Újrakezdés: Semmi sem változott (Tao ver) (Kris x Tao)

Tao:

Annak az esélye, hogy újra találkozzak Yi Fannal, valahol a nulla körül mozgott, merszem nem volt keresni, még akkor sem, ha tudtam, csak egy telefon lenne Lu Hannak, úgyhogy maradt a reménykedés, hogy egyszer, a csillagok, bolygók és galaxisok úgy állnak, hogy mindkettőnket meghívnak egy műsorba. Yi Fannak jól ment a 2018-as év, de inkább Amerikában promótált, én meg a filmes karrieremre fókuszáltam, és mindent megtettem azért, hogy megnyílhasson apával a közös cégünk. Mintha szándékosan az ellenkezőjét csináltuk volna egymás munkáinak, ha ő színészkedett, én zenéltem, és fordítva. Pedig nem volt szándékos, egyszerűen csak el volt átkozva a szerelmünk.

Amikor először megláttam, hogy Yi Fant meghívják, nem lovaltam bele magam, tudtam, azonnal le fogja mondani, hírtelen meghívják a világ másik oldalára egy fashion showra, vagy kosármeccsre, vagy bármire, csak ne kelljen találkoznia velem, amikor viszont ötödszörre is azt mondta a menedzserem, hogy minden a megbeszéltek szerint lesz, elkezdtem izgulni. Nincs változás a meghívottak listájában, ergo Yi Fan is jelen lesz. Úristen! Találkozni fogok vele! – ütött fejbe a valóság, és azonnal rávetettem magam az anyósülés napellenzőjébe rejtett tükörre. Jól nézek ki? Nem vagyok túl csajos? Tetszeni fogok neki?

– Mikor érkezik meg a ruhám? – faggattam a menedzsert.

– Már ott van.

A stadionba érve azonnal staffosok támadtak rám, és a forgatókönyvről magyaráztak, de nem figyeltem rájuk. Az öltözőben addig készültem, amíg ki nem akasztottam a stábomat, sosem voltam elégedett magammal, egyszerre akartam gyönyörű és menő lenni, ami nem egyszerű. Régen, Yi Fan azt mondta, mindenhogy tetszem neki, de ez nekem nem volt eléggé konkrét. Hogyan mindenhogy? Kihúzott szemmel, vagy smink nélkül? Szűk, feszülős ruhában, vagy laza sportosban? A mindenbe annyi minden belefért, talán pont ezért hívták mindennek…

Amikor a helyemre kísértek, Yi Fant kutattam, de sehol nem láttam, hála az égnek nem ültették az asztalomhoz, mint Lu Han esetében, úgy irigyeltem azt a mázlista rohadékot, de neki mindig ekkora mákja volt. Miután megláttam róluk a képeket, minden információt kiszedtem Lu Hanból, a legkisebb részlet is érdekelt, hogy Yi Fannak még mindig annyi anyajegye van-e, mint volt, ugyanolyan selymes-e a haja, ugyanolyan édes-e a szája, bár ezeket Lu Han alig ha tudhatta. Legalább is, ajánlottam neki, hogy ne tudja!

Nagyon szerettem volna piálni, de hamarabb léptem fel, mint Yi Fan, úgyhogy nem ihattam le magam, utána bőven belefért, úgyse tudtam volna kezelni a közelségét. A buli után, majd seggrészegre iszom magam, amiért utál, gyűlöl, és látni sem akar. Biztos undorodik tőlem. Hiszen sosem volt meleg, én voltam az egyetlen férfi az életében, és elárultam. Megértettem, ha látni sem bír, bőven rászolgáltam.

Komolyan aggódtam, hogy rám sül a ruha, remegett a kezem, ahogy a trón karfáját szorongattam, és minden színészi tehetségemet bevetve próbáltam meg swag üzemmódba kapcsolni. Hip Hop számmal indítottam, Yi Fan szerette az ilyet, le kellett nyűgöznöm, és az utálóimnak is oda akartam pörkölni, rohadjanak meg, amiért nem tartanak rappernek. Magam írtam a zenét, és a szöveget is, lehet, hogy Yi Fan tehetségének közelében sem voltam, de igyekeztem jobb és jobb lenni, azok a billentyűzetgyilkosok meg nem tettem mást, mint fikáztak, és ítélkeztek, pedig még szolmizálni sem tudtak.

