Szivárványháló (4. évad): 4. fejezet: Színtelen sötétség

Taehun:

Amíg Xiumin bent volt, mantráztam magamban, hogy „ne sírj!”, aztán, ahogy kiment, és magamra maradtam, bőgni kezdtem. Férfiatlan, gyengeség, vagy szánalmas, nem érdekelt, ki kellett sírnom magam, hogy amikor bejön a következő ember, semmi ne látszódjon rajtam. Hiszen ezt csináltam már hosszú évek óta, és tökéletesre fejlesztettem. 

Feküdtem a fehér ágynemű alatt, néztem a világos falat, és az ablakon beáramló fényt, és bennem még mindig olyan mély sötétség volt, mint korábban. Az Öt legendából a mumus világában teljesen otthon éreztem volna magam, eszembe jutott, amikor a Homokembert beterítette fekete homokkal, vagy az, ahogy a dementorok kiszívják a boldogságot Harryből, és nem érez mást, csak fájdalmat, és sötétséget. Pontosan így éreztem magam minden egyes rohadt napon, és csak akkor éreztem boldognak magam, amikor a színpadon voltam, vagy a drogok és alkohol hatására mosolyogtam. Amit a fotókon vágtam, kényszerítve a menedzserem által, azok nem voltam mosolyok, csak egy felfestett görbület a szám szélén.

Xiumin azt kérdezte, hogyan dobhatom el magamtól olyan könnyen az életet, de neki van miért ragaszkodni a sajátjához. Nekem nincs. Semmi nincs, ami idekötne, mintha egy semmiben lebegő lufi lennék, ami csak arra vár, mikor pukkan ki. A halál félelmetes, az öngyilkosság is, először. Aztán szépen lassan hozzászoktatod magad a gondolathoz, és nem is olyan rettenetes. Amint elveszted a kapcsolatodat a külvilággal, amint megszűnnek az impulzusok, az érzések, és képtelen vagy befogadni a legkisebb örömöt is, az életed lassan pont olyanná válik, mint a halál. A végső sötétség szinte ismerős, családias.

A pszichedelikumok okozta mámoron már átláttam, nem boldogított, egyedül a színpad éltetett, az, hogy előadhatok, énekelhetek, táncolhatok, kifejezhetek valamit a zenén keresztül. Az utóbbi időben viszont ez is kezdett halványulni. Az SM-nek csak addig kellettem, amíg eladható vagyok. Amint túl öreg leszek, vagy egyszerűen csak lehullik a lepel, és a rajongók rájönnek, hogy a hűvösségem nem egy szerep, hanem valójában üres vagyok, kidobnak, és a színpad is elérhetetlenné válik. Ez az öröm se tartós. Semmi se tartós.

A cégem nem arról híres, hogy a szülőket tájékoztassa a gyerekük állapotáról, kivéve, ha az ember szülei olyan befolyásosak, hogy a főnök kényszert érezzen a seggük fényesre nyalására. Nem akartam találkozni azzal a nővel, akit eddig az anyámnak hittem, és aki egész életemben hazudott nekem. Mindig irigykedtem az általánosban azokra az osztálytársaimra, akiknek az anyukájuk kedves, gondoskodó, olyan igazi tyúkanyós. Az enyémet leginkább a kimért, és a hűvös szavakkal lehetne illetni, és amikor tiniként az első lánytól megkaptam azt, hogy „olyan vagy, mint a jégcsap”, arra gondoltam, ez természetes, hiszen a gyerek olyan, mint a szülei. Az apámnak a cég az első, a család a második, az anyám szeretetét pedig mindig akkor éreztem csak, amikor valami érdeke fűződött hozzá. Mindketten üzletemberek voltak, az egész életük arról szólt, hogy jókor jó döntést hozzanak, és az üzleti döntéseket nem befolyásolhatják az érzelmek.

Én is csak azért kellettem nekik, hogy legyen valaki, aki örökli a céget. Azzal a feltétellel engedték, hogy zenéljek, hogy útközben gazdaságot tanulok, megismerem a céget, és amint leszerelek a katonaságtól, átveszem az irányítását. Én tudtam, hogy ez sosem fog megtörténni, de ők reménykedtek benne, hogy jó stratégáit alkalmaztak.

Azzal, hogy kiderült, örökbe fogadtak, teljesen világossá vált, hogy számukra nem vagyok más, mint egy jövőben megtérülő befektetés. Magukhoz vettek, pénzt és időt öltek belém, hogy aztán profitot termeljek nekik az öreg éveikre. A cégemnél eszköz voltam, a családomnál eszköz voltam, magánéletem hírből sem létezett, mert képtelen voltam emberi kapcsolatokat kiépíteni.

Anyám tökéletesen játszotta az aggódó anyát, csak nem hittem el egy mondatát sem. Teátrálisan érkezett, megsimogatta a fejem, hozott gyümölcstálat, mintha bármit ehetnék, és ezerszer megköszönte az orvosoknak, hogy megoldották ezt a kis „balesetet”. Igen, ő szentül meg volt győződve róla, hogy hiba történt, és teljesen véletlenül vettem be a megengedettnél sokkalta több gyógyszert. Nem figyeltem oda, „figyelmetlen fiú”, ezt mondta rám. „Többet kell pihennie!”. Persze, nagyon jól pihentem volna, örökre, ha Xiumin nem húzott volna vissza, és nem hívta volna rám a mentőket.

– Mondanom kell neked valamit – közöltem az anyámmal, pont annyi érzelemmel, mintha egy idegen lenne.

– Igen?

– Tudom, hogy nem vagy az anyám. Beszéltem a biológiaival.

– Tudom. Azóta tudom, hogy rákérdeztél egy fél hete, biztos nem lehet-e gyerekem, és pontosan miért is nem.

Eszembe jutott Sehun, akit borzasztóan utáltam, amikor megláttam a liftben, aztán be akartam verni a képét, amikor beszólt, hogy majomként ugrálok a parancsokra, majd halálra idegesített az értetlenkedésével a lakásán. Mégis volt valami, ami megakadályozott abban, hogy annyira utáljam, mint az összes többi embert a világon. Ő volt az egyetlen, aki megérthette, hogy min megyek keresztül, hiszen pontosan abban a cipőben jár, mint én. Hosszú idő után úgy éreztem, ha csak részben is, de van valaki, aki talán képes átérezni a helyzetemet.

– Mi neveltünk fel, Taehun, nem számít, hogy ki szült meg. Mi vagyunk a szüleid.

– Tudom. Ettől még én öröklöm a céget, nem kell mondani…

– Nem erről van szó. Úgy gondoskodtunk rólad, mintha a vérszerinti fiúnk lennék, semmiből nem szenvedtél hiányt.

– Csak szeretetből.

Ha a jégcsapon kívül megkaptam még valamit a lányoktól, akkor az a „tapintatlan bunkó” volt. Nem hatott meg túlzottan, mert összességében utáltam az embereket, így a véleményük sem számított. A táncok és az ének eltörpült az mellett, amit az interjúkban, és a műsorokban kellett csinálnom. Mosoly, integetés, nevetés, aranyos mozdulatok, előre begyakorolt mondatok és gesztusok, tökéletes koreográfia. Ha valaki a fejembe látott volna, +19-es karikát kellett volna tenni a legártatlanabb beszélgetésre is, mert a pokolra kívántam a velem szemben ülőt. Tisztában voltam vele, hogy a cégnél Xiuminon kívül gyűlölnek velem dolgozni az emberek, mert kiállhatatlan vagyok. Egy cseppet sem érdekel a problémájuk, ha én még el akarom táncolni még egyszer a koreót, akkor még egyszer el fogjuk táncolni, akkor is, ha leszakad a lábuk.

Anyám távozása után egyedül maradhattam a gondolataimmal, és azon agyaltam, mit kezdjek magammal. Ha a menedzser okosan intézte, akkor nem derül ki, hogy kórházba kellett mennem, tehát folytathatom tovább az előre lezsírozott ütemtervet. Az új számomat nagyon szerettem, Xiumin zseniális táncot talált ki hozzá, addig mindenképpen ki kellett húznom valahogy, utána meg… Ki tudja, mi lesz utána? Az új határidő, amíg túl kell énem, a comeback vége lett.

Az utolsó kórházi estémen meglepő sms-t kaptam, Sehun akart beszélni velem. Fogalmam sem volt, mit akart, de amint elhagytam az épületet, azonnal taxiba szálltam, hogy a megbeszélt kávézóban összeüljünk. Nem akartam jópofizni, arra sem vágytam, hogy hyungnak, vagy dongsaengnek szólítson – fogalmam sincs, ki az idősebb – egyszerűen csak hagyjon békén, és folytassuk tovább az életnek nevezett színházat úgy, mintha ez a kis epizód meg sem történt volna. Nekem bőven elég, hogyha tudom, ő ugyanúgy szenved, mint én. Egy vékony, távoli fonál, ami az ujjamra fonódik. Arra nem elég, hogy megtartson, de legalább érzem, hogy ott van.

– Nem tudtam, hyung, hogy mit ihatsz, úgyhogy nem rendeltem neked semmit, de itt van az itallap – köszöntött, amikor leültem az asztalhoz.

Hyung? Tehát én vagyok az idősebb – rögzítettem, ahogy azt is, hogy tud róla, beteg voltam. A telefonszámomat nem én adtam meg neki, csakis Xiumin keze lehetett a dologban, nem hittem el, hogy képes volt beszélni vele. Vajon az információ odafele is hatott? Tudja, hogy van egy öcsém?

– Mit akarsz? Nincs kedvem tesósat játszani.

Nem csak akkor támadtam, ha veszélyben éreztem magam, hanem jóformán mindig. Vagy mindig veszélyben érzem magam? Ezen még sosem gondolkodtam el, de valójában nem számított. Semmi sem számított.

– Nekem se, de a bátyám vagy, és ez akkor is így lesz, ha ezentúl aranyat szarunk. Meg akarlak ismerni, mert jelenleg csak annyit tudok rólad, hogy egy seggfej vagy.

– Lehet, hogy elég is ennyi…

Nem adtam könnyen magam, pedig mélyen belül – meglepően –, de elmosolyodtam. Sehun hasonlított rám, ha engedtem volna, hogy megismerjen, talán kiderül, hogy nagyon is, de nem akartam. A kötelékekkel az a baj, hogy elszakadhatnak, és ha elszakadnak, eldőlsz, elterülsz, elvágódsz, egyszerűen padlót fogsz, és többet nem kelsz fel onnan. Jobb, ha inkább meg sem próbálom.

– Tudod, gyerekként mindig egyedül voltam – vallotta be Sehun szomorúan.

Én is – gondoltam, és kértem a pincértől egy kávét. Nem haltam bele, ha meghallgatom. Ráadásul érdekelt is. Igazából tudni akartam, hogy milyen élete volt. Hiányoztam-e mellőle, vagy sem.

– A szüleim sokat dolgoztak, és rám a szomszéd néni vigyázott. Sötétedésig néztem a meséket, a mai napig imádom őket, mert olyankor megszűnik minden baj. Valahogy megnyugszom tőle.

Én plüssel alszom – kortyoltam bele a kávéba. Forró volt, és keserű. Öntöttem hozzá tejszínt, és elkevertem a cukrot. A szüleim szinte sosem voltak otthon, mert vagy tárgyaláson voltak, vagy protokoll reggeliken, ebédeken, vacsorákon. Nem volt állandó elfoglaltságom, néha olvastam, néha tévéztem, olykor számítógépes játékokkal játszottam, de mindig nagyon korán lefeküdtem aludni. Az ágyban a plüss macimnak meséltem el, mi történ aznap, vele beszélgettem, kitaláltam neki válaszokat, egyedül ő érdeklődött az iránt, hogy vagyok. Húszévesen is vele aludtam, függetlenül attól, hogy rongyos, kopott, fénytelen, és kissé sérült a varrása.

– Általános iskolában nem volt sok barátom, mert szegény voltam, és nem tudtam minden nap új pólót felvenni, néha két-három napig ugyanabba jártam, és ezért csúfoltak a többiek. Visszahúzódó és csendes voltam, némi beszédhibával, később fogszabályzós, úgyhogy szinte nem is voltak barátaim.

Utáltak a többiek, mert gazdagok voltak a szüleim – toltam el a csészét, hogy jobban tudjak figyelni Sehunra. Lehet, hogy a gyerekek között nem számítana, kinek mennyit keresnek a szülei, de a szüleiknek számít, és, mint a mérget, ezt a felfogást szépen lassan belecsöpögtetik a csemetéikbe, hogy aztán húsevő növényeket termesszenek belőlük. Két bűnöm is volt, ami főleg a felsőbb tagozatokban lett igazán megbocsáthatatlan, okos voltam és gazdag.

 – Aztán jött a gimi, és lettek barátaim. Rögtön kettő, és igazából az osztályt is szerettem, még ha nem is tartottam utána a kapcsolatot másokkal, jó volt odajárni, hülyéskedni, mi sosem bántottuk egymást igazán. Chanyeol és Jongin a legjobb barátaim, mindig ott voltak mellettem, támogattak, védtek, megnevettettek. Jobb barátokat el sem képzelhetnék náluk.

A gimi volt számomra a nagy lehetőség, ahol tiszta lappal kezdhetek, ráadásul hozzám hasonló elit gyerekek között végre talán túlléphetek a gazdag stréber szerepkörön. Barátokat akartam, emlékeket, élményeket, szórakozást, és azt, hogy valaki elismerje az egyediségemet. Nem sikerült. Jelentkeztem az SM-hez, mert vonzott az éneklés, és amint gyakornok lettem, perifériára szorultam. Irigykedtek rám, kiközösítettek, és ezen nagyon változtatni sem tudtam, mert alig jártam be az iskolába, végül, az utolsó két évben már magántanulóként üzemeltem, és csak magamra számíthattam. Amikor realizáltam, hogy az álmom, miszerint a gimi lesz életem három nagy éve, lehetetlen küldetés, elkezdtem a korábbinál is erősebben magamba fordulni. Kérdés sem volt a cégnél, hogy szólista leszek, egyszerűen nem üzemeltem jól egy bandában, a többiek is utáltak, és én is utáltam őket. A kapcsolataim munkakapcsolatok lettek, azokból is a rosszabb fajta, amikor csak azért viseled el a másikat, mert muszáj. Szépen lassan a személyiségem részévé vált a mogorvaság, hűvösség, udvariatlanság, és a hirtelenharagú kirobbanásaim. Tisztában voltam vele, hogy a rajongóim soha nem szeretnének, ha tudnák, hogy milyen vagyok igazán.

– Igazából, hyung, ha gyerekként ott lettél volna mellettem, talán nem lettem volna olyan magányos.

Megpróbáltam elképzelni az életemet Sehunnal, és ha ő ott lett volna velem, és olyan tisztaszívű fiú, mint ahogy érződött, amikor a barátairól beszélt, akkor talán meg tudott volna menteni a magánytól. Lett volna egyetlen kibaszott ember a világon, akinek igazán fontos vagyok, és akiért nekem is megéri a fényben maradnom.

Az életem a sötétségből állt. Nem a fényes, csillogó, vonzó sötétségből, hanem a matt feketéből, a mélységesen sötétből, amiből nincs kiút, és még egy apró csillag sem pislákol a messzeségben. Semmi sincs, amiért érdemes lenne küzdenem, már csak a comeback érdekelt, aztán vége lesz. Végre vége lesz mindennek.

– Hyung, én szívesen megismerlek jobban. Ez nekem is fura, meg nem is akarok akkor rögtön úgy viselkedni, mint az öcséd, csak… Szóval… Miért is ne lehetnél a bátyám? Az arcodat nem kell megszoknom.

Egy hét múlva kezdődött a comeback, és tartott két hétig, tehát Sehunnak három hete volt arra, hogy megismerjen. Ha sokkal empatikusabb ember lennék, gondolhattam volna arra, hogy nincs értelme megszeretnie azért, hogy utána elveszítsen, de nem csak érzéketlen voltam, hanem önző is. Azt akartam, hogy ez a három hét legyen életem három hete, ha utána végleg befejezem, végül is bőven belefér Sehun. Nem reménykedtem abban, hogy ő majd kihúz a mélyből, és új értelmet ad az életemnek, én ilyenekben már nem reménykedtem. Egyszerűen csak meg akartam ismerni. Tudni akartam, milyen lenne, ha lenne egy öcsém.