Min Bekka: A korona súlya (EXO 1. helyezet)

Link: A szerzőnek szánt kommenteket az ő oldalára írjátok, hiszen az ő munkája)

Ha egyszer kék vér folyik ereidben, megpecsételődött a sorsod. Nem csak a saját, hanem a családod bűneiért is vezekelned kell. És ha már nem maradt senki, csak te, te lehetsz az egyetlen áldozat. Még akkor is, ha feletted ez lebeg; ártatlan.

Rohanó léptekkel szaladt végig a palota folyosóján, cipője élesen koppant a márvány padlón. Csak rohant, rohant előre, egyenesen, de ő is tudta, reménytelen. Az oszlopcsarnokban már visszhangzott a felkelők hangja, pedig még csak a palota keleti szárnyánál jártak. Az ajtókat ostromolták, törtek, zúztak, több százan voltak. Egyoldalú harc volt, tudta, kint a fenevadak, bent pedig ő, az áldozat. A herceg egy pillanatra megállt, és az ablakon kitekintve látta, a vérben úszó, rózsakertet. Tűz vette körül a palotát, sortűz, ostromgépek, és több száz lázadó, akik a fejét akarták. Pedig ő nem tett semmit, csak megszületett. Rossz helyen, rossz időben.

Ártatlan, ártatlan vagyok. Csak ez zakatolt a fejében. De mit tehetett volna, már csak ő maradt. Apja, anyja, a bátyja, a koronaherceg, a miniszterek, a kormányzók, a bűnösök mind eltűntek, csak őt hagyták hátra, az ártatlant. Áldozatnak jó lesz, gondolták, nem kár érte. Valóban, ő gyenge volt, alacsony, kissé szentimentális művészlélek. Nem épp trónörökösnek való. És mindig tudatták is vele, hogy nem tartják számon, mint herceg, mint utód, mint gyermek, mint ember. Senki sem szerette, csak egy tüske volt a nép szemében, egy szégyenfolt a királyi család selyem posztóján.

Hamis herceg, papírkoronával a fején, ki csupán azért született, hogy a bukott birodalom élére álljon, és ő legyen az, akit a felbőszült nép előtt bűnösök, bűnöseként kivégezzenek. Nem egy tündérmese, ő sosem ismerte ezt a szót, sem azt, hogy mese. De a szenvedést és a magányt jól ismerte, és a kettő, most egyszerre közeledett.

Hallotta, ahogy a kapukat áttörték, ahogy ostrom alá vették a palota fő szárnyát. A rabokat a börtönökből kiszabadították, szabadon engedtek mindenkit, gyilkosokat, rablókat, csak, hogy még erősebbek legyenek. Haragjuk úgy erősödött, mint az udvaron lobogó lángok. A sötét éjjel, vörösbe öltözött, az ő gyászéjszakájára. Az égen futó felhők eltakarták a holdat, a csillagokat, a csend zaja megszűnt, az égtelen üvöltés csontjáig hatolt, és torkát a pokol legszebb selyemkendője fojtogatta.

Szíve zakatolt, még menekült, még nem adta fel. A palotaőrökben bízott, holott tudta, ők is csak mocskos árulói, ha nem is a királyi családnak, de neki biztosan. Senki sem áldozta volna fel magát érte, még a legutolsó, városi koldust is többre becsülték. És az a koldus is most talán ott harcolt, talán ő is kardot ragadott, szuronyt, vasvillát, talán ő is ott volt, és az életére tört.

A tükörteremig rohant, aztán feladta. Végleg belátta, nincs menekvés. Remegő térdeire borult, szíve szaporán dobogott, hangja zilált, teste izzadt, még a hideg palotában is. De még egyszer, utoljára felállt. Kihúzta magát, felegyenesedett, és körbepillantott. A hatalmas fényesre csiszolt márvány padlós termet egyik oldalról, mesteri tükrök vették körbe, szembe vele plafonig érő ablakok, köztük vörösarany márványoszlopokkal, a sarkokban aranyozott vázák és gyertyatartók díszelegtek, s mindezt a művészi freskókkal ékesített mennyezet koronázta, melyről terebélyes, hófehér kristályokkal kirakott csillárok lógtak. De azok akkor nem világították be a pompás szobát, a tükrök opálosan verték vissza, a kinti máglya fényét, a freskók angyalai hirtelen ördöggé változtak, és az édes rózsaillat helyett, vér szaga lengte be a termet.

Talán azért menekült ide, mert ott akart meghalni, ahol a legjobban szeretett, ide kötötte minden, amit szeretett. Itt tanult meg táncolni, keringőt, bourrée-t, gavotte-ot, s még az ostrom zajában is hallotta a kedvenc Corelli menüettjét, aminek kottáját a féltve őrizte szobájában, a pipereasztal fiókjába rejtett teadobozban. Zongorázni is itt tanult, jól emlékezett azokra a tavaszi napokra, amikor inkább kinn a kertben játszott volna, de valahányszor kipillantott az ablakon a zöld füves udvarra, a tanára lendületesen visszacsavarta a fejét a billentyűk felé, és addig nem engedte ki, míg el nem játszotta helyesen Monteverdi Laudate pueri művét. Itt volt minden, amit szeretett, művészet, szépség és a kellemes emlékek.

A kinti zaj egyre hangosabb és hangosabb lett, egyre közelebb jártak, a palotaőrök elestek, már semmi sem állíthatta meg őket. Vele szembe ott állt a hatalmas mahagóni ajtó, menekülhetett volna még, de már nem akart. Háttal nekidőlt az egyik tükörnek, és rezignált pillantásokkal bámult ki az ablakon. Figyelte a vérben úszó éjszakát.

És hirtelen az ajtókat betörték. Azonnal odakapta a fejét. A felkelők a keleti szárny felől ostromolták a palotát, de a terem nyugati ajtaján rontottak be. Pontosabban rontott be. Egyedül állt ott egy árny, sötétben búvó alak, a kitárt, faragott ajtó küszöbén, majd lassú, határozott léptekkel elindult a riadt herceg felé.

- K-ki vagy te?

- Rajtad már Isten sem segíthet. Több száz katona képtelen volt visszatartani engem. Nem a vagyonodat akarom, és nem is a koronádat. Látod? Az állam romokban hever, a saját néped pusztítja földjeit. Én is azért jöttem, hogy porig égessem országodat, de úgy tűnik, az én munkám felesleges. Te viszont még értékes vagy.

- Azt kérdeztem, ki vagy. Válaszolj!

És az ördög elárulta a nevét. Azon az éjjelen a sötétség ura megjelent előtte és felajánlotta mindenét, otthonát, szívét és az országát. Ő meglátta a herceg szépsége mögött a sötétséget, a herceg pedig sötétsége mögött, a szépséget.

A karmazsin egek alatt szöktette meg, s a határdombról nézték végig, a kormos napfelkeltében a palota és vele együtt a zsarnokság pusztulását. A herceg még egy utolsó pillantást vetett a hamuvá lett királyságra, majd megmentője kezei közé adta magát és tovamenekültek a poklok poklából.

Négynapi járás volt az út, amit egy fekete telivéren tettek meg, így két napra rövidítették le azt. Napfelkeltétől napnyugtáig lovagoltak és csak alkonyatkor álltak meg egy rövid pihenőre. Herceg egy kidőlt fa korhadt rönkjén pihent, míg megmentője a lovával foglalkozott. Megitatta, majd kikötötte a patak melletti fához és visszaballagott a didergő herceghez.

- Ki vagy valójában? – kérdezte a herceg, miközben a magas lovag egy pokrócot terített a vállára.

- A bukott herceg megmentője. – ült le mellé. – Valójában ugyanaz, aki te.

- Egy király fia, ki elfelejtette gyermeke nevét? – sandított fel rá fél szemmel.

- Majdnem. Valóban, apám nem ismerte a nevem, úgy ahogy a nép. Egykor még kiáltották azt, most már, csak suttogják.

- Tudod – dőlt hátra a herceg. – Meg akartam halni, de te megmentettél.

- Nem ijesztő? Ilyen fiatalon készen állni a halálra?

- Nem. Ha még egyszer viszontláthatnám apám és anyám, csak annyit mondanék ’Nem tudtátok? Fiatokat már évekkel ezelőtt elvesztettétek’. Hátra is hagytak engem, ott hagytak a lázadó népnek, eleségnek.

