Link (A szerzőnek szánt kommenteket az ő oldalára írjátok, hiszen az ő munkája)
Luhan Pov.:
Vihar utáni csendes, hideg júniusi nap volt az a nap, amikor úgy döntöttem véget vetek mindennek, ami eddig én voltam, ami ő volt, amik voltunk mi ketten. Hajnalban ébredtem, még a nap is csak alig pislákolt a város felett, de én már a szekrény előtt öltözködtem és pakoltam. A lábam előtt ott hevert a bőröndöm. Nem is néztem milyen ruhát fogok, csak sorban szórtam bele őket, bármiféle válogatás nélkül. Cipők, pólók, nadrágok, ingek, mind-mind hanyagul belehajítva, összegyűrődve nyomorogtak a szűkös, merevfalú bőröndben. Összehúztam a cipzárt, felkaptam és indultam, de a szoba küszöbén állva még egy pillanatra visszafordultam.
Ő ott feküdt az ágyban, boldog nyugalomban aludt a finom meleg paplan alatt, miközben a nap első sugarai bearanyozták szuszogó alakját. A hófehér takaró félig lecsúszott meztelen mellkasáról, jobb lába pedig kikandikált az ágy végén. Egyik kezét kinyújtotta oldalra. Ott szoktam én feküdni. Ő mindig átkarolt, mellkasára húzott, úgy aludtunk el minden éjjel. De most, búcsút intek az otthonos ágynak, többé nem kell még egy párna, takaró. Nem hagytam hátra mást, csak kihűlt helyem, és testem nyomát a ráncos lepedőn.
Minden szó, minden üzenet, minden jel nélkül tűntem el. Magam mögött hagytam a hálószobát, ami eddig szemtanúja volt szerelmünk minden meghitt és bizalmas pillanatának, majd elhaladtam a rozoga, törött csempés fürdőszoba mellett, aminek türkizkék csempéje még mindig bántotta a szemem, majd jött a nappali, a világ legkényelmesebb kanapéjával és a világ legócskább tévéjével, aztán a konyha az étkezővel, ami szinte érintetlen volt. Hiába, mindketten utáltunk főzni.
A folyosó vége felé közeledve szembenéztem a rozoga tölgyfaajtóval, az utolsó akadállyal. Ahogy bámultam, eszembe jutott a pillanat, amikor először léptem be rajta. Hány éve is annak már, ki tudja. Régi történet, csupán szentimentális, megkopott emlékek, néhai foszlányos kép. Tudom, izgatottan és boldogan érkeztem, vártam már, hogy minden nap csak vele legyek, mellette ébredjek, mellette hajtsam álomra a fejem. Örültem, szívem majd’ kiugrott a helyéről, mikor elkezdődött itt, ezen az ósdi, dohos helyen a közös életünk.
De eljött ez a perc is. Felvettem a cipőmet, az új surranómat, a sötétkéket. A régit ott hagytam az övé mellett, hanyagul levetve, ahogy tegnap ott felejtettem. Ez volt a búcsú, de emléket hagytam, nem tűntem el nyomtalanul. Itt a cipőt, a konyhában a bögrém, a fürdőben a fogkefém, a szobában a kedvenc pulóverem, azt a pulóvert, amit még tőle kaptam pár éve a születésnapomra. Mind itt hagytam neki, hátha így nem fáj majd neki annyira. Valójában tudtam, így még nehezebb lesz neki, de azt akartam, hogy emlékezzen rám, nem akartam elveszni a múlttal.
Kiléptem az ajtón, halkan csuktam be magam mögött. A kulcsaimat ezúttal nem vittem magammal, ott hagytam őket az étkezőasztalon, ahol mindig is. Még egy emlék, csak neki. Az ajtó előtt kicsit megtorpantam. Utoljára magamba szívtam a hatodik emeleti folyosó jellegzetes, olajos és fűrészporos illatát, amit még nem lengett be a szomszéd reggeli omlettjének illata, aztán elindultam a jó öreg lift felé. Ilyen korán nem volt nagy forgalom a házban, szóval a lift hamar leért. Csak egy középkorú hölgy állt bent, szokás szerint dolgozni indult.
- Hova ilyen korán? Csak nem elutazol? – pillantott le a bőröndömre, mikor beléptem a bádogdobozba.
- Csak egy kis kiruccanás – válaszoltam, majd beálltam mellé, a bőröndömet a lábamnak támasztottam.
A lift ajtaja nyikorogva csukódott be és döcögősen indult el a földszint felé. Ahogy az egész épület, ez sem volt mai gyerek. A karbantartó néha-néha igazított rajta valamit, amikor már a környező lakások lakói elviselhetetlennek titulálták a zajt, de csodát ő sem tudott művelni.
- Na, de ilyen korán? – kérdezte nevetve – És hol van Sehun?
- Reggeli gépre foglaltam jegyet. Minél hamarabb indulok, annál hamarabb érkezem – mosolyogtam vidáman – Most csak én megyek, ő itthon maradt.
- Oh értem, és mennyi időre mész? Egy hét, vagy kettő?
- Még nem tudom. – hazudtam.
A lift élesen felnyikkant, és remegve megállt. Megérkeztünk. Az ajtó kinyílt és a hölgy, lebegő léptekkel tipegett ki a folyosóra. A vörös magassarkú ritmusosan kopogott a piszkos járólapon.
- Azért csak óvatosan! Vigyázz magadra, még találkozunk! – intett az ajtóból, mire csak bólintottam.
Ő még bízott benne, hogy valamikor viszontláthat engem. És nem csak ő, hanem Sehun is. De sietnem kellett, még mielőtt felébred és keresni kezdene. Tudtam, Sehun nyolcra állította az ébresztőjét, de mindig hamarabb ébredt egy kicsivel. Sőt, ha megérzi, hogy kihűlt mellette a lepedő, még korábban. Nem akartam, hogy elcsípjen, szednem kellett a lábaimat.
Kiléptem a lakóház ajtaján, mögöttem a bőrönd hatalmasat koppant a küszöbön, majd utána azon a pár, törött lépcsőfokon. Az utcafrontra érve nem várt nyugalommal néztem szembe. Nem volt az a nagy tömeg, alig pár ember sétálgatott az utcán. Valaki a reggeli bevásárlást intézte, mások épp hazafele tartottak az éjszakai műszakjuk után. Meggyötört, fáradt arcok mindenhol, holott a nap első sugarai már kezdték melengetni a buzgó városkát.
Pár utcán át húztam magam után a nehéz bőröndöt, majd amikor már elég messze jártam és kiértem egy forgalmasabb út mellé, intettem magamnak egy taxit. Talán egy perc sem volt, a sárga autó lehajtott az út szélére, bepakoltam a csomagtartóba, majd beültem a sofőr mögé.
- Az incheoni reptérre kérem. Amilyen gyorsan csak lehet – a sofőr bólintott és visszakanyarodott az útra.
Ahogy szeltem a várost, mintha most minden fordítva játszódott volna le. Ugyanezen az útvonalon érkeztem, és ugyanezen távozok. Akárcsak visszatekerném a filmszalagot, az életem elmúlt pár évéről.
Az incheoni reptérre érkeztem, ott várt rám. Akkor még félig gyerek volt, nagyra nőtt kamasz. Amikor meglátott majdnem sírt, felém rohant és szorosan átölelt. Aztán taxiba ültetett. Emlékszem, akkor hallottam először a leendő otthonom címét. Egy órás út volt, és ő végig fogta a kezem. Majd megérkeztünk, kiszálltunk, kisegítette a csomagom, és a ház felé húzott. Kicsit szégyellte, milyen romhalmaz, és azt ígérte, hogy ha elég pénzünk lesz, keresünk egy jobb helyet.
De most minden fordítva történt. A lakástól tartottam a reptérre. Egyedül. A mobilomat a kezemben szorongattam, de még nem keresett. Mikor már közel jártunk Incheonhoz ránéztem az órára: hét óra tizenkét percet mutatott. Hamarosan ébredt, de akkor már mindegy volt. A taxi befordult a parkolóba, fizettem a sofőrnek, sőt még borravalót is adtam, majd kiszálltam, kivettem a bőröndömet és elindultam a terminál felé. Tényleg visszafele történt minden.
Alig néhány ember jött-ment a tágas helyiségben, főleg csak a személyzet. Oldalt, a kávézóban két pilóta beszélgetett egymással, gondolom most érkeztek vissza. Pár stewardes is megfordult a terminálban, sőt az édességüzletben is. Utas alig volt néhány, ők vagy újságot olvastak miközben várakoztak, vagy a telefonjukat nyomogatták. Én is helyet foglaltam a padon, és türelmetlenül néztem a menetrendet, hogy mikor jelenik már meg az én járatom. Az időpontja ugyan ki volt írva, de, hogy hányas kapuhoz kell mennem, az nem.
Néhány perc telt el, talán negyed óra, amikor megjelent a Beijing felirat a táblán. Fogtam magam és a bőröndömet, becsekkoltam és felraktam a bőröndömet a futószalagra. Az indulásig még volt fél órám, addig visszaültem a helyemre. Alig foglaltam helyet, megcsörrent a telefon a kezemben. Ő volt az. Felébredt, és nem talált maga mellett. Habár nem akartam beszélni vele, mégis ennyi év után, egy rendes búcsút megérdemelt.
- Lu, hol vagy?! – hangja remegett az aggodalomtól – Hol vagy? Mi történt?
- Sajnálom Sehun – suttogtam – Nem maradhattam.
- Miről beszélsz? Hol vagy, azonnal odamegyek!
- Már késő Sehunnie. Ne haragudj, de meg kellett tennem.
- Mit? Miért? – hallottam, hogy sír – Miért hagysz el?
- Mert én – vettem egy mély levegőt – nem voltam őszinte. Hazudtam, és már nem bírtam tovább. Nem érdemeltelek meg.
- Miről beszélsz? – hangja elcsuklott, és szinte láttam magam előtt, ahogy az ágy szélén zokog.
- Eltitkoltam néhány dolgot, és a bűntudatom fojtogat.
- Mit? Mit nem mondtál el?
Ideje volt feltárni mindent. Mindent, ami nyomasztott, ami a lelkemet nyomta, mindent, ami miatt a sötétség üldözött, mindent, ami tönkretette a szerelmünket, mindent, ami tönkretett engem.
- Először is, emlékszel, amikor azt mondtam, hogy leszoktam a cigarettáról?
- Igen.
- Hazudtam. Nem tettem le a cigarettát. Titokban mindig az erkélyen szívtam, amíg te nem voltál itthon. De pár éve tényleg megpróbáltam letenni. Akkor találtam rá a heroinra. Minden péntek este egy kétes alak árulta a sarkon, tőle vettem. Néha az éjszaka közepén felkeltem, és vagy lőttem magam, vagy szívtam. Emlékszel? Mindig kérdezted mik azok a pöttyök a karomon. Én azt válaszoltam allergia, pedig a tű nyomai voltak.
- Luhan – nyögte esetlenül – Miért? Miért kellett ezt tenned? Miattam? Én tehetek róla?
- Nem. Felesleges magadat hibáztatnod, nem te tehetsz róla, csakis én – válaszoltam.
- Ígérem, segítek! Segítek, hogy meggyógyulj, csak kérlek, gyere vissza!
- Még nem tudsz mindent – Sehun nem szólt, így folytattam – Emlékszel, amikor felmondtam a munkahelyemen? Valójában kirúgtak. Rajtakaptak, hogy loptam. Már nem is értem miért tettem, gondoltam, ha eladom a cuccot, abból szerzek egy kis plusz jövedelmet magunknak.
- Ezt nem akarom elhinni!
- Hidd csak el. De van itt még más is. Jongin a legjobb haverod… tudod volt tavaly a születésnapi bulid. Miután kiütötted magad lefeküdtem vele. Nem tudom miért, szerintem az alkohol a fejembe szállt, azért tettem. Utána Jongin még párszor megkeresett. Sajnálom, de körülbelül egy fél évig szüntelenül csaltalak vele.
- Luhan! Miért csinálod ezt velem? Miért?! Hagy abba! Tudom, hogy hazudsz! Tudom, hogy ez mind nem igaz! – üvöltötte torka szakadtából, ahogy csak a száján kifért.
- Oh igen. Hazudok. Akkor már nem is kell folytatnom. Ha ennyire tisztában vagy vele, már nem is kell mondanom, hiszen akkor gondolom már tudod. Emlékszel hányszor mondtam, hogy szeretlek? Minden nap. De ha ennyire azt, hiszed, hogy hazudok, akkor igen, fogadd el. Ez az utolsó titkom: minden egyes kimondott szeretlek, csupán hazugság volt. Semmi sem volt igaz, ami köztünk volt, csak egy olcsó színjáték, semmi több.
- Luhan, Luhan, Luhan!
Közben bemondták a járatomat, ideje volt indulnom. A telefont a fülemnél tartottam és hallgattam, ahogy Sehun zokogva a nevemet kántálja. Beálltam a sorba, és vártam, hogy végre felérjek a gépre.
- Gyere vissza Luhan! Gyere vissza! Tudom, hogy mindez nem igaz! Nem igaz!
Halvány keserédes mosolyt festettem az arcomra, de nem szóltam, csak araszoltam előre a sorban.
- Uram, kérem kapcsolja ki a telefonját – szólt a légiutaskísérő.
- Mennem kell. Többé nem találkozunk Oh Sehun, ég veled – és kinyomtam.
Végül mégsem búcsúztam el tőle, de négy titkomat elmondtam, habár az egyik csak hazugság volt. Az utolsó szavaim sem lehettek őszinték, mert hiába minden, amit tettem, a szívem örökké csak hozzá tartozott.
- Uram, jól van? – kérdezte a kis hölgy.
- Ez semmiség – töröltem le a záporozó könnyeket – Semmiség, csak egy rövid búcsú.
A hölgy bólintott, én elindultam a hosszú folyosón, miközben a szívem darabokra hullt. Itt hagyni mindent, ami számít, egy életet, mely életet adott nekem s én mégis tönkretettem. A bűntudat mardosott, a szívem hasogatott, forgott velem a világ, és csak az járt a fejemben: vajon helyesen cselekedtem?
Leültem a helyemre, nekitámasztottam a fejem az ablaknak. A reggeli nap fénye úgy ragyogta be a repteret, mint aznap amikor érkeztem. Azt kívántam bárcsak esett volna az eső. Talán akkor könnyebben engedtem volna el mindent, ami volt, ami van, és ami lesz, mert én tiszta szívből szerettelek, szeretlek, és szeretni is foglak.
Sajnálom, a saját bűneimet képtelen vagyok megbocsátani magamnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése