Repül a…repül a… (Mark x Bambam)

Mark:

Azt mondják, kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba, vagy, hogy az ember tanul a hibáiból, de hétköznapiasan szólva csak annyi, hogy lehetsz megint ekkora barom?! Mielőtt azonban a második hibám miatt verném a fejemet a falba, az elsőről kellene szólnom.

2011-ben történt, a gyakornoki időszakomban nagyon feszült voltam, zavart minden körülöttem, jobb és jobb akartam lenni, de csak szenvedtem. Az ember azt hinné, ha külföldre megy, akkor az angol hasznára lesz, de kitörölhettem vele a hátsómat, ha rajtam kívül senki más nem használta. Egyedül Jacksonnal tudtam kommunikálni, Bambam szavakat dobált össze, valamilyen furcsa, kevert nyelven, erős thai akcentussal.

Késő este volt, inkább már éjszaka, hazaérve a gyakorlásból nem vágytam másra, csak egy hatalmas adag ételre, és egy gyors tusolásra, majd mély, és hosszú alvásra. JB intézte a rendelést, Jinyoung irányította a csapatot, hogy ki, mikor, mit csináljon, hogy időt spórolhassunk. Csirkét akartam enni, szép, szaftos combokat, mellé egy kis pizzát, öblítésnek pedig kólát szürcsölni. Elképzeltem, ahogy a jégkockák egymáshoz koccannak a papírpohárban, a feketés-barnás cseppek megszínezik a szívószál belsejét, és iszonyatosan szomjas lettem. Más híján ásványvízzel enyhítettem a szomjamon, elképzelve, hogy nem csak, hogy hideg, de buborékos is. Nem sikerült.

– Ez a futár? – kaptuk banda szinten egy emberként a fejünket az ajtó irányába, amikor kopogtak. Youngjae az egész csapat nevében beszélt.

A műanyag zacskóból szállt fel a gőz, JB a legközelebbi étteremből rendelt, és az ételszag mindenkiből más-más reakciót váltott ki. Youngjae az öklét rágta, Jackson magas hangon sikoltozott, Jinyoung bevetette magát a konyhába, hogy pálcikákat hozzon, Bambam a száját nyalta, Yugyeom a könnyeivel küszködött, én mérhetetlenül csalódott voltam. Csirke helyett tésztát rendeltek, és akármennyire ínycsiklandozóan nézett ki, csak turkáltam. Majdnem éhen haltam, annyira éhes voltam, de elment a kedvem az élettől is.

– Miért nem eszel? – kérdezte JB megfedően. – Reggelig ez van.

– Tudom – morogtam az orrom alatt.

– Luxus válogatni a helyzetünkben – emlékeztetett.

Mintha nem tudnám… – toltam el magamtól a tányért, és elvonultam fürdeni. Már ezzel megszegtem a dorm szabályát, miszerint mindannyian együtt eszünk, és addig senki nem áll fel az asztaltól, amíg az utolsó ember nem végzett. Egész nap össze voltunk zárva, nem volt elég 0-24-ben bámulni a képüket, még a nyammogásukat is tolerálnom kellett.

Beálltam a zuhany alá, makacsul, szinte lázadva engedtem magamra a forró vizet, nem gondolva az utánam jövőre. Elmehettek a francba, hogy önkényesen döntöttek a vacsoráról. Úgy lett volna fair, ha szavazunk, akkor biztosan a csirke nyer, de JB azt hitte, hogy leaderként bármit megtehet. Még szerencse, hogy nem zárták össze az összes gyakornokot, akkor talán nem élvezhettem volna a legidősebb kiváltságát. Ha mondjuk, Youngjae engedte volna meg magának azt a tiszteletlenséget, amit én, JB biztosan becsomagolta volna az éjjelszekrény fiókjába büntetésül.

A hosszú zuhanyzás jót tett, kissé megnyugodtam, de nem sokáig tartott a békém, a nappaliba érve, elég volt csak JB arcára pillantanom, és tudtam, hogy ebből fejmosás lesz. Mert mindegy, hogy idősebb vagyok nála, ő felel a gyakornokok ezen részlegéért, és felelősségteljesen akarja végezni a munkáját.

– Hyung, ha te nem szabályok, fiatalabbak hogyan? – Ennyit értettem a koreaijából, de valójában olyasmit mondhatott, hogy: Ha te nem tartod be a közösen lefektetett szabályokat, akkor hogyan várhatnánk el a fiatalabbaktól, hogy betartsák őket?

– Rossz kedvem van – adtam egy szerintem elfogadható indokot a viselkedésemre.

– Hyung, ne csináld már! – emelte meg a hangját. Úgy tudott robbani, hogy JB helyett nyugodtan lehetett volna TNT is a neve. – Idol akarsz lenni, nem? Vannak szabályok.

– Itthon nem vagyok idol, és a faszom ki van már a sok kibaszott szabállyal. Mindent elő akarnak írni nekem, még azt is mikor és hogyan finghatok? – váltottam angolra, és JB csak annyit értett belőle, hogy káromkodom. Ezzel pedig még idegesebbé tettem.

Eltérő nyelveken veszekedni néha áldás, néha pedig átok. Áldás, mert használhatsz olyan szavakat, amiket egyébként nem mernél, úgysem érti a másik, de átok, mert lehet, már régen befejeznéd a veszekedést, csak nem tudod eljuttatni az információt.

– Én vagyok a leader, és itthon a főnök – zárta le a veszekedést JB, és nyomatékul még a kezembe dobta a törlőrongyot. – Te mosogatsz el.

Legszívesebben a földhöz vágtam volna az összes tálkát, és rituálétáncot jártam volna a törött szilánkokon, de visszafogtam magam, és nagyon óvatosan tettem a helyükre a törékenyebbnél törékenyebb poharakat, nehogy Jinyoung megöljön. A többiek már rég bent voltak a szobájukban, pihentek, vagy hülyéskedtek, én meg törölgethettem a lábosokat.

Mivel ilyen keményen dolgoztam, engedélyeztem magamnak egy doboz sört, amit hiába dugott el JB, tudtam, hol van. Jobb lett volna, ha be van hűtve, de akkor nem lett volna eldugva, úgyhogy örülhettem, hogy egyáltalán ihatok belőle. JB a szobájában veszekedett Youngjae-val, és ennek a vége mindig az, hogy a kisebbik távozik onnan, úgyhogy nem kellett attól tartanom, hogy az „otthon főnöke” rajta kapna.

Leültem a nappaliba, felnyitottam a dobozt, és hallgattam, ahogy a szénsav felszisszen benne. Éhgyomorra inni, nem volt okos dolog, úgyhogy egy rövid kitérőt követően a konyhából magammal vittem egy répát, szakszerűen meghámoztam, és azt rágcsáltam az alkohol mellé. El sem rejtettem a dobozt, amikor Jackson kijött.

– Az sör? – kérdezte úgy, mintha egy kétfejű nyúl lenne az ujjaim között, ami Beyoncét énekel, és rikító rózsaszínű.

– Kérsz? – képviseltem az ördögöt, és hamar sikerült rosszra csábítanom.

Egy doboz sörtől elvileg nem lehet berúgni, gyakorlatilag minden szaron röhögtünk Jacksonnal, és megkínáltam a répámból. A zöldségből. Nem kell rosszra gondolni! Bőven elég volt a fan service-t a gyakornoki feladatok alatt gyakorolni. A falra másztam tőle, ha hozzám ért egy másik hímnemű.

– Bambam koreaija egyre jobb – jegyezte meg elismerően Jackson, mintha akkora szakértő lenne.

– Az angolt is érti. Bambam elég fiatal még, de olyan, mint egy szivacs, szívja magába a tudást. Egyszer le fog körözni minket – csóváltam meg a fejemet.