Semmit nem láttam a közönségből, de elképzeltem, hogy a világító Tao feliratok között valahol ott van Yi Fan arca, és megpróbáltam elbűvölni. Kamerák vették minden mozdulatomat, a kivetítőn láthatta, hogy nézek a képzeletbeli arcára, minden vágyammal és szerelememmel, hihetetlen, hogy ennyi év után semmi sem változott, még mindig bolondultam érte.

Szerettem táncolni, miután abbahagytam a wushut, ez lett az új sport, amiben kiteljesedhettem, ahogy a mozdulat elindult, majd formát öltött, olyan volt, mint a beszéd. Ha Yi Fanról esett szó, nem voltam a szavak embere, ami köztünk volt, és ami lett, azt nem lehetett elmondani, de ha megerőltettem az agyamat, éreztem a fájdalmat, vágyat, szerelmet, vágyakozást, ezeket csak a testemmel tudtam kimutatni.

Alig kaptam levegőt, amikor végeztem, egy liter vizet meg tudtam volna inni, és nagyon idegesített a műsorvezető nő idióta kérdései. Mintha azt kérdeznéd egy úszótól, hogy nem nyelt-e vizet úszás közben. Nyílván igen. Én is kifulladtam, ez természetes volt, táncoltam, énekeltem, és színészkedtem egyszerre, ezek külön-külön is fárasztóan, egybe még inkább.

 Próbáltam cuki lenni, megnyugtatni a rajongókat, hogy bár nem kapok levegőt, de jól vagyok. Nem emlékeztem rá, mit beszéltünk meg a menedzseremmel bemutatkozásnak, úgyhogy csak mondtam, ami eszembe jutott.

– Sziasztok, Huang Zi Tao vagyok, a kis elf, akit mindenki szeret.

Amint kimondtam, beugrott, hogy régen pandaként mutatkoztam be, kíváncsi lettem volna rá, Yi Fan emlékszik-e még, vagy minden elfelejtett, ami hozzám kapcsolódott. Kiűzött a szívéből és a fejéből, miközben engem még mindig gúzsba kötött a szerelem.

Remegett a kezem a kimerültségtől és az izgalomtól, rájöttem, hogy Yi Fan néz engem a tömegben, és ettől hihetetlenül ideges lettem. Gyorsan kidobáltam a plüssöket, párat a földre ejtve, megküldtem, mintha az ISAC-on lennénk, és kislabdát hajítanánk, annyi emlék tódult elém, hogy alig bírtam elhessegetni őket.

Gyorsan átvettem a ruhámat, a sál az izzadt mellkasomra tapadt, de a szetthez tartozott. A magasságtól nem féltem, Yi Fantól annál inkább. Mit kellene mondanom neki? Kérjek bocsánatot? Könyörögjek? Valljak szerelmet neki? Vagy egyszerűen csináljak úgy, mintha egy régi kollégával találkoznék, fogjunk kezet, kívánjunk egymásnak kellemes újévet, és ennyi? Fogalmam sem volt, mit fogok tenni, ha mellette leszek.

Yi Fan olyan hihetetlenül menő volt, a díszes öltönyét megkockáztattam volna, hogy kézzel varrták, a haja sokkal hosszabb volt, mint annak idején az EXO-s időkben, de nem olyan hosszú, mint gyakornokként. Elképzeltem, milyen lenne beletúrni, miközben csókolózunk, aztán inkább csak a vizespoharamba kapaszkodtam bele, a menedzser nem engedte, hogy alkoholizáljak. A Tien di és a November Rain is arról szólt, amiért Yi Fan folyton harcolt, hogy önmaga lehessen, szabadon alkothasson és működhessen, ami minden művész alapvető igénye. Régen nem értettem meg. Nekem fontosabb volt ő, mint a zene, mint az EXO, csak az számított, hogy mellettem legyen, önzőségnek tartottam a szabadságvágyát, ostobán és gyerekesen viselkedtem. Miután kiváltam az SM kötelékéből, és megéreztem, milyen az, ha uszítanak ellened, ha elgáncsolna, hátráltatnak, közellenségként vagy kezelve, mert nem úgy táncolsz, ahogy ők fütyülnek… Hálás voltam az apámnak, amiért akkor rám parancsolt, hogy hagyjam ott Koreát, és menjek haza. Egyedül nem lett volna bátorságom hozzá. Maradni akartam a fiúk miatt, komolyan gondoltam, hogy visszamegyek, ha elég erős leszek, de ahogy kiléptem a buborékból, hirtelen tisztán láttam.

Yi Fan erős volt, mint egy sárkány, makacs, szabad és független, de ő is szeretett minket, szeretett engem. Nem lehetett könnyű elsőként lelépni, az összes harag és düh őt találta mellbe, még az sem tetszett a rajongóknak, ha levegőt vett. Különlegesnek éreztem a rajongónkat, olyanoknak, akik megtartanak, ha elesünk, támogatnak, bátorítanak, erőt adnak, de annyian hagytak hátra, amikor felszálltam a repülőre, és azóta olyan sokan bántanak négy-öt éve történtekért, hogy már senkiben nem tudok bízni.

Tiszteltem Yi Fant. Nem azért, mert szerelmes voltam belé, és elvakítottak az érzéseim, felnéztem rá, mint művészre, és előadóra. Szerettem volna olyan erős és magabiztos lenni, mint ő, de kettőnk közül mindig ő volt az erősebb, és én támaszkodtam rá.

Hiányoztak a tagok, hiányzottak a régi, szép emlékek, az, hogy Lu Han visszacsöppent az életembe, olyan volt, mint egy tubus gyógyír, amit a fájó sebemre kenhetek. Ha vele voltam, újra emlékezhettem a rég történtekre, anélkül, hogy összeszorulna a szívem. Lu Hannal lehetett nevetni, viccelődni, sztorizgatni, ő annyira életvidám és pozitív volt. Igazán hálás voltam, hogy a barátomnak mondhatom.

Fogalmam sem volt, Yi Fan mit akar tőlem. Akar-e egyáltalán valamit. Előre meg volt tervezve, hogy egy színpadon álljunk, ez nem lehetett elkerülni, mégsem tudtam, mit mondjak neki. Mondjak-e egyáltalán valamit. Teljesen reménytelenül kapaszkodtam a poharamba, és szerettem volna a székhez ragadni.

Yi Fan, ahogy a Hold me downban mondta, sosem volt a szerelem embere, egyszer sem hallottam tőle azt, hogy szeret, még akkor sem, amikor a legboldogabbak voltunk együtt. Kitérő válaszokat adott. „Fontos vagy”, „kedvellek”, „veled akarok lenni”, „ha mellettem vagy, boldog vagyok”, de szeretlek egyszer sem volt. Makacs, önző kamaszként ez zavart, azt akartam, hogy elhalmozzon bókokkal, minden nap úgy keltsen, hogy a fülembe súgja a legtitkosabb érzéseit, de ez csak tündérmese volt. Az élet nem így működik.

Yi Fan szexi volt, gazdag és híres, sorban álltak hozzá a lányok, és biztos voltam benne, hogy kihasználta. Minden este mással bújhatott ágyba, talán titokban tartós kapcsolata is volt, bár Lu Han tagadta ezeket a feltételezéseket. Nem hittem neki, ő túl jószívű volt, sosem bántotta volna meg a barátait. Még a régi tagokkal is tartotta a kapcsolatot.

Miután Yi Fan végzett, nem maradt más, mint túlesni az elkerülhetetlenen, felvettem a záró ruhámat, és odaálltam… Mellé?! Nem hittem el, hogy ennyire szerencsétlennek kell lennem. A bolygók, csillagok és galaxisok lehet, hogy úgy álltak, hogy találkozzunk, de nem maradhatott ki a „szívassuk Taót” együttállás sem.

Évek óta nem voltam annyira zavarban, mint akkor, égett az arcom, a szívem hevesen vert, egyszerre akartam bámulni Yi Fan arcát, hogy minden változás, és változatlanságot elraktározzak róla, miközben csak attól, ha találkozott volna a tekintetünk, biztosan elájulok. Annyira jó illata volt, éreztem, édes és férfias, egész éjjel csak ezt akartam érezni. Beleburkolózni, mintha egy finom, puha köntös legyen, azt akartam, hogy hagyja rajtam az illatát, hogy amikor eljön a reggel, és egyedül ébredek az ágyban, legalább az illúziója meglegyen annak, hogy vele voltam. Nem érdekelt volna az sem, ha csak egy éjszakát akar, bármit megtehetett volna velem. Bármit, csak elhihessem egy kis ideig, hogy szeret.

– A műsor…után…beszélünk…

Nem hittem el, hogy hozzám beszélt, ráadásul ilyen csodás, fantasztikus, és hihetetlen dolgot, hogy beszélgetni akar velem. Nem azt mondta, hogy „odakint összeverem a képed te áruló rohadék”, vagy azt, hogy „elmehetsz a jó büdös kurva életbe”, ő beszélgetni akart velem. Beszélgetni… Nem hittem el.

Miután közösen visszaszámoltunk, jött a gratulációs rész, tehát fogalmam sem volt róla, hogyan közelítsem meg. Férfias kézfogásra nyújtottam a kezem, ahogy az üzleti felkészítőn tanultam, mire csak fájóan elhúzta a száját, és magához húzott. Nem tudtam eldönteni, merre forduljak, így majdnem lekaptam a színpadon, és abban a pár másodpercben, amíg összeért a testünk, a világ legboldogabb embere voltam. Az egész testem remegett, hevesebben hatott rám, mint az összes eddigi szeretőm minden próbálkozása egybevéve, pedig igazán nem csinált semmit, csak meglapogatta a lapockámat.

Abban sem voltam biztos, hogy átadtam-e neki az üzenetet, hogy szintén beszélgetni szeretnék vele, össze voltam zavarodva, az adott pillanatban azt sem tudtam volna megmondani, hogy fiú vagyok-e vagy lány.

Az öltözőbe érve, miután átvettem a saját ruhámat, és felitattam az izzadságot az arcomról, és a nyakamról, rájöttem, hogy hiába beszéltük meg Yi Fannal, hogy találkozzunk, helyet és időpontot nem egyeztettünk. A stadiont el kellett hagyni, odakint rajongók lesték minden mozdulatunkat, csak a hotelben találkozhattunk, bár valakit szobára hívni elég félreérthető. Félreértés ne essék, ha ő is akarta, én nagyon szívesen lefeküdtem vele, csak hát eredetileg nem ezért beszéltünk össze.

– Ezt neked küldik – nyomott egy cetlit a kezembe a menedzser, és faképnél hagyott, nehogy többet megtudjon az esti programomról. Néha a menedzsereknek nem ártott homokba dugni a fejüket.

Yi Fannal szerencsére egy hotelben szálltunk meg, úgyhogy nem kellett átverekednem magam a rajongók gyűrűjén, egyszerűen csak beszálltam a liftbe, és utaztam két emeletet. Az ajtaja előtt vettem egy mély lélegzetet, és komolyan kopogtattam meg. Akármit is akart Yi Fan, nem terveztem, hogy könnyen adom magam. Neki volt oka haragudni, de ez nem jelentette azt, hogy megalázkodom, és engedem, hogy kihasználjon. Nekem is volt büszkeségem, és… A francba, úgyis azt teszem, amit akar!

Nem számítottam rá, hogy Yi Fan a ruhámnál fogva ránt be, pedig se fotósok, se rajongók, de még egy árva lélek se járt a folyosón, sehová nem kellett sietni. Mondjuk, ő mindig ilyen volt, vad és szenvedélyes, amit imádtam benne, most mégis hidegfejjel kellett gondolkodni, legalább egyikünknek.

– Mit szeretnél, Yi Fan? – A hangom komolyan csengett, de a tekintetem minduntalan a száját nézte.

Akartam őt, mindennél jobban, hogy az ujjai ne a kabátomat markolják, hanem a hajamat, hogy a szája lezárja az enyémet, hogy abban a rövidke időben, amíg a testünk beszél helyettünk minden helyes és igaz legyen.

Nem bírtam ki, muszáj volt megcsókolnom, és pontosan úgy reagált, ahogy számítottam rá, az ajtónak nyomott, és falni kezdett. Őszintén, az sem érdekelt volna, ha meghalok, vagy az egész emelet meghallja a sóhajaimat.

Csak egy apró mozdulat volt, ahogy a fenekembe markolt, de értettem, mit szeretne, hagytam, hogy felemeljen, a lábammal segítve a mozgásban. Legszívesebben el sem engedtem volna, ha egyszer megkaparintottam, örökké az enyém maradt.

Idegesítettek a ruhák, le akartam tépni őket, felégetni, megszüntetni őket, hogy semmi se válasszon el tőle. Érezni akartam a kezét a testemen, a csókjait a bőrömön, eggyé válni vele, mert így kell lennie. Összetartozunk, kiegészítjük egymást, egy egészet alkotunk. El sem hittem, hogy ennyi éven keresztül tudtunk létezni a másik nélkül.

– Yifan… – nyögtem fel, ahogy a nyakamba csókolt, túl jó volt, éreztem, ha tovább haladunk, már képtelen leszek beszélni.

Sokáig tartott, amíg rájött, hogy beszélni akarok vele, és a szeméből minden gondolatát ki lehetett venni, mindennél jobban akart, és semmi kedve nem volt társalogni. Én mégis tisztázni akartam a helyzetet, legalább bocsánatot kérni, amiért bántottam, biztosítani róla, hogy szeretem, vagy egyszerűen csak elmondani, milyen csodálatos, helyes, férfias és tökéletes. Helyette csak annyit nyögtem ki, hogy:

– Van nálad óvszer?

– Te nem hoztál? – kérdezte meglepetten.

Nem hittem el, hogy ennyire felelőtlen, csoda, hogy nem csinált még gyereket senkinek. Régen is mindig nekem kellett a biztonságról, és a kellemességről gondoskodnom, Yi Fan nem mert bemenni a drogériába, hogy óvszert vegyen, azt hazudta, hogy azért, mert könnyen felismerhető, de valójában csak félt az eladó szemébe nézni. Nem, mintha én nem lettem volna kevésbé felismerhető, bementem, kiválasztottam a megfelelő típusú gumit, majd egy nagyobb adag síkosító tubust, és úgy fizettem, mintha csak fogkrémet vagy ragtapaszt vettem volna. Nem volt ebben semmi szégyellni való, ez mindenképpen kellett a férfiak közötti szexhez.

– Nem tudtam, hogy mit akarsz – mentegetőztem a hiányosságomért.

– Jó, nálam van minden, nem gáz.

Fejbe akartam csapni, jó erősen, hogy végre helyrerázódjon az agya, még mindig egy hatalmas gyerek volt. Bezzeg, ha arról volt szó, hogy megdugjon, akkor nem hülyéskedett, élvezte, hogy uralkodhat felettem, és gyönyört okozhat, imádtam vele szexelni. Ahogy egyre szorosabbá vált a kapcsolatunk, az ágybeli élményeim is megfűszereződtek valamilyen különleges boldogsággal. Egészen más volt a szeretőddel, és a szerelmeddel szeretkezni. Az elején a vágyról szólt, a kielégülésről, arról, hogy kipróbálunk valami újat és izgalmasat, a végén már szeretetből és szerelemből értünk a másikhoz, előrébb helyeztük a partnerünk boldogságát a sajátunkénál, és együtt, közösen sétáltunk a vágy izzó lávaköveien. Nem is értettem, miért nem írtam soha dalszöveget a Yi Fannal való szeretkezéseimről, ha rá gondoltam, az ihlet vezette a kezemet, ezer szóval le tudtam volna írni, mennyire szeretem.

Ahogy Yi Fan a hasamat csókolta, automatikusan nyomtam lejjebb a fejét, de aztán rájöttem, hogy róla van szó, és tutira nem fog leszopni. Ettől nagyon ódzkodott, mondván, a kapcsolatban ő a férfi, és ez az én posztom. Nem győztem emlékeztetni rá, hogy mind a ketten férfiak vagyunk.

Yi Fan a nyakamba harapott, miközben belém vezette az első ujját, pedig már nem kellett semmi, hogy elterelje a figyelmemet a kellemetlen feszüléstől. Az első néhány alkalmunk nevetségesen bénára sikerült, annyira izgultam, hogy az egész testem befeszült, fájt a tágítás, fájt a behatolás, minden fájt, pedig Yi Fan türelmes és gyengéd volt. Azóta sok év eltelt, már megértettem, és megszoktam minden kellemetlenséget, amit a férfiak közötti szexhez hozzátartozik, és megtanultam élvezni a partnerem figyelmességét.

Ahogy felemeltem a lábam, hogy Yi Fan jobban hozzám férjen, eszembe jutott, mennyit piszkált azzal, hogy hajlékony vagyok. Az ágyban ez nem jött rosszul, mindkettőnknek könnyebbé és mélyebbé vált az összeolvadást, de ez sose jogosította fel arra, hogy perverz vigyorokat vágyjon minden egyes alkalommal, amikor a tagok megjegyzéseket tettek a tornászlányokra a tévében. Nem voltam se tornász, se lány, Yi Fan meg bekaphatta.

Yi Fan édes volt, ahogy lassan körözött a csípőjével, de nem voltunk tinédzserek, többet és gyorsabbat akartam, így a vállába haraptam, hátha veszi az adást. Azonnal elszakadt nála a cérna, és durván nyomott vissza a matracba, sírni tudtam volna a testemben cikázó élvezettől. Yi Fan vadul szívta a bőrömet, harapott, én cserébe karmoltam, nem törődtünk azzal, hogy nyomot hagyunk-e a másik testén. Nem számított semmi, csak ő és én, magasról tettem a fotósokra és rajongókra. Büszkén vállaltam egész világ előtt, hogy igen, egész éjjel szexeltünk, és rohadt jó volt.

Nem hittem el, hogy tényleg rágyújtott szex után, mint a filmekben, de bizonyára elvonón volt, mint én, az utóbbi időben nagyon haraptak a dohányzásra a rajongók, úgyhogy óvatosnak kellett lenni. Odacsúsztam hozzá, és kértem egy slukkot. Próbáltam úgy szívni a cigibe, hogy közben tartom vele a szemkontaktust, igen, gondolj csak másra!

Aztán majdnem megfulladtam a dohánytól, Yi Fan brutálisan erőset szívott, nem értettem, ha ilyet tol, hogyan tud a kosárpályán fel alá rohangálni, embertelenül kaparta a torkomat.

– Úristen, de erőset szívsz – köhögtem ki magam.

– Csak te szívsz nőit – cukkolt. Nem tudott leakadni arról, hogy én vagyok a „csaj” a kapcsolatunkban.

– Kris, beszéljünk! – bukott ki belőlem az a keserű vágyakozás, ami egész este ott feszült közöttünk.

Yi Fan arca megfeszült, és letette a cigarettát, majd, mint egy jó skorpió szíven szúrt a szavaival.

– Arról, hogy árulónak neveztél?

Gyűlöltem magam érte. Ha visszamehettem volna az időben, kitörlöm az összes üzenetet, sose mutatom meg senkinek, nem akarok bosszút, a párnámnak tartogatom a könnyeimet, és némán haragszom Yi Fanra. Annyira ostoba voltam, hogy nem vettem észre, hogy irányítanak, és felhasználnak arra, hogy befeketítsék Krist, amiért lelépett, és hátrahagyott minket. Ennek mindig két oldala volt. Arról sosem beszélt az SM, hogy mit követett el ellenünk, arról bezzeg fecsegett, hogy a régi, kivált tagok mennyi bajt okoztak nekik, és a bandáiknak.

– Nagyon sajnálom – kértem tőle elnézést, ezúttal személyesen. – Nem tudom, hogyan kérjek még bocsánatot – emelkedett meg a hangom a tehetetlenségtől. Sajnáltam. Nem lehetett szavakba önteni, hogy mennyire. –  Mit vársz tőlem? Élő adásban könyörögjek, hogy bocsáss meg?

– Nehogy már az én hibám legyen, hogy árulónak címkéztél! – lett Yi Fan egyre dühösebb. – Csak úgy ömlött a szar a nyakamba, te meg rápakoltál még egy lapáttal. Baszott jól esett…

– Elhagytál.

Fájhatott neki, amit mondtam, de nekem is fájt, amikor felébredtem, és nem találtam sehol. Először nem hittem el, amit Suho mondott, hogy Kris lelépett, és nem jön vissza többé. Villámcsapásként ért, mint egy életre kelt rémálom, de hiába csuktam be, és nyitottam ki a szememet újra, semmi sem változott. Yi Fan elment, otthagyott, és többé nem találkozhattunk. Ezt mind tudnia kellett, amikor úgy döntött, hogy felbontja a szerződést, és nem érdekelte. A karrierje fontosabb volt neki, mint én.

Akkor így gondoltam. Az láttam csak, hogy Yi Fannak két dolog közül kellett választania, köztem és önmaga között. Nem láttam tovább ennél, hogy a zene nem egy adott és kapott feladat, hogy írhatod te a szövegeidet, állíthatod össze te a stílusodat, az SM mindent a kezünkbe nyomott. Yi Fan máshogy szocializálódott, szabad és független volt egész életében, ezért rosszabbul élte meg, hogy korlátok közé szorítottak minket, nekem nem volt újdonság. Mindig követtem a szüleim útmutatását, egyedül Yi Fannal tettem kivételt, ha az apám megtudta volna, hogy meleg vagyok, biztosan kitagad.

– Sosem mondtad, hogy el akarod hagyni a csapatot. Ezt így sosem mondtad ki.

– Mert neked mindent ki kell mondani, Zi Tao?

– Van, amit nem ártott volna.

Ostoba voltam, naiv és gyerekes, de a szeretetet a legkisebb madár is igényli, és én szerettem volna, ha Yi Fan legalább egyszer kimondja, hogy szeret. Már nem kellett, hogy a fülembe súgja, nem vágytam romantikus vacsorákra se, megfelelt a pizza, egy közepes film, vagy csak annyi, hogy fekszünk az ágyban, és fogja a kezemet. Kinőttem a tündérmesékből, de attól még érzékeny és érzelmes ember maradtam. Mindenkinek szüksége van arra, hogy szeressék, még neki is.

– Hiányoztam neked? – kérdeztem.

– Néha – hozta a menő csávót, mintha ciki lenne, ha bevallaná az igazat.

– Nem tudnád azt mondani, hogy igen, Tao hiányoztál? Belehalnál?

– Nem – sütötte le a szemét, de azért nem mondta ki.

Miután elnyomta a cigarettát, végigsimított a hátamon, de ennyivel nem terelhette el a figyelmemet. Meg kellett beszélnünk a sérelmeinket, mert így csak szeretők lehettünk. Talán a sorsunk nem engedte, hogy rendes kapcsolatunk legyen, talán csak pár hétvége adatott meg nekünk, pár éjszaka, néhány óra, de azt teljesen őszintén, sallangok nélkül akartam megélni.

– Tao, nem figyelmeztetés nélkül léptem le, mindenkinek beszéltem arról, hogy nem tetszik a kialakult helyzet, és volt, aki tökéletesen értette, mit akarok mondani, van, aki kevésbé. Te az utóbbiba tartoztál.

– Szóval buta vagyok… – vettem a szívemre a szavait. Vajon még mindig gyereknek tart?

– Nem, csak akkor még túl fiatal és naiv voltál. Együtt akartál velem maradni, erre akkor is hajlandó lettél volna, ha a vezetőség megtapos érte minden egyes nap, de nem jöttél volna velem, mert túlságosan szeretted a színpadot, és azt hitted, hogy nem lehet máshogy, csak úgy, ahogy ők csinálják.

– Meg sem próbáltad. Lehet, hogy így reagáltam volna, lehet, hogy mindent úgy mondtam volna, ahogy te azt hitted, de legalább megpróbálhattad volna. Esélyt sem adtál máshogy dönteni.

– Sajnálom.

Ennyi elég volt. Végre eldobta az egóját, és meg tudta nyitni nekem a szívét. Másra nem vágytam, csak arra, hogy egyenlő félként kezeljen, és kimutassa az érzéseit. Talán nem volt túl nagy kérés.

– Még mindig szeretlek – vallottam be.

Ugyanúgy szerettem, mint annak idején, semmi sem változott. Végigsimítottam az arcán, és visszafojtottam a könnyeimet. Nem akartam elszakadni tőle. Nem akartam, hogy bármi közénk álljon.

– Apád mit fog szólni, ha összejövünk?

– Nem kell megtudnia – futamodtam meg. Apának nagy hatalma volt felettem, hiszen az apám volt, és kemény és bátor tudott lenni akkor, amikor én gyenge voltam és buta. Ha rajtam múlott volna, még mindig az EXO tagjaként sínylődök, törött lábbal, kézzel, bármivel, de a színpadon, hogy ne hozzak csalódást azokra, akik támogatnak.

– Nem hiszem el, hogy még mindig nem mondtad el neki, hogy meleg vagy.

– Nem mindenki olyan bátor, mint te – vallottam be fájón.

Yi Fan viszonozta a simogatásomat, és egy apró csókkal is megtoldotta. Ahogy az ajka a szemhéjamhoz ért, a fejfájásom semmissé lett. Ezek az apró gesztusai tettek igazán boldoggá. Gondoskodott rólam.

– Ha komolyan akarod ezt a kapcsolatot, akkor ragaszkodom hozzá, hogy elmondjuk a szüleidnek.

– Nem csak neked vannak ultimátumaid… – utaltam rá, hogy ezúttal máshogy játszunk, és én is részt veszek a szabályok kialakításában.

– Szeretlek, Tao.

– Ne azért mondd, mert ezt akarom hallani! – kértem ki magamnak. Kreált boldogságból kaptam már eleget.

– Nem azért mondom – dörgölte össze az orrunkat, mintha kiscicák lennénk. – Nem érzed, te kis hülye?

– Olyan rossz volt nélküled.

Mintha egy álom vált volna valóvá, Yi Fan ölelt, szeretett, szerelmet vallott, és féltem, rettegtem tőle, hogy felébredek. Az EXO-ban az volt az erőm, hogy megállíthattam az időt, és pont ezt akartam tenni. Megállítani, hogy örökké együtt maradhassunk.

– Hány csávód volt azóta? – kérdezte Yi Fan hirtelen. Nem hittem el, hogy máris itt tartunk.

– Ne már, Yi Fan! Számít ez?

