Reményháló (2. évad): 2. fejezet: Rájöttem, hogy milyen fontos vagy

Key:

Egy nap volt karácsonyig, és nem akartam úgy ünnepelni, hogy Taemin azt hiszi, álmodik. Látnom kellett, de nagyon óvatosan kellett megszervezni az egészet, nehogy rontsak a helyzeten. Az egészet Jonghyunnal szerveztem meg, estére szólt a látogatásom, ami előtt ő felkészíti Taemint arra, hogy érkezem, és beszélni szeretnék vele. Előtte azonban még be kellett ugranom a „céghez”, hogy találkozzak a felvigyázómmal.

Nem lehetett csak úgy bejárkálni a főhadiszállásra, csak indokolt esetben látta az embert a nagyfőnök, és az odavezető úton is figyelni kellett, nem követ-e valaki. Nagyon necces volt, de Donghae azt mondta, örüljek, hogy nem vidékre küldtek le kiképzésre, mert akkor naphosszat robotolhatnék a szabadban.

– Holnap karácsony, a hétvégét tölts pihenéssel, de kedden látni akarlak. Akkor majd megbeszéljük a továbbiakat – köszöntött Donghae, és a kezembe nyomott egy telefont. – Ez a céges mobilod, benne van a számom, többre nincs szükséged. Úgy vigyázz rá, hogy az életedet mentheti meg.

– Rendben, menedzser hyung – húztam el a számat, és a táskámba tettem a készüléket. Azért igazán adhattak volna egy iPhone-t, ha már ilyen gazdagok.

 Testedzés, futás, akadálypálya, kislabda hajítás a célzás érdekében és újabb közelharc Donghaeval. Úgy fájtak a nyaklevesei, szinte már csengett a fülem, én meg még csak hozzá sem tudtam érni, minden támadásomat hárította. Született szerencsétlenség voltam ezen a téren, és nagyon frusztrált, hogy nem tudom megvédeni magam. A nagyfőnök azt mondta, még nem kell terepre mennem, de nem kételkedtem benne, hogy amint kész a kiképzés, azonnal bevetnek. Ez annyira nem passzolt hozzám, mint az Ugg Boots. Utáltam, amikor mindenki azt horda, az egyetlen divat volt, amit nem követtem, szerintem borzasztóak azok a csizmák.

– Fújd ki magad, elviszlek vezetni! – törölte le Donghae az izzadságot a homlokáról. Nem, nem abban fáradt ki, hogy velem verekedjen, a saját edzése izzasztotta meg. Én csak ámultam és bámultam, ahogy félmeztelenül felhúzódzkodott vagy százszor a rúdon. Elég jó teste volt.

 – Te egyébként hány éves vagy? – kíváncsiskodtam.

– Idősebb nálad, legyen ennyi elég – mondta mogorván, de csak nem bírta ki a hiúsága, és végül rákérdezett. – Miért? Mennyinek tűnök?

Győztem, végre győztem valamiben ellene. Minden pasi, és főleg minden helyes pasi hallani akarja, hogy fiatalos, szexi, vonzó és férfias, nem bírják ki, hogy ne dicsérje őket valaki. Mivel én vézna voltam és feminin, nem kellettek hódolóhegyek, hogy bizonygassam, mennyire fasza csávó vagyok, bőven megelégedtem azzal, ha valaki megdicsérte a ruhámat, vagy azt mondta, hogy szép az arcom. A Donghae féle pasik csak úgy dagadtak a tesztoszterontól, és ha nem lett volna intelligens, könnyen a „faszméregetős” kategóriába kerülhetett volna.

– A tested lehetne huszonnégy is – mondtam, mohón legeltetve a szemem az izmain. Izmosabb volt, még Minhónál is, de nem felfújt, kemény munkával érhette le ezt a külsőt. – Az arcodon viszont látszik, hogy harmincas vagy. Talán harminckettő?

– Harmincegy – javított ki, és végigsimított az állán. – Ilyen öregnek tűnök?

– Nem, csak mi harmincéves korunkban macsósodunk, és rajtad már semmi babás vonás nincsen.

– Soha nem is volt – mosolyodott el egy pillanatra, aztán eszébe jutott, hogy ő a főnököm, és nem szabad viccelődnie, így felkapta a komoly ábrázatot, és kihessegetett a „tornateremből”.

