcelánbabám, akit kizárólagosan én kaptam meg, mint egyedüli megrendelő.

Emlékszel még ugye te is arra csodálatosan kaotikus pillanatra, mikor először léptél be a műhelybe a szakkör kezdete előtt, s félénken szólítottad meg a mestert? Te is szerettél volna a Porcelánkészítők egyletének tagja lenni, noha már jócskán az első félév végét tapostuk, ám neked csak akkor volt lehetőséged a csatlakozásra, mert nemrég költöztél a városba, addig pedig egy teljesen másik iskolába jártál.

Gondolom, a kezdeti ijedtségednek köszönhetően nem nagyon mertél körülnézni a teremben, megvizsgálni a már fél év során elkészített, gyönyörű porcelán értéktárgyakat, vagy akár végigfuttatni a tekintetedet a diáktársaidon, akik szintén a szakkör részesei voltak. De azt hiszem, abban biztos lehetek, hogy feltűnt neked az a fickó, aki olyan lelkesen bámult téged végig, negyvenöt percen keresztül, egy másodpercre sem pillantva el rólad, s a pislogásai számát is leredukálva néhányra. Sajnálom, elismerem, kissé kellemetlen lehetett az a szűnni nem akaró vizslatás, de egyszerűen nem bírtam betelni a szépségeddel, túlságosanlenyűgöztél ahhoz, hogy ne legyek képes bármi másra koncentrálni rajtad kívül.

Ahogy telt az idő,és kezdtél te is feloldódni a csoportban, az iskolában, úgy kezdtelek el én is megkörnyékezni téged. Először csak apró, tyúk léptekben haladtam, ugyanis látszott rajtad, hogy nem voltál egy könnyen megnyíló típus, így tudtam, hogy biztosan sokat kell tennem azért, hogy végül megbízz bennem. Én pedig türelmes voltam, tűrtem, hogy a társaságom helyett másét válaszd, vagy a feltett kérdésemre mindössze csak egy-egy szavas válaszokat adj, ennek pedig egyszer meg is lett az eredménye, ledőlt a fal közöttünk és megszoktál engem is, mint állandóan körülötted legyeskedő rovart.

Káprázatos érzés volt a tudat, hogy én is számítok neked valamit, noha az egyik társalgásunk folyamán bevallottad, hogy engem is olyan srácnak gondoltál az elején, aki csak ki akarja használni az őt körülvevő embereket.

Azért jól esett, hogy végül rá tudtam erre cáfolni, hiszen nem voltam rossz ember, csak végeláthatatlanul elvarázsolt.

Reménytelenül a szépséged rabja lettem; aznap, mikor először megláttalak, azt hittem rólad, hogy egy életnagyságú porcelánbaba vagy, akit a mester faragott, hiszen a bőröd olyan meseszerűen porcelánhatású volt, s az arcod vonásai is olyan tökéletesnek hatottak, hogy magamban már akkor elneveztelek téged Porcelán hercegnek, amit a későbbiek során sem engedtem el, mi több így becéztelek.

Téged ez pedig cseppet sem zavart.

Abarátságunk nem alakulhatott volna jobban: jól megértettük egymást, meg tudtunk mindent beszélni, ráadásképp te élvezted, ahogy csodáltalak.

Lehetséges, hogy néha még féltékenyek is voltunk, mikor mással társalogtunk. Pedig akkor még tényleg csak barátoknak mondhattuk magunkat, de nagyon úgy fest, hogy már akkor megvolt mindkettőnkben az érzelmi kötődés a másik felé.

Annyi időt töltöttünk együtt, amennyit csak lehetett, ugye még emlékszel azokra a szép pillanatokra?

Később aztán rá kellett jönnöm, hogy a csodálatom teljesen megváltozott, annak köszönhetően, hogy megismertelek téged. Beteges rajongásba kezdtem.