– Nekem igen. Nem akarok ezen pörögni. Hány pasid volt? – A féltékeny mindenit, hogy ennyire nem bízott bennem!

– Egy se. Ha pasi alatt a komoly kapcsolatot érted. És neked? Fürtökben lógnak rajtad a csajok.

– Két barátnőm volt, de egyik se működött. Hiányzott belőlük valami.

El sem hittem, hogy kettő lánnyal is komolyan akarta. Iszonyatosan féltékeny lettem rájuk, pedig már nem játszottak a mezőnyben, de akkor is! Utáltam még csak a gondolatát is, hogy Yi Fan megházasodjon, gyerekei legyenek, és minden reggel, menő Supreme köntösben töltsön kávét magának a hatalmas, családi házában, oldalán a bombázó feleségével. Egészen kirázott a hideg, ha belegondoltam.

– És a fiúk? – tettem fel a tízmilliós kérdést.

Egy csajjal nem igazán versenyezhettem, maximum hisztiben, és sminkben, a testemet a szüleim adták, és kimondottan rosszul álltak volna a feszes mellek. Yi Fan lehet, hogy biszexnek számított, de sokkal jobban vonzódott a nőkhöz, mint a férfiakhoz, és rájuk talán még féltékenyebb voltam. Mert ha más srác is bebújt az ágyába, akkor Yi Fan ezen oldala nem hozzám kötődött, én csak bevittem ebbe a világba, és ez kissé fájt volna az egómnak.

– Azóta eggyel feküdtem le rajtad kívül, de ritka szar volt. Tudod, hogy engem soha se érdekeltek túlzottan a fiúk. Csak te írtad felül a rendszert.

– Király – öklöztem mentálisan a levegőbe. Tao won! – Akkor mivel folytassuk az újévet?

– Van még egy baráti kötelességünk, azt hiszem.

Először azt hittem, hogy lő egy képet, be is helyezkedtem úgy, hogy jól nézzek ki, aztán sehogy nem akart megjelenni az arcom a képernyőn, csak Lu Han nézett velem farkas – akarom mondani őz – szemet, és nemsokára a hangja is betöltötte a hotelszobát.

– Annyira tudtam, hogy össze fogtok jönni – dicsérte meg saját magát. Ki volt sminkelve, biztos ő is dolgozott, bár az utóbbi időben visszaesett a népszerűsége, egy barátnős idol már nem kellett a kiéhezett, önző rajongóknak. – Boldog újévet!

– Nektek is – utalt Yi Fan a képernyő sarkában feltűnő női fejre.

– Koreából is boldog újévet kívánnak! Most beszéltem Sehunie-val – nevetett fel Luhan.

Nem hittem el, hogy még mindig beszéltek, pedig mind tudtuk, hogy Sehun nem csak meleg, de szerelmes is volt Lu Hanba, Mr. Bambi pedig nem volt hajlandó ezt belátni. Pedig Sehun azóta már színpadon is beismerte, hogy a fiúk tetszenek neki, csak mindenki poénra vette… Most komolyan! Bárki elhitte, hogy csak viccel?

– Nemsokára bevonul Xiumin. Meg kéne látogatnunk őket. Mit szóltok? – lődözte felénk Luhan a barátságnyilat. Komolyan, elmehetett volna friendship cupidónak.

– Biztos tökre örülnének nekem – ironizált Yi Fan. Én attól féltem, hogy kezdésnek összevernék, aztán rám is üvöltenének pár ronda szót, majd Suho leültetne minket az asztalhoz, és megpróbálnánk eljátszani, hogy semmi nem változott.

– Ne legyetek már ennyire beszarik. Xiumin számít ránk. Még nem tudja, hogy megyünk, de a szíve mélyén számít ránk, érzem.

Lu Han és a megérzései valahogy nem voltak összhangban a valósággal, ő mindent pozitívan látott, átment a falon is, ha valamit el akart érni, és egyáltalán nem vette figyelembe a környezetét. Például, kinéztem volna belőle, hogy simán elhozza velünk a barátnőjét is, egy cseppet se gondolva bele abba, milyen érzés lesz ez a „legjobb” barátjának. Meg kellett akadályozni, hogy ehhez hasonló ostobaságokat tegyen. 

– Majd meglátjuk, Lu Han ge – vettem át a szót Yi Fantól, és elköszöntem a szerelmes pártól. – Boldog újévet, Yi Fanie ge – koccintotta össze a poharamat a régi-új barátommal.

– Boldog újévet, Panda Tao.

Szóval emlékszel…