Szivárványháló (4. évad): 5. fejezet: Szivárvány

Taehun:

Egy comeback sok munkával jár. A cég úgy őröl, mintha aratás lenne, szervezik a helyszíneket, a fellépéseket, a műsorokat, realityt terveznek, meetingeket egyeztetnek, zajlik az élet. A fodrásszal és a menedzserrel újabb csatát vívtam, nem akartam, hogy átfessék a hajamat, a fekete tökéletes kifejezte, hogyan érzem magamat. Új ruha, új koncepció, új látvány, új hangzás. Minden új, csak én maradtam a régi.

A fotózásokat sokkal jobban szerettem, mint a fontos eseményeket, ahol mutat a kamera, és órákon keresztül kell színlelnem, hogy borzasztóan jól érzem magam. A képeken elég volt egy pillanatnyi hazugság, és már mehettem is haza. A fotósok azt mondták, jó velem dolgozni, mert profi vagyok, és mindig tudom, mit csináljak, de én utáltam is azokat rendesen, akik instruálni próbáltak.

A lemezre szánt képek, a promó anyagok, és a külön SM-es fotózás a fizetős rajongóknak megvolt, már csak a reklám maradt, pár idióta kiegészítő, arckrém, parfüm, vagy más baromság értékesítése, és egy ruhafotózás.

Szerencsés adottságaim vannak, sosem kellett éheztetnem magam ahhoz, hogy vékony legyek. Comeback idején egy speciális diétát követtem, de nem voltam éhes, nem tartottak vissza a húsoktól és a tésztáktól sem, csak figyelnem kellett a kalóriákra, és az ételek összetételére. Csupán annyit érzékeltem ilyenkor, hogy több salátát ettem, és több zöldségturmixot ittam, mint általában.

A magazinfotózásnál kisseb akadályba ütközött a cég, ami nem volt szokványos, így odafüleltem, hátha kiderül, mit csesztek el. Élvezetem leltem abban, ha kiderült, igazam van, és felsőbb körökben mindenki impotens abban, amit csinál. A lapban nekem szánták a borítóképet, de az újság már korábban leszerződött egy modellcéggel, és nagyon nem akart kötélnek állni. Ilyenkor az szokott lenni, hogy az SM érvényesíti a befolyását, és felfalja a kis halakat vacsorára, de ezúttal szívósabb volt a vezetőség, mint szokott. Nem engedtek az adott szavukból, és végül kompromisszumos megoldást kellett találni. Együtt szerepeltünk a megbeszélt modellel a címoldalon.

Utáltam másokkal dolgozni, és a borongósnál is borongósabb hangulatban mentem el a fotózásra, még a beauty szekciót is taszítottam, pedig általában nem szokott zavarni, ha pepecselnek az arcomnál.

A fiú, akivel együtt dolgoztam, kínai volt, de ahogy hallottam, tökéletesen beszélte a koreait. Minden staffoshoz volt egy jó szava, úgy csicsergett, mint egy énekesmadár, zizegett, ragyogott, és élt. Messziről néztem, és majdnem megvakultam a belőle áradó fényességtől. Mintha az engem körülvevő sötét háló egy ponton kiszakadt volna, és a napfény a szemembe sütne. Ámulattal figyeltem, ahogy megtelik színnel és élettel körülötte a világ, és úgy irigykedtem rá, mint egy kisgyerek.

Feszengtem, amikor mellém állt, a vállamra tette a kezét, és felvett egy szexi pózt a kamerának. Nem tudtam befogadni azt a sok impulzust, amit ez az egy érintése okozott. Ránézni se nagyon mertem. A vastagon kihúzott szemei, a rózsaszín haja, a vörös kabátja túl erős volt számomra, így csak a lencsére összpontosítottam. Ha a kamerás azt kérte, nézzek rá, vagy érzek hozzá, megtettem, de Luhan szemeibe sosem mertem egyenesen belenézni.

A szünetben úgy dobogott a szívem, mintha futottam volna, az egész testem bizsergett, és idegességemben a számat rágtam. Mintha tinédzserré váltam volna, akit megszólított a suli legjobb csaja, pontosan így éreztem magam, bár ez az eset a valóságban sosem történt meg. Az első együttlétem, és az összes kalandom felejthető pillanatnyi élvezet volt, mint az alkohol, amikor beüt, vagy a kokain, amikor a fellegekbe repít. Utána mindig nagy a zuhanás, és nem marad más, csak az erősödő üresség. Minden szex után ordít az üres ágy, a gyűrött takaró, az egyre halványuló parfüm illata. Minden szívást követő reggel ott van a rosszullét, a fájdalmasan szúró orr, a fejfájás, a kimerültség. Egyik sem érte meg azért a kis élvezetért, amit nyújtani tudott.

A fotózás soha nem akart véget érni, én legalább is így éltem meg, olyan mozgalmasnak tűnt, mintha adásba kerülne a közös szereplésünk. Általában azért gyűlöltem, ha hozzám értek, mert undorodtam az idegen kezektől, és attól az álszent törődéstől, ami belőlük áradt. Egyedül Xiuminnak hagytam, hogy megérintsen, mert ő mindig őszinte volt velem, és az apró, de erős kezeiből olyan melegség áradt, amilyet az anyám kezének kívántam mindig. Ha beteg voltam, anya nem simogatta a fejemet, nem rajzolt apró köröket a fájó hasamra, és még a vállamat is csak akkor veregette meg, amikor hazahoztam egy kiváló bizonyítványt. Keveset értek hozzám gyerekként, tinédzserként már én nem akartam, hogy megérintsenek.

– Taehun, mit szólnál egy italhoz? Tudok egy jó bárt a közelben – perdült mellém Luhan, és rásimította a kezét a derekamra.

Hogy lehet valaki ennyire közvetlen? – értetlenkedtem, és tettem egy nagyobb lépést előre, hogy ne érezzem magamon a kezét. Lehet, hogy csak a magasságbeli különbség miatt tett így, de zavarba hozott azzal, hogy nem a vállamat, vagy a lapockámat tapogatta meg.

– Tőlem… mehetünk. – Első körben elutasító vagyok mindenkivel, másodjára megtűröm, harmadjára elviselem az embert. Most mégis hozzá tettem, hogy „mehetünk”, pedig csak annyit kellett volna flegmán mondanom, hogy „nekem aztán mindegy”.

A bár, amibe Luhan vitt, ugyanolyan színes volt, mint ő maga. Idegennek éreztem magam ebben a környezetben, valami olyan kellett, ami ismerős és megnyugtat. Arra hivatkozva, hogy nem akarom, hogy felismerjenek, szorgalmaztam, menjünk egy külön terembe. Ott már sokkal nyugodtabb és egyszerűbb színek uralkodtak, nem világított meg a ciklámen és türkiz neoncső, a barna, a vajszín, a sárgásfehér sokkal jobban illett hozzám.