Nem piszkáltam, de magamban mosolyogtam, hogy ilyen könnyen lebuktattam. Donghae egyáltalán nem volt az a karót nyelt, sótlan kiképzőőrmester, akinek mutatta magát, csak komolyan vette a munkáját, és tiszteletet várt el tőlem. Tiszteltem is, mert minden mozdulatában látszott, hogy tapasztalt, és folyamatosan hasznos tanácsokkal látott el, nem csak kötelességből pesztrált.

Az autókázás eszméletlenül jó volt. Egy bazinagy terepen alakítottak ki akadálypályát, mintha egy turbó autósiskolába kerültem volna, és gyönyörű sportautók sorakoztak egymás mellett a garázsban. Már kisgyerekként is inkább babáztam, mintsem autókáztam volna, de fogékony voltam a szépre, és ezek az autók gyönyörűek voltak.

– Vezethetem ezeket? – mutattam a csodákra, mintha édességboltban lennék.

– Majd, ha eléred azt a szintet. Először Ajummán kell bizonyítanod.

– Az meg ki? – kérdeztem zavartan. Azt hittem, vezetnem kell, nem pedig egy öregasszonnyal trécselni.

– Ő – rántotta le a leplet egy KIA Carensről. Nem volt ez rossz autó, de elbújhatott a sportos társai mellett.

– Ez a tesztautó? – kérdeztem csalódottan.

– Igen. Sokszor kerülhetsz olyan helyzetbe, amikor üldöznek, és meg kell lépned. Az utakon nem Ferrarikat, meg Porsche-kat fogsz találni, hanem ilyen egyszerű, hétköznapi autókat. Ezekkel, és főleg ezekkel kell tudnod menekülni.

Volt jogsim, de sosem száguldoztam az utakon, betartottam a szabályokat, és odafigyeltem a környezetemre. Először nagyon furcsa volt, hogy Donghae folyamatosan a fülemre mondta, hogy gyorsítsak, természetesen nem ült be mellém, nehogy megsérüljön. Jó érzés volt, hogy ennyire bízik bennem…

Az akadálypálya az elején nagyon könnyű volt, pár bója kikerülése, éles kanyarok, buckák és gyorsan váltó jelzőlámpák, aztán felgyorsultak a folyamatok. Nagyon pontosan kellett váltani, és átlátni, mikor gyorsítsak és mikor lassítsak, hogyan tudom megóvni az autót, és a bábu járókelőket, nem beszélve arról, hogy egyes helyekről néha még vízibombákkal, és egyéb színes lövedékekkel is támadtak. Mire negyed óra múlva végeztem, a kocsira ráfért egy jó kiadós mosás, de legalább csak az oldalát karcoltam meg.

– Az időd borzalmas, megsértetted a karosszériát, de nem törted össze se Ajummát, se magadat, de még a berendezést sem, ez jó pont. Ha menekülnünk kell, én vezetek, de nem fogok félni, ha át kell adnom a kormányt – összegezte Donghae a teljesítményemet. Jól esett, hogy átadná a kormányt.

Szerintem arra számított, hogy itt végeztünk is, de nem ismert eléggé, addig rágtam a fülét, amíg autóba nem ült, és meg nem mutatta, ő hogyan teljesíti a pályát. Hát a pofám leszakadt. Nem elég, hogy brutálisan gyors volt, de hihetetlenül jó reflexekkel rendelkezett, és velem ellentétben sértetlenül parkolta le Ajummát, nyolc perc elteltével.

– Van ennél jobb idő?

– Van. Hat perc huszonhárom másodperc, de Ajummából ennél többet nem is lehet kihozni.

– És nincs ilyen „dicsőségfal”, mint a focinál? – kérdeztem, mire Donghae a falra mutatott.

A hatalmas táblán több oszlop szerepelt, az autóknak megfelelően, és mindegyik kategóriában feltüntették a top10-et. Először Ajumma helyezetteit néztem meg, az érdekelt a legjobban. Még a tízediknek is tíz percen belül volt az ideje, sokat kellett faragnom a sajátomból, hogy Donghae megengedje az autóváltást. Így nézett ki a lista:

1. Yi Fan

2. Jia Heng

3. Arisa

4. Zi Tao

5. Donghae

6. Mina

7. Byeongho

8. Jungseok

9. Minseo

10. Seonghun

Az első négy nem is volt koreai, ez elég ciki, úgy tűnt, a kínaiak jól vezetnek, a harmadik pedig egy lány, aki több mint valószínű, hogy japán. Meglepett, hogy két nő is benne van a listában, hiszen a főhadiszálláson a személyzeten kívül egyetlen hölgyet sem láttam. Meg egyébként is, miért akarna egy kecses, törékeny nő maffiózó lenni?

A legmegdöbbentőbb pedig az volt, hogy az első hat helyezet mindegyik autónál ugyanaz a hat személy volt. Kétségtelenül jó sofőrök voltak, járgánytól függetlenül. Donghae merev arccal bámulta a táblázatot.

– Figyelj, az ötödik hely nem olyan rossz – vigasztaltam.

– De az igen, hogy ez a kis beképzelt pöcs – mutatott a negyedik helyezettre – mindig megver pár másodperccel. Hogy lehet ekkora mákja?

– Ennyire utálod? – húztam fel a szemöldökömet. Ez volt a második alkalom, amikor Donghae-t káromkodni hallottam, pedig sok hibát vétettem a gyakorlások alatt.

– Nem utálom, csak felhúz. Tiszteletlen velem, pedig fölötte állok.

– Húha… – húztam komisz mosolyra a számat. – Csak úgy forr a levegő…

– Nagyon vicces – mérgelődött, és visszabújt a csigaházába. – Fogd be, és indulunk!

Donghae nagyon vicces volt, ahogy pufogott, élvezet volt szekálni, és még meg sem kellett erőltetnem magam. Egy szót sem szóltam az autóban, de ő forrt a saját levében, és folyamatosan kioktatott arról, hogy nem kell magamból kiindulni, ő nem vonzódik a férfiakhoz, és ha még is így lenne, akkor is jobb ízlése lenne, meg stb. Nagyon vicces volt hallgatni. Mindig az tagadott ennyire, akinek vaj volt a füle mögött. Tutira vettem, hogy ez a Zi Tao bejön neki, csak nem meri bevallani. Vagy lehet, hogy a srác koptatta?

Mire hazaértem, úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger, és még vissza is tolatott, alig bírtam megmozdulni, és még várt rám egy nagy feladat. Taemin összekaparása mentális erőt igényelt, és mivel a testem fáradt volt, koncentrálni sem tudtam rendesen. Elő kellett készülni, úgyhogy vettem egy illatgyertyát, megengedtem a meleg vizet a kádba, bekapcsoltam egy kellemes számot, és relaxáltam. Minden feszültséget és fáradtságot ki kellett pihennem magamból, hogy mire Jonghyun megérkezik, friss és üde legyek.

Jonghyun azonban túl hamar érkezett. Hatra vártam, de már fél hatkor ott volt, pont a „Mit vegyek fel?” szakaszban, amikor általában hisztis és türelmetlen vagyok, úgyhogy nem túl kedves hangulatban fogadtam.

– Minek jöttél ilyen hamar? – húztam be a lakásba, és már újra a tükröm előtt álltam. Valahogy sehogy sem tetszett pólóm, pedig ehhez a gatyához csak ez illett.

– Bocsi, csak nem akartam késni – szabadkozott Jonghyun, és nekitámaszkodott az ajtófélfának. – Mi a gond?

– Nem passzol a pólóm a nadrághoz.

– Akkor vegyél fel másikat.

– De csak ez jó hozzá.

– Akkor vegyél fel másik nadrágot.

Annyira fárasztó tudott lenni. Jól öltözködött, megtalálta a saját stílusát, de a divathoz egyáltalán nem értett. Taeminnel sokkal jobb volt ruhákról, meg kiegészítőkről beszélgetni, ő mindig ráérzett arra, hogy mi illik hozzám, és mi tetszene, Jonghyunnak nem sok hasznát vettem.

– Most már indulhatnánk. Öt perc múlva negyed hét – nézett az órájára Jonghyun. Háromnegyed óra alatt semmi nem változott, még mindig ugyanabban a ruhában voltam, és változatlanul nem tetszett.

– Miért nincs itt Taemin? Ő tudná, hogy mit kell mondani – vertem a fejem a szekrényem ajtajába.

Jonghyun erre úgy pattant oda hozzám, mint egy szöcske, és elvékonyította a hangját, meg idiótán mosolygott.

– Jaj, Kibumie, menjünk már! El fogunk késni – mórikálta magát.

– Ez Taemin akart lenni? – húztam fel a szemöldökömet. – Úristen! – forgattam meg a szememet. – De rosszat gondolsz róla!

Taemin egyáltalán nem viselkedett úgy, soha, ahogy Jonghyun alakította, ez a viselkedés inkább engem idézett, amikor hisztis vagyok, és morci. Hihetetlen, hogy csak én ismertem Taemint. Hihetetlen!

– Oké, leszarom, hogy nézek ki, menjünk, és kapjuk össze Taemint.

Ő fontosabb volt a ruhámnál, és amikor felkaptam a kabátomat, és eltakartam vele a pólómat, már nem is zavart annyira, hogy túl fényes. Az autóban pedig rájöttem, mi okozta az igazi problémát: a fekete hajam. Már jó ideje nem volt ilyen sötét a frizurám, még a középiskolában is maximum barna voltam, aztán jött a zöld, szivárványszínű, piros, és most legutóbb, a világosbarna. Elszoktam attól, hogy ehhez a hajhoz állítsak össze egy menő, divatos szettet. Át kellett értelmeznem a stílusomat.

Taemin házához érve elfogott a gyomorgörcs, fogalmam sem volt, mi fog várni rám odabent. Hogyan tudnám feldolgozni az összetört Taemint, ha még a saját démonjaimmal sem tudok megküzdeni? Akárhányszor elaludtam, arra riadtam fel, hogy ömlik rólam a víz, és egy lövés dörrenése visszhangzik a fülemben.

– Milyen rég láttam – üdvözölt a házvezető a lépcsőházban. – Máshogy néz ki.

– Igen, stílust váltottam – túrtam bele a fekete frizurámba.

– Ez sokkal jobb. Higgye el, nem magához valóak azok a női cipők és szempillák.

Jonghyun úgy nézett rám, mintha ufót látna, szegény, úgy tűnik, nem tudta, hogy olykor-olykor úgy császkáltam a városban, hogy a fellépő szettem nagy része rajtam maradt. Biztos hálát adott az égnek, hogy éjszakánként nem őt boldogítottam a jelenlétemmel, hanem inkább Taemint.

– Mi lesz, ha Taemin kiakad? – kérdeztem, amikor Jonghyun a csengőre tette a kezét.

– Nem fog. Volt ma dokinál, biztos felkészítette a találkozásra.

Utáltam a pszichológusokat, mert csak ültek a székükben, okoskodtak, és nagyon hasznosnak tartották magukat, miközben szart sem tudtak arról, mit érez az ember. Jó, lehet, hogy csak előítéletes voltam, mert általánosban egy idiótához írtattak be a szüleim. Csak szimplán meleg voltam, ő meg beilleszkedési problémákat diagnosztizált nálam, és mindenféle hülye játékon kellett részt vennem. Áldottam az anyámat, amikor végre megértette, hogy többet akkor sem vagyok hajlandó oda menni, ha büntetést kapok. Inkább elkezdtem barátkozni a lány osztálytársaimmal, hogy megnyugodjanak a szüleim, és egészen jól elcsevegtünk a sorozatokról, meg a divatról. Ők örültek neki, hogy egy fiú őszintén elmondja a véleményét a stílusokról, én meg kaptam fedezéket, és nem kellett többé dilidokihoz járnom.

Nagyot nyeltem, amikor meghallottam a kulcscsörgést, annyira izgultam, mint még talán soha, és olyan erősen szorítottam ökölbe a kezemet, hogy a körmeim árkokat vájtak a bőrömbe.

– Sziasztok. Gyertek be! – tessékelt be minket Onew, és gyorsan megölelt. – Örülök, hogy itt vagy.

Én is nagyon örültem neki, de végre Taemint akartam már látni. Jonghyun mondta, hogy felügyelet kell neki, mégsem értettem, Minho minek támasztja a falat a konyhában. Ő volt a leghaszontalanabb, aki vigyázhatott a barátomra. Még csak az kellett, hogy Taemin miatta is kiakadjon.

– Taemin ott van bent – mutatott a nappali irányába Onew, mire óvatosan megközelítettem az ajtót, vettem egy mély levegőt, majd benyitottam.

Először a sötétség lepett meg, majd a hirtelen tűzijáték az asztal közepén, és csak akkor esett le, hogy mi is történik körülöttem, amikor felcsendült a Happy Birthday a rádióból. Teljesen sokkos állapotban voltam, a barátaim meg úgy ugráltak körülöttem, mintha hirtelen kenguruvá váltak volna, csak Taemin mosolygott rám tisztes távolból. Nem bírtam ki, hozzá kellett érnem.

– Mi a franc ez? – ragadtam meg a kezét, és alig láttam a könnyeimtől. – Hogy vagy?

– Majd megbeszéljük később. Most téged ünneplünk – mondta, és a nyakamba fúrta a fejét. – Boldog születésnapot, Kibumie!

Elsírtam magam. Mit sírtam?! Bömböltem, mint egy gyerek, még soha életemben nem sírtam annyit a születésnapomon, mint akkor, és meg tudtam volna fojtani az összes idiótát, amiért így rászedtek. A hazugság csak félig volt hazugság, mert Taemin kezét valóban egy kötés fedte, de koránt sem volt olyan menthetetlen állapotban, mint ahogy azt Jonghyun előadta nekem útközben. Persze száz meg száz bocsánat repdesett, de engem csak az nyugtatott meg, hogy Taemin mosolyog, és bár sápadt, fáradt és vár ránk egy kiadós beszélgetés, képes örülni, és elhiszi, hogy életben vagyok. El sem engedtem a kezét, még az ajándékok kibontását is egy kézzel csináltam.

– Ez… ez… ez… – hebegtem-habogtam, amikor megláttam egy gyönyörű sálat az ízléses, Price’s Joy feliratú dobozban. – De ez még ki sem jött!

– Jiminienek köszönd, ő segített – mondta Taemin, de én nem a diákjának voltam hálás.

– Köszönöm, Taeminie! Annyira ismersz.

Persze minden ajándéknak örültem, de leginkább annak, hogy a barátaimmal lehetek, akik szeretnek. Még Minho is kedves volt, és igaz, hogy csak egy kupont kaptam tőle a pláza bármelyik boltjába, de legalább adott ajándékot, és eljött a partimra. Idióták, jól megszívattak.

– De, Key! Ez a te bulid – aggodalmaskodott Taemin, amikor behúztam a szobájába.

– Éppen ezért akarok veled lenni. Úgy aggódtam érted! Mesélj! Mondj el mindent, ami bánt. Hallani akarom!

– Ne most! – kérlelt Taemin. – Aludj itt! Éjszaka elmondom, most szórakozz. Sokat készültünk, hogy megünnepeljünk. Akkor is, és most is. Ne vesszen kárba!

Ha Taemin azt akarta, hogy menjünk vissza a nappaliba, együnk tortát, nevessünk a többiekkel és igyunk pezsgőt, akkor így tettem. Onew remek zenét tett össze, Minho finom koktélokat kevert, és Jonghyun még fel is kért táncolni. Tényleg minden körülöttem forgott, és hihetetlenül hálás voltam nekik, hogy a barátaim. Talán csak arra volt szükségem, hogy minden visszaálljon a régi kerékvágásba, szinte ugráltam örömömben, amikor Minho piszkálódóan megjegyezte, hogy úgy világít a flitteres felsőm, mintha én lennék a buli disco gömbje. Komolyan mondom, hogy jól esett a beszólása. Teljesen természetes volt, hogy mi öljük egymást.

– Key, velem jössz egy kicsit? – hajolt a fülemhez Jonghyun. – Oda akarom adni a másik ajándékodat.

Nem, mintha nem örültem volna a bonbonnak, de felcsigázott, mi lehet az az ajándék, amit Jonghyun nem adhatott oda a többiek előtt. Pénzben gondolkodtam, vagy valamilyen szexi kis kiegészítőben, amiért képes volt bemenni egy női ékszerboltba, de amikor becsukta mögöttünk a vendégszoba ajtaját, semmit nem vett ki a zsebéből.

– Na, hol az ajándékom? – kérdeztem kíváncsian, megpróbálva a háta mögé lesni, hátha a farzsebében lapul a dobozka.

– Itt – mondta, és szájon csókolt.

Nem tudtam igazán élvezni a puszit, mert annyira meglepett, hogy a „100% hetero vagyok” Jonghyun ajka az enyémhez ér, kicsit még azt is megkérdőjeleztem, hogy ez az egész valóság-e. Keveset aludtam a rémálmok miatt, talán elszundítottam a kanapén, és csak álmodom, hogy szájon puszilt, hiszen Jonghyun sosem tenne ilyet. Ő hetero. Legalább is határozottan állította eddig.

– Ez…ez…ez…mi? – dadogtam ismét. Úgy tűnt, ez egy ilyen nap.

– Nem akarom, hogy félreértsd! – kezdett magyarázkodni. – Nem vagyok meleg, meg ilyesmi, nem is akarok többet, csak… Szóval tudom, hogy tetszem neked, és gondoltam, hogy… Szóval… – Jonghyun teljesen összetúrta a haját a nagy idegeskedésben, de aztán egy mély levegőt követően összekapta magát, és kinyögte, hogy mit akar mondani. – Rájöttem, hogy milyen fontos vagy nekem! Nem akarlak többé elveszíteni, és nem akarok semmit megbánni.

– Én se – mondtam, és átvettem az irányító szerepét.

Határozottan nyomtam a számat az övéhez, de nem erőszakosan, Jonghyunnak ez volt az első meleg csókja, valószínűleg azt sem tudta, hányadán áll magával, de mondhatni szerelmet vallott nekem, én pedig már évek óta meg akartam csókolni. Nem kellett őt sokáig instruálni, csak egy löket kellett neki, és máris átvette a vezetést. Pontosan olyan volt, mint képzeltem. Elég volt, ha lehunyom a szemem, és hagyom, hogy azt tegyen velem, amit csak akar.

– Key! – rázta meg egy kopogás a fergeteges csókcsatát, Taemin keresett.

Amikor kiléptem a folyosóra, éreztem, hogy lángvörös vagyok, alig kaptam levegőt, és két méterre a föld fölött jártam, de, amikor Taemin rákérdezett, hogy mi van velem, azt mondtam, csak becsíptem egy kicsit az alkoholtól. Életem legszuperebb születésnapján a legszuperebb ajándékot kaptam, még ha egy kicsit megkésve is.

A „vendégsereg” hajnali kettőig maradt, miután elmentek, már nem volt erőnk Taeminnel takarítani, csak ruhástól bedőltünk az ágyba, és úgy beszélgettünk. Taemin elmondta, mi történt, hogyan érezte magát, amikor Jess azt mondta neki, hogy megsérültem és kórházban vagyok. A madame igazán kíméletesebb módot is találhatott volna a „halálhírem” közlésére, bár igaz, hogy sosem volt az udvariasság minta szobra. Szerettem volna már látni őt, és átbeszélni vele, mi történt, de megértettem, hogy meg kellett húznia magát. A Liliomnak el kellett simítani az ügyet, és ha kiderült a főnök előtt, hogy a madame összedolgozott velem, és mondhatni, hülyét csinált belőle, még bosszút is állhatott. Ki kellett várnom, amíg az újdonsült főnökeim őt is a szárnyaik alá veszik.

– És a vágás, meg a doki? Az is a meglepetés része volt? Vagy az igaz? Hogy vagy Taeminie? – kérdeztem aggódva, rásimítva a fáslis kezére.

– Tényleg járok orvoshoz, és ez is igazi – húzta el a csuklóját. – Tudom, hogy haragszol rám, és sajnálom. Nem akartam megölni magam, csak végre kiszakítani magam abból a ragadós, sötét állapotból.

– De ez nem megoldás. Nagyobb bajod lehetett volna.

– Tudom, már mindent elmagyarázott az orvos – bújt a mellkasomhoz. – Az igazi doki viszont te vagy nekem. Most már jól leszek.

Reméltem, hogy valóban így lesz. Taemin boldogsága az én boldogságom volt, és bíztam benne, hogy a karácsony majd megnyugtatja a lelkét. Ő hívő volt, ezeket a napokat a családdal töltötte, és most pontosan erre volt szüksége, rengeteg szeretetre, megértésre és gondoskodásra. Habár én nem hittem Jézusban, de a karácsonyt a szeretet ünnepeként kezelte a család, és alig vártam, hogy találkozzak a nagyapámmal. Ő mindig tudta, hogy mit kell tenni.

– Kibumie, a napokban rájöttem valamire – fűzte össze az ujjainkat Taemin.

– Mire?

– Arra, hogy milyen fontos vagy nekem – emelte fel a fejét, hogy a szemembe tudjon nézni. – Szeretlek, és nem akarlak többé elveszíteni.

– Én is szeretlek – simítottam végig az arcán. Ő volt nekem a legfontosabb az egész világon. Nála jobb barátot nem is kívánhattam magamnak.

– De én úgy szeretlek, Key – súgta, és csókot nyomott a számra.

Nem hittem el, hogy egy nap alatt kétszer történik ez meg velem. Te jó ég, már megint mibe kerültél Kibum? Ennél rosszabb dolgot nem is mondhatott volna nekem Taemin. Hiszen én nem téged szeretlek.