Szivárványháló (4. évad): 3. fejezet: Szilánkokra tört boldogság

Sehun:

Este elnyomott a fáradtság, és hiába akartam reggel boldogan és kipihenten ébredni, Kai hangos érkezése kirobbantotta az álmot a szememből. Először csak azon dühödtem fel, hogy ilyen idióta módon ébreszt, aztán leesett, hogy van itt egy ennél sokkal hatalmasabb probléma, mégpedig, hogy meztelenül fekszem a takaró alatt, Chanyeol ölelő karjai között.

– Te meg mi a francot keresel itt? – dörmögött Chanyeol, és megpróbálta kidörzsölni az álmosságot a szeméből.

– Hogy-hogy mit? Hiszen ez közterület! – nevetett Kai, de a cimborája ezúttal nem nevetett vele.

– Oké, akkor ezentúl nem az.

Kai nem tudta hová tenni ezt a hirtelen változást, így kapaszkodókat keresett. Például azt, hogy megfejtse, miért vagyunk ruhátlanok. Zaklatottan kapkodta a fejét köztünk és a ledobott ruháink között, majd hirtelen összerakta a képet.

– Ti lefeküdtetek?! – akadt ki úgy, mintha minimum az anyám lenne.

– És ha igen? – dörrent rá Chanyeol, majd kissé kedvesebben folytatta. – Jongin, hagyjál már lógva minket egy kicsit! Inkább menj ki a nappaliba, és tedd fel főni a kávét, amíg összeszedjük magunkat!

Kicsit sajnáltam Kait, nem lehetett könnyű feldolgoznia, hogy a két legjobb barátja összejött. Reméltem, miután megissza az első adag feketéjét, magához tér, és elüti a humorával a dolog komolyságát.

Arra számítottam, hogy meg sem fogok tudni mozdulni, de csak tompa fájdalmat éreztem, meg sem kottyant, a tudattal sokkal nehezebb volt megbirkóznom. Nem azon akadtam fent, hogy lefeküdtem a haverommal, aki ráadásul férfi, hanem azon, hogy Chanyeollal tettem meg. Chanyeollal, aki eddig a legjobb barátom volt, és aki ebben az új szituációba talán valami egészen különböző lett ettől. Szerettem volna mihamarabb megbeszélni vele, hogyan tovább, de előbb kezdenünk kellett valamit Kaival.

A reggeli feszült csendben telt, Jonginon látszott, hogy ezer kérdése van, de egyet sem mert feltenni, Chanyeol lassacskán kezdte összeszedni magát, én szótlanul bámultam hol az egyikre, hol a másikra. Amikor Joohyunnal először megtettük, nem kellett ennyit őrlődnöm a következményeken, folytattuk tovább a kapcsolatunkat, Chanyeollal viszont még csak nem is jártam, amikor odaadtam magam neki.

– Nagyon zavar? – kérdezte hirtelen Chanyeol, és se azt nem tudtuk eldönteni, kinek, se azt, hogy pontosan mit mond. Az ételét fürkészte, mintha a paradicsom tudna válaszolni neki.

– Engem? – próbálta be Kai.

– Igen. Mert ha így van, nem haragszom. Annyi, hogy nem előtted fogjuk csinálni.

Chanyeol szavai arra utaltak, tervez folytatást, de arról nem szóltak, mennyire komolyan. Neki egyszerű és kényelmes lenne viszonyba bonyolódni velem, de ha már nekikezdtem, komolyan akartam venni a kapcsolatunkat. Chanyeol mindig amellett érvelt, hogy a hetero és homo kapcsolatok között csak a szex különbözik a biológiai adottságok miatt, úgyhogy akár elkezdhettünk járni mi is. Randizhattunk, foghattuk egymás kezét, megoszthattuk az örömünket és bánatunkat, ahogy anno Joohyunnal is kellett volna.

Lehet, hogy csúnya dolog, de alig vártam, hogy Jongin tovább álljon, és végre kettesben maradjunk Chanyeollal. Máskor sosem zavart, ha hármasban voltunk, most viszont szinte beleőrültem. Nem kellett nekem sok, csak annyi, hogy Chanyeol azt mondja: „Sehun, járunk?”. Ennyi, nem több, és azonnal igent mondtam volna neki. A legjobb barátom volt, nem kellett attól tartanom, hogy nem bánna jól velem. Chanyeol egyébként is olyan ember volt, aki ha beleteszi magát valamibe, akkor ott 100%-ot nyújt.

– Majd én elmosogatok – ajánlotta Chanyeol, és odalépett a konyhapulthoz, de a csengő fültépő sikítása megakadályozta. – Ki a fene az már megint?

Nem vártam vendéget. Habár az osztálytalálkozó nálam volt, mégis egyedül Taemin hyungban gondolkodtam, az ajtó túloldalán azonban nem ő, hanem egy nagyon ismerős alak várakozott feszülten. Hiába töltöttem vele majdnem egy fél napot, nem tudtam megszokni, hogyha Taehunra néztem, önmagamat láttam. Egy nagyon hűvös, távolságtartó, kemény Sehunt, amilyen maximum csak akkor voltam, ha valaki nagyon a lelkembe taposott, vagy a pokolra kívántam valamiért.

– Sehun pasija és te, legyél akárki, tipli van! – jelentette ki, mintha beleszólása lenne az életembe. Felháborított, hogy azt hitte, parancsolgathat a lakásomban.

– Mit akarsz itt?

– Beszédem van veled. Fontos, és csak kettőnkre tartozik.

Legyen akármilyen fontos, ezt a viselkedést akkor se tűrtem el, legszívesebben a képébe vágtam volna, hogy a barátaim márpedig maradnak, de aztán eszembe jutott, hogy a felvétellel még mindig sakkban tud tartani. Hiába a szóbeli ígéret, bármikor ellenünk fordíthatta az SM a dolgot, ha szálkává válunk a szemükben.

Kai könnyebben mobilizálta magát, Chanyeollal sokkal nehezebb volt. Egyrészt azért, mert még nem öltözött fel rendesen, másrészt azért, mert ő volt Park Chanyeol, akit nem dobhat ki senki sehonnan. Próbáltam csitítani, kérlelni, könyörögni neki, de még így is sokáig tartott, amíg végre kifáradt a bejárati ajtón.

Ennyi veszekedéstől is teljesen lefáradtam, bele sem mertem gondolni, Taehun mit akarhat tőlem. Úgy állt az asztallapnak dőlve, mintha övé lenne a világ minden ideje, de az arca ugyanolyan kifejezéstelen volt, mint a képeken. Semmit nem tudtam leolvasni róla, csak a szemei villogtak dühösen és sötéten. Nem tudnám leírni, mit láttam bennük akkor, de megrémített.

– Miről van szó? – kérdeztem, és a mosogatóba öntöttem a kávém maradékát.

– Nemsokára kiderül. Amint megérkezik a vendégünk.

– Ki a francot hívtál ide? Ez az én lakásom – fakadtam ki, és majdnem eltörtem a kedvenc bögrémet, ahogy a csöpögtetőbe tettem.

Taehun nem válaszolt, mintha ott sem lettem volna, és tényleg nagyon közel jártam hozzá, hogy bemossak neki egyet. Elkényeztetett, gőgős idol, azt hiszi, hogy csak azért, mert sokat keres, befolyásolhatja mások életét. Hihetetlenül gyűlöltem az ilyen hírességeket, a semmire tartották olyan nagyra magukat, de igazából csak azért foglalkoztatták őket, mert helyesek voltak. Még akkor is, ha Taehun arcának dicsérete egyúttal a sajátom dicsérete volt, nem tartottam őt semmire.

A percek mintha vánszorogtak volna, a titokzatos vendég sehogy sem akart megérkezni, és egyre fogyott a türelmem. Kész voltam rá, hogy megragadja Taehun fekete ingjét, és a gazdájával együtt kipenderítsem a küszöbön túlra.

Mikor végre kopogtak, akkor sem nyithattam én ajtót, ő lépett oda hozzá. A vendég pedig valaki olyan volt, akire álmomban sem számítottam volna.

– Sehun, miért…? – kérdezte az anyám meglepetten, de Taehun a szavába vágott.

– Téves. Nem Sehun vagyok – mondta, és ellépett, hogy anya láthasson engem is.

Amit akkor az anyám arcán láttam, az örökké beleégett a tudatomba. Fájdalom, döbbenet, bűntudat, felismerés, szégyen, és még ezernyi érzés, amely tizedmásodpercek alatt váltakoztak. Nem értettem semmit. Taehun hogyan találta meg az anyámat, és miért hívta ide? Kezdtem nagyon dühös lenni.

– Idol gyerek, mi ez az egész? Mit keres itt az anyám? Mit akarsz tőlünk?

– Hogy én mit akarok? – emelte meg a hangját. Tíz perce ez volt az első érzelem, amit láttam tőle. – Az igazat. És ez a nő fogja elmondani, ha akarja, ha nem.

Gyorsabb voltam Taehunnál, mielőtt még megragadhatta volna anya kezét, odahúztam magamhoz a még mindig sokkos állapotban lévő asszonyt, és kissé a hátam mögé toltam. Az anyámat senki nem bánthatta, a legkisebb mértékben sem, érte ölni is képes lettem volna. Taehun vagy visszavesz az arcából, vagy helyre teszem, de azt egy életre megtanulja.

 – Vigyázz, hogy beszélsz az anyámmal, seggfej! Ez az én lakásom, és én hozom a szabályokat.

– Rendben – lépett kompromisszumra, de a testbeszéde arról árulkodott, bármikor újra robbanhat. – Üljünk le, és beszélgessünk egy csésze kamillatea mellett, magasról leszarom, csak válaszoljon a kérdésemre! – Igen, pontosan három másodpercig tartott a nyugalma.

Ahogy helyet foglaltunk a kanapén, és közben gondosan ügyeltem arra, hogy Taehun kartávolságon kívül essen az anyámnak, az idol tekintetét kutattam. Megpróbáltam összevetni a szavaival és a mozdulataival, és szépen lassan rájöttem a titkára. Nem poker arcot vágott, és nem is ignorálta a külvilágot, egyszerűen elnyomta az érzéseit. Valahol ott lapult az a rengeteg düh, feszültség és értetlenség a teste legmélyén, készen arra, hogy kitörjön. Ahogy ezt felismertem, úgy jöttem rá arra is, hogy semmit nem tudok a velem szemben ülő fiúról.

– Kezdhetjük? – kérdezte Taehun türelmetlenül, amikor letettem az italokat az asztalra, de meg sem várta, hogy bólintsak. – Miért hasonlítunk ennyire?

– Nem tudom, mit mondhatnék… – kezdte anya. Nagyon gyenge volt a hangja, mintha suttogna, még sosem láttam ilyen elveszettnek. Ő egy nagyon erős nő volt, és rengeteget dolgozott azért, hogy meg tudjunk élni, és gyerekkoromban minden este étel kerüljön az asztalunkra. Ijesztő volt ilyen esetlennek és megtörtnek látni.

– Mondjuk az igazat? Sehun nem csak, hogy hasonlít rám, de kiköpött én. Egyetlen ésszerű magyarázatot tudok erre.

Hirtelen kaptam a fejem anya irányába, és vártam, hogy mondjon valamit. Teljesen kézenfekvő volt, hogy Taehunnal rokonok legyünk, mégsem foglalkoztam ezzel egy percig sem. Soha, egyetlen alkalommal sem vetült fel, még csak a gyanúja sem, hogy lenne egy eltitkolt testvérem, most viszont, ahogy Taehun ráutalt, annyira magától értetődőnek tűnt. És ha ez igaz, akkor a korábbi életem egy hatalmas hazugság volt. És nem csak az enyém, de Taehuné is. Szóval ezért ennyire dühös.

– Ez egyáltalán nem olyan egyszerű. Nehéz erről beszélni. Nem készültem fel rá, hogy ez fogad itt.