Örültem volna, ha úgy debütálunk, ahogy lakunk, valószínűleg a cég is így tervezte, ezért bútoroztatott össze minket. Ha minden jól ment, akkor tíz-húsz évig kellett együtt élnünk, mozognunk, és lélegeznünk, úgyhogy nem bántam volna, ha ezt olyanokkal tehetem, akik rigolyáit már ismerem.

A sör elfogyta után Jackson úgy döntött, még egyszer lefürdik, mert a nagy röhögésben megizzadt, én pedig megcéloztam az ágyamat. Szinte éreztem az arcom alatt a párnát, a testem alatt a matracot, és a ventilátor kellemes simogatását a vádlimon. Szegény Jackson, nem tudom, hogyan bírta odafent.

Az ajtó előtt kivettem a szekrény rejtett rekeszéből egy zacskó cukorkát, hogy elalvás előtt azt ropogtassam, és esetleg lefizessem Jacksont némi reggeli kolbászkáért cserébe, de az ágyamban már feküdt valaki.

Nem volt meglepő, hogy Bambam az ágyra ült le, mert a szobában máshol nem nagyon volt hely, hála Jackson rendetlenségének. Nem, nem én dobáltam szét a ruhákat, sosem tettem volna ilyet… Azok csak úgy magukról repkedtek össze-vissza, amikor kerestem valamit a szekrényben.

A gond nem az volt, hogy Bambam letette a hátsóját a matracomra, hanem az, hogy még el is feküdt benne, ráadásul a laptopomhoz is hozzányúlt, ami szigorúan tilos. A szüleimtől kaptam, de mindenki rájárt a bandából, hogy netezhessen, ha már mobilt nem kaptunk, ott lehetett írni a haveroknak, elolvasni, mit kommentelnek rólunk a céges fórumban, és néha megnézni egy-egy pornót. Legalább is, ezt szerették volna, csakhogy én nem akartam, hogy használják a netemet, és jelszóval védettem le a böngészőt. Ha Bambam hozzányúlt, akkor tudnia kellett a kódot, szóval az esti programom annyiban módosult, hogy elalvás előtt megfojtom Jacksont.

– Kérsz? – nyújtottam felé a zacskót, hátha rá tudom venni, hogy valljon Jackson ellen.

– Ha a hátam mögött beszélsz rólam, akkor meg se kérdezd! – vágott vissza flegmán. Még csak rám sem nézett, a büdös zoknis lábával a párnám körül kalimpált, mintha a saját ágya lenne, és volt képe beszólni.

Ezer dolgot akartam egyszerre a fejéhez vágni, hogy milyen jogon jön be a szobámba, fekszik be az ágyamba, nyúl hozzá a laptopomhoz, és honnan veszi a bátorságot, hogy gyanúsítgasson, és bepofázzon, de ehelyett csak fogtam a laptopomat, és egyszerűen hozzávágtam. A felkarját találta el, nagyot szólt, Bambam felkiáltott, majd szinte fellökve rohant ki, zokogva.

Megijedtem, mi van, ha eltörtem valamiét, vagy rosszabb, a laptopom tört el, de miután ellenőriztem a masinát, és megállapítottam, kutya baja, már csak Bambamot kellett megvizsgálni. Bezárkózott a fürdőszobába, és hiába szólongattam, nem akart kijönni, úgyhogy ököllel vertem a falapot, és erre a többiek is kidugták a fejüket a szobából.

– Mi történt? – kérdezte a „főnök” rosszállóan, mintha egyértelmű lenne, hogy én vagyok a ludas.

– Hozzávágtam Bambamhoz a laptopot – vallottam be, és ezzel egy egészen reggelig elhúzódó veszekedést indítottam el.