- Így megy ez. Aki uralkodik, érti. Minden reggel, amikor belenéz a tükörbe, csak annyit kérdez ’Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki fog legközelebb megölni minket’.

- Ez az ára mindennek. Hiszen, mi még csak gyermekek vagyunk, kiknek túl gyorsan kellett felnőni.

Az előttük ropogó tűz fénye lassan elűzte a sötétséget, arcukat aranyszínbe öltöztette, szemükben csillogott az élénk láng, mely éltetett és nem pusztított.

- Mi a neved? – kérdezte a herceg. – Nem azt kérdezem, ki vagy, hanem, a neved.

A megmentő lovag halkan elnevette magát.

- Az én nevem, méreg lenne ajkaidon.

- És az én nevem? Ismered?

- Baekhyun. – felelte, miközben felé fordult.

- Ezek után illene neked is bemutatkoznod. Vagy, hogy szólítsalak? Megmentőmnek?

- Chanyeol. – csókolta meg a herceg kézfejét.

Csendes éj szállt rájuk. A tűz lassan elszunnyadt, ők ketten pedig egymásnak dőlve aludtak el a halkan csörgedező patak partján. Végre egy nyugodt éjjel, félelem és rettegés nélkül. A herceg, hosszú idő után először érezte magát biztonságban, holott egy idegen férfi vállán pihent. Mégis, ő más volt.

Reggel ismét útra keltek, észak felé vették az irányt. Még egy nyomvonal sem volt, erdőn, ligeten keresztül vonultak a cél felé. Megmentője mögött Baekhyun szorosan kapaszkodott derekába, közben pedig széles hátának döntve a fejét bóbiskolt csendesen. Chanyeol néha-néha hátrapillantott rá, és minden egyszer elmosolyodott a fiatal herceg békés ábrázatán.

Napnyugtakor érkeztek meg a vidéki kastélyhoz. A tölgyeserdő levelei közt már körvonalazódott a mesteri kúria, s miután az utolsó fa, legalsó ágának levele végisimított Baekhyun selymes haján, elé tárult az idilli látvány. Az udvarház előtt, egy kicsi, ám mégis meseszép angolkert várta őket. A látványt csak tetézte, az első ablakokról visszatükröződő aranysárga napsugarak játéka.

- Gyere – segítette le a lóról.

A pár emberből álló udvartartás már fel is sorakozott az ajtóban, amint meglátták az úrfi lovát megérkezni. Csak tíz-tizenkét ember volt ott.

Baekhyun lepattant, Chanyeol átadta a lovát egy lovászlegénynek és bekísérte a herceget a házba. A ház népe azonnal utánuk rontott, előkészítették az összes szobát, vacsorát főztek, terítettek, egy szóval ünnepséget csaptak. Baekhyun közben feszélyezve érezte magát. Nem értette mire a sok hűhó, mikor ő már csak egy bukott herceg, ezeknek az embereknek, pedig csak egy idegen. A vacsora közben meg sem szólalt, csak halkan evett. Még a vele szemben ülő Chanyeolra sem mert felpislantani.

Vacsora után Chanyeol a szobájához kísérte. Nem volt hajlandó Baekhyunt egy másik szobába költöztetni, rögtön a sajátjába vitte. Leültette az ágyára, ő pedig vele szemben állt meg.

- Többé nem vagy uralkodó – jelentette ki Chanyeol.

- Sosem voltam az. Sosem viseltem koronát. Csak a bűnt hordoztam a hátamon.

- Hallgass végig, ne vágj a szavamba, még nem fejeztem be.

Baekhyun azonnal meghúzta magát. Megijedt.

- Szóval, mint már mondtam, többé nem vagy uralkodó, és én is nagyon jól tudom, hogy soha nem is voltál és lehetnél az. De ne gondold, hogy pusztán szimpátiából rohantam érted tűzbe, és mentettelek meg. Már régóta ismerlek herceg. Már azóta tudom, hogy ki vagy mikor még meg sem születtél. Se te, se én.

- Ho-hogy? – hebegte Baekhyun.

- Mit számít? Ez csupán ilyen királyi ismeretség, no meg néhány estély. Akkor láttalak először, gyermekként is. A lord egyik nyári mulatságán. Már akkor elbűvöltél, akartalak, de nem lehetett. Elmondhatatlan mennyit gondoltam rád, mennyi levelet írtam neked.

- Sosem kaptam tőled levelet.

Chanyeol megragadta Baekhyun soványka kezeit és megszorította azokat.

- Persze, hogy nem, a családod gyűlölte az enyémet, és ez egyébként is tiltott volt, két herceg között. De most, hogy a családod hátrahagyott és valószínűleg meghal, amint a forradalmárok utolérik őket, már nem állíthat meg senki. Apám, a király haldoklik. Két nap múlva a fővárosba utazunk, még egy napot itt töltünk a déli tartományi nyári palotában, aztán indulunk tovább. Azt akarom, hogy ott legyél mellettem, amikor apám meghal, amikor átveszem a hatalmat, és akkor neked is biztos helyed lesz az ország irányításában.

- De nem akarok uralkodni. Pláne egy olyan országban, ami nem is az otthonom.

- Nem is kértem, hogy uralkodj. Csak légy mellettem. Örökké. Tarts ki mellettem, a végsőkig. Ennyit kérek.

A herceg megértette mit kér tőle. Nem politikát és kormányzást, hanem puszta támogatást a nyilvánosság előtt, a nyilvánossággal szemben. Chanyeol végre, annyi türelmetlen év után, maga mellett tudhatta és többé nem akarta elengedni.

- És ha mégis, egy nap úgy döntenél, hogy többé nincsen maradásod, szabadon engedlek. Ne légy te fogságban tartott, hófehér galamb. Mert akkor is boldog leszek, hogy a sors megengedte, hogy egy percre betérj hozzám, országomba, szívembe.

Pár héttel később a herceg és a megmentője, akarom mondani, az uralkodó, már a királyi palota márvány padlóját koptatták. Nagy volt a sürgés-forgás, a ceremónia miatt. Selyembe és bíborba öltöztették a trónörököst, úgy kísérték a katedrálisba. Népe százai előtt tett esküt országa védelmére, s mikor a székesegyház rózsaablakán besütött a déli nap szikrázó sugara, fejére tették a királyi koronát. Hátán a hosszú, vörös palásttal, fején az ékkövektől csillogó koronával, kezeiben a jogarral és a karddal a nép felé fordult. Lábai elé borultak, úgy rótták le tiszteletüket az új uralkodó felé.

Ám a sarokban, valaki csak összetett kezekkel állt és mosolygott. Mikor a nép felemelkedett, az újdonsült uralkodó maga elé intette a fiatalt és térdre kényszerítette maga előtt. A kardot és a jogart a bíboros elvette tőle és helyükre egy kisebb, ezüstösen csillogó, vörös rubintokkal díszített koronát tett a király kezébe. A népben meghűlt a vér, nem értették, mi folyik itt, ki az a fiú, és miért a korona. De nekik nem is kellett érteni. Az uralkodó, óvatosan a herceg fejére emelte a koronát, majd felállásra intette.

- Viseld ezt a koronát, hűséged jeléül, az országhoz, a nemzethez, és az uralkodóhoz. Szépségére szégyent ne hozz, tiszteld, úgy, ahogy királyodat.

A herceg szívéhez emelte jobb kezét.

- Fogadom, hogy életem árán is óvni fogom országodat, és fenségedet, reá szégyent sosem hozok, s ha mégis életemmel bűnhődjek.

S az a végső mosoly, mely mindent elárult. A hercegnek, aki eddig kőágyon feküdt, korona nélkül, otthon nélkül, puha paplant, diadémot és országot adott. Ki eddig láthatatlan koronát viselt, annak most nagy súly nyomta koponyáját. Nehéz volt a korona, mégis, úgy viselte, mintha az puha kalap lenne. Mert az erő ott volt a szívében, a határozottság a szemeiben, és az akarat, a túlélésre a lelkében. Ő volt az, egy harcos, egy bajnok, egy uralkodó. S mellette ott állt az, aki többet ért számára, minden hatalomnál; a megmentő lovag, ki éjnek évadján mentette ki a pokol fogságából.