– Én se készültem fel rá, hogy kiderül, egész életemben szórakoztak velem, úgyhogy ne sajnáltassa itt magát, hanem beszéljen! – csapott az asztalra Taehun.

– Annyira sajnálom, Sehunie – fordult felém az anyám, könnyáztatta arccal, és én még mindig nem tudtam rá igazán haragudni. Pedig már kimondta a választ.

Taehun nem bírt tovább ülve maradni, felpattant, járt pár kört a pult előtt, a kezét mélyen a zsebébe dugta, és úgy fújtatott, mint egy megvadult bika. Át kellett vennem a beszélgetés irányítását, mert ha ráhagytam, az egészből nem lett volna más, mint egy hatalmas veszekedés. Így is erősen erre haladt a hangulat.

– Anya, kezd az elejétől, és mondj el mindent! Mindketten tudni akarjuk, hogy mi a helyzet.

Anya nagy levegőt vett, megtörölte az arcát, és görcsösen összefűzte az ujjait az enyémmel, Taehun pedig kiszolgálta magát a konyhában egy pohár vízzel, és sietően bekapott egy fehér pirulát. Őszintén, olyan hevesen vert a szívem, hogy talán nekem sem ártott volna egy nyugtató.

– Sehunie, te nagyon jól tudod, hogy milyen szűkösen éltünk, amikor kisgyerek voltál. Reggeltől-estig dolgoztunk, és még így sem tudtunk neked mindent megadni. Mégis hogyan láthattunk volna akkor el két gyereket?

– Akkor tényleg maga a vérszerinti anyám… – jegyezte meg fáradtan Taehun, és leült a kanapéra, messze tőlünk. A kezét a homlokára szorította, és lassan masszírozni kezdte. Lehet inkább fájdalomcsillapító volt az a pirula.

– Azt tartottuk szem előtt az apáddal, hogy mindkettőtöknek jó legyen. – Anya ekkor először beszélt kimondottan Taehunhoz, de a pillantása nem talált viszonzásra, az idol lehunyt szemmel hallgatta a magyarázatot. – A család, aki örökbefogadott téged, nagyon rendes volt, és tudtuk, hogy képesek jó életet biztosítani neked.

– A pénz nem minden – felelte rekedten Taehun, és előredőlt. A tekintete akár egy fenevadé, sötét és veszedelmes volt. – Tartotta velük a kapcsolatot? Tudott rólam valamit? Tudta, hogyan éltem egyáltalán, vagy csak jó volt azt hinni, hogy boldog vagyok, és így tiszta a lelkiismerete?

– A család kérte, hogy ne tartsuk veled a kapcsolatot, mert úgy szeretnének felnevelni, mint az édes gyermeküket. Egyszer láttalak a tévében, egy reklámban, és tudtam, hogy nem Sehun az. Örültem, hogy híres vagy. Biztosan nehéz volt elérni.

– Ne csináljon úgy, mintha érdekelné, hogy mi van velem! – fakadt ki Taehun, és felpattant a kanapéról. – Eldobott, odaadott valaki másnak, és nem is érdekelte, hogy mi van velem, de igazából leszarom, mert maga senki számomra. Az a szörnyű, hogy maga, meg a szüleim, akik most már nem is a szüleim, összejátszottak, mint a piti kis bűnözők. Titkolóztak, simliskedtek, megalkudtak, és kreáltak mindkettőnknek egy hamis életet. Az egész életem egy kibaszott hazugság!

Nem tudom, miért, de olyan élesen villant a fejembe az a jelenet, amikor Taehun azt mondta, hogy semmit nem tudok róla, mintha éppen akkor történt volna. Bíráltam, hogy egy nevetséges kis idol, aki tapsra ugrál, ő pedig majdnem megütött érte. Azt gondoltam, könnyű neki, mert mindent a feneke alá tolnak, de a sok ruha, smink, és kiegészítő alatt fogalmam sem volt arról, hogy az igazi Taehun, a magánember, valójában milyen. Most pedig még azt a kis kapaszkodót is elveszítette, ami eddig önmagához kötötte.