Azóta nem vesztem össze soha úgy senkivel, hogy elektronikus eszközöket dobáljak, voltak veszekedések, kakaskodások és üvöltözések, hiszen mindannyian stresszesek voltunk, de az évek alatt megtanultuk kezelni az indulatainkat. A két legkisebb persze minden nap próbára tette a türelmünket, de Jackson mindig ott volt, hogy oldja a feszültséget, és kordában tartsa a YougBam párost, akikben vagy harminc ördög fért meg fejenként.

2018-ra sok mindent elértünk, például azt, hogy tudtunk úgy együtt élni, hogy nem öltük meg egymást, ami 7 év alatt igencsak tiszteletreméltó eredményt. Aznap semmi különleges nem történt, egyáltalán nem voltam ideges, különösen jó kedvem volt, talán pont emiatt robbantam aztán akkorát. Jacksonnal a beszélgetésünk két kanos srác beszélgetése volt, idol lányokról néztünk képeket, és rangsoroltuk őket meghúzhatóság szerint. Jacksonnak sok képe volt lányokról, könnyen barátkozott, és könnyen mászott bugyikba, úgyhogy akadt olyan, hogy ezekben a játékokban lebeszélt egy-egy képzeletbeli numeráról.

– Az mi? – nyomtam rá a galériában egy érdekesnek tűnő képre, és leesett az állam, amikor teljes képernyőssé vált.

Jackson megpróbálta kikapni a kezemből a készüléket, de gyorsabb voltam, és bevágtattam vele a táncterembe. A vérnyomásom azonnal a plafont verte, remegett a kezemben a telefont, és legszívesebben a képen szereplő bandataghoz vágtam volna. Hogy lehetett ekkora idióta? Hogy lehettek ekkora idióták? És ha valaki ellopta, vagy feltörte volna Jackson telefonját?

– Ez mi a faszom? – dugtam Bambam orra alá a képet. Az asztalnál ült, és Yugyeommal néztek valamit a laptopon, talán a táncunk felvételét.

A szőke hajától még vörösebbnek tűnt, amikor rájött, hogy mit mutatok, a haverja, igaz barátként hangosan nevetett, és huhogott. Bambam mekegett valamit arról, hogy csak hülyéskedtek, de hogy a faszba lehet azt hülyéskedni, hogy Jackson derekán ül, póló nélkül, és szexin megnyalja a száját, miközben Jackson keze a csípőjét markolja.

– Mi a faszom vagy te, hímribanc? – vágtam hozzá a sértést.

– Mi a szarról beszélsz? – emelte fel a hangját. – Felnőtt vagyok, azt csinálok, amit akarok. Nincs jogod, hogy megmondd, mit csináljak, és kivel. – Az évek alatt Bambam nem csak megnőtt, és elvesztette a babafejét, de angolul is megtanult, úgyhogy már nem üvöltözhettem neki akármit.

– Felnőttként egy másik srácot lovagolsz meg, aki ráadásul a bandatársunk. Gratulálok, büszke lehetsz magadra.

– Fogadok, hogy féltékeny vagy, de kinek kellenél? Az összes partnerednek fizetned kellett, hogy dugjon veled.

Azt mondják, az ember nem lép kétszer ugyanabba a folyóba, vagy, hogy tanul a hibáiból, de én ismételten ugyanolyan barom voltam, mint hét éve, és úgy, ahogy volt, nyitva, Bambamhoz vágtam a laptopot.

A haragom okozója az ajkához kapta a kezét, a monitorrész szájba vágta, csoda, hogy nem törte ki a fogát, és Bambamnak azonnal potyogni kezdtek a könnyei. Kirohant a próbateremből, én meg utána, magára hagyva a sokkos állapotba került Yugyeomot, remélve, hogy JB ezúttal nem fog tudomást szerezni az incidenstől. A folyosón megpróbált elkapni Jackson, hogy megtudja, mi az istent műveltem megint, de csak a kezébe nyomtam a mobilját, és követtem Bambamot. Megint a mosdóba menekült, csak ezúttal nem otthon voltunk, és csak a kabinból tudott kizárni.

– Nyisd ki! – dörömböltem rajta. – Hallod, Bambam?! Nyisd ki ezt a szart, mert szétverem!

– Hagyj békén! – kiabált ki sírósan, és a hangokból ítélve letépett egy kisebb halom wc papírt magának.

– Nehogy már te legyél ideges! Te kúrsz Jacksonnal, nem én!

– És miért érdekel az téged?

– Nyisd ki! – vertem rá megint egyet az ajtóra. – Engedj be!

Nem akartam megint úgy végezni, ahogy legutóbb, hogy JB büntetésbe helyezzen, és csak napokkal később tudjam megbeszélni a dolgot Bambammal. A konfliktust hamar rendezni kellett, nem engedhettük meg magunknak, hogy ne legyünk jóban, műsorokban kellett szerepelni, és ha Bambam felnyársalt a tekintetével, annak senki nem örült.

Nem tudom, a félelem, vagy a kíváncsiság vette rá a kalitkába zárt madárkát, hogy beeresszen, de amint bent voltam, magunkra zártam a kabint, és a falnak nyomtam Bambamot. Hatalmas, kisírt szemekkel bámult rám, a vékony csuklóját reménytelenül forgatta a markomban, nem tudott szabadulni.

– Mit aka…? – csak eddig jutott, mert az ajkára martam, és kényszerítettem, hogy kinyissa a száját.

Elég durva csókra sikerült, főleg úgy, hogy előtte szájba vágtam egy laptop monitorral, de amint a kezdeti sokkból feleszmélt, legnagyobb meglepetésemre visszacsókolt. Amikor eleresztettem a kezét, ahelyett, hogy ököllel arcon küldött volna, a hajamba túrt, és teljesen rám mászott.

Bármennyire is fel voltam húzva, mégsem dughattam meg a mosdókabinban, főleg, hogy megérkeztem a bandatársaink, és JB hozzám hasonló vehemenciával rombolta az ajtót, a nevemet hajtogatva, olyanok társaságában, hogy: „ha hozzányúlsz Bambamhoz, megöllek”, meg „ne idegesíts fel!”. Amint kiléptem, JB megragadta a farmerkabátomat, és annál fogva nyomott a mosdókagyló melletti csempéhez, és a szemei szikrákat szórtak.

A tagok végül közös erővel lefejtették rólam, és senki nem lett megverve. Bambam ajkai feldagadtak, de a fogai tényleg rendben voltak, nem kellett fogorvoshoz rohanni, és megállapodtunk, hogy ez a kis incidens közöttünk marad, nem kell tudnia a menedzsernek, hogy majdnem veszélybe sodortam az ütemtervünket.

– Ne legyél zabos, Markie – mosott kezet Jackson, és békítően rám mosolygott. – Nem volt közöttünk semmi. Olyannyira hetero vagyok, amennyire ez a csap itt csap.

– Miért érdekelne engem a szexuális beállítottságod? – adtam a flegmát.

– Az enyém nem, de Bambamé igen. Tudod, előbb érkeztem, mint JB, és hallottam a nyali-falit…

– Nem hallottál te semmit – zártam rövidre a témát, és Bambam keresésére indultam.

Ugyanott ült, ahol korábban, és amikor Yogyeom meglátott, magához ölelte a laptopot, nehogy újra azzal próbáljak meg nevelni. Nem akartam, egészen más tervet forgattam a fejemben.

– Este, várlak a szobámban! – hajoltam oda Bambamhoz, és a fülébe súgtam.

Már nem laktam a dormban, ahogy ő sem, úgyhogy a szoba egészen egyszerűen a lakást jelentette, de szándékosan használtam ezt a szót, nehogy azt higgye, hogy társasozni szeretnék vele. Yugyeom persze azonnal rávetette magát a barátjára, hogy kiszedje, mivel fenyegettem meg, de Bambam hárított. Jobb is volt, ha nem beszél sokat, minden perc számított, meg kellett gyógyulni a szájának. Este úgyis sokat fogja használni…