Reményháló (2. évad): 1. fejezet: Az Arany Liliom vonzásában

Key:

Úton a szervezet főhadiszállása felé, a nagyfőnök elmagyarázta a legfontosabbakat. A hierarchia négy lépcsőfokból állt. Ő helyezkedett el a legtetején, minden szava szent volt és sérthetetlen, akár egy uralkodónak. Alatta helyezkedtek el a kisfőnökök, akiknek nagy volt a befolyása, és rendelkeztek saját csapattal. Ha nagyobb feladatot kaptak, ők vezették az embereiket, és ők osztották el a pénzt közöttük. A harmadik fokon az olyan beosztottak sorakoztak, akikben a kisfőnökük megbízott, és egy-két kezdőt a gondjaikra bízott, hogy képezzék őket, ismertessék meg velük a szervezetet, és gondoskodjanak arról, hamar beilleszkedjenek. A legalsó helyen az újoncok álltak, ilyen voltam én is.

– Ő itt Donghae – mutatta be a nagyfőnök a mellettem ülő fegyverest. – Most lett kisfőnök, és te vagy a csapatának első tagja. A legjobb emberem, nem akarom, hogy szégyent hozz rá.

Elég sokra tartott, ha pont Donghae emberévé tett, hiszen ha olyan nagy kutya volt, mint bemutatta, akkor nagy bakot lőhetett velem. Jól alkalmazkodtam, nem féltem attól, hogy nem jönnénk ki, a feladatok komolysága sokkal jobban aggasztott.

– És milyen munkák vannak itt? Csak mert én tökéletes irodista lennék.

– Olyan munka van, amilyet kapsz. Most még betanítunk, és felmérjük a képességeidet, nem kell terepre menned. Dolgozz ügyesen, és akkor jó dolgod lesz!

Sosem sportoltam, nem építettem az izmaimat a szabadidőmben, és fogalmam sem volt róla, hogyan kell lőni. Ha akartak valamiért, akkor az a csavaros észjárásom, és a nagy szám volt, nagyon reméltem, hogy a szintfelmérőn olyan eredményt nyújtok, amivel bebiztosíthatom magamnak a laza melókat. Megfigyelni valakit, beépülni, információkat kiszedni nem tűnt nehéznek, hazai terep, de dobozok mögött bujkálni, és embereket lepuffantani nem az én műfajom volt.

– Ha jól dolgozok, kapok egy ilyet? – ámultam el az impozáns kastély látványától, ahová begurult a fekete limuzin.

– Nagy igényeid vannak.

Tisztára úgy éreztem magam, mintha egy akciófilmbe kerültem volna, mindenhol napszemüveges, fülmikrofonos alakok császkáltak a kertben, arra ügyelve, nehogy ellenség érkezzen. A házban olyan alakok flangáltak, akikről ordított, hogy nagyon gazdagok, és halálosan veszélyesek. Mindenki férfi volt, csak a cselédek, és a takarítók képviselték a gyengébbik nemet.

– Ez az irodám – mondta a nagyfőnök, és a szolgák kinyitották előtte az ajtót. – Ide csak akkor jöhetsz be, ha hívatlak.

Nem sokat tévedtem azzal, hogy a nagyfőnök idősebb, de azt a kort még nem ütötte meg, mint a nagyapám, olyan ötvenes lehetett, és nagyon jó formában volt. Nálam nem sokkal volt alacsonyabb, de szívós, és izmos, fiatal korában biztosan nagyon sokat sportolt. Vagy lehet, hogy ellenséges bandavezéreket vert péppé.

– Ez a ház, amiben most vagy, a főhadiszállás. A telek hátsó részét a saját rezidenciám van, oda tilos a belépés. Ha baj van, innen kell biztosítanotok, hogy nekem, és a családi házamnak semmi baja ne essen.

– És itt bárhová bemehetek?

– Igen, de van, hogy laknak a szobákban, úgyhogy célszerű először kopogni – mosolyodott el röviden az öreg, és tovább sorolta a szolgáltatásokat. – Van kórház, szépségszalon, lövészpálya, edzőterem és tetováló szalon a birtokon. Ez utóbbiról annyit kell tudnod, hogy itt kapod meg a szervezet hivatalos tetoválását. Ha ezen kívül a jövőben bármilyen másikat szeretnél, azt egyeztetned kell Donghae-val. Minden bandának más és más jelei vannak, egy félreértés az életedbe kerülhet.

Nem rajongtam túlzottan a tetkókért, sosem vonzott, de szerettem a hennákat, és hamis tetoválásokat, mint kiegészítőket egy jó szetthez, így annak nem örültem, hogy örök életemben viselnem kell a szervezet logóját. A nagyfőnökön, és Donghae-n például nem is láttam semmi azonos jelet, ha ennyire elrejtették, semmi értelme nem volt az egésznek.

A tetováló szalon a földszinten, a lépcső mellett balra helyezkedett el, egy baromi nagy faajtó mögött, ami úgy szigetelt, hogy attól Onew biztosan sírva fakadt volna. Már két albérletéből kellett tovább állnia, mert a szomszédok nem díjazták a remixeit.

– Új hús? – kérdezte a tetováló művész Donghae-t, aki csak bólintott egyet, és lenyomott a kényelmes tetováló székbe. Ez a Donghae nem túl beszédes alak, de majd én kikupálom! – Hová szeretnéd a virágodat?

– Virág? – kérdeztem bután, mire csak elmosolyodott, és arrébb húzta a gallérját. A kulcscsontja felett egy apró, arany liliom ragyogott, mintha ékszer lenne. – Ez rohadt jól néz ki!

– Ugye? – lelkesült fel egy pillanatra, majd Donhae-ra pillantott, és elkomorult. – De ez igazi tetoválás, nem csak matrica. Jól gondold meg, hogy hová tegyem. Az a lényeg, hogy olyan hely legyen, amit könnyen felfedsz, ha kell, de ne túl látványos, mert néha éppen, hogy el kell rejtened mások elől, hová tartozol. Egyszer valaki az arcára kérte, és két hét múlva fejbe lőtték.

Nem túl jó előrelátások, úgyhogy a mellkamra kértem, amit még egy trikó is eltakart, de könnyű volt megmutatni, ha igazolni kell magam. A művész úr megkért, hogy bújjak ki a felsőmből, majd lefertőtlenítette a területet, és én már a tetováló gép hangjától befeszültem. Tisztára olyan volt, mint a fúró a fogorvosnál, és ez rossz emlékeket ébresztett bennem. Kevés dologtól majréztam, de a fogorvos közéjük tartozott. Egyszer általánosban, kötelező vizsgálatnál majdnem kihúzták a fogamat az engedélyem nélkül, és azóta gyűlöltem a fehérköpenyes szájturkászokat.

Tetoválást csináltatni fájdalmas, még akkor is, ha csak egy aprócska virágról van szó, és mikor végeztünk, úgy éreztem magam, mint a szarvasmarhák billogoztatás után, szerettem volna nagyon messze rohanni, hogy nyalogassam a sebeimet, de Donghae máshogy gondolta.

– Mivel nemsokára ünnepek vannak, mindenki elfoglalt lesz, gyorsított, intenzív felmérést csinálunk. Ma az egyik felét, két ünnep között a másikat. Úgy intézd a családi dolgaidat, hogyha felhívlak, ugranod kell.

– Nyugi, rugalmas vagyok. Minden értelemben – kacsintottam rá. Megérte látni a döbbent ábrázatát, szegény, még nem tudta, hogy milyen csomagot akasztottak a nyakába.

A szervezet orvosa nagyon rendes férfi volt, és nagyon felkészült is, mert egyetlen leletet sem kellett vinnem, még az egyik anyajegyem eltüntetésének dokumentuma is nála volt. Félelmetes, hogy utánam kutattak. Szerencsére nem kellett semmilyen különösebb vizsgálaton átesnem, megnézte, hogy jó-e az egyensúlyérzékem, és előírt nekem vitaminkúrát, meg egy étrendet, amit tanácsos lenne követnem, hogy hamarabb rakódjon rám a súly, és az izomzat is. Mivel az utóbbi időben tényleg nagyon lefogytam a hanyagság, és az ingadozó munkaidőm miatt, megfogadtam, hogy egy ideig biztosan követni fogom az instrukcióit.

– Lemegyünk az edzőterembe, és felmérem az állóképességedet – közölte Donghae, és elkísért az öltözőfülkéhez. – Hozattam ruhát a méretedben. Ebben a szűk farmerban nem tudsz rendesen mozogni.

Úgy sejtettem, nincsenek nagy elvárásai velem szemben, de még azokat is alulmúlhattam, amikor a nyolcadik fekvőtámasz után úgy nyúltam ki, mint egy béka. A testedzést nem nekem találták ki, egyedül a kislabda dobásban jeleskedtem a testnevelés órákon, általában eldumáltam az egészet, vagy Taeminnel tollasoztam.

– Rengeteg munkám lesz veled – jegyezte meg Donghae, és akkor tockost lekevert nekem, hogy elvesztettem az egyensúlyomat, és csodáltam, hogy nem szakadt le a fejem a helyéről. – Ez lesz a leggyengébb ütés, amit valaha kapni fogsz a szervezet tagjaként, ezt jól jegyezd meg! Meg kell tudnod védeni magad, vagy kettétörnek, mint egy ropit.

Donghae félelmetesen szívós volt, nem is kellett a bokszzsákot püfölnöm, simán ütlegelhettem a mellkasát, meg sem érezte. Ha felvett volna egy golyóálló mellényt, simán elmehetett volna rendőrnek, vagy akár hivatásos katonának is. Még az is el tudtam képzelni, hogy harcolt valahol frontvonalban.

– És a szervezet tagjainak is be kell vonulniuk? Nem kapunk kedvezményt?

– Mindenkinek be kell vonulni – hárította el a próbálkozásomat.

Nem hittem el, hogy egy ilyen gazdag és befolyásosnak tűnő szervezet nem paktált le valamit a kormánnyal, hogy ne hajtsanak szét minket. Na, meg mi van, ha pont egy kaszárnyába kerül az ember az ellenséges csapat tagjaival? Tuti biztos voltam benne, hogy van valami sumákság a dologban.

– És te régóta vagy benne az Arany Liliomban?

– Igen – válaszolt, ismét szűkszavúan. Javíthatatlan egy alak volt.

 Miután kellően szétütöttem a kényes kezeimet, kaptam tíz perc pihit, egy energiaszeletet, és egy üveg vizet, majd öltözhettem át, és már mentünk is egy következő helyszínre. A lövészpályának még csak a küszöbére sem léptem, de amint meghallottam az első lövést, földbe gyökerezett a lábam. Megint felvillant előttem annak a fiúnak az arca, és levert a víz. Egyszerre fáztam, és sültem meg majdnem, ha Donghae nem nyúlt volna értem időben, biztosan lefejeltem volna a terméskövet. Meglepő gyengédséggel nyugtatott.

– Ne aggódj, semmi baj! – kapott fel, és egyenesen az orvoshoz vitt.

A doki kisebb fejmosásban részesítette Donghae-t, amiért olyan meggondolatlan volt, hogy pont a traumám oltárába visz, és miután kellően visszanyertem a színem, és kaptam pár kocka csokoládét, autóba ültünk. Nagy volt a csend, gyengének és megviseltnek éreztem magam, de végre nem kellett a hátam mögé nézni, ha Donghae-ra úgy gondoltam, mint személyi testőrömre, egészen megnyugodtam.

– Barmok! – szitkozódott a felvigyázóm, amikor egy kék sportautó elhúzott mellettünk.

A kerekek csikorogtak, ahogy próbált az autó tapadni a nagy sebesség mellett, és a hosszú út végén olyat fordult, hogyha benne ültem volna, biztosan kidobom a taccsot. Amikor visszafelé tartottak az aszfalthuligánok, lelassítottak mellettünk, hogy szóljanak pár szót Donghae-hoz.

– Vasárnap van, hogy nyugdíjasokat is az útra engednek? – szólt ki a sofőr. Nem akartam nagyon mutogatni magam, így nem néztem meg az arcát, csak a hangját jegyeztem meg. Mély, kellemes hangja volt, és egy nagyon aprócskát furcsán ejtette a magánhangzókat.

– Ez nem Seunghyeon autója? Mit furikáztok vele?

– Elvittük egy körre – szólalt meg egy másik, sokkal erősebb akcentussal. Biztosra vettem, hogy kínai. Talán a másik is, csak már régebb óta él Koreában, és jobban titkolja.

– Jó is, hogy látlak. Azt hiszem, kiálláskor nekimentem a motorodnak. Bocsika, ilyen a nyugdíjasok szeme.

– Hogy mi van?! Menj a picsába!

Tudtam, hogy Donghae semmilyen motornak nem ment neki, de én is láttam a fényesre pucolt járgányt, a tulajdonosa nagyon szerethette, és Donghae kellően visszavágott azzal, hogy beletette a félelmet. Akárkik is voltak a srácok, nem jó emberrel piszkálódtak.

– Ők a tökéletes kegyencek, a főnökük mindent megenged nekik, csak kontrollálni nem tudja őket – morgott Donghae. Én csak örültem az információnak.

– Ha bajt okoznak, nem dobják ki őket a szervezetből?

– Mindenki repül, aki fejfájást okoz a főnöknek, de jó munkaerőt nem küldünk el csak úgy. Az egyik kiváló sofőr, a másik meg úgy lövi ki a poharat a kezedből, hogy oda sem néz. Rohadék Seunghyeon jól megfogta velük a maga szerencséjét!

Valahogy sejtettem, hogy a kisfőnökök szeretnek rivalizálni egymással, ez a Seunghyeon bizonyára Donghae nagy ellenfele lehetett. Nem akartam mindenkit megismerni, de a főnökömhöz kapcsolódó alakokat nem ártott szemmel tartanom.

– Ne aggódj, te is megfogtad velem az isten lábát. Majd bebizonyítom.

– Hajrá!

Nem is kellett sokat várnom a bizonyításra. A hatalmas raktárterület majdnem úgy nézett ki, mint a bútorvállalatoké, mindenhol lelakatolt, hatalmas raktárak, útközben el-elhagyott emelők és targoncák. Úgy sejtettem, vagy el kell lopni valamit, vagy megkeresni az eldugott szajrét, valószínűleg időre, és nehezítésekkel.

– Az a feladatod, hogy átkutasd azt a raktárt. Kapsz egy ollót a lakatokhoz! Hozd ki azt, amit értékesnek találsz, minél gyorsabban! – ismertette a feladatot Donghae, és a kezembe nyomott egy hernyózóollót, amivel a nagyapám a vékonyabb faágakat szokta levágni. – Sok sikert!

Már akkor kételkedtem az olló segítségében, amikor a kezembe fogtam, aztán teljesen biztossá váltam benne, hogy teljesen alkalmatlan arra, hogy lakatokat vágjon el. Valami mással kellett kinyitni a zárat, és mivel mindig hordtam pár hullámcsatot a zsebemben, inkább azzal estem neki a szerelésnek. Vagy öt percet szerencsétlenkedtem, mire sikerült úgy megfognom a lakatot, hogy az magától kinyíljon. Nem is volt bezárva, arra ment ki a játék, hogy észreveszem-e a csalit.

Odabent azonnal arcon csapott a fa jellegzetes, erős illata, de keveredett valami mással is, kutyaillattal. Imádtam a kutyákkal, és a házőrző nem szart oda sehova, de otthagyta a nyomát a raktárban. Először vele akartam foglalkozni, nehogy betolakodónak nézzen, és az első pár dobozban valami olyat kerestem, amivel lekenyerezhetem. A konzerv májkrémet embereknek gyártották, de jó szolgálatot tett, a németjuhász hálásan csóválta a farkát, miután megetettem, és nem zavart a kutakodásban.

Szinte minden doboz mást rejtett, a hernyózóollót pedig arra használtam, hogy a magason lévőknél levágjam az ajtót tartó damilt. Így nem kellett leemelnem őket, aztán visszarakni ahhoz, hogy nagyjából belelássak, így sokkal könnyebb volt válogatni.

Alig negyed órát töltöttem bent, és amikor egy dobozt teleraktam szerintem értékes dolgokkal, és letettem Donghae lába elé, a stopper 22 perc 13 másodpercet jelzett. Ezt jó időnek tudtam be, és ha nem vacakoltam volna annyit a lakattal, biztosan jobb időt futok.

Donghae összeszámolta a szerzett szajré összegét, majd osztott-szorzott, és a csomagtartóból előhúzott két téglaméretű pénzköteget.

– Tekints motivációnak, és okosan költsd el! Ha feltűnést keltesz, a barátaid kérdezősködni fognak.

Ennyi pénzből vehettem magamnak egy kész szettet a Price’s Joyban, egy hozzá passzoló ékszert a Mine-ban, és még maradt arra is, hogy visszafizessem Taeminnek az egész éves tartozásomat. Nem volt sok, de nem akartam semmivel sem tartozni a következő évben, az újévet teljesen tisztán akartam kezdeni.

Nagyon feldobott a készhez kapott összeg, ilyen könnyen még sosem jutottam pénzhez, bár sejtettem, hogy a további melók ennél sokkal rázósabbak lesznek. Például a kutyát nem tudom lekenyerezni, elemlámpás őrök vizsgálják át a területet, és a lakatot sem hagyja nyitva nekem senki. Az ilyen munkához ráadásul fizikai erő kell, hogy ki tudd menekíteni a zsákmányt, és nem kis ügyesség és egyensúlyérzék. Ha például kötéltáncos lettem volna, simán közlekedhettem volna a dobozépületek tetején, biztosra vettem, hogy a legfelső polcokon voltak a legértékesebb szállítmányok.

Mivel már nem kellett rejtőzködnöm, otthagyhattam a hotelszobát, és visszamehettem a saját lakásomba. Legszívesebben mégis Taeminhez mentem volna aludni, de tudtam, hogy az ő gyógyulásához idő kell, és nem tőrhetem rá az ajtót. Óvatosan kell megközelítenem, nem kis sokk érhette akkor, amikor megtudta, hogy meghaltam. Szegény, úgy sajnáltam, hogy ezt kellett hallania.

A motivációmat gyorsan elköltöttem, nem volt jó ötlet ennyi készpénzt sok ideig otthon tárolni, a ruhák sokkal jobban elfértek a szekrényemben. Imádtam a Price’s Joyt, minőségiek voltak, és korábban csak a kirakatokat bámulhattam. Már csak egy jó sálra volt szükségem a téli időszakra, és én leszek a legstílusosabb fiatal egész Seoulban. Bántam, hogy még nem mutatták be a kollekciót, de a pénztárnál azt a fülest kaptam, hogy már csak pár napot kell rá várni. Pont maradt annyim, hogy beújítsak egyet.

Donghae:

Kevesen kezdték úgy a szakmát, hogy minden azonnal sikerüljön nekik, és még fizikailag is bírják a kiképzést, de Kibum alkalmatlan volt arra, hogy bevetésekre magammal vigyem. Gyorsan működött az agya, és jól átlátta az ismeretlen területet, de túl nyeszlett, és túl galamblelkű volt ahhoz, hogy hatásos fegyver legyen a kezemben.

– Kibumnak a nyelve és az esze csíp, nem a keze, vagy a fegyvere – mondta apa, amikor felvetettem a kétségeimet.

– Nem fognak komolyan venni, ha nincs haderőm – mondtam. Amikor kinevezett kisfőnöknek, először nem akartam elvállalni, de ő volt a szervezet feje, nem mondhattam nemet. Egyébként is, ideje volt már, hogy megkapjam ezt a rangot, így talán Seunghyeon se vette rossz néven, ha a körmére néztem.

– Idővel majd az is lesz. Te is tudod, hogy milyen fontos, hogy a szűk csapatod olyan személyekből álljon, akikben megbízol, és akik több oldalról tudnak támogatni.

– De Seunghyeon…! – kezdtem, mire felemelte a kezét, hogy hallgassak.

– Seunghyeon elég ostoba ahhoz, hogy belerohanjon a vesztébe, a te feladatod az, hogy tovább figyeld, tegyél jelentést róla, és ha eléri a vég, akkor megszerezd magadnak az embereit. Úgy fognak utánuk kapkodni, mintha aranyból lennének.

– Nincs még egy olyan jó sofőr, mint a Wu fiú, és Zitaóval még én is csak akkor küzdenék meg, ha muszáj. Persze, hogy akarni fogják őket.

– Nekik is meg van gyengepontjuk, ahogy mindenkinek. Ha okosan csinálod, és pár éven belül kinövöd magad a legjobb kisfőnöknek, senkinek nem fog gondja akadni azzal, ha egyszer átveszed tőlem a vezetést.

Titokban kellett tartani, hogy a fia vagyok, nehogy merénylet érjen, vagy apa pozícióját támadják meg amiatt, hogy dinasztikus tervei vannak. A szervezet ettől a titoktól működött jól, hiszen a feljebbjutás apától függött, és ő elég fair módon osztogatta a feladatokat és a jutalmakat ahhoz, hogy a kisfőnökök ne merénylettel akarjanak a székébe kerülni, hanem serény munkával. Mindenki kihozta magából a maximumot, hogyha elérkezik az idő, apa őket válassza örökössé. Ha kiderült volna, hogy a fia vagyok, a törékeny béke meghasad, és belső harcok morzsolják fel az egész szervezetet. Ezt nem engedhettük meg, apa nem ezért harcolt olyan sokat, és nem ezért haltak meg a barátaim, és a társaim.

– Milyen mostanság a hamburger? – kérdezte, és olyan erővel izzott a tekintete, hogy egy percig sem kételkedtem abban, még nagyon sokáig fog ő ülni az irodájában.

– Kissé rágós, de jó árban van. Pár napja tettek bele koriandert, de szóltunk a szakácsnak, hogy figyeljen oda!

– Rendben, akkor hozz nekem egyet!

Ez a virágnyelv az öcsémről szólt, akit még nagyobb titokban tartottunk, mint engem. Még a vezetéknevünk is más volt, és ő az Államokban élt az anyámmal. Évente talán négyszer láttam pár napra, akkor is csak a megfigyelés miatt, talán nem is tekintett a bátyjának, és ha abból indultam ki, amit anyám gondolt apámról, és az egész szervezetről, akkor gyűlölt. Han már betöltötte a huszonegyet, Amerikában is felnőttnek számított, és amikor megkaptam a hírt, hogy marihuánát fogyasztott az egyik szórakozóhelyen, nagyon dühös lettem az anyámra, amiért nem figyel oda rá rendesen. Elég volt egy üzenetet küldeni, és máris megoldódott a baj, a srác, aki megkörnyékezte az anyaggal, többé nem kereste fel. Biztosra vette az ráállított ember, hogy más munkát keres magának az a piti kis diller. Az öcsém biztonságba került, legalábbis egy időre.