– Taehun, figyelj… – kezdtem, de nem tudtam, mit kellene mondanom. Ez még nekem is nagyon friss, és nagyon kaotikus volt.

– Elmegyek. Megtudtam, amit akartam.

Nem bírtam megállítani, ahogy felálltam, megfordult velem a világ, és helyből visszaestem a kanapéra. Úgy tűnt, sokkal jobban megviselt a dolog, mint gondoltam. Anya aggódva szorította meg a kezemet, és én nem éreztem mást, csak bűntudatot. Nem Taehun után kellene inkább mennie?

Xiumin:

Amikor reggel Taehun nem jött be a próbára, még nem aggódtam, máskor is csinált már ilyet, mindig kimentettem valahogy a bajból. Délben már kezdett zavarni a dolog, estére aggódni kezdtem, másnap reggel, amikor már a menedzser is rajtam kereste őt, mondván, hogy nem lehet elérni, egyenesen rettegtem.

Taehun nem tudta, hogy én tudom a titkát. Sosem akartam anyáskodni felette, mert annyira azért nem voltunk jóban, és amúgy utáltam tolakodó lenni. Reméltem, megoldja egyedül a gondjait, vagy ha nem, a cég pszichológusa majd beszél a fejével, de Taehun táskájában mindig ott voltak a gyógyszeres dobozok, és mindig túl sok ahhoz, hogy csak szimplán elővigyázatosságnak lehessen gondolni. Azon sem lepődtem volna meg, ha a különtermeiben valami mást is fogyasztott volna, de erre nem voltak bizonyítékaim.

– Hol a fenében van ez a fiú? – ütötte a falat a menedzser a harmadik napon.

Én is folyamatosan csörgettem, de nem vette fel, és a menedzser elmondása szerint otthon sem volt. Igaz, hogy be nem ment, mert Taehun egyszer annyira megijedt tőle, hogy majdnem mentőt kellett hívni hozzá, úgyhogy elhatároztam, én is elmegyek a lakásra, hátha engem beenged.

Nem jártam sikerrel, teljesen feleslegesen csöngettem és kopogtam felváltva, csak a szomszédokat haragítottam magamra, úgyhogy cselhez folyamodtam. Egészen egyszerűen elloptam a menedzsertől a kulcsot, és nagyon reméltem, hogy sosem fog feltűnni neki.

– Szia, Taehun, Minseok vagyok – köszöntem hangosan, nehogy a frászt hozzam rá, de nem érkezett válasz.

Körbejártam a lakást, és jeleket kerestem, ami elárulja, járt-e ott az elmúlt napokban. A hűtőben viszonylag sok étel állt érintetlenül, rendelt dobozokat és tányérokat nem találtam a kukában, így hátra hagytam a konyhát, és átmentem a nappaliba. A távirányító a sötétbarna dohányzóasztalon hevert, a hamutálban cigarettacsikkek, az egyik csak félig elszívva. Nem dohányoztam, de Baekhyun igen, és belőle kiindulva a cigisek megadták a módját a füstölésnek. Ha rágyújtottak, végig akarták szívni azt a szálat, és csak akkor hagyták abba, ha valami közbejött. Taehun valamiért félbe hagyott egy cigarettát, de azt nem tudtam meg, miért, és mikor. A hálószobába nagyon óvatosan lestem be, hátha alszik, vagy olyat pillantok meg, amit nem lenne szabad. A szoba, akárcsak a többi, üres volt, de az ágynemű gyűrött, és a fémkukában egy üres doboz nyugtatót találtam. Nem értettem a gyógyszerekhez, így beírtam a netre a címkén szereplő nevet, és átpörgettem a site-okat. Elég erős fajta volt, amit csak vényre lehet kapni, tehát valakivel felíratta. Ha a pszichológus utalta ki neki, miért nem gondol arra, hogy függővé is teheti?

Az autóba ülve lázasan kutattam a GPS térképében, vajon hová mehetett Taehun. Nem volt egy túl beszédes valaki, a cégnél velem beszélt a legtöbbet, mégsem jutott eszembe egyetlen kedvenc helye sem. Taehun soha nem arról beszélt, hogy mit szeret, hanem, hogy mit utál. Utálja, ha zaklatják, ha nem hagyják békén a fanhívásokkal, és ha nem mehet le a boltba anélkül, hogy valaki ne akarná lefotózni. Rühelli, hogyha megmondják neki, hogy mit csináljon, főleg, ha az valami olyan, amit önszántából sosem tenne meg. Gyűlöli, ha hozzáérnek, túl közvetlenek vele, vagy a magánéletéről kérdezik.

A naplemente! – villant be egy emlék. Csapatépítő tréningen voltunk, és Taehun mellet ültem a buszon, mert senki más nem akart oda ülni. Egész úton egy szót sem szólt hozzám, csak bámult ki az ablakon. Gyönyörű tájon jártunk, éppen egy domboldalon siklottunk lefelé, hogy elérjünk a szállásra, amikor azt mondta: „Olyan szép a naplemente. Az a pár percnyi boldogság, ami még a sötétség előtt van… Ennek a pár percnek az emlékéért tartasz ki később.” Én bután csak annyit mondtam, hogy „Igen, tényleg szép.”, és aztán egész éjszaka azon gondoltam, Taehun vajon mit akart mondani ezzel a nagyon furcsa, rejtélyes mondattal.

Mindenestre ebbe kapaszkodva kerestem meg azt a helyet, ahol Seoulban a lehető legjobban lehet látni a naplementét.

A kilátó szóba sem jöhetett, Taehun nem szerette az embereket, inkább valami olyat keresne, ahol egyedül lehet, és van valami, ami a természetre emlékezteti. Mondjuk egy domboldal, ahol rálát a városra, és a magasabb épületek nem takarják el előle a napot.

A naplemente nem várt rám, majdnem az egész várost át kellett kutatnom, abban a pár órában többet lógtam a neten és a Google térképen, mint korábban egy évben. Az ég már nagyon sötétült, alig lehetett látni a narancssárga fényt, és amikor kiszúrtam Taehun kabátját, csikorgó kerekekkel álltam meg, és még a kulcsot is az autóban hagytam, úgy pattantam ki.

Taehun a domb szélénél, a szalagkorláton ült, és a lábát lógatta. A kezében egy hasonló doboz volt, mint amit a kukában találtam, és úgy fogta, mintha söröskorsó lenne.

– Taehun, mint csinálsz? – öleltem át szorosan, figyelve arra, hogy nehogy az ijedtségtől előredőljön, és szó szerint lerángattam onnan, a dobozt meg a mélybe löktem. – Jól vagy? Magadnál vagy? Tudod, ki vagyok?

– Tudom, ki vagy – mondta, de mintha egy lassított felvételt néztem volna, teljesen belassult.

Fogalmam sem volt róla, mit kell ilyenkor tenni. Nem volt beszámítható, lehet, hogy a megengedettnél sokkal több gyógyszert vett be, orvosi segítségre szorult, és megszegve a szabályt, a menedzser helyett a mentőket hívtam először. Meg is kaptam utána a magamét a telefonban.

– Nagyon jól tudod, hogy mi a protokoll! Nem is kell nekünk más, minthogy reggel az a cikk fogadja a főnököt, hogy az egyik emberét katatón állapotban vitték be a toxikológiára! Normális vagy te?

Engem csak Taehun állapota érdekelt, más nem számított, és, amikor megjöttek a mentősök, gondolkodás nélkül hazudtam magam az öccsének. Az autóval gyorsan félre parkoltam, kivettem a kulcsot, és bepattantam a mentőautó hátuljába.

A mentősök még egyszer megkérdezték, hogy mi történt, és miután elmondtam nekik, hogy Taehunnak gyógyszer problémái vannak, és valószínűleg most is azt vett be, és még többet akart volna, egyszerűen lenyomták az ujjukat a torkán. Nagyon undorító volt az egész, majdnem rosszul lettem, de minden erőmet összeszedtem, mert tudtam, ha Taehun magához tér, nekem van a legtöbb esélyem arra, hogy szóba álljon velem. Bár lehet, hogy nem bocsátja meg, amiért beleavatkoztam a magánéletébe.

A kórházban teljesen élőszóban is meghallgathattam azt, amit korábban, a menedzser nem fogta vissza magát, a folyosón üvöltözött velem, és miután ezzel végzett, megállás nélkül telefonált. A biztonsági emberek árgus szemekkel figyelték, felbukkan-e egy mindent tudó rajongó, és még az ápolókat és az orvosokat is szűrték, csak olyanok mehettek be Taehunhoz, akikkel korábban megegyeztek. Ne szépítsünk, egyszerűen lefizették őket, hogy tartsák a szájukat.

Taehun másnap reggelre lett olyan állapotban, hogy rendesen beszélni lehessen vele, és a menedzser nem tette zsebre, amit kapott tőle. A kávéautomatánál hallottam, ahogy üvöltöznek egymással, Taehunt ugyanis nem érdekelte, hogy ki az idősebb nála, olyan volt, mint egy mérgező tengerisün, kimeresztette a tüskéit, és halálra szúrta velük az ellenfelét.

– Rendben, próbáld meg te! Rám nem hallgat – adta fel a hyungnim. – Még azzal sem fenyegethetem, hogy pereljük, mert a szülei befolyásos emberek, és még sem kottyanna nekik az a pénz, amit kiszabnának rá. Csak mi járnánk rosszul a hírrobbantással.

Nem a cég miatt akartam beszélni Taehunnal, engem nem érdekelt se az ő, se az én munkám, én azt akartam, hogy jól legyen. Ő, mint Kim Taehun, a magánember, aki szendvicset vett nekem, amikor majdnem rosszul lettem a túlhajszoltságtól, és addig nem engedte el a nadrágom korcát, amíg meg nem ettem. Úgy ugyanis nem lehet táncolni, hogy valaki kapaszkodik a nadrágodba.

– Nem hiszem el, hogy téged küldött… – forgatta meg a szemeit, és ivott egy korty vizet.

– Hogy vagy?

– Egy felesleges gyomormosás után? Remekül… – fintorodott el, és összefűzte a karjait maga előtt. Nem hittem el, hogy tényleg duzzog.

– Taehun, a dokik szerint sok gyógyszert vettél be. Szerencse, hogy időben tudtak cselekedni.

– A gyógyszereket is egy doki írta fel. Ne higgy el nekik mindent!

Nehéz eset volt, ez nem vita kérdése, de biztos voltam benne, hogy meg van rá az oka. Erre is, és arra is, hogy ezt már egy jó ideje csinálja. Talán a munkája, vagy az, hogy a személyisége nem igazán felel meg az idol életmódnak, de az is lehet, hogy valami olyan, amit még soha senkinek nem mondott el. Nem is akartam én lenni az, akinek meg kell nyílnia, csak egy dolgot akartam tisztázni vele.

– Mit akartál csinálni ott a szalagkorláton?

– Szerinted? Minek tűnt? – kérdezte gúnyosan.

– Nem dobhatod csak így el az életedet.

– Miért nem? Kinek hiányoznék? – halkult el, és a takarót kezdte fixírozni.

– Nekem – feleltem magabiztosan. – Nekem hiányoznál.

Nem azért gyűlt könny a szemembe, mert a férfiúi büszkeségemet sértette az, hogy ilyen érzelmekről kell beszélnem, vagy azért, mert feszült voltam, fáradt és aggódó. Azért sírtam el magam, mert láttam Taehun arcán, hogy őszintén megdöbbent. Nem gondolta, hogy fontos nekem. Nem gondolta, hogy bárkit is tiszta szívből érdekelné, ha eltűnne.

Akkor jöttem rá, hogy nem csak, hogy semmit nem tudok Taehunról, akivel már évek óta együtt dolgoztunk, de egyetlen egyszer sem láttam, hogy ennyire szenved. Ott sétált el minden nap az orrom előtt, és nem vettem észre, hogy ő azt hiszi, nem számít senkinek. Bűntudatom támadt, amiért ilyen vak voltam.