Ó, elmondani sem tudom, hogy mennyit álmodoztam rólad - szinte magamra sem ismertem, hiszen sohasem voltam egy igazán a fellegekig elkalandozó típus.

Vázlatrajzokat készítettem rólad, csakhogy egyszer az alapján kiönthessem a rólad mintázott porcelánbabát. Azt a babát, ami most ott ül a szekrényemen és bár cseppet sem hasonlít rád - ezt elmondhatom -, az érzelmi értéke így is éppolyan hatalmas, főleg, hogy az idő múlásával elkezdenek megkopni az emlékek, de ez a tárgy örökre megmarad.

Nagyon remélem, hogy nem akartál a sértettség és a szomorúság miatt örökre kitörölni az elmédből, s még emlékszel a szebb pillanatainkra.

Ismerlek annyira, hogy tudjam, márpedig pontosan ez volt a helyzet, a szívem mégsem tudja feladni az örökös reménykedést.

Mondhatni igazán jó rajongód voltam, állandóan a nyakadon lógtam és mindig tudtam, hogy mikor mit csinálsz, vagy éppen mire gondolsz, hiszen igéző szemeidből szinte olvasni lehetett.

Istenítettelek, amit meg is érdemeltél, hiszen nálad csodálatosabb emberrel még nem volt dolgom, kedves Porcelán herceg.

Ne haragudj, hogy így hívtalak ebben a levélben, valószínűleg, ha elolvasod, a régi édes zavarod helyett csak kellemetlen emóciókat idézek fel benned.

De kérlek, még ne dobd a szemétbe ezt a macskakaparást, hanem olvasd végig és tudd meg az én szemszögemet is a történtekben, amit sohasem hagytál, hogy elmondjak, hiszen örök csendre ítéltettél azzal, hogy visszaköltöztél a szülőfaludba. Se szó, se beszéd.

Egyébként úgy hallottam, hogy befejezted az iskolát és egy kis kávézóban dolgozol, mint pincér. Azt hiszem, Jimin valami ilyesmit mondott a volt barátaidnak, mindössze velem nem akarta ezt megosztani, nekem viszont mégiscsak sikerült kihallgatnom a beszélgetést.

Nagyon tudni szerettem volna már rólad valamit, s bár alantas dolog volt más beszélgetését lefülelni, én mégis kénytelen voltam rá, mert őrjítő volt a tudatlanság, hogy nem vagyok tisztában a jelenlegi életeddel.

Talán most is fogod a fejed és azon gondolkozol, hogy hova süllyedt a te régi barátod. Talán megőrült?

Őrült? A te őrülted, mert megbolondítottál!

Lehetséges, sőt biztos, hogy most is őrült vagyok, ennek pedig még mindig te vagy az oka.

De azt elmondhatom, hogy ezzel egyetemben még mindig nagyon szerelmes is ez az őrült.

Elképzelésem sincs, hogy mikor jöttem rá, hogy Úgy szeretlek, de az biztos, hogyha ezt annak idején nem vallom be neked, akkor mindkettőnk számára megspóroltam volna egy rakatnyi fájdalmat és szenvedést.

Válogatás, gondolkodás nélkül álltam aznap eléd egy apró porceláncsészével a kezemben, amit saját kezűleg készítettem neked, hiszen imádtad a porcelánok tapintását és szépségét, így tudtam, hogy ez az ajándék lesz a tökéletes az érzelmeim megvallásához.

És legnagyobb örömömre nem is talált elutasításra a szívem, hanem a csészével együtt nyújthattam át neked.

Gratulációt ugyan nem kaptunk sokat, amikor két-három randevú után bejelentettük, hogy együtt járunk, hiszen valami oknál fogva népszerűnek számítottam az iskolában, ezzel pedig együtt járt az is, hogy a lányok és néhány erre hajlamos fiú, magának akart kisajátítani, ebbe pedig nem fért bele az, hogy máshoz tartozzak. De mindenesetre téged sem kellett félteni, hiszen Taeyong, az egyik legjobb barátod, azóta is szúrós szemekkel illet, akárhányszor megpillant engem.

Ügyesen vettük az akadályokat, mint pár, mondhatni forrt közöttünk a levegő.

Lehetséges lenne hát, hogy az első pár hétben tökéletes volt a kapcsolatunk?

Annyira voltunk szerelmesek, amennyire csak lehetett.

Kár, hogy ezt más nem tudta úgy értékelni, mint mi.

Anépszerűségem töretlenül ívelt felfelé, pedig arra számítottam, hogyha kiteregetem azt, hogy nem a másik csapatban játszom, máris eltaposnak, mint egy olcsó bogarat, mégis keresték az emberek a társaságom, sőt a bátrabb lányok még be is próbálkoztak. Mintha te nem is léteztél volna.

Rád senki nem volt tekintettel, sajnos még én sem.

Abszolút nem érdekelt, hogy a lányok miféle trükkökkel próbálnak elcsábítani, vagy milyen közel merészkednek hozzám, s suttognak mocskos dolgokat a fülembe, miközben az arcomba másztak. Nem zavart, hogy ennyire próbálkoznak, hiszen semmi esélyük sem volt nálam, noha ezt nem mondtam a szemükbe.  

Tudom, rettenetesen ostoba voltam, amiért hagytam, hogy így a fejemre nőjenek, pedig semmiféle kellemes emóciót nem váltottak ki belőlem. Rettenetesen vak voltam már akkor is.

Láttam rajtad, hogy elég rosszul esett neked mindez, s néha a féltékenység mellett egy cseppnyi szomorúságot is fel véltem fedezni a szemeidben.

Azt gondoltad, hogy élvezem a figyelmet és tetszik, ahogy a lányok ostromoltak, mindazok ellenére is, hogy téged szerettelek.

Nagyon sokat veszekedtünk emiatt, aminek a vége mindig az lett, hogy beláttam a hibámat és egy újabb porcelán darabbal kértem tőled bocsánatot. Én úgyis szerettem ilyeneket alkotni, te pedig imádtad, mikor ilyesfélékkel kértem bocsánatot. Főleg a szív tetszett rajtuk, amit minden alkalommal belevéstem neked, a hibám belátásának zálogául.

Utoljára egy évvel ezelőtt csináltam neked egy csészét, s attól kezdve még a porcelánok közelébe se mentem. A szekrényen lévő babát sem mozdítottam meg, taszított az egész.

Lehetséges lenne, hogy már a porcelánkészítés vívmányait is elfelejtettem? Mióta tőled elválltam, nem bírok leülni és készíteni valamit, túlságosan rád emlékeztet minden darab. A gyönyörű, makulátlan felület az arcod lágy vonásait idézi fel, a hófehér szín, pedig sápatag arcbőröd szépségét.

Iszonyatosan hiányzik az, hogy orcádra simítsak és megcsókoljalak.

Soha nem vágytam még ennyire semmire, mint most arra az édes, kellemes érzésre.

Életemben sok hibát követtem már el, különösen az idő alatt a legtöbbet, mikor a párodnak mondhattam magam.

Nehéz visszagondolnom arra a sok félreérthető helyzetre, amibe a lányok miatt keveredtem, s nem akadályoztam meg őket abban, hogy egyenként döfjenek tőrt a szívedbe azzal, hogy a pasid bizony hagyta nekik, hogy az orránál fogva vezessék.

Okosnak gondoltam magam, egészen addig a pillanatig, mígnem rájöttem, hogy az iskola menőfiújaként nem én irányítok másokat, hanem a normák és az iskolai élet engem.

Keserédes belegondolni abba, hogy végig én voltam a báb, s hiába én töltöttem be a dominánsabb szerepet a kapcsolatunkban, mégis én voltam a gyengébb fél.

Okkal szakíthattál volna velem párszor, hiszen néha, amit a lányok műveltek velem, túltett a határon, te mégsem tetted ki a szűrömet, hanem eltűrtél mindent, közben pedig miattam darabjaira tört folyamatosan a szíved.

Zabolázatlanul hagytad, hogy azt tegyek, amit akarok, csupán a veszekedéseink, vitáink árulkodtak arról, hogy sürgősen változtatnom kellene a viselkedésemen.

Tudnom kellett volna, hogy egyszer ennek az egésznek nagyon rossz vége lesz, mégsem tettem semmit.

Azok a kilengések, mikor hagytam, hogy a lányok rám akaszkodjanak, mind eltörpültek amellett, ami eztán következett. Noha ezt is meg tudtam volna akadályozni azzal, hogy elküldök mindenkit a közelemből.

Marhára elszúrtam, és ennek te ittad meg a levét.

Nem tudom, hogy aznap mi vezérelt arra, hogy elmenjek bulizni.

Eleve rossz előjelként szolgált az is, hogy a barátaim megtiltották, hogy téged is magammal vigyelek, mondván ez csak és kizárólag a barátok estéje volt és biztosan van jobb dolgod is annál, minthogy a részeg pasidat istápold. Mégis már az első adandó alkalommal a nyakamba varrták a tökéletesen beállított, szőke hajú, koktélruhás Soyeont, aki azóta próbált felszedni, mióta csak az eszemet tudom. Igazán furcsa, hogy téged nem hívtak meg, őt viszont minden feltétel nélkül, nem igaz?

Kétségbeesetten próbálkozott, a lány nem ismerte a feladás lehetőségét, noha nem váltott ki belőlem semmiféle reakciót, mégis szüntelenül próbált velem kontaktust teremteni, pedig én javarészt csak a többiekre koncentráltam.

Eközben persze az alkohol is jócskán fogyott az asztalunknál, a srácok sorra rendelték a különböző rövid italokat és kombinációkat, amikből természetesen én isfogyasztottam, annak ellenére, hogy nem voltam egy nagy ivó és hamar kiütött a szesz. Ez történt akkor is, ráadásul sikerült annyira feloldódnom, hogy mindenféle hátsó szándék nélkül egyszer még Soyeont is felkértem táncolni.

De arra álmomban sem gondoltam volna, hogy míg én a táncparketten szórakoztam, addig Johnny valami olyan hatóanyagú szert kevert az éppen aktuális italomba, aminek a felhörpintése után, nyomban tompának éreztem mindent, s bódultságomban azt sem tudtam, hogy mi történik körülöttem, vagy éppen én mit csinálok, egyszerűen kiesett minden. Remek barátaim voltak nem igaz? Bedrogoztak azért, hogy minden a terveik szerint alakuljon.

Akövetkező nap egy hatalmas, rózsaszín franciaágy közepén ébredtem, póló nélkül és iszonyatosan hasogató fejjel, úgy éreztem, hogy meg sem bírok mozdulni - ugyanis még a legapróbb cselekedetre is a fejembe nyilallt valami -, valahogy aztán mégis megtettem, szemeimmel feltérképezve az egész szobát, ám semmiféle ismerős pontot nem találtam benne, fogalmam sem volt róla, hogy hol voltam. S a legkevésbé sem tudtam, hogy mégis hogyan kerültem oda, végtére is a nagy betűs sötétségen kívül, más nem rémlett a tegnap estéből, meg az éjszaka történtekből. Viszont nem is maga a hely ismeretlensége okozta számomra a legnagyobb meghökkenést, hanem az, hogy nem volt mellettem üres az ágy; Soyeon tőlem néhány centire aludt, testét pedig mindössze a vörös színben pompázó fehérneműi takarták.

Lesokkoltam a tényeken, egyszerre olyan emóciók árasztották el az elmémet, amik mind színtisztán azt sejttették nekem, hogy én bizony múlt éjszaka nem voltam hozzád hűséges; részeg, bódult állapotomban megszégyenítettelek téged, pedig te voltál a mindenem. Undorodtam magamtól, amiért képes voltam ilyenre, s lehetetlen lett volna arra gondolnom, hogy aznap nem történt közöttünk semmi a szőkével. Végtére is a helyzet pontosan az ilyen ocsmány gondolatok aranybányája volt.

Elképesztően megijedtem, ahogy a szobámba lépve a te személyeddel találtam szembe magam. Még javában őrlődtem a történtekben való bűnösségemen, mikor észrevettem a könnyáztatta arcodat, és a negatív energiákkal körülvett lényedet, nagyon fájt így látnom téged, hasogatta a már így is összetört szívemet. Időm sem volt megkérdezni, hogy mi bántott ennyire, ugyanis szinte egyszerre kaptam választ minden fel nem tett kérdésemre. A kínos pletykák, borzasztó esetek mind futótűzként terjedtek az emberek között.

Gondosan őrzött, hófehér tokkal ellátott telefonodat nyújtottad felém, a kijelzőt az arcom irányába fordítva, amin éles, derengő fénnyel rajzolódott ki egy fénykép, melyre még a mai napig kínos arccal tekintek vissza: lehunyt szemekkel, valószínűleg már régen alva, meztelen felsőtesttel feküdtem az ágyon, mellkasomon pedig Soyeon foglalt helyet, ahogy elkenődött rúzzsal, szélesen mosolyogva, csipkés melltartóban pózolt a kamerába. Egész fotósorozat készült rólunk, melyet a szőke lány még aznap megosztott az Instagram oldalán, ezzel megszégyenítve téged ország-világ előtt, végtére is mi ketten egy párt alkottunk, s a szerelmed éppenséggel valaki más oldalán mutatkozott, aki nem te voltál.

Nem kiabáltál, vagy veszekedtél velem, ahogy azt addig tetted, mikor féltékeny voltál az engem körülvevő lányokra, nem, te egyszerűen megráztad a fejed és a kibuggyanó könnyeid kíséretében próbáltad elrejteni a szomorúságodat egy semleges álca mögé.

Azt mondtad, hogy csalódtál bennem, s a másodperc töredéke alatt zúztam össze benned azt az elképzelést, hogy nem csak kihasználom az embereket, így hozzád is hátsószándék nélkül közeledtem, romantikus célzattal. Addig azt hitted, hogy annál nagyobb bűnöm nem lesz sohasem, hogy eltűröm, ahogy a lányok istápolnak engem, így elég nagy meglepetésként ért a tény, miszerint titokban szeretőt tartottam, s csak a netre véletlenül feltett fotósorozattal lepleztem le magam.

Gyorsan beszéltél, próbálva minél több gondolatodat, érzésedet a tudtomra adni rövid időn belül, csakhogy mihamarabb ki is léphess az életemből. Bármennyire is fájt az, hogy miattam ment tönkre a kapcsolatunk, és szívem szerint utadra sem engedtelek volna; tudtam, hogy nem élhetek vissza továbbra is a türelmeddel, a jóindulatoddal, hiszen a tetteim nem voltak könnyen emészthetőek és megbocsáthatóak, így tőled sem várhattam el, hogy folytassuk tovább úgy, ahogy eddig. Ha én nem tudtam ebbe az éjszakába belenyugodni, akkor tőled mégis hogyan várhattam volna ezt el? Tőled, aki az egésznek az elszenvedője volt, és ország-világ előtt megszégyenítette a barátja.

Olyan gyorsan történt minden, te elmondtad mindazt, amit talán már réges-régen el kellett volna, hogy mondj, én pedig néma csendben, lehajtott fejjel hallgattalak, mert nem mertem a szemedbe nézni, annyira szégyelltem magam, ám utolsó, monológodat záró néhánygondolatod előtt magad kértél meg arra, hogy pillantsak rád – úgy akartál szakítani, hogy tisztelettel egymás íriszeibe meredünk. Akkor nézhettelek meg tüzetesebben utoljára.
Szavaid, melyek örök billogként égtek a szívembe, még mindig tisztán az emlékezetemben vannak: „Szerelmet, szeretet szerettem volna kapni tőled, ám e helyett csak fájdalmat és féltékenységet nyújtottál nekem, ebből pedig elegem lett. Szeretnék kilépni a kapcsolatunkból, el akarok innen menni. Mindkettőnknek jobb lesz, ha elfelejtjük egymást, ne nehezítsd meg a dolgom, ne keress és felejts el.” – Ezt hallottam tőled utoljára, s ami a legrosszabb, hogy más szavakra nem is emlékszem tőled. Talán a tudatalattim is ezzel próbált büntetni a hűtlenségemért?

Borzasztó lassan teltek nélküled a napok, a hetek, kínzott a hiányod és a lelkiismeretem. Meg akartalak keresni, hogy megbeszéljünk mindent újra, hogy könyöröghessek a bocsánatodért, mégsem tettem, mert tiszteletben tartottam a döntésedet. Akkor még tekintettel voltam erre, mostanra viszont elég sok minden megváltozott bennem és a környezetemben is ahhoz, hogy végül papírt ragadjak, mindent leírva neked. Azt, amit a kapcsolatunk idején éreztem, hogy mit éltem meg, és ami a legfontosabb, hogy milyen mocskos dolgokra derült fény. El sem tudod képzelni, hogy mi történt, mióta hazautaztál a faludba.

Barátok? Ezt a kifejezést akkor töröltem végleg a memóriámból, mikor pár hónappal a szakításunk után Soyeon minden gonoszságról és ármányról kitálalt nekem. Nagyon kétségbe volt esve, majdnem elsírta magát, ahogy a szemeimbe nézett, és próbált megállítani az iskola folyosóján, csakhogy hallgassam meg őt. Nem is tudom, hogy mi késztetett rá, – végtére is azóta nem voltam hajlandó vele szóba állni, mióta téged utoljára láttalak -, talán a könnyesedő szemei győztek meg, de végül rábólintottam a dologra, így egy csendesebb hely keresése után, elég meghökkentő dolgokról számolt be nekem. Kezdve azzal, hogy a barátaim sohasem szívleltek téged, mi több végig a kapcsolatunk ellen voltak, s a szétszakításunk eléréséért bármire képesek lettek volna. Ekkor tudtam meg, hogy az a bizonyos bulizás, ami elég sokféle szempontból hatott a kapcsolatunkra negatívan, előre ki volt tervelve. Mintha csak egy vadállat lettem volna, akinek szépen előkészítették a csapdáját.
Direkt alakították úgy a dolgokat, hogy a számukra legkedvezőbben alakuljon minden, kezdve azzal, hogy ők szervezték oda Soyeont is, a tökéletes alanyt, aki véghezvihette az ötleteiket. Rám uszították, tudva, hogy szerelmes belém, így bármire képes lenne azért, hogy végül az övé lehessek. A srácok leitattak, elküldtek táncolni, drogot csempésztek a poharamba, hogy aztán könnyedén elszállíthassanak a szőke lány lakására. Nem volt nehéz dolguk, ugyanis az alkohol és a szer nagyon hamar kiütött, így Soyeon könnyedén meg tudott szabadítani a felsőrészemtől. Végtére is ez egy remek alapként szolgált azoknak a képeknek, amit az ótamár szerencsére törölt az oldaláról. Te gondoltad volna, hogy a fotósorozat mindössze egy átverés volt, közben pedig semmi sem történt közöttünk?
Meglepő volt azzal szembesülni, hogy a bűnöm, ami miatt hónapokon keresztül büntetett a lelkiismeretem meg sem történt, csak a hiteles felvételek keltették mindenkiben azt a hatást. Taehyung, én sohasem csaltalak meg, hiszen nagyon szerettelek. És most is nagyon szeretlek. Kérlek, hidd el nekem, ez nem átverés, s egy „újabb játék tőlem”,hanem a valóság. Akarom, hogy tudd, nem vagyok olyan rossz ember, mint ahogy azt hiszed. Szeretném, hogy bocsáss meg nekem, már nem is a nem létező megcsalásodért, hanem mert olyan borzasztó rosszul viselkedtem veled, és nem hajtottam el azokat a lányokat, akik nyomultak rám. Szörnyen bántam veled, sajnálom, de mostanra tanultam belőle, megváltoztam. Miattad.

Fáj a kezem a sok írástól, bár eleve nem is terveztem teleírni négy teljes írólapot neked, viszont a szavak maguktól jöttek, szinte kifolytak a kezeim közül. Sajnálom, hogy ennyit kellett olvasnod, remélem nem voltak túlzottan unalmasak a soraim.

Álmodtam veled múlt éjjel – a műhelyben voltunk, éppen egy porcelánkancsót készültél belemártani a mázba, amikor én mögéd álltam, s az ujjaidra fogva irányítottam a mozdulataidat. Igazán szép jelenet volt, nagy örömöt okozott a látvány, ráadásul csak még inkább megerősített engem abban a hitben, hogy tökéletes párost alkottunk. Jól néztünk ki egymás mellett, passzoltunk. Nem érzed úgy, hogy ezt a kapcsolatot érdemes lenne újjáépíteni?

Jócskán felnőttünk már mindketten a szakításunk óta, talán kellőképpen tudnánk éretten viszonyulni egymáshoz. Azt is megígérhetem, hogy most senki nem állna közénk, a srácok, akiket régen a barátaimnak neveztem eltűntek az életemből, ahogy azok a lányok is, akik féltékenységet szültek közöttünk. Ez már nem egy középiskolai szerelem lenne, mindketten elballagtunk, dolgozó emberekké váltunk, megtapasztaltuk az élet nehézségeit, így tudnánk, hogy mire számítsunk a későbbiekben.

De jó is lenne újra látni téged! Megnézni, megvizsgálni a vonásaid, két év alatt biztosan rengeteget változtál. Valószínűleg csak még szebb lett az én porcelánbabám. Tudod, nagyon hiányzik nekem az az elfoglaltságom, mikor időtlen időkig az arcodat bámultam, felfedezve minden aprócska kis pontodat.

Akarnál velem újra találkozni? Készen állnál arra, hogy felelevenítsük a régmúltat és esetleg újrakezdjük? Kérlek, válaszolj igennel. Talán mindkettőnknek jót tenne, ha újra láthatnánk egymást.

Levélre te is tudod, hogy levél a válasz, szóval, ha már elszállt a mérged, és átgondolva a helyzetet, te is a kapcsolatunk újrakezdése mellett döntesz, akkor kérlek, küldj nekem egy választ, mert minden további nélkül hajlandó lennék elutazni hozzád. Nekem, ha rólad van szó, nem létezik távolság, a világ végére is elmennék érted – noha ez elég klisésen hangzik, mégiscsak igaz.

Még úgy is tartozom neked egy porceláncsészével a gyűjteményedbe; ez egy igazán különleges darab, a születésnapodra készült, de már sohasem kaphattad meg. Megőriztem, a szekrényem mélyén árválkodik, csak arra várva, hogy a jogos tulajdonosa kézhez kapja őt.

Annyira hiányzol, szeretlek, és úgy sajnálom – ezek a levelem legjelentőségteljesebb gondolatai.

Tudom, szerettelek és meg akartalak óvni mindentől, de végül akaratlanul is én okoztam neked a legnagyobb fájdalmat. Most mégis én vagyok az újra, aki reménykedik, elrettenthetetlenül hisz az újrakezdésben, mert bolond vagyok, két év után is a te bolondod. Én soha nem mondok le rólad.

Jeon Jungkook, a hősszerelmes porcelánkészítő,
Két évvel az elválásunk után