Luhan jól bírta a piát, és folyamatosan beszélt. Nem figyeltem rá igazán, de úgy láttam, őt sem érdekli, hogy tudom-e követni, egyszerűen csak dőltek belőle a szavak. Néztem a vibrálását, magamba szívtam az illatát, és olyan dolog jutott eszembe, ami még soha. Ahogy végigfuttattam a tekintetem a fehér bőrén, a rózsaszín, puha ajkain, aztán találkozott a tekintetem az övével, melegség öntötte el az arcomat. Luhannak hatalmas, barna szemei voltak, és a sminktől a tekintete még igézőbb és fényesebb lett. Mintha a lelkembe látott volna, a vállára kanyarította a kabátját, és egy bankót dobott az asztalra.

– Messze laksz? – kérdezte, ahogy ruganyosan lépkedett le a parkoló felé vezető lépcsőn.

– Igazából, elég közel.

– Király – mosolyodott el, és kinyitotta a sárga sportkocsiját. – Szállj be!

Nem kis összegbe kerülhetett az autó, és Luhan nagy becsben tartotta, a bőrülések fényesek voltak, mintha újak lennének, a talpam alatt nem ropogott se kosz, se ételmaradék, a fények kellemesek, az ülés kényelmes. Bekötöttem magam, és néztem, ahogy először a parkoló oszlopai, majd a kinti világ suhan el körülöttünk. Mintha minden rohanna, és mi örökké úsznánk ezekben a rohanó csíkokban. A hangszóróból a saját hangom szólt. Először azt hittem, játssza az egyik számomat a rádió, de aztán a harmadik után már kételkedni kezdtem benne, hogy Taehun-napot tartanának.

– Te a rajongóm vagy?

– Kutató munka – válaszolt, és hallottam a hangjában, hogy mosolyog. – De ki tudja? Lehet, hogy reggelre a rajongód leszek.

Luhan ezzel egyértelművé tette, hogy nem beszélgetni, vagy iszogatni jön át, és azt is, hogy neki egyáltalán nem meglepő ez a fajta viszony. Nekem még sosem volt dolgom férfival, és fogalmam sem volt róla, mivel jár. Racionálisan gondolkodva kellett óvszer – ez volt otthon –, és valami, ami pótolja a természetes síkosítást – ez nem volt. Valahogy Luhan tudtára kellett adnom, hogy meg kellene állnunk egy drogériában.

– Sűrűn szoktál ilyesmit csinálni? – tudakoltam, továbbra is a kinti világot figyelve.

– Nyugi, van nálam minden.

Luhan jól vezetett, magabiztosan és nyugodtan, nem idegeskedett semmin, az autóval úgy gurult be a parkolóba, mintha ezerszer járt volna már ott. A liftben olyan közel állt hozzám, hogy összeértek az ujjaink, pedig csak mi ketten voltunk a fémfelvonóban. Alig léptem át a lakásom küszöbét, de Luhan máris a falnak szorított, és az ajkai az enyémet érintették.

Nagyon erős volt, és nem hagyta, hogy domináljak, de a magasságbeli különbség miatt nem tudott igazán kibontakozni, így a vállára szorítottam a kezem, és eltoltam magamtól.

– Menjünk be a hálóba – ajánlottam, és előre mentem. Úgy remegett a lábam, hogy alig tudtam lépni.

Luhan nem teketóriázott sokat, az ágyra lökött, és éhesen tapadt a számra. Hagytam, hogy a nyelve tovább folytassa azt, amit korábban elkezdett, és a csókba nyögtem, amikor a keze becsúszott a pólóm alá. Egyszerre izgultam, és villanyozott fel ez az új, ismeretlen érzés, régóta nem élveztem ennyire senki közelségét. Beletúrtam Luhan rózsaszín hajába, és meglepett, hogy mennyire puha. Azt hittem, hogy hajlaktól ragadni fognak az ujjaim, és kemény, megkötött tincsek elrontják az illúziót, de nem, Luhan haja puha volt, fényes, és jó illatú.

Fogalmam sem volt róla, hogyan kellene átvennem az irányítást, Luhan tapasztaltabb volt nálam, de ha sokáig bénáztam, elszalaszthattam a lehetőséget. Ki akartam próbálni, milyen így, utána úgysem tehetem meg.

Átfordítottam magunkat, és csókokkal leptem be Luhan nyakát, miközben ő elkezdett megszabadítani a ruháimtól. Megpróbáltam megkeresni azt a pontot, ahol érzékeny a bőre, nem messze a fülétől rá is bukkantam, és Luhan nyögése volt a legkellemesebb hang, amit valaha hallottam. Hihetetlenül felizgatott, és remegő, türelmetlen ujjakkal húztam le a vékony, fehér testéről a textíliát. Furcsa volt egy lapos, de meglepően izmos testet csókolni, gömbölyű keblekhez és puha hasfalakhoz voltam szokva.

A nadrágjához érve elhajoltam, hogy kigomboljam, majd határozottan lehúzzam róla, de Luhan visszanyomta a fejem, amikor a hasához értem.

– Nyugodtan megpróbálhatod – mondta, és az arcomat simogatta a finom művészujjaival.

Beharaptam a számat, nyeltem egy nagyot, majd letoltam a boxerét, és a kezembe vettem a férfiasságát. Furcsa volt a sajátomon kívül másét is megérinteni, nem is igazán tudtam, mit kezdjek vele. Lányok csináltak már ilyet nekem, de én még soha, és kissé talán sértette is a büszkeségemet, hogy én szopjam le őt. Végül mégis csak kinyújtottam a nyelvem, és megnyaltam Luhan ékességének hegyét, majd óvatosan a számba vettem. Partnerem a tarkómra vezette az ujjait, és apró mozdulatokkal irányított. Nem nyomta igazán a fejem, csak kis doboláshoz hasonló körzésével érzékeltette, milyen tempó esne jól neki.

Volt egy pillanat, amikor már túl mélynek ítéltem meg a számban, és elhúzódtam, de Luhan nem erőltette tovább, visszafordított, hogy most ő vegyen kezelésbe engem. Imádtam, ahogy a mellkasomat csókolta, a szája olyan puha volt, mintha selyemmel simogattak volna, a nyelvével húzott nyálcsíkok mentén fázott a testem, olyan forró voltam, hogy azonnal remegni kezdtem, amint eltávolodott tőlem.

Ő ezerszer jobban szopott, mint én, hangosan nyögtem a munkája alatt, és úgy szorítottam a lepedőt, hogy majdnem betörtek a körmeim. Minden annyira izgalmas és energikus volt, mint az érintése a lencse előtt, a lábujjamtól a fejem búbjáéig villódzott bennem az izgalom, és hihetetlenül érzékennyé váltam.

– Csak lazulj el! – súgta Luhan, és a belső combomra simított, majd kissé megemelte a lábam.

– Várj! – nyomtam le a combomat, mintha mágnesként vonzana az ágy. – Nem te… Szóval nem te leszel alul?

– Dehogy is! Sosem vagyok alul. Ne tévesszen meg a külsőm! Tudok én irányítani – mosolyodott el, és megnyalta a fülem. – Élvezni fogod.

Végül is, miért ne? – döntöttem vissza a fejem a párnára, és hagytam, hogy megemelje a csípőmet. Egyáltalán nem volt kellemes a tágítás, csodálkoztam, hogy ezek után folytatják a szexet a melegek. Luhan nagyon körültekintő volt, és megpróbált mindent elkövetni azért, hogy valamennyire élvezzem ezt a furcsa érzést, simogatott, csókolgatott, izgatta a szerszámomat, de még így is fájt a behatolás.

– Ne mondd, hogy első alkalom… – nyögte, és amikor nem válaszoltam, kicsit elhajolt tőlem. – Ne már! Miért nem szóltál? Akkor kétszer ennyi ideig szoktattalak volna.

– Csak csináld! Majd megszokom.

Furcsa, de az ilyes fajta fájdalom is új volt, és ki akartam élvezni, magamba szívni, elraktározni. A nyugtatók miatt egy hamis, szűkölt világot éltem meg, minden impulzus halványabb és színtelenebb volt, a szex Luhannal viszont valós és húsbavágó, a fájdalom sem érdekelt.

Luhan megtehette volna, hogy csak a saját vágyával foglalkozik, hiszen engedélyt adtam rá, de őt érdekelte, hogy vagyok. Nem értettem. Miért csinálja ezt? Miért törődik velem? Nem is ismer. Holnap reggel itt sem lesz. Csak egy alkalom vagyok neki.

– Lazulj el, Taehun! Élvezd!

Luhan csókja megrészegített, és balga módon megengedtem magamnak, hogy az érzés, amit kivált belőlem, a szívem közepéig elérjen. Egy apró pillanatra, de elképzeltem, hogy szerelemből csókol meg, hogy a szex nem szex, hanem szeretkezés, és amíg vége nem lett, úgy kapaszkodtam belé, mintha megtarthatna. A takaró alatt, kielégülten, a plafont nézve próbáltam értelmezni azt a rengeteg érzelmet, ami felszakadt bennem. Alig bírtam kezelni, sírni lett volna kedvem, hogy kiürüljenek belőlem, és megint csak az ismerős üresség maradjon. Nem tudtam feldolgozni, hogy érzek.

– Szoktak rád várni a rajongóid a ház előtt?

– Néha – suttogtam, és nyakig húztam a takarót. Örültem, hogy nem kapcsoltunk lámpát, csak az ablakon beáradó fény festette meg a körvonalainkat.

– Akkor maradok, ha nem baj. Nem akarok senkinek magyarázkodni, hogy mit csináltam pont ebben a házban, ilyenkor.

– Rendben, maradj.

Sosem volt barátnőm, a lányokat az első alkalommal kirúgtam az ágyamból, és a lakásomból is, szinte soha senki nem aludt velem. Éreztem, hogy Luhan ott van az ágyban, hallottam a lélegzetét, éreztem az illatát, nem csak magamon, de szerte a szobában, és azon gondolkodtam, vajon mit csinálhat, és mire gondolhat. Neki is fura, hogy együtt alszunk, vagy nem érdekli? Mit gondol rólam? Érdekli egyáltalán, milyen vagyok?

– Azt hiszem, ráfeküdtem valamire – fészkelődött, és a telefonjának erős, fehér fénye az arcomba csapódott. – Jé, ez egy maci! De cuki! Hogy hívják?

– Nem mindegy az? – kaptam ki a kezéből Maci urat, és magamhoz szorítottam. – Nyomd már le a képernyőt, megvakulok!

Luhan kuncogva teljesítette a kérésemet, és az éjjeliszekrényre tette a telefonját. Újra csend borult körénk, és habár fáradt voltam, nem tudtam elaludni. Olyan éberen feküdtem a sötétségben, mintha már kialudtam volna magam, és az ablakon beáramló fény is zavart. Feketeséget akartam.

– Behúznád a függönyt? Nem tudok így aludni.

– Lehúzzam a redőnyt is? – kérdezte Luhan, amikor az ablakhoz lépett.

– Kérlek.

Azt hittem, ha semmit nem látok, az agyamat is könnyebben ki tudom kapcsolni, de Luhan energiája még mindig ott vibrált a szobában, és nem hagyott nyugodni. Nem voltam én ehhez hozzászokva.

Forgolódtam – amennyire tudtam –, számolgattam a bárányokat, semmi nem segített abban, hogy elaludjak, aztán megéreztem, hogy megmozdul mellettem a takaró, és egy forró test simul az enyémhez. Luhan szája édesen kóstolgatott, hagytam, hogy a modell a hátamra döntsön, és félig rám dőljön. Fogalmam sincs, miért csókolt úgy, mintha számítana neki, hogy mi történik közöttünk, de megnyugtatott vele. Mintha vígasztalt volna… Vagy csak én akartam ezt? Talán így volt. Azt akartam, hogy valaki törődjön velem, valakinek fontos legyek.

Éjszaka egy szivárvánnyal álmodtam. Ott ültem a fekete kelepcémben, és a plafonon először a szivárvány olajos színeit pillantottam meg, mintha belekeverték volna a feketébe. Minél tovább néztem, annál kivethetőbbek lettek a színek, majd szépen lassan formálódni kezdett, és egy pislogással egy zöldellő mezón találtam magam. Az égen fehér bárányfelhők úsztak, a nap melegen sütött, és gyönyörű, csillogó szivárvány húzódott az égen. Nem láttam, ki öleli át a hátamat, de az illata ismerős volt, édes és friss, mint a tavaszi virágok illata.

Amikor reggel felkeltem, Luhan karjait éreztem magam körül, a leheletét a nyakamon, így visszacsuktam a szemem, és titkon élveztem, ahogy ölel.

Gyilkos (Mark x Jackson)

Jackson:

Húzós nap volt. A talpam égett a sok ugrálástól, a vádlim negyed óránként begörcsölt a kisbusz hátsó ülésén nyomorogva, a hajam nedvessé vált az izzadtságtól, és olyan büdös voltam, hogy útban a kocsi felé a patkányok majdnem lepacsiztam velem. Nem vágytam másra, minthogy végre otthon legyek, tisztára mossam a koszos testemet, egyek egy jó nagy adag bármit, és végignyúljak az ágyamon. Aznapra már semmi nem dolgom nem volt, a nap hátra maradt négy órájáról magam rendelkeztem.

Listáztam a fejemben a teendőket:

1. Fürdés

2. Evés

3. Bob megetetése

4. Alvás

Még jó, hogy így tettem, szegény Bobot kihagytam volna a testi szükségleteim miatt, és azt végképp nem tudtam volna megbocsátani magamnak, ha a szeretett növényem miattam halálozik el. Youngjae-nak volt kutyája, Coco, de a gazdi allergiás volt, rajta kívül más állatot nem tarthattunk, és ezt mind megszenvedtük. Mark ráakadt Cocora, mert ha nincs ló, jó a szamár is, Bambam hónapok óta lakást keresett magának, hogy macskákat tarthasson, JB beállította háttérképnek Norát, Jinyoung megelégedett Yougyeommal, a legkisebb pedig túl felelőtlen volt ahhoz, hogy állatot tarthasson.

Én egy tökéletes megoldást választottam, vettem egy növényt, és elneveztem Bobnak. A többiek komplett idiótának néztek emiatt, de nem foglalkoztam a károgásukkal, Bob csodálatos háziállat volt, sosem veszekedett velem, túlélte, ha pár napig elfelejtettem megetetni – értsd, megöntözni –, és alkalom adtán még virágot is bontott a gyönyörködtetésemre. Azért Coco ilyet nem tudott!

Büszke voltam Bobra, mert szépen cseperedett, az aranyos, zöld leveleit néha-néha megtörölgettem, hogy a por ne zárja el tőle az oxigént, az ablakon beáradó napsütésben úgy mutogatta az izmos törzsét, mintha csak magamat láttam volna. Bob jó arc volt, mindig egyet értett velem, és hozzám hasonlóan, el tudta viselni Markot szobatársnak, amit azért valljunk be, nem mindenki tud megtenni.

A „valami bűzlik” kifejezést először Koreában hallottam, és úgy értelmeztem, büdös van. Aztán szépen lassan leesett, hogy ezt arra mondják, hogyha gond történt. Ahogy beléptem a dormba, pontosan ezt éreztem. Valami bűzlik. Félelem, szenvedés, terror és bűntudat szaga keveredett a levegőben, szűrón facsarva az orromat. A szívem hevesen vert, ahogy közelítettem a nappali felé. Nagyon óvatosan haladtam, lábujjhegyen, a falhoz simulva, próbálva eggyé válni a csibe sárga festékkel. Ki volt az a hülye, aki ezt a színt választotta?

– Bob! – sikítottam fel, amikor megláttam szeretett növényem holtestét a parkettán.

A fekete, porladó vércseppjei szétterültek a faborításon, ahogy kiborultak a cserépből, a levelei segítségkérően meredtek előre, mintha kúszni akart volna. A feje… Hiányzott. Valaki kegyelmet nem ismerően lefejezte Bobot. És nem elég, hogy lefejezte, de el is vitte. Talán elásta, vagy egy okkult oltár rituális kellékeként használta fel. Meg kellett találnom a gyilkost. Az elkövető még a dormban tartózkodott, éreztem a bűntudatának izzadt, savanyú szagát. A konyhából jött.

Felkaptam egy ásványvizes palackot, kupakkal lefelé, hogy azzal sújtsak le Bob gyilkosára. Az első gyanúsított aprított valamit. Talán éppen Bob fejét, hogy galád módul elfogyassza, mint áldozati étket. Hirtelenjében támadtam.

– Megállj! – ugrottam a küszöb elé, és ráüvöltöttem Jinyoungra. Szegény, akkorát ugrott, hogy majdnem kiesett a papucsából, de a kést biztosan tartotta, szerencsére nem sérült meg.

– Jackson, mi az istent művelsz? – pirított rám. – Kés van nálam. Normális vagy?

– Bob! – löktem félre, hogy megbizonyosodjak arról, a háziállatomat szabdalja-e fel, de csak egy szelet húst aprított kis kockákra.

– Jackson, jól vagy? – érintette meg óvatosan a vállamat Jinyoung, mire csak bólintottam egyet, és tovább kutattam.

Mindenki otthon volt, tehát még öt gyanúsítottam maradt. A fürdőszoba felé vettem az irányt, ahonnét gőz szállt fel, és finom, gyümölcsös illat terjengett, valaki női tusfürdőt használt, ami egyszerre bizarr és kellemes.

Feltéptem az ajtót.

Bambam lányokat megszégyenítő sikkantással rántotta magára a törölközőt, majd káromkodni kezdett valamilyen furcsa hibrid nyelven, ami thai, angol, koreai és pár kínai kifejezést használt. Mindenki a szitokszókat tanulta meg először egy nyelvben.

– Hová rejtetted el? – léptem be az intim szférájába.

– M-Micsodát? – dadogott zavartan.

– Érzem az illatát. A növényszagot.

– Ezt keresed? – dugta az orrom alá a bio arckrémét.

Az ujjammal felkevertem a doboz tartalmát, de Bob fejét nem találtam sehol, Bambam ártatlannak bizonyult, bár nagyon dühösen hagytam hátra, olyanokat kiabált felém, hogy „Tudod, hova dugdosd az ujjadat, te paraszt!”. Nem gondoltam volna, hogy Bambamnak ilyen vágyai vannak felém. Azt hittem, csak barátként gondol rám.

Yugyeomra a nappaliban bukkantam rá. Szóval visszatértél a tett helyszínére, mi?! – szólalt meg bennem a Sherlock Holmes, és azonnal kérdőre vontam a maknae-t.

– Mit csinálsz itt?

– Öhmmm… Ülök?

– Mióta ülsz itt, és miért?

– Két perce, és azért, mert fáj a lábam? – nézett végig rajtam a legfiatalabb, keresve az őrület jeleit. Nem voltam őrült, csak dühös, és szomorú. Valaki megölte a háziállatomat, és ezért felelnie kellett!

– Hol tartózkodtál, amíg távol voltam?

– Az edzőteremben. Jaebum hyung bizonyíthatja.

Meg kellett keresnem a leadert. Nem csak azért, hogy alátámassza Yogyeom alibijét, de azért is, hogy feleljen a feltett kérdésekre. Ahogy lenni szokott, a dolgozószobában találtam rá, a beosztásokat memorizálta, az asztalon egy halom papír hevert, talán éppen Bob fejét próbálta meg elrejteni velük.

– Yogyeom tényleg gyúrt ma?

– Igen, együtt edzettünk délután. Miért?

– Akkor itthon sem voltatok?

– Nem. Csak Mark volt itthon, aludt, vagy nem tudom. De miért? Jackson, jól vagy?

– Köszönöm az infót! – vágtattam el, egyenesen a szobámba tartva.

Mark az ágyon feküdt, elsőre úgy tűnt, hogy békésen alszik, de valójában csak pihentette a szemeit. Ha Mark aludt, akkor minden volt, csak békés nem. Először is, kapálózott, káromkodott, rugdosott, és olyan félelmetes helyzeteket teremtett, hogy néha komolyan rettegtem a felső ágyon. Az egyik éjjel például, amikor álmatlanul fetrengtem a plafont bámulva, Mark egyszer csak síri hangon azt mondta: „Jackson, most megkapod a magadét!”. Aztán olyat rúgott a levegőbe, hogy csak úgy süvített, ha két centivel arrébb tették volna a létrát, szegény Mark, biztosan eltörte volna a lábujját. Azóta gondosan odafigyeltem rá, hogy soha, semmilyen körülmények között ne dühítsem fel a legidősebbet.

– Mark, beszédem van veled! – „ébresztettem fel” nem túl barátságosan.

Mark unottan nyitotta ki mandulavágású szemeit, a tekintete azt üzente, egy cseppet sem kíváncsi a mondandómra, és szeretné, ha békén hagynám, de ez nem történhetett meg. Mark már bizonyította, hogy képes az erőszakra, hideg vérrel végezhetett Bobbal, és még csak meg sem hatotta volna.

– Hol voltál ma három és nyolc között?

– Itt. Tudod, ez az én szobám is.

– És nem hallottál valami furcsát? – léptem közelebb hozzá, majd fölé hajoltam, és egészen belemászva a képébe. – Vagy esetleg, láttál?

– Ez most beugratós kérdés? – ráncolta össze a homlokát, és egy pillanatra lecsúszott a tekintete a számra. – Miért vagy ilyen közel?

– Haragszol rám, igaz? Mert megettem a csirkédet.

– Azért elmehetsz a faszba! – csattant fel dühösen, ahogy visszaemlékezett az előző esti incidensre. Bőven volt indítéka meggyilkolni Bobot.

– Tudod, én olyan vagyok, hogyha megütsz ököllel, visszaütök traktorral. Ha fájdalmat okozol, elérem, hogy sikíts a kíntól. Ha…

– Ha megcsókollak, megdugsz? – tippelt a harmadik verzióra, ami egyszerre volt furcsa, és ígéretes felvetés. – Bocsi, bébi, de én vagyok a top – csapott rá a seggemre, majd egy könnyed mozdulattal arrébb lökött. – Elmentem fürödni. Neked se ártana. Büdös vagy.

– Még van egy dolog, amit meg kell tennem – pislogtam zavartan, és nem értettem, miért van olyan kegyetlenül meleg a nadrágomban. – Tényleg nem hallottál ma semmi furcsát?

– De, összetört egy cserép. Biztos Coco volt, ma nagyon fel volt pörögve.

Dühödt óriás léptekkel vágtattam át Youngjae-hoz, szinte kitépve az ajtót a helyéről, és úgy meredtem a kutyájára, mint aki képes azonnal megfojtani. A fehér, szőrös kis lény hatalmas, bűnbánó kutyatekintettel nézett rám, hát hogy lehetett volna haragudni rá? Helyette a gazdájára lettem dühös.

– A kutyád megölte Bobot! Letépte a fejét, és a tetemét otthagyta a parkettán kihűlni.

– Coco! – förmedt rá a kutyájára Youngjae, aki válaszul nyüszítve a takaró alá dugta a fejét. – Nagyon sajnálom, Jackson. Veszek neked egy másik növényt.

– Az már nem Bob lesz! Tudd meg, Youngjae. Ezt sosem bocsátom meg nektek! – hagytam faképnél.

A listámat a következőre módosítottam Bob halálát követően:

1. Eltemetni Bobot.

2. Bevágni Jinyoung vacsiját.

3. Lefürödni Bambam női tusfürdőjével.

4. Megcsókolni Markot.

Szivárványháló (4. évad): 4. fejezet: Színtelen sötétség

Taehun:

Amíg Xiumin bent volt, mantráztam magamban, hogy „ne sírj!”, aztán, ahogy kiment, és magamra maradtam, bőgni kezdtem. Férfiatlan, gyengeség, vagy szánalmas, nem érdekelt, ki kellett sírnom magam, hogy amikor bejön a következő ember, semmi ne látszódjon rajtam. Hiszen ezt csináltam már hosszú évek óta, és tökéletesre fejlesztettem. 

Feküdtem a fehér ágynemű alatt, néztem a világos falat, és az ablakon beáramló fényt, és bennem még mindig olyan mély sötétség volt, mint korábban. Az Öt legendából a mumus világában teljesen otthon éreztem volna magam, eszembe jutott, amikor a Homokembert beterítette fekete homokkal, vagy az, ahogy a dementorok kiszívják a boldogságot Harryből, és nem érez mást, csak fájdalmat, és sötétséget. Pontosan így éreztem magam minden egyes rohadt napon, és csak akkor éreztem boldognak magam, amikor a színpadon voltam, vagy a drogok és alkohol hatására mosolyogtam. Amit a fotókon vágtam, kényszerítve a menedzserem által, azok nem voltam mosolyok, csak egy felfestett görbület a szám szélén.

Xiumin azt kérdezte, hogyan dobhatom el magamtól olyan könnyen az életet, de neki van miért ragaszkodni a sajátjához. Nekem nincs. Semmi nincs, ami idekötne, mintha egy semmiben lebegő lufi lennék, ami csak arra vár, mikor pukkan ki. A halál félelmetes, az öngyilkosság is, először. Aztán szépen lassan hozzászoktatod magad a gondolathoz, és nem is olyan rettenetes. Amint elveszted a kapcsolatodat a külvilággal, amint megszűnnek az impulzusok, az érzések, és képtelen vagy befogadni a legkisebb örömöt is, az életed lassan pont olyanná válik, mint a halál. A végső sötétség szinte ismerős, családias.

A pszichedelikumok okozta mámoron már átláttam, nem boldogított, egyedül a színpad éltetett, az, hogy előadhatok, énekelhetek, táncolhatok, kifejezhetek valamit a zenén keresztül. Az utóbbi időben viszont ez is kezdett halványulni. Az SM-nek csak addig kellettem, amíg eladható vagyok. Amint túl öreg leszek, vagy egyszerűen csak lehullik a lepel, és a rajongók rájönnek, hogy a hűvösségem nem egy szerep, hanem valójában üres vagyok, kidobnak, és a színpad is elérhetetlenné válik. Ez az öröm se tartós. Semmi se tartós.

A cégem nem arról híres, hogy a szülőket tájékoztassa a gyerekük állapotáról, kivéve, ha az ember szülei olyan befolyásosak, hogy a főnök kényszert érezzen a seggük fényesre nyalására. Nem akartam találkozni azzal a nővel, akit eddig az anyámnak hittem, és aki egész életemben hazudott nekem. Mindig irigykedtem az általánosban azokra az osztálytársaimra, akiknek az anyukájuk kedves, gondoskodó, olyan igazi tyúkanyós. Az enyémet leginkább a kimért, és a hűvös szavakkal lehetne illetni, és amikor tiniként az első lánytól megkaptam azt, hogy „olyan vagy, mint a jégcsap”, arra gondoltam, ez természetes, hiszen a gyerek olyan, mint a szülei. Az apámnak a cég az első, a család a második, az anyám szeretetét pedig mindig akkor éreztem csak, amikor valami érdeke fűződött hozzá. Mindketten üzletemberek voltak, az egész életük arról szólt, hogy jókor jó döntést hozzanak, és az üzleti döntéseket nem befolyásolhatják az érzelmek.

Én is csak azért kellettem nekik, hogy legyen valaki, aki örökli a céget. Azzal a feltétellel engedték, hogy zenéljek, hogy útközben gazdaságot tanulok, megismerem a céget, és amint leszerelek a katonaságtól, átveszem az irányítását. Én tudtam, hogy ez sosem fog megtörténni, de ők reménykedtek benne, hogy jó stratégáit alkalmaztak.

Azzal, hogy kiderült, örökbe fogadtak, teljesen világossá vált, hogy számukra nem vagyok más, mint egy jövőben megtérülő befektetés. Magukhoz vettek, pénzt és időt öltek belém, hogy aztán profitot termeljek nekik az öreg éveikre. A cégemnél eszköz voltam, a családomnál eszköz voltam, magánéletem hírből sem létezett, mert képtelen voltam emberi kapcsolatokat kiépíteni.

Anyám tökéletesen játszotta az aggódó anyát, csak nem hittem el egy mondatát sem. Teátrálisan érkezett, megsimogatta a fejem, hozott gyümölcstálat, mintha bármit ehetnék, és ezerszer megköszönte az orvosoknak, hogy megoldották ezt a kis „balesetet”. Igen, ő szentül meg volt győződve róla, hogy hiba történt, és teljesen véletlenül vettem be a megengedettnél sokkalta több gyógyszert. Nem figyeltem oda, „figyelmetlen fiú”, ezt mondta rám. „Többet kell pihennie!”. Persze, nagyon jól pihentem volna, örökre, ha Xiumin nem húzott volna vissza, és nem hívta volna rám a mentőket.

– Mondanom kell neked valamit – közöltem az anyámmal, pont annyi érzelemmel, mintha egy idegen lenne.

– Igen?

– Tudom, hogy nem vagy az anyám. Beszéltem a biológiaival.

– Tudom. Azóta tudom, hogy rákérdeztél egy fél hete, biztos nem lehet-e gyerekem, és pontosan miért is nem.

Eszembe jutott Sehun, akit borzasztóan utáltam, amikor megláttam a liftben, aztán be akartam verni a képét, amikor beszólt, hogy majomként ugrálok a parancsokra, majd halálra idegesített az értetlenkedésével a lakásán. Mégis volt valami, ami megakadályozott abban, hogy annyira utáljam, mint az összes többi embert a világon. Ő volt az egyetlen, aki megérthette, hogy min megyek keresztül, hiszen pontosan abban a cipőben jár, mint én. Hosszú idő után úgy éreztem, ha csak részben is, de van valaki, aki talán képes átérezni a helyzetemet.

– Mi neveltünk fel, Taehun, nem számít, hogy ki szült meg. Mi vagyunk a szüleid.

– Tudom. Ettől még én öröklöm a céget, nem kell mondani…

– Nem erről van szó. Úgy gondoskodtunk rólad, mintha a vérszerinti fiúnk lennék, semmiből nem szenvedtél hiányt.

– Csak szeretetből.

Ha a jégcsapon kívül megkaptam még valamit a lányoktól, akkor az a „tapintatlan bunkó” volt. Nem hatott meg túlzottan, mert összességében utáltam az embereket, így a véleményük sem számított. A táncok és az ének eltörpült az mellett, amit az interjúkban, és a műsorokban kellett csinálnom. Mosoly, integetés, nevetés, aranyos mozdulatok, előre begyakorolt mondatok és gesztusok, tökéletes koreográfia. Ha valaki a fejembe látott volna, +19-es karikát kellett volna tenni a legártatlanabb beszélgetésre is, mert a pokolra kívántam a velem szemben ülőt. Tisztában voltam vele, hogy a cégnél Xiuminon kívül gyűlölnek velem dolgozni az emberek, mert kiállhatatlan vagyok. Egy cseppet sem érdekel a problémájuk, ha én még el akarom táncolni még egyszer a koreót, akkor még egyszer el fogjuk táncolni, akkor is, ha leszakad a lábuk.

Anyám távozása után egyedül maradhattam a gondolataimmal, és azon agyaltam, mit kezdjek magammal. Ha a menedzser okosan intézte, akkor nem derül ki, hogy kórházba kellett mennem, tehát folytathatom tovább az előre lezsírozott ütemtervet. Az új számomat nagyon szerettem, Xiumin zseniális táncot talált ki hozzá, addig mindenképpen ki kellett húznom valahogy, utána meg… Ki tudja, mi lesz utána? Az új határidő, amíg túl kell énem, a comeback vége lett.

Az utolsó kórházi estémen meglepő sms-t kaptam, Sehun akart beszélni velem. Fogalmam sem volt, mit akart, de amint elhagytam az épületet, azonnal taxiba szálltam, hogy a megbeszélt kávézóban összeüljünk. Nem akartam jópofizni, arra sem vágytam, hogy hyungnak, vagy dongsaengnek szólítson – fogalmam sincs, ki az idősebb – egyszerűen csak hagyjon békén, és folytassuk tovább az életnek nevezett színházat úgy, mintha ez a kis epizód meg sem történt volna. Nekem bőven elég, hogyha tudom, ő ugyanúgy szenved, mint én. Egy vékony, távoli fonál, ami az ujjamra fonódik. Arra nem elég, hogy megtartson, de legalább érzem, hogy ott van.

– Nem tudtam, hyung, hogy mit ihatsz, úgyhogy nem rendeltem neked semmit, de itt van az itallap – köszöntött, amikor leültem az asztalhoz.

Hyung? Tehát én vagyok az idősebb – rögzítettem, ahogy azt is, hogy tud róla, beteg voltam. A telefonszámomat nem én adtam meg neki, csakis Xiumin keze lehetett a dologban, nem hittem el, hogy képes volt beszélni vele. Vajon az információ odafele is hatott? Tudja, hogy van egy öcsém?

– Mit akarsz? Nincs kedvem tesósat játszani.

Nem csak akkor támadtam, ha veszélyben éreztem magam, hanem jóformán mindig. Vagy mindig veszélyben érzem magam? Ezen még sosem gondolkodtam el, de valójában nem számított. Semmi sem számított.

– Nekem se, de a bátyám vagy, és ez akkor is így lesz, ha ezentúl aranyat szarunk. Meg akarlak ismerni, mert jelenleg csak annyit tudok rólad, hogy egy seggfej vagy.

– Lehet, hogy elég is ennyi…

Nem adtam könnyen magam, pedig mélyen belül – meglepően –, de elmosolyodtam. Sehun hasonlított rám, ha engedtem volna, hogy megismerjen, talán kiderül, hogy nagyon is, de nem akartam. A kötelékekkel az a baj, hogy elszakadhatnak, és ha elszakadnak, eldőlsz, elterülsz, elvágódsz, egyszerűen padlót fogsz, és többet nem kelsz fel onnan. Jobb, ha inkább meg sem próbálom.

– Tudod, gyerekként mindig egyedül voltam – vallotta be Sehun szomorúan.

Én is – gondoltam, és kértem a pincértől egy kávét. Nem haltam bele, ha meghallgatom. Ráadásul érdekelt is. Igazából tudni akartam, hogy milyen élete volt. Hiányoztam-e mellőle, vagy sem.

– A szüleim sokat dolgoztak, és rám a szomszéd néni vigyázott. Sötétedésig néztem a meséket, a mai napig imádom őket, mert olyankor megszűnik minden baj. Valahogy megnyugszom tőle.

Én plüssel alszom – kortyoltam bele a kávéba. Forró volt, és keserű. Öntöttem hozzá tejszínt, és elkevertem a cukrot. A szüleim szinte sosem voltak otthon, mert vagy tárgyaláson voltak, vagy protokoll reggeliken, ebédeken, vacsorákon. Nem volt állandó elfoglaltságom, néha olvastam, néha tévéztem, olykor számítógépes játékokkal játszottam, de mindig nagyon korán lefeküdtem aludni. Az ágyban a plüss macimnak meséltem el, mi történ aznap, vele beszélgettem, kitaláltam neki válaszokat, egyedül ő érdeklődött az iránt, hogy vagyok. Húszévesen is vele aludtam, függetlenül attól, hogy rongyos, kopott, fénytelen, és kissé sérült a varrása.

– Általános iskolában nem volt sok barátom, mert szegény voltam, és nem tudtam minden nap új pólót felvenni, néha két-három napig ugyanabba jártam, és ezért csúfoltak a többiek. Visszahúzódó és csendes voltam, némi beszédhibával, később fogszabályzós, úgyhogy szinte nem is voltak barátaim.

Utáltak a többiek, mert gazdagok voltak a szüleim – toltam el a csészét, hogy jobban tudjak figyelni Sehunra. Lehet, hogy a gyerekek között nem számítana, kinek mennyit keresnek a szülei, de a szüleiknek számít, és, mint a mérget, ezt a felfogást szépen lassan belecsöpögtetik a csemetéikbe, hogy aztán húsevő növényeket termesszenek belőlük. Két bűnöm is volt, ami főleg a felsőbb tagozatokban lett igazán megbocsáthatatlan, okos voltam és gazdag.

 – Aztán jött a gimi, és lettek barátaim. Rögtön kettő, és igazából az osztályt is szerettem, még ha nem is tartottam utána a kapcsolatot másokkal, jó volt odajárni, hülyéskedni, mi sosem bántottuk egymást igazán. Chanyeol és Jongin a legjobb barátaim, mindig ott voltak mellettem, támogattak, védtek, megnevettettek. Jobb barátokat el sem képzelhetnék náluk.

A gimi volt számomra a nagy lehetőség, ahol tiszta lappal kezdhetek, ráadásul hozzám hasonló elit gyerekek között végre talán túlléphetek a gazdag stréber szerepkörön. Barátokat akartam, emlékeket, élményeket, szórakozást, és azt, hogy valaki elismerje az egyediségemet. Nem sikerült. Jelentkeztem az SM-hez, mert vonzott az éneklés, és amint gyakornok lettem, perifériára szorultam. Irigykedtek rám, kiközösítettek, és ezen nagyon változtatni sem tudtam, mert alig jártam be az iskolába, végül, az utolsó két évben már magántanulóként üzemeltem, és csak magamra számíthattam. Amikor realizáltam, hogy az álmom, miszerint a gimi lesz életem három nagy éve, lehetetlen küldetés, elkezdtem a korábbinál is erősebben magamba fordulni. Kérdés sem volt a cégnél, hogy szólista leszek, egyszerűen nem üzemeltem jól egy bandában, a többiek is utáltak, és én is utáltam őket. A kapcsolataim munkakapcsolatok lettek, azokból is a rosszabb fajta, amikor csak azért viseled el a másikat, mert muszáj. Szépen lassan a személyiségem részévé vált a mogorvaság, hűvösség, udvariatlanság, és a hirtelenharagú kirobbanásaim. Tisztában voltam vele, hogy a rajongóim soha nem szeretnének, ha tudnák, hogy milyen vagyok igazán.

– Igazából, hyung, ha gyerekként ott lettél volna mellettem, talán nem lettem volna olyan magányos.

Megpróbáltam elképzelni az életemet Sehunnal, és ha ő ott lett volna velem, és olyan tisztaszívű fiú, mint ahogy érződött, amikor a barátairól beszélt, akkor talán meg tudott volna menteni a magánytól. Lett volna egyetlen kibaszott ember a világon, akinek igazán fontos vagyok, és akiért nekem is megéri a fényben maradnom.

Az életem a sötétségből állt. Nem a fényes, csillogó, vonzó sötétségből, hanem a matt feketéből, a mélységesen sötétből, amiből nincs kiút, és még egy apró csillag sem pislákol a messzeségben. Semmi sincs, amiért érdemes lenne küzdenem, már csak a comeback érdekelt, aztán vége lesz. Végre vége lesz mindennek.

– Hyung, én szívesen megismerlek jobban. Ez nekem is fura, meg nem is akarok akkor rögtön úgy viselkedni, mint az öcséd, csak… Szóval… Miért is ne lehetnél a bátyám? Az arcodat nem kell megszoknom.

Egy hét múlva kezdődött a comeback, és tartott két hétig, tehát Sehunnak három hete volt arra, hogy megismerjen. Ha sokkal empatikusabb ember lennék, gondolhattam volna arra, hogy nincs értelme megszeretnie azért, hogy utána elveszítsen, de nem csak érzéketlen voltam, hanem önző is. Azt akartam, hogy ez a három hét legyen életem három hete, ha utána végleg befejezem, végül is bőven belefér Sehun. Nem reménykedtem abban, hogy ő majd kihúz a mélyből, és új értelmet ad az életemnek, én ilyenekben már nem reménykedtem. Egyszerűen csak meg akartam ismerni. Tudni akartam, milyen lenne, ha lenne egy öcsém.

Szivárványháló (4. évad): 3. fejezet: Szilánkokra tört boldogság

Sehun:

Este elnyomott a fáradtság, és hiába akartam reggel boldogan és kipihenten ébredni, Kai hangos érkezése kirobbantotta az álmot a szememből. Először csak azon dühödtem fel, hogy ilyen idióta módon ébreszt, aztán leesett, hogy van itt egy ennél sokkal hatalmasabb probléma, mégpedig, hogy meztelenül fekszem a takaró alatt, Chanyeol ölelő karjai között.

– Te meg mi a francot keresel itt? – dörmögött Chanyeol, és megpróbálta kidörzsölni az álmosságot a szeméből.

– Hogy-hogy mit? Hiszen ez közterület! – nevetett Kai, de a cimborája ezúttal nem nevetett vele.

– Oké, akkor ezentúl nem az.

Kai nem tudta hová tenni ezt a hirtelen változást, így kapaszkodókat keresett. Például azt, hogy megfejtse, miért vagyunk ruhátlanok. Zaklatottan kapkodta a fejét köztünk és a ledobott ruháink között, majd hirtelen összerakta a képet.

– Ti lefeküdtetek?! – akadt ki úgy, mintha minimum az anyám lenne.

– És ha igen? – dörrent rá Chanyeol, majd kissé kedvesebben folytatta. – Jongin, hagyjál már lógva minket egy kicsit! Inkább menj ki a nappaliba, és tedd fel főni a kávét, amíg összeszedjük magunkat!

Kicsit sajnáltam Kait, nem lehetett könnyű feldolgoznia, hogy a két legjobb barátja összejött. Reméltem, miután megissza az első adag feketéjét, magához tér, és elüti a humorával a dolog komolyságát.

Arra számítottam, hogy meg sem fogok tudni mozdulni, de csak tompa fájdalmat éreztem, meg sem kottyant, a tudattal sokkal nehezebb volt megbirkóznom. Nem azon akadtam fent, hogy lefeküdtem a haverommal, aki ráadásul férfi, hanem azon, hogy Chanyeollal tettem meg. Chanyeollal, aki eddig a legjobb barátom volt, és aki ebben az új szituációba talán valami egészen különböző lett ettől. Szerettem volna mihamarabb megbeszélni vele, hogyan tovább, de előbb kezdenünk kellett valamit Kaival.

A reggeli feszült csendben telt, Jonginon látszott, hogy ezer kérdése van, de egyet sem mert feltenni, Chanyeol lassacskán kezdte összeszedni magát, én szótlanul bámultam hol az egyikre, hol a másikra. Amikor Joohyunnal először megtettük, nem kellett ennyit őrlődnöm a következményeken, folytattuk tovább a kapcsolatunkat, Chanyeollal viszont még csak nem is jártam, amikor odaadtam magam neki.

– Nagyon zavar? – kérdezte hirtelen Chanyeol, és se azt nem tudtuk eldönteni, kinek, se azt, hogy pontosan mit mond. Az ételét fürkészte, mintha a paradicsom tudna válaszolni neki.

– Engem? – próbálta be Kai.

– Igen. Mert ha így van, nem haragszom. Annyi, hogy nem előtted fogjuk csinálni.

Chanyeol szavai arra utaltak, tervez folytatást, de arról nem szóltak, mennyire komolyan. Neki egyszerű és kényelmes lenne viszonyba bonyolódni velem, de ha már nekikezdtem, komolyan akartam venni a kapcsolatunkat. Chanyeol mindig amellett érvelt, hogy a hetero és homo kapcsolatok között csak a szex különbözik a biológiai adottságok miatt, úgyhogy akár elkezdhettünk járni mi is. Randizhattunk, foghattuk egymás kezét, megoszthattuk az örömünket és bánatunkat, ahogy anno Joohyunnal is kellett volna.

Lehet, hogy csúnya dolog, de alig vártam, hogy Jongin tovább álljon, és végre kettesben maradjunk Chanyeollal. Máskor sosem zavart, ha hármasban voltunk, most viszont szinte beleőrültem. Nem kellett nekem sok, csak annyi, hogy Chanyeol azt mondja: „Sehun, járunk?”. Ennyi, nem több, és azonnal igent mondtam volna neki. A legjobb barátom volt, nem kellett attól tartanom, hogy nem bánna jól velem. Chanyeol egyébként is olyan ember volt, aki ha beleteszi magát valamibe, akkor ott 100%-ot nyújt.

– Majd én elmosogatok – ajánlotta Chanyeol, és odalépett a konyhapulthoz, de a csengő fültépő sikítása megakadályozta. – Ki a fene az már megint?

Nem vártam vendéget. Habár az osztálytalálkozó nálam volt, mégis egyedül Taemin hyungban gondolkodtam, az ajtó túloldalán azonban nem ő, hanem egy nagyon ismerős alak várakozott feszülten. Hiába töltöttem vele majdnem egy fél napot, nem tudtam megszokni, hogyha Taehunra néztem, önmagamat láttam. Egy nagyon hűvös, távolságtartó, kemény Sehunt, amilyen maximum csak akkor voltam, ha valaki nagyon a lelkembe taposott, vagy a pokolra kívántam valamiért.

– Sehun pasija és te, legyél akárki, tipli van! – jelentette ki, mintha beleszólása lenne az életembe. Felháborított, hogy azt hitte, parancsolgathat a lakásomban.

– Mit akarsz itt?

– Beszédem van veled. Fontos, és csak kettőnkre tartozik.

Legyen akármilyen fontos, ezt a viselkedést akkor se tűrtem el, legszívesebben a képébe vágtam volna, hogy a barátaim márpedig maradnak, de aztán eszembe jutott, hogy a felvétellel még mindig sakkban tud tartani. Hiába a szóbeli ígéret, bármikor ellenünk fordíthatta az SM a dolgot, ha szálkává válunk a szemükben.

Kai könnyebben mobilizálta magát, Chanyeollal sokkal nehezebb volt. Egyrészt azért, mert még nem öltözött fel rendesen, másrészt azért, mert ő volt Park Chanyeol, akit nem dobhat ki senki sehonnan. Próbáltam csitítani, kérlelni, könyörögni neki, de még így is sokáig tartott, amíg végre kifáradt a bejárati ajtón.

Ennyi veszekedéstől is teljesen lefáradtam, bele sem mertem gondolni, Taehun mit akarhat tőlem. Úgy állt az asztallapnak dőlve, mintha övé lenne a világ minden ideje, de az arca ugyanolyan kifejezéstelen volt, mint a képeken. Semmit nem tudtam leolvasni róla, csak a szemei villogtak dühösen és sötéten. Nem tudnám leírni, mit láttam bennük akkor, de megrémített.

– Miről van szó? – kérdeztem, és a mosogatóba öntöttem a kávém maradékát.

– Nemsokára kiderül. Amint megérkezik a vendégünk.

– Ki a francot hívtál ide? Ez az én lakásom – fakadtam ki, és majdnem eltörtem a kedvenc bögrémet, ahogy a csöpögtetőbe tettem.

Taehun nem válaszolt, mintha ott sem lettem volna, és tényleg nagyon közel jártam hozzá, hogy bemossak neki egyet. Elkényeztetett, gőgős idol, azt hiszi, hogy csak azért, mert sokat keres, befolyásolhatja mások életét. Hihetetlenül gyűlöltem az ilyen hírességeket, a semmire tartották olyan nagyra magukat, de igazából csak azért foglalkoztatták őket, mert helyesek voltak. Még akkor is, ha Taehun arcának dicsérete egyúttal a sajátom dicsérete volt, nem tartottam őt semmire.

A percek mintha vánszorogtak volna, a titokzatos vendég sehogy sem akart megérkezni, és egyre fogyott a türelmem. Kész voltam rá, hogy megragadja Taehun fekete ingjét, és a gazdájával együtt kipenderítsem a küszöbön túlra.

Mikor végre kopogtak, akkor sem nyithattam én ajtót, ő lépett oda hozzá. A vendég pedig valaki olyan volt, akire álmomban sem számítottam volna.

– Sehun, miért…? – kérdezte az anyám meglepetten, de Taehun a szavába vágott.

– Téves. Nem Sehun vagyok – mondta, és ellépett, hogy anya láthasson engem is.

Amit akkor az anyám arcán láttam, az örökké beleégett a tudatomba. Fájdalom, döbbenet, bűntudat, felismerés, szégyen, és még ezernyi érzés, amely tizedmásodpercek alatt váltakoztak. Nem értettem semmit. Taehun hogyan találta meg az anyámat, és miért hívta ide? Kezdtem nagyon dühös lenni.

– Idol gyerek, mi ez az egész? Mit keres itt az anyám? Mit akarsz tőlünk?

– Hogy én mit akarok? – emelte meg a hangját. Tíz perce ez volt az első érzelem, amit láttam tőle. – Az igazat. És ez a nő fogja elmondani, ha akarja, ha nem.

Gyorsabb voltam Taehunnál, mielőtt még megragadhatta volna anya kezét, odahúztam magamhoz a még mindig sokkos állapotban lévő asszonyt, és kissé a hátam mögé toltam. Az anyámat senki nem bánthatta, a legkisebb mértékben sem, érte ölni is képes lettem volna. Taehun vagy visszavesz az arcából, vagy helyre teszem, de azt egy életre megtanulja.

 – Vigyázz, hogy beszélsz az anyámmal, seggfej! Ez az én lakásom, és én hozom a szabályokat.

– Rendben – lépett kompromisszumra, de a testbeszéde arról árulkodott, bármikor újra robbanhat. – Üljünk le, és beszélgessünk egy csésze kamillatea mellett, magasról leszarom, csak válaszoljon a kérdésemre! – Igen, pontosan három másodpercig tartott a nyugalma.

Ahogy helyet foglaltunk a kanapén, és közben gondosan ügyeltem arra, hogy Taehun kartávolságon kívül essen az anyámnak, az idol tekintetét kutattam. Megpróbáltam összevetni a szