SopLie: Az éjszakai magány foglya (Shinee 1. helyzet)

Az éjjeli, kihalt utca csendjét bakancsom élesen kopogó hangja törte meg, miközben sietősen szedtem lábaimat a csípős, novemberi hidegben. Valójában, magam sem értettem, mi vitt rá arra, hogy ilyen időben kitegyem lábamat a házból, de egy – még saját magam számára is – rejtett indíttatásnak köszönhetően végül, a belvárosi lakásomtól távol, a kertváros nyugodt szívében kötöttem ki.

Egy pillanat erejéig lassítottam lépteimen, s megállva a járda közepén, körbe kémleltem a környezetet. A családias, különféle színekben pompázó, otthonos, meghitt házak ablakaiból csak néhány, elszórt helyen vetült ki fény a járdára, az emberek nagy része azonban már rég nyugovóra tért. Egy-egy ajtó mögül a televízióból jövő éjjeli műsorok hangja is kiszűrődött, ám még ezekkel az artikulálatlan hangfoszlányokkal együtt is kellemesen idillinek hatott a környék. Talán, emiatt is tört rám az a bizonyos, fojtogató, negatív bizsergés a mellkasom tájékán, ami percek múltán sem hagyott nyugtot nekem.

Mit keresek én itt? – szüntelenül ezt az egy kérdést ismételgettem magamban, s bár elmém mélyén pontosan tudtam rá a választ, mégsem vettem róla tudomást, helyette inkább egy ésszerűbb magyarázatot próbáltam meg keresni az egyébként rendkívül ésszerűtlen szituációra.

Ez nem én vagyok, én nem ilyen vagyok. – nem értettem, mit keresek egy ilyen helyen. Az elmúlt években alig lehetett kimozdítani otthonról, a munkahelyemre is csak havonta egyszer volt szükséges bejárnom, minden mást végezhettem a lakásomról is. Ha tehettem, még a vásárlást is online intéztem el, hogy csak a lépcsőház aljáig kelljen lesétálnom az ételért, ruháért – mikor mire volt épp szükségem. A barátaim - az a néhány darab, aki mellettem maradt -, csak akkor tudtak találkozni velem, ha feljöttek a lakásomra, így a kávéházi délutánok, az esti vacsorák és a különféle szórakozóhelyeken töltött éjjelek elmaradoztak, míg végül, már csak a múlt halványodó emlékeivé váltak.

Bézs színű szövetkabátommal befedett hátamat az egyik kert vaskapujának döntöttem, úgy pillantottam fel az égre s egy halvány mosoly szökött fel ajkaimra. Nem egy olyasfajta, ami akkor mutatkozik meg az ember arcán, mikor boldog, vidám, szerelmes, inkább egy olyan keserédes mosoly, ami csak azért kúszott fel ajkaimra, hogy a szemeimből potyogó könnyeket elfedje.

Haza kellene mennem, későre jár már. – valóban későre járt már az idő, talán éjfél is elmúlt, mégsem bírtam lábaimat mozgásra sarkallni. Olyan elvesztve éreztem magam a halványan pislákoló csillagok alatt, mégis, a belsőm mélyén az is eszembe ötlött: Nem most értem mégis csak haza? – hiszen egykoron, nekem is itt volt az otthonom. Én is egy nagyváros külső kerületében éltem egy barátságos, otthonos házban, s bár nem volt túl nagy, sem pedig modern, az enyém volt, a miénk volt. 

Miért fáj még mindig ennyire? – az íriszeim továbbra is ontották magukból a szürkés, haldokló könnyeket, én azonban a mellkasomban szétterjedő, szúró fájdalomtól voltam a leginkább kétségbe esve. Hosszú, csontos, vékonyka ujjaimat rémülten tapasztottam kabátomhoz, görcsösen markolva a foszladozó anyagot, de nem enyhült e kegyetlen érzés, csak még fojtogatóbbá vált.

Nagy nehezen erőt vettem magamon, s ellöktem vékonyka testemet a hideg kaputól, hogy aztán lassú, kimért léptekkel az utca sarka felé vegyem az irányt. Elnyűtt, kopottas, piros színű tornacipőmnek kikötődött a fűzője, de nem foglalkoztam vele sokat, csak gyorsan betűrtem a zoknimba, hogy aztán folytathassam céltalan bolyongásomat.

Legalább egy nyamvadt macska megjelenhetne már itt! – hazudnék, ha azt mondanám; féltem, viszont akkor is, ha azt mondanám; kellemesnek hatott a kopár csend s egyedüllét. Talán hosszú hónapok, nem, inkább évek óta először vágytam volna valaki társaságára, lehetett volna az illető egy ember, vagy éppen, csak egy - útszéli, kóbor - macska, voltaképpen, teljesen lényegtelen lett volna. Csak szerettem volna magam mellé valakit, aki mellett nem érzem ezt a savanykás ízt a számban, aki mellett a keserédes mosolyom édessé válik, aki mellett a könnyeim sem ettől a fullasztó reménytelenségtől potyognak, sokkalta inkább az örömtől, a nevetéstől, a felhőtlen kacarászástól.

Egy durva, erőteljes mozdulattal töröltem le arcomról az aprócska könnycseppeket, mintha akkor elmúlnának a sebek, amiket okoztak bennem, s immáron, egy sokkal semmit mondóbb tekintettel meredtem előre az utcalámpák fénye által megvilágított, végeláthatatlan hosszúságúnak tűnő betonjárdára.

Hogy gondolhattad azt, majd Nélküled is menni fog az élet? – semmi sem megy már nélküle. Én sem megyek már nélküle sehova sem. Megrekedtem, sodródom az árral, vagy inkább be sem állok az árba, nehogy bármerre is kimozdítson. Olyan monotonná váltak a mindennapok, a levegővételek, az étkezések, a sóhajok - minden. Semmi sem érdekel, semmi sem tetszik már, semmi sem köt le, semmit sem érzek már magaménak. Minden, ami egykoron örömet szerzett, minden, ami egykoron Őt jelentette számomra, mára már csak egy kellemetlen, múltbéli emlék, amire nem emlékszem vissza szívesen.

Talán túl rosszul viselem a fájdalmat, talán csak túlreagálom a helyzetet. Az idő megy tovább, nem áll meg, én mégis, mintha megálltam volna, s hiába telnek el mellettem a napok, a hónapok, az évek, s lassacskán majd az évtizedek is; mintha csak kiléptem volna az idő misztikus kerekéből és csak mellőle szemlélném tovább az élet folyását.

Örök kárhozatra és szenvedéssel teli életre lettem ítéltetve, amiért nem akarok már tovább létezni? – talán, akkora bűn ez a Mindenható szemében, hogy ezzel az örök magánnyal, örök sivársággal átkozta meg az életemet. Vissza kéne állnom a mindennapokba, emberek közé kéne mennem, keresnem kéne tovább a boldogságot - tudom, ezt kellene keresnem, mégis, állok egy ismeretlen utca járdáján, üreges szempárral meredve előre és nem érzek mást; a lelkemet lassan atomjaira hullasztó fájdalmon kívül.

- Ez is csak a te hibád, Jonghyun! – rekedtes, kissé érces hangom kellemetlenül törte meg a természet csendjét, én mégsem tudtam becsukni ajkaimat, s továbbra is gondolataimba burkolódzni. Beszélni akartam, kimondani mindazt, amit gondolok.

Mindig is gátlásos ember voltam, nem úgy, mint Ő. Teljes ellentettjei voltunk egymásnak. Míg ő a mindig vidám, mindig ragyogó és állandóan fecsegő Jonghyun volt, én a mogorva, fekete megszállott, csöndes, de rendkívül forrófejű Kibum. A legtöbb veszekedésünknek is ez a hatalmas, kettőnk közti szakadék adta az okot. Idegesített, hogy folyton folyvást csak beszélt, teljesen érdektelen dolgokról, őt pedig zavarták a tőmondatos válaszaim.

Miért nem hagytad, hogy lássam, mennyire fáj neked? – sosem vettem észre, senki sem vette észre. Szépen, csendben halt meg mellettem, a teste és lelke lassan szűnt meg létezni karjaim közt, a közös ágyunkban, a kertben dohányozva, vagy épp a konyhában, mikor képes volt hajnalok hajnalán felkelni, csak azért, hogy ebédet készíthessen nekem a munkába.

Bár tudtam volna, milyen gondolatok rejlenek gödröcskékkel tarkított mosolyod mögött. – vajon, ha tudtam volna, változtatott-e volna bármin is? Nem akarta, hogy tudjam, min megy keresztül, nem akarta, hogy tudjam, mennyire fáj neki. Nem akarta, hogy tudjam, nem szeret már tükörbe nézni, nem szeret már emberek közé menni. Nem akarta, hogy tudjam; már rég nem a boldogságtól csillogtak ónix íriszei, hanem a fájdalmas könnyektől, melyek belülről szedték őt szét atomjaira.

Azt kívánom, bár most is itt lennél, és csak mondanád és mondanád, épp, ami az eszedbe jut! Esküszöm, nem szólnék rád, csak élvezettel hallgatnám a hangod! – az ember mindig későn döbben rá az igazán fontos értékekre, nem igaz? Evickélve a remény vesztett, örök haldokolásra ítéltetett életben már sokkal másképp látja az illető a múltat. Sokkal inkább megbecsülné azt, amit régen nem, sokkal nagyobb becsben tartaná, mit régen nagy valószínűséggel eldobott volna. A rideg való azonban az, hogy a „Minden rendben lesz. Minden olyan lesz, mint rég.” típusú klisés bíztatások kegyes hazugságok, melyeket az ember élete folyamán számtalanszor elhallgat, s számtalanszor be is dől nekik.

- Miért mondtad azt, hogy minden rendben lesz? Miért hazudtál nekem? – keserűen lehelem a szavakat a hideg levegőbe, mégis, a némaságba burkolózott utcán úgy hat a hangom, mintha csak üvöltöznék. Pedig én nem kiabálok. Sokkal inkább az elmém az, ami kiabál velem.

Önző vagyok, amiért azt kívánom, bár, még mindig itt lennél velem? Önzőség, hogy fontosabb számomra a magányom megszűnése, mint a te jó léted? – mindig is önző voltam. Sosem gondoltam másokra, mindig is előtérbe helyeztem magam, nem igazán figyeltem a körülöttem élőkre. Sosem számított számomra, hogy egy családtagomról, barátomról, vagy a Szerelmemről van épp szó, csakis az számított, mi nekem a legjobb, mitől tudnám magam a leginkább jól érezni.

A saját, vak önzőségem vezetett a magányomhoz, az egyedül létemhez, a nélkülözéshez. Talán, még mindig az a mogorva, de boldog Kibum lehetnék, mint három éve, ha jobban odafigyelek az érzéseire, a gondolataira, az aprócska, mégis, hatalmas jelentőségű hegekre, vékonyka csuklóján.

„ Csak egy karcolás az egész. Ó, hogy ez? Megvágtam magam főzés közben. Nem, minden rendben. Csak megint megkarmolt Taemin macskája.” – talán, nem is az volt a legnagyobb probléma, hogy nem vettem észre az árulkodó jeleket, hanem az, hogy nem akartam észrevenni őket. Nem akartam tudomásul venni a boldognak tűnő mosoly mögött rejlő fájdalmat, az ajkain érzett kesernyés ízt csókjainkkor.

- Szándékosan tetted ezt, nem igaz? Megsértettelek, és így akartál meg büntetni. A francba is! Tudod jól, hogy nem ez lett volna az egyetlen megoldás, te mégis ehhez folyamodtál! Mégis miért, ha nem azért, mert tudtad, hogy ezzel döfheted majd belém a legfájdalmasabb tőrt? – idegesen sziszegtem, minden egyes szót dühödten nyomva meg, miközben kihűlt és elfehéredett ujjaimat görcsösen vezettem éjfekete tincseim közé, mintha csak, szálanként akarnám kitépni őket.

Nem is gondoltam komolyan a szavaimat, egyszerűen csak, elhatalmasodott felettem az a fullasztó keserűség, mely már mellkasomat is égető fájdalomra késztette. A valóság az volt, hogy nem hibáztattam én senki mást sem - magamon kívül -, mégis csak jól esett néhány pillanat erejéig levennem magamról a bűnös terheket és áthelyeznem valaki más vállaira, egy olyasvalakiére, aki már nem élt, aki csak az áldozat volt ebben a tragikus történetben.

Ki akartam mondani, amit gondolok, üvölteni akartam torkom szakadtából, azt akartam, hogy a hangom messze szálljon, hogy Ő is meghallhassa a Mennyországban. Mert tudtam, hogy oda került. Nem is kerülhetett volna egy angyal máshova.

- Sajnálom, de nem lesz minden rendben. Nem leszek már olyan, mint régen. Kérlek, bocsásd ezt meg nekem! - az elapadtnak hitt könnycsatornáim ismét működésre bírták magukat, s hatalmas, krokodilcseppek kezdtek el folydogálni feldagadt íriszeimből, egyenesen, a hideg aszfalt felé véve rövidke útjukat.

- Szeretlek! Nagyon Szeretlek! - üvöltöttem, immáron nem csak suttogva, hanem, ténylegesen is. Kissé tagolatlanul, kissé esetlenül, de kiabáltam, nem foglalkozva a házakban pihenő emberekkel, nem foglalkozva senkivel és semmivel sem.

Csak veled.

Futásnak eredtem s gyorsan szelve az utcákat, egyre távolabb haladtam a kertváros szívétől. Nem voltam önfeledt, boldog pedig semmiképpen sem, de mintha egy hatalmas követ görgettek volna arrébb a szívemről ezzel a reménytelen szerelmi vallomással. Nem élt bennem a remény, hogy esetleg hallotta, talán válaszolt is rá a maga módján, de mivel mindig is önző voltam, az egyetlen dolog, amiért a keserédes mosoly visszaszökött ajkaimra, az az volt, hogy már kevésbé éreztem magam bűnben áztatottnak.

Magányos voltam, bánatos, a szívem is darabokban hevert - ahogyan az aprócska lakásom miden tükre is -, de legalább, a szívemen – immáron – egy teherrel kevesebb pihent. Talán, ez az aprócska, de annál sokat jelentőbb szócska kellett hozzá, vagy ez az egész, késő éjjeli séta az utcákat róva, a lényeg azonban az volt, hogy hosszú idő után először; valami megmagyarázhatatlan nyugalom lett úrrá rajtam, ami akaratlanul is halvány ajakgörbületre késztetett.

Önző voltam, magányos és örök szenvedésre ítélt, de legalább megkönnyebbült, amiért a lelkemet nyomó hatalmas súlyok egyikétől, sikeresen megszabadultam.

- Én is szeretlek, Kibum.

Min Bekka: A korona súlya (EXO 1. helyezet)

Link: A szerzőnek szánt kommenteket az ő oldalára írjátok, hiszen az ő munkája)

Ha egyszer kék vér folyik ereidben, megpecsételődött a sorsod. Nem csak a saját, hanem a családod bűneiért is vezekelned kell. És ha már nem maradt senki, csak te, te lehetsz az egyetlen áldozat. Még akkor is, ha feletted ez lebeg; ártatlan.

Rohanó léptekkel szaladt végig a palota folyosóján, cipője élesen koppant a márvány padlón. Csak rohant, rohant előre, egyenesen, de ő is tudta, reménytelen. Az oszlopcsarnokban már visszhangzott a felkelők hangja, pedig még csak a palota keleti szárnyánál jártak. Az ajtókat ostromolták, törtek, zúztak, több százan voltak. Egyoldalú harc volt, tudta, kint a fenevadak, bent pedig ő, az áldozat. A herceg egy pillanatra megállt, és az ablakon kitekintve látta, a vérben úszó, rózsakertet. Tűz vette körül a palotát, sortűz, ostromgépek, és több száz lázadó, akik a fejét akarták. Pedig ő nem tett semmit, csak megszületett. Rossz helyen, rossz időben.

Ártatlan, ártatlan vagyok. Csak ez zakatolt a fejében. De mit tehetett volna, már csak ő maradt. Apja, anyja, a bátyja, a koronaherceg, a miniszterek, a kormányzók, a bűnösök mind eltűntek, csak őt hagyták hátra, az ártatlant. Áldozatnak jó lesz, gondolták, nem kár érte. Valóban, ő gyenge volt, alacsony, kissé szentimentális művészlélek. Nem épp trónörökösnek való. És mindig tudatták is vele, hogy nem tartják számon, mint herceg, mint utód, mint gyermek, mint ember. Senki sem szerette, csak egy tüske volt a nép szemében, egy szégyenfolt a királyi család selyem posztóján.

Hamis herceg, papírkoronával a fején, ki csupán azért született, hogy a bukott birodalom élére álljon, és ő legyen az, akit a felbőszült nép előtt bűnösök, bűnöseként kivégezzenek. Nem egy tündérmese, ő sosem ismerte ezt a szót, sem azt, hogy mese. De a szenvedést és a magányt jól ismerte, és a kettő, most egyszerre közeledett.

Hallotta, ahogy a kapukat áttörték, ahogy ostrom alá vették a palota fő szárnyát. A rabokat a börtönökből kiszabadították, szabadon engedtek mindenkit, gyilkosokat, rablókat, csak, hogy még erősebbek legyenek. Haragjuk úgy erősödött, mint az udvaron lobogó lángok. A sötét éjjel, vörösbe öltözött, az ő gyászéjszakájára. Az égen futó felhők eltakarták a holdat, a csillagokat, a csend zaja megszűnt, az égtelen üvöltés csontjáig hatolt, és torkát a pokol legszebb selyemkendője fojtogatta.

Szíve zakatolt, még menekült, még nem adta fel. A palotaőrökben bízott, holott tudta, ők is csak mocskos árulói, ha nem is a királyi családnak, de neki biztosan. Senki sem áldozta volna fel magát érte, még a legutolsó, városi koldust is többre becsülték. És az a koldus is most talán ott harcolt, talán ő is kardot ragadott, szuronyt, vasvillát, talán ő is ott volt, és az életére tört.

A tükörteremig rohant, aztán feladta. Végleg belátta, nincs menekvés. Remegő térdeire borult, szíve szaporán dobogott, hangja zilált, teste izzadt, még a hideg palotában is. De még egyszer, utoljára felállt. Kihúzta magát, felegyenesedett, és körbepillantott. A hatalmas fényesre csiszolt márvány padlós termet egyik oldalról, mesteri tükrök vették körbe, szembe vele plafonig érő ablakok, köztük vörösarany márványoszlopokkal, a sarkokban aranyozott vázák és gyertyatartók díszelegtek, s mindezt a művészi freskókkal ékesített mennyezet koronázta, melyről terebélyes, hófehér kristályokkal kirakott csillárok lógtak. De azok akkor nem világították be a pompás szobát, a tükrök opálosan verték vissza, a kinti máglya fényét, a freskók angyalai hirtelen ördöggé változtak, és az édes rózsaillat helyett, vér szaga lengte be a termet.

Talán azért menekült ide, mert ott akart meghalni, ahol a legjobban szeretett, ide kötötte minden, amit szeretett. Itt tanult meg táncolni, keringőt, bourrée-t, gavotte-ot, s még az ostrom zajában is hallotta a kedvenc Corelli menüettjét, aminek kottáját a féltve őrizte szobájában, a pipereasztal fiókjába rejtett teadobozban. Zongorázni is itt tanult, jól emlékezett azokra a tavaszi napokra, amikor inkább kinn a kertben játszott volna, de valahányszor kipillantott az ablakon a zöld füves udvarra, a tanára lendületesen visszacsavarta a fejét a billentyűk felé, és addig nem engedte ki, míg el nem játszotta helyesen Monteverdi Laudate pueri művét. Itt volt minden, amit szeretett, művészet, szépség és a kellemes emlékek.

A kinti zaj egyre hangosabb és hangosabb lett, egyre közelebb jártak, a palotaőrök elestek, már semmi sem állíthatta meg őket. Vele szembe ott állt a hatalmas mahagóni ajtó, menekülhetett volna még, de már nem akart. Háttal nekidőlt az egyik tükörnek, és rezignált pillantásokkal bámult ki az ablakon. Figyelte a vérben úszó éjszakát.

És hirtelen az ajtókat betörték. Azonnal odakapta a fejét. A felkelők a keleti szárny felől ostromolták a palotát, de a terem nyugati ajtaján rontottak be. Pontosabban rontott be. Egyedül állt ott egy árny, sötétben búvó alak, a kitárt, faragott ajtó küszöbén, majd lassú, határozott léptekkel elindult a riadt herceg felé.

- K-ki vagy te?

- Rajtad már Isten sem segíthet. Több száz katona képtelen volt visszatartani engem. Nem a vagyonodat akarom, és nem is a koronádat. Látod? Az állam romokban hever, a saját néped pusztítja földjeit. Én is azért jöttem, hogy porig égessem országodat, de úgy tűnik, az én munkám felesleges. Te viszont még értékes vagy.

- Azt kérdeztem, ki vagy. Válaszolj!

És az ördög elárulta a nevét. Azon az éjjelen a sötétség ura megjelent előtte és felajánlotta mindenét, otthonát, szívét és az országát. Ő meglátta a herceg szépsége mögött a sötétséget, a herceg pedig sötétsége mögött, a szépséget.

A karmazsin egek alatt szöktette meg, s a határdombról nézték végig, a kormos napfelkeltében a palota és vele együtt a zsarnokság pusztulását. A herceg még egy utolsó pillantást vetett a hamuvá lett királyságra, majd megmentője kezei közé adta magát és tovamenekültek a poklok poklából.

Négynapi járás volt az út, amit egy fekete telivéren tettek meg, így két napra rövidítették le azt. Napfelkeltétől napnyugtáig lovagoltak és csak alkonyatkor álltak meg egy rövid pihenőre. Herceg egy kidőlt fa korhadt rönkjén pihent, míg megmentője a lovával foglalkozott. Megitatta, majd kikötötte a patak melletti fához és visszaballagott a didergő herceghez.

- Ki vagy valójában? – kérdezte a herceg, miközben a magas lovag egy pokrócot terített a vállára.

- A bukott herceg megmentője. – ült le mellé. – Valójában ugyanaz, aki te.

- Egy király fia, ki elfelejtette gyermeke nevét? – sandított fel rá fél szemmel.

- Majdnem. Valóban, apám nem ismerte a nevem, úgy ahogy a nép. Egykor még kiáltották azt, most már, csak suttogják.

- Tudod – dőlt hátra a herceg. – Meg akartam halni, de te megmentettél.

- Nem ijesztő? Ilyen fiatalon készen állni a halálra?

- Nem. Ha még egyszer viszontláthatnám apám és anyám, csak annyit mondanék ’Nem tudtátok? Fiatokat már évekkel ezelőtt elvesztettétek’. Hátra is hagytak engem, ott hagytak a lázadó népnek, eleségnek.

- Így megy ez. Aki uralkodik, érti. Minden reggel, amikor belenéz a tükörbe, csak annyit kérdez ’Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki fog legközelebb megölni minket’.

- Ez az ára mindennek. Hiszen, mi még csak gyermekek vagyunk, kiknek túl gyorsan kellett felnőni.

Az előttük ropogó tűz fénye lassan elűzte a sötétséget, arcukat aranyszínbe öltöztette, szemükben csillogott az élénk láng, mely éltetett és nem pusztított.

- Mi a neved? – kérdezte a herceg. – Nem azt kérdezem, ki vagy, hanem, a neved.

A megmentő lovag halkan elnevette magát.

- Az én nevem, méreg lenne ajkaidon.

- És az én nevem? Ismered?

- Baekhyun. – felelte, miközben felé fordult.

- Ezek után illene neked is bemutatkoznod. Vagy, hogy szólítsalak? Megmentőmnek?

- Chanyeol. – csókolta meg a herceg kézfejét.

Csendes éj szállt rájuk. A tűz lassan elszunnyadt, ők ketten pedig egymásnak dőlve aludtak el a halkan csörgedező patak partján. Végre egy nyugodt éjjel, félelem és rettegés nélkül. A herceg, hosszú idő után először érezte magát biztonságban, holott egy idegen férfi vállán pihent. Mégis, ő más volt.

Reggel ismét útra keltek, észak felé vették az irányt. Még egy nyomvonal sem volt, erdőn, ligeten keresztül vonultak a cél felé. Megmentője mögött Baekhyun szorosan kapaszkodott derekába, közben pedig széles hátának döntve a fejét bóbiskolt csendesen. Chanyeol néha-néha hátrapillantott rá, és minden egyszer elmosolyodott a fiatal herceg békés ábrázatán.

Napnyugtakor érkeztek meg a vidéki kastélyhoz. A tölgyeserdő levelei közt már körvonalazódott a mesteri kúria, s miután az utolsó fa, legalsó ágának levele végisimított Baekhyun selymes haján, elé tárult az idilli látvány. Az udvarház előtt, egy kicsi, ám mégis meseszép angolkert várta őket. A látványt csak tetézte, az első ablakokról visszatükröződő aranysárga napsugarak játéka.

- Gyere – segítette le a lóról.

A pár emberből álló udvartartás már fel is sorakozott az ajtóban, amint meglátták az úrfi lovát megérkezni. Csak tíz-tizenkét ember volt ott.

Baekhyun lepattant, Chanyeol átadta a lovát egy lovászlegénynek és bekísérte a herceget a házba. A ház népe azonnal utánuk rontott, előkészítették az összes szobát, vacsorát főztek, terítettek, egy szóval ünnepséget csaptak. Baekhyun közben feszélyezve érezte magát. Nem értette mire a sok hűhó, mikor ő már csak egy bukott herceg, ezeknek az embereknek, pedig csak egy idegen. A vacsora közben meg sem szólalt, csak halkan evett. Még a vele szemben ülő Chanyeolra sem mert felpislantani.

Vacsora után Chanyeol a szobájához kísérte. Nem volt hajlandó Baekhyunt egy másik szobába költöztetni, rögtön a sajátjába vitte. Leültette az ágyára, ő pedig vele szemben állt meg.

- Többé nem vagy uralkodó – jelentette ki Chanyeol.

- Sosem voltam az. Sosem viseltem koronát. Csak a bűnt hordoztam a hátamon.

- Hallgass végig, ne vágj a szavamba, még nem fejeztem be.

Baekhyun azonnal meghúzta magát. Megijedt.

- Szóval, mint már mondtam, többé nem vagy uralkodó, és én is nagyon jól tudom, hogy soha nem is voltál és lehetnél az. De ne gondold, hogy pusztán szimpátiából rohantam érted tűzbe, és mentettelek meg. Már régóta ismerlek herceg. Már azóta tudom, hogy ki vagy mikor még meg sem születtél. Se te, se én.

- Ho-hogy? – hebegte Baekhyun.

- Mit számít? Ez csupán ilyen királyi ismeretség, no meg néhány estély. Akkor láttalak először, gyermekként is. A lord egyik nyári mulatságán. Már akkor elbűvöltél, akartalak, de nem lehetett. Elmondhatatlan mennyit gondoltam rád, mennyi levelet írtam neked.

- Sosem kaptam tőled levelet.

Chanyeol megragadta Baekhyun soványka kezeit és megszorította azokat.

- Persze, hogy nem, a családod gyűlölte az enyémet, és ez egyébként is tiltott volt, két herceg között. De most, hogy a családod hátrahagyott és valószínűleg meghal, amint a forradalmárok utolérik őket, már nem állíthat meg senki. Apám, a király haldoklik. Két nap múlva a fővárosba utazunk, még egy napot itt töltünk a déli tartományi nyári palotában, aztán indulunk tovább. Azt akarom, hogy ott legyél mellettem, amikor apám meghal, amikor átveszem a hatalmat, és akkor neked is biztos helyed lesz az ország irányításában.

- De nem akarok uralkodni. Pláne egy olyan országban, ami nem is az otthonom.

- Nem is kértem, hogy uralkodj. Csak légy mellettem. Örökké. Tarts ki mellettem, a végsőkig. Ennyit kérek.

A herceg megértette mit kér tőle. Nem politikát és kormányzást, hanem puszta támogatást a nyilvánosság előtt, a nyilvánossággal szemben. Chanyeol végre, annyi türelmetlen év után, maga mellett tudhatta és többé nem akarta elengedni.

- És ha mégis, egy nap úgy döntenél, hogy többé nincsen maradásod, szabadon engedlek. Ne légy te fogságban tartott, hófehér galamb. Mert akkor is boldog leszek, hogy a sors megengedte, hogy egy percre betérj hozzám, országomba, szívembe.

Pár héttel később a herceg és a megmentője, akarom mondani, az uralkodó, már a királyi palota márvány padlóját koptatták. Nagy volt a sürgés-forgás, a ceremónia miatt. Selyembe és bíborba öltöztették a trónörököst, úgy kísérték a katedrálisba. Népe százai előtt tett esküt országa védelmére, s mikor a székesegyház rózsaablakán besütött a déli nap szikrázó sugara, fejére tették a királyi koronát. Hátán a hosszú, vörös palásttal, fején az ékkövektől csillogó koronával, kezeiben a jogarral és a karddal a nép felé fordult. Lábai elé borultak, úgy rótták le tiszteletüket az új uralkodó felé.

Ám a sarokban, valaki csak összetett kezekkel állt és mosolygott. Mikor a nép felemelkedett, az újdonsült uralkodó maga elé intette a fiatalt és térdre kényszerítette maga előtt. A kardot és a jogart a bíboros elvette tőle és helyükre egy kisebb, ezüstösen csillogó, vörös rubintokkal díszített koronát tett a király kezébe. A népben meghűlt a vér, nem értették, mi folyik itt, ki az a fiú, és miért a korona. De nekik nem is kellett érteni. Az uralkodó, óvatosan a herceg fejére emelte a koronát, majd felállásra intette.

- Viseld ezt a koronát, hűséged jeléül, az országhoz, a nemzethez, és az uralkodóhoz. Szépségére szégyent ne hozz, tiszteld, úgy, ahogy királyodat.

A herceg szívéhez emelte jobb kezét.

- Fogadom, hogy életem árán is óvni fogom országodat, és fenségedet, reá szégyent sosem hozok, s ha mégis életemmel bűnhődjek.

S az a végső mosoly, mely mindent elárult. A hercegnek, aki eddig kőágyon feküdt, korona nélkül, otthon nélkül, puha paplant, diadémot és országot adott. Ki eddig láthatatlan koronát viselt, annak most nagy súly nyomta koponyáját. Nehéz volt a korona, mégis, úgy viselte, mintha az puha kalap lenne. Mert az erő ott volt a szívében, a határozottság a szemeiben, és az akarat, a túlélésre a lelkében. Ő volt az, egy harcos, egy bajnok, egy uralkodó. S mellette ott állt az, aki többet ért számára, minden hatalomnál; a megmentő lovag, ki éjnek évadján mentette ki a pokol fogságából.

Min Bekka: Helló édes! (EXO 2. helyezet)

Link: A szerzőnek szánt kommenteket az ő oldalára írjátok, hiszen az ő munkája)

Minseok Pov.:

Még a gimnázium első éveiben találkoztunk. Ő két évvel fiatalabb nálam, de ugyanabba művészeti klubba jártunk délutánonként. Már nem is emlékszem melyik évben volt, de kaptunk egy közös feladatot. Előtte nem sokat beszélgettünk egymással, én csendes és visszahúzódó voltam ő pedig hangos és életvidám egyéniség. Elsőre olyanok lehettünk, mint a tűz és a víz, aligha volt közös pontunk a zenén kívül, de akkor, amikor két héten át folyamatosan egymás nyakára kellett járnunk a közös projekt miatt, hamar eltűntek az éles ellentétek. Egyértelműen a legjobbat hoztuk ki egymásból és az ellentétekből egy olyan előadást szőttünk, mint senki más. Hihetetlen volt az összhang és maga az érzés. És itt még nem ér véget a történet.

A közös munka után sem felejtettük el egymást. Jongdae folyamatosan a nyakamra járt ilyen-olyan ostoba kérdésekkel, vagy pusztán nem hagyta, hogy egyedül legyek. Sosem hagyta, hogy egy percre is magányosnak érezzem magam. Mindig megjelent előttem, fülig érő vigyorral az arcán és a képembe kiáltott valamit. Akkor még bőven alacsonyabb volt nálam. Akár egy kiskutya, megpaskoltam a fejét, összekócoltam a haját és ő csak csilingelő kacajjal válaszolt. De aztán az aranyos kiskutya hamar eltűnt. Megnőtt, és ahogy a pubertás kort átlépte egy szívtipró lett az édes kis kamaszból. Kimondottan jóképű, és szó szerint pusztultak utána a lányok. Neki mégsem voltak elég jók ezek a lányok. Nem akart párkapcsolatot, csak a zenének és a barátainak szentelte az életét, holott tudta nagyon jól mit művel a női szívekkel.

Aztán én kiléptem a gimnázium kapuján, és egyik napról a másikra eltűnt mellőlem. Csak annyit vettem észre, hogy nincs az a hangzavar, nincs aki felvidítson egy gyilkos fizika után. Egyszerűen nem volt ott. Persze a barátság megmaradt, hébe-hóba írt, hogy egyáltalán élek-e még, vagy valami, de nagyon ritkán találkoztunk. Akkor is, én általában hulla fáradt voltam, ő pedig csak az osztálytársairól beszélt, akiket én egyáltalán nem ismertem. Épp egy ilyen délután ültünk a szokásos cukrászdában, ahol mindig együtt kávéztunk és sütiztünk, amikor valami olyasmit mondott, amit több napon át emésztettem.

- Hyung én lehet, hogy meleg vagyok – bökte ki miközben a jeges americanot kevergette a zöld szívószállal.

Köpni-nyelni nem tudtam. Mi van? Jongdae meleg lenne? De tényleg, hiszen a gimnázium egy bombázója volt és egyszerűen képtelen voltam felfogni. Aztán ahogy kezdtem megérteni és átgondolni mindent, csak egy valami jutott eszembe; ő csak egy tinédzser. Most próbálja nyitogatni a szárnyait és tombolnak benne a hormonok. Valahol sejtettem, ez csak valami fellángolás lehet, semmi több. Szóval lenyeltem minden furcsa gondolatom és erőt véve magamon végre meg is szólaltam.

- Úgy gondolod? – mire ő csak bólintott – Miért? Tetszik valaki?

Egy pillanatra mintha elöntötte volna arcát a forró pír, lesütötte szemeit és a szalvétatartóra meredve beszélni kezdett.

- Ta-talán. Van egy srác a táncosok között, és hát elég aranyos, meg kedves, meg tudod, szép, talán… igazából nem tudom kifejezni magam – kínosan elnevette magát a végén.

- Beszéltél már vele?

- Igen.

- És?

- Kedves és aranyos.

Csak elmosolyodtam, mikor rájöttem, hogy Jongdae sosem volt szerelmes. Sőt hallani sem hallott róla. Olyan édesen ártatlannak és zavarodottnak tűnt.

- Hívd el valahova. Aztán majd meglátjuk mi lesz – paskoltam meg a vállát.

Egy fülig érő vigyort kaptam válaszul, ami esküszöm felért a világ összes boldogságával. De mégis, volt benne valami keserédes érzés abban a pillanatban.

Végül Chen felbátorodott és elhívta a kiszemeltjét egy találkára, aztán még egyre és még egyre, és mire észbe kaptam ismét a cukrászdában ültünk, de akkor már hárman.

- Hyung, ő itt Jimin. A párom – és akkor olyan erővel szorítottam a műanyag kávéspohárra, hogy behorpadt az oldala.

Kigúvadt szemekkel bámultam rá, és nem bírtam megszólalni. Nem kaptam szikrát. Oké, arra fel voltam készülve, hogy Jimin egy srác, de, hogy ennyire komoly lenne már a dolog… Mindegy is, valahogy magamra erőltettem egy idézőjelben kedves mosolyt és próbáltam támogató hyungnak tűnni. Nem csak azért esett nehezemre az őszinte boldogság, mert a vizsgáimtól már hullafáradt voltam fizikailag és mentálisan, bár az is közrejátszott a dologban, de valami fúrta az oldalamat. Az, hogy Chent valaki más mellett kellett látnom zavart, az, hogy a mi, a kettőnk közös helyén voltunk zavart, és az, hogy az alatt az egy óra alatt fikarcnyi figyelmet sem fordított rám, nos az is zavart. Minden zavart. Féltékenység lenne? Akkor még nem tudtam.

Addig is alig láttam Chent, de miután boldog párkapcsolatban élt, na az után csak néha a szél hozott róla hírt. Persze azért azt mindig bejelentette, hogy most éppen hol kirándulnak Jiminnel, mit kap a másik születésnapjára, mik az évfordulós terveik satöbbi. És nekem már rohadtul elegem volt ebből. Egyszerűen kezdtünk eltávolodni egymástól.

Aztán mikor már azt hittem mindennek vége, egy esős éjjelen megjelent a lakásom előtt. Csurom vizesen támasztotta az ajtófélfát. Mikor kinyitottam az ajtót rá sem ismertem. Arca sápadt volt, hosszú tincsei vizesen arcába hulltak, teste erősebbnek tűnt, de végső soron, nem az a Jongdae volt, akit én régen megismertem.

Mikor azonban meglátott, könnyes szemmel a nyakamba borult. Sírt. A vállamon sírt. Szorosan magamhoz öleltem, az sem érdekelt, hogy én is tiszta víz leszek. Azt akartam érezze, én még mindig itt vagyok. Buksiját kezdtem simogatni, halkan csitítani szegényt, mire megszólalt:

- Szakítottunk.

Talán, ha akkor… Talán, ha akkor nem csókolom meg, minden máshogy alakult volna.

De most hol is vagyunk? Jongdaet felvették ugyanarra az egyetemre, ahol én is tanulok, habár ő egy teljesen másik szakot választott. A hirtelen jött csókom után kicsit kerülgettük még egymást, de mindketten beláttuk, adnunk kell egy esélyt ennek a kapcsolatnak. Igaz kockára tettük a barátságunkat, de azt hiszem, megérte. Pár hónap után összeköltöztünk és azóta itt vagyunk. Egészen mostanáig.

- Byun Baekhyun szerelemdoktor, miben segíthetek? – szólt bele a telefonba egy ismerős hang.

- Gyere át. Most.

- Vigyek valamit? Tudod azt… - és esküszöm lelki szemeim előtt láttam azt a perverz vigyorát.

- Csak magadat.

- Unalmas vagy! – nyávogott a telefonba.

- Siess!

- Jól van na, még sminkelek, aztán megyek!

- Addig lemegy a Nap…

- Minél tovább pofázol, annál később fogok odaérni.

- Letettem!

Baekhyunt az egyetemen ismertem meg. Igazából nem is kerestem barátokat, csak ő rám erőltette magát. Ő ilyen volt. Hangos, életvidám és akaratos. Hozzá képest Jongdae nyugodt lélek. Baekhyun mindig kitűnt a tömegből. Színes haja, színes göncei, az a fülsiketítő hangja, amivel a folyosó túlsó végéről kiabált nekem, és persze ő nyíltan vállalta, hogy meleg. Meleg? De még mennyire, hogy meleg! Nála melegebbet keresni sem lehetett volna. És a pasija… egy főnyeremény! Bár én nem külsőre szoktam menni, de őt még én is mindig megbámulom. Magas, jóképű. Nem is értem mit keres Baekhyun mellett.

Háromnegyed óra múlva meg is jelent a hercegnő. Csengetett, kopogott, ütötte az ajtót és kiabált. Ennyi év után, még mindig nem értette meg, hogy nem két lépés az út a nappalimtól a bejáratig.

- Már azt hittem nem vagy itthon – sóhajtott drámaian – Majdnem hazaindultam!

- Jaj, te szegény. Na gyere be!

Baekhyun belépett és mint aki otthon érzi magát lepakolta magát a kanapéra.

- Szánj meg egy teával légyszi – pislogott rám.

Inkább vissza sem szóltam, csak kivettem a hűtőből a jegesteát, öntöttem neki egy pohárral és a kezébe nyomtam. Díva.

- Na, miben segíthetek? – vette ki a kezemből a teát.

- Baj van.

- Úr Isten! Szakítottatok? – meredt rám.

- Nem… talán – vakartam meg a tarkómat.

- Na jó, folytasd!

- Szóval pár hete Jongdae felvetette, hogy dolgozni akar a suli mellett és ezen kicsit összevesztünk.

- Hány napig nem beszéltetek? – vágott a szavamba.

- Kettő…

- Ember! Az súlyos! Mi Chanyeollal három órát nem bírunk ki egymás nélkül. Ha érted mire gondolok… - húzta féloldalas mosolyra a száját.

- Khm! Folytathatom? – tereltem vissza az eredeti problémához.

- Oh, hogyne!

- Szóval két-három napig nem beszéltünk, és mire csillapodott a minden, egyszer csak közölte, hogy holnaptól egy pubban fog dolgozni!

- Na ne! Ez most komoly?! A kis rohadék! – kiáltott fel – Folytasd! – és ismét elvigyorodott, akár csak egy pletykaszomjas öregasszony.

- Oké, szóval kicsit kiakadtam. Megint. Aztán tegnap este ez jött velem szemben instán – mutattam felé a mobilomat.

- Hadd nézzem – kezébe vette, majd néhány furcsa pillantást mért rá – Baszki! Baromi jól áll neki a pincér szerelés!

- A srácot nézd, ott mellette! – böktem a képernyőre.

- Látom. De ki ez? Nem ismerem.

- Park Jimin.

- Tudod te hány Park Jimin él az országban? – nézett fel rám összevont szemöldökkel.

- Ez Jongdae exe!

- Na ne! Mi, ez most komoly? Hány éves a kölyök? Mikor szakítottak? Meddig voltak együtt? Szerinted megcsal? – csak úgy záporoztak a kérdések.

- Nem tudom, oké? Nem akarok féltékenynek tűnni, de…

- De az vagy – vigyorodott el.

- Ő már az enyém! – szakadt el az utolsó idegszálam is.

- Hé, nyugi! – állt fel a kanapéról, majd megsimogatta a vállaimat – Tudom milyen érzés. Emlékszel, amikor azt hittem, hogy Chanyeol megcsal, de végül mégsem?

- Ugye ezzel nem azt akarod mondani, hogy feküdjek le valami vadidegennel, ahogy te is tetted anno?

- Nem volt az olyan rossz! De nem. Arra akartam kilyukadni, hogy feleslegesen idegeskedsz.

- Lehet…

- Biztosan – javított ki – Ma este dolgozik? – csak bólintottam – Akkor ma este meglátogatjuk – kacsintott.

Baekhyun még egy kis ideig maradt, de még mielőtt Jongdae hazaért volna lelépett. Megbeszéltük, hogy este visszajön, és együtt lépünk el a bárba ahol Chen dolgozik.

- Volt valaki itt? – dobta le a nappali közepére a táskáját Dae.

- Csak Baekhyun – szóltam vissza a konyhából.

- Megint valami szerelmi ügy? – lépett mellém nevetve.

- Valami olyasmi – válaszoltam szűkszavúan, miközben a poharakat törölgettem.

- Majd megoldják ketten, nem kell neked is belefolynod – puszilt az arcomra, és kiment.

Ó, ha tudnád, hogy most nem róluk van szó!

Jongdae eltűnt a szobájában és csak vacsorára bújt elő. Szokásos újramelegített gyors kaját ettünk, de nálunk ez már bevett szokás volt. Még a romantikus vacsoráinkon is vagy pizzát, vagy kínait ettünk. Aznap is valami thai kaja volt a menü. Egymással szemben ültünk, néma csendben. Iszonyat kínos és fagyott volt a légkör, bár ahogy néztem, őt ez nem igazán zavarta. A vacsorájának szentelte minden figyelmét.

- És… Milyen napod volt? – leraktam a villám, és megtörtem a csendet.

- Jó.

- Most akkor mész dolgozni?

- Aha.

- Mikor jössz?

- Passz. Csütörtök van.

És ezzel le is zárult a beszélgetésünk. Egyszerűen nem bírtam rákérdezni, pedig szerettem volna: mégis mit keresel te az exed képén, sőt, miért voltál együtt, egy helyen vele. Nyíltan tudni akartam, hogy megcsal-e, vagy csak szórakozik. De nem mertem. Miért? Mert féltem a választól.

Bármit is mondott volna, nem hittem volna neki, a féltékenység felőrölt. Talán még nem őrültem bele teljesen, nem kezdtem el hisztérikusan félteni. Én csak borzalmasan szerettem, és féltem, hogy bármelyik percben elveszíthetem.

- Mentem – lépett mögém, és egy apró puszit nyomott orcámra – Majd jövök! – intett a bejárati ajtóból, majd hangosan becsapódott mögötte az ajtó.

- Vigyázz magadra… - suttogtam utána.

Elpakoltam a tányérokat, elmosogattam, rendet raktam. Bármit, csak, hogy elvonjam a figyelmem róla, míg Baekhyun meg nem érkezett. Az egész lakást rendbe vágtam, mire Baekhyun megjelent. Szokás szerint kicsípte magát, holott nem bulizni mentünk, csak kicsit utána nézni a pasimnak és az új munkahelyének.

- Hát te meg, hogy nézel ki? – szólalt meg amint meglátott.

- Kényelmesen. Na menjünk, már így is elegem van mindenből, essünk túl rajta! – dobtam a kezeimet a magasba és Baekhyun előtt kisétáltam a lakásból.

- Hallod, rettenet unalmas fazon vagy – lépett mellém, és persze azonnal meg kellett szólalnia – A ruháid, a stílusod, az életed. Valamit kezdenünk kell veled!

- Felesleges időpocsékolás lenne.

A bár ahol Jongdae dolgozott csupán negyed órára volt a lakásunktól gyalog. Komótos tempóban ballagtunk. Mikor befordultunk a sarkon, azonnal megpillantottuk a kis alagsori helyiséget. A gyér neonfény, és a szürke füst töménytelen mennyiségben áradt ki az utcára. A környék sötét volt, nem csoda, hiszen majdnem tizenegy óra körült járt, a környező bérlakásokban már mindenki aludt, és csak az éber egyetemista diáksereg jelent meg az utcákon itt-ott, egy-egy kocsma környékén.

Baekhyun ment elől, én pedig utána. Egy rozsdás fémlépcső vezetett a fa bejárati ajtóhoz, ami nyitva állt előttünk. Beléptünk, és hátraosontunk a boxok felé, nehogy észrevegyen minket. Én háttal ültem a pultnak, Baekhyun pedig az itallap mögül figyelt. Vállam felett elsuhanó tekintetét Chenre szegezte, és minden apró megmozdulását átható figyelemmel kísérte.

- Na? Mit látsz? – kérdeztem suttogva.

- Semmi különöset. Egy csapat miniszoknyás lány pózol előtte. Pink koktélt isznak és folyamatosan vigyorognak rá.

- Mi van?! – fordultam hátra hirtelen – Ezek rá akarnak mászni! Az én pasimra!

- Csitulj! Fordulj vissza! – utasított – Jött még valaki.

- Ismerős? – Baekhyun, csak megrázta a fejét – Még egy csaj?

- Ez most srác.

- Mi?!

És ahogy sejtettem: Jimin könyökölt Jongdae előtt a pulton. Valamiről beszélgettek, nem hallottam miről, de mindketten mosolyogtak, néha elvigyorodtak. Az ilyen pillanatokban, néha Jimin elkapta Jongdae kezét, vagy csak egy percre hozzáért itt-ott. A köztük lévő szemkontaktus, az élvezetes beszélgetések, a figyelem. Ez volt mindaz, ami az utóbbi időben hiányzott a kapcsolatunkból. Talán megcsalt, talán csak készült rá, nem tudom. De valahol mélyen legbelül nagyon fájt. Fájt, hogy nem velem nevet, nem rám figyel, nem én érintem. Fájt, hogy nem én voltam ott vele.

- Minseok? – zökkentett ki Baekhyun halk hangja.

- Menjünk – álltam fel, és minden szó nélkül, amilyen gyorsan csak lehetett leléptem.

Baekhyun hazáig kísért, majd ő hazaballagott én pedig egyedül maradtam az üres lakásban, míg a párom egy bárban szórakozott az exével. Ledőltem a kanapéra, mellkasomhoz szorítottam az egyik díszpárnát, és a sötét padlót bámultam. Csend és üresség lengte be a lakást, ami csak még inkább nyomasztott. El akartam aludni, csak, hogy addig se gondoljak rá, de az gondolataim nem hagytak. Meredtem a semmibe és az járt a fejemben; hol rontottam el.

Nem tudom mennyi idő telt el. Talán aludtam közben egy kicsit, talán csak az elmém kapcsolt ki, de egyszer csak léptek zaja ütötte meg a fülemet. Hazaért. Hallottam, a kabátjának a cipzárját, hallottam, ahogy lerúgta a cipőjét, lépteinek susogását. Belépett a nappaliba, és hirtelen megijedt, amikor meglátott engem a kanapén gubbasztva.

- Hát te? Miért nem alszol? – lépett elém, és arcomra simított, majd egy gyenge csókot lehelt ajkaimra.

- Nem tudok. Gondolkodok.

- Majd gondolkozol holnap. Gyere, én is hulla fáradt vagyok.

Megragadta kezeimet, lábra állított, átkarolta a derekamat és bekísért a szobába. Befeküdt mellém az ágyba, magához húzott, szorosan átölelt, pont úgy, ahogy szerettem. Ő percek alatt elaludt, halkan szuszogott a fülem mellett. Én viszont csak bámultam az ablakon kifelé, nem jött álom a szememre. Az orromat megcsapta a belőle áradó idegen parfüm illata.

Péntek délelőtt nekem óráim voltak. Amikor eljöttem otthonról ő még aludt. Kikészítettem neki a reggelijét, és ott hagytam. Néha előző este megkért, hogy ébresszem fel, ha megyek, de ezúttal csak otthagytam az ágyban. Hadd pihenje ki az előző éjszakát.

A kampuszon összefutottam Baekhyunnal. Egyedül volt. Ahogy Jongdae-nak, úgy Chanyeolnak sem voltak aznap órái. Baekhyun meglátott és azonnal megindult felém. Elkapta a nyakam, és a képembe kiáltva köszönt. Levonszolt az udvarra, leültünk az egyik padra, arra ami egy fa árnyékában volt. Ő velem szembe ült le. Amint meglátta kialvatlan fejemet tudta, valami nincs rendben.

- Mesélj. Beszéltetek tegnap? – kérdezte óvatosan.

- Egy kicsit, amikor hazaért. De nagyon fáradt volt.

- Értem… - válaszolt szűkszavúan.

- Baekhyun kérdezhetek valamit? – ő csak bólintott – Szerinted az én hibám? Szerinted én rontottam el?

Baekhyun egy pillanatra elgondolkodott, majd megvakarta a tarkóját.

- Hát, nem mondanám, hogy a te hibád. Csak tudod…

- Csak mi?

- Csak tudod Jongdae fiatalabb, népszerűbb. Természetéből fakad, hogy szeret társaságban lenni, szeret bulizni. Belevaló, és keresi az életet. Te viszont a szöges ellentéte vagy. Mindig otthon ülsz, ki sem mozdulsz, mindig ugyanazokat a slampos göncöket viseled – rángatta meg az ingem – Szóval érted. Jongdae keresi a kalandokat, te viszont… Te olyan átlagos vagy.

- Túl átlagos vagyok neki?

- Izé… Biztos nagyon szeret, különben nem lennétek ennyi ideje együtt, csak lehet, hogy ő felpörgetné a kapcsolatotokat, te viszont olyan maradi vagy. Nem bántás, tényleg nem, csak…

- Csak az ő életéhez én túl unalmas vagyok, igaz? – Baekhyun bólintott.

- Ne haragudj – hajtotta le a fejét.

- Miért haragudnék? Ez az igazság.

Baekhyun szemei néhány percig a járdát vizslatták, majd hirtelen rám kapta tekintetét. Csillogó szemekkel meredt rám. Innen tudtam, valamit kigondolt abban az okos kis fejében.

- Van egy ötletem!

- Uram irgalmazz… - mormogtam az orrom alatt.

- Most komolyan! Tök jó, csak hallgass meg.

- Nem bántunk senkit igaz?

- Első körben nem. Aztán ki tudja – nevette el magát.

- Na mondd!

- Szóval, mikor dolgozik Jongdae legközelebb?

- Ma. Vagy nem is! Szombaton. Szombaton, mert valami buli lesz és kellett a plusz ember.

- Nagyszerű! Akkor szombaton ő lelép, én átmegyek, kicsit kicsinosítalak, és valami nagy belépővel megleped őt a bárban. Magabiztos leszel és szexi és garantáltan visszahódítod. Többé rá sem fog nézni azokra a csajokra, vagy arra a srácra.

Inkább nem kezdtem el vele veszekedni, belementem a dologba.

- Csináljuk!

Szombaton Jongdae korábban ment el otthonról, olyan hét körül. Azonnal hívtam Baekhyunt, aki kivételesen nem tökölt annyit és azonnal indult, és meglepően gyorsan ott is termett az ajtóm előtt, kezében egy hatalmas táskával.

- Na készen állsz? – vigyorodott el.

- Nem, de mikor érdekelt ez téged?

- Helyes válasz! Na gyerünk!

Baekhyun beszáguldott a hálószobába és iramtempóban kirámolta a szekrényemet. Mire beértem már a fél ruhatáram a földön hevert, ő pedig állt az üres vállfák előtt.

- Neked nincs semmi normális göncöd?

- De. Az ott mind a földön – mutattam a padlóra.

- Olyanra gondoltam, ami nem unalmas – és még mielőtt lekeverhettem volna neki egyet, folytatta – Szerencséd, hogy mindenre gondoltam. Öltözz át! – majd hozzám vágta a táskát amit hozott.

Volt benne egy sötétkék ing és egy fekete bőrnadrág. Az ing jól állt és tetszett is, de a gatya…

- Ezt nem veszem fel – dobtam vissza Baekhyunnak.

- Mi? Miért nem?!

- Nem vagyok én hímkurva.

Baekhyun arca elvörösödött, ledobta a nadrágot a földre és visszamászott a szekrényemhez kutakodni. A felső polcon aztán talált valamit.

- Ez mi, és miért nem hordod?

Egy fekete szaggatott farmer volt az.

- Pár éve vettem, aztán elfelejtettem, hogy van.

- Vedd fel. Azonnal.

Baekhyun örömére az öltözékem kész volt, de ragaszkodott hozzá, hogy kisminkeljem. Mondom, nem volt kedvem veszekedni fele, ráhagytam. És milyen jól tettem. A füstös szemek, a szerelésem… még én magam is meglepődtem, hogy milyen jól nézek ki.

- Kész is vagy! – csapta össze a tenyereit. – Akkor most hódítsuk vissza Chennie-t.

Kiléptünk a lakásból és ismét a pub volt a cél. A zene hangosan bömbölt, a neoncsóvák bevilágították az egész utcát, őrületes buli volt lent. Lementünk, Baekhyun kicsit elvonult, de a lelkemre kötött mindent.

- Légy magabiztos! – és lelépett, de a távolból figyelt.

A pult előtt komoly tömeg állt, és csak akkor indultam el, amikor a focidrukkerek megkapták a sörüket és visszamentek a helyükre. Már csak egy csapat lány maradt és persze; Jimin. Vettem egy mély levegőt, kihúztam magam, felszegett fejjel elindultam a pult felé. Chen épp a lánycsapattal beszélgetett, amikor közvetlen elé léptem, félmosolyra húztam a számat, majd áthajoltam a pulton és elkaptam a nyakkendőjét.

- Helló édes! – és magamhoz rántottam egy mély, szenvedélyes csókra.

Szemei kikerekedtek, majd amikor meglátta, hogy én vagyok erőszakosan mélyedt el a csókban. El is felejtettem, hol vagyunk. Csak ő létezett, én és a köztünk izzó levegő. Aztán amikor nagy nehezen elszakadtunk egymástól, ezernyi bámuló szempárral találtuk szembe magunkat. És persze Baekhyunnal, aki csak elvigyorodott és tapsolni kezdett, amit aztán szép lassan követtek páran. Jongdae kilépett a pult mögül, átkarolt, magához húzott, nyakamra hintett egy puszit és a fülembe suttogott.

- Otthon találkozunk – még egy csók, és ő visszatért a munkájához.

Baekhyun hazakísért, ivott egy csésze teát, közben beszéltünk egy kicsit, és már ment is haza. Én pedig a nappaliban vártam, hogy Jongdae hazaérjen. Korábban ért haza, minthogy vártam. Nagy robajjal jött. Ledobta a táskáját az ajtóban, a cipőt, a kabátját és hozzám sietett. Elterített a kanapén, fölém hajolt és egy hosszú, édes csókkal üdvözölt. Hosszan ízlelgettük, öleltük egymást, mintha nem lenne holnap.

Aztán mikor kicsit csillapodott minden, egy plédbe burkolózva ültünk a kanapén, mindketten a bugyuta Tv műsorra szegeztük a tekintetünk, de közben egymással voltunk elfoglalva.

- Mi volt ez az egész? – kérdezte a semmiből.

- Ne haragudj. Bajt okoztam? – fordultam felé.

- Nem, dehogy. Csak megleptél – mosolyodott el – De elmondanád, miért?

- Nem tudom. Az utóbbi időben elbizonytalanodtam. Elkezdtél dolgozni, alig beszéltünk, mindig fáradt voltál, aztán láttam azt a képet Jiminnel, és láttalak titeket a bárban, meg azok a lányok, és féltem, hogy vége, hogy megcsalsz, és Baekhyun azt monda, ez jó öltet és én belementem, de, de, de – hadartam el mindent hirtelen.

- Hé, lassíts! Mikor voltál te a bárban?

- Csütörtök este. Utánad mentünk.

- Áh, értem. Szóval féltékeny voltál?

- Azt hittem megcsalsz! Hogy megint összejöttél Jiminnel!

- Butus! – borzolta össze a hajam. – Sosem tennék veled ilyet – nem szóltam semmit, és folytatta – Tudod miért szakítottunk Jiminnel? – megráztam a fejem – Mert megcsalt, félrelépett. Nem is egyszer. Szörnyen fájt, és akkor te voltál az egyetlen, aki itt volt nekem, te vigasztaltál meg. Szeretlek, ezt sose felejtsd el! Sosem tennék veled ilyet! Te mindig itt voltál nekem, kiálltál mellettem, támaszt nyújtottál. Te vagy nekem a legfontosabb, soha, senki más nem tud felülmúlni téged. Lehetsz szexi, lehetsz átlagos, nem érdekel. Te, te vagy, és én csak téged szeretlek.

A sírás határán álltam. Megkönnyebbültem, a szívem hevesen vert, és végre megint azt éreztem, amit a kapcsolatunk elején. Hozzábújtam, amilyen szorosan csak lehetett. Érezni akartam azt, hogy itt van mellettem, hogy nem álom az egész. És tényleg nem volt az.

- Még nem hallottam a válaszodat – bökte meg a vállamat mosolyogva és én csak elnevettem magam.

- Én is szeretlek – hintettem apró csókot ajkaira – Mindennél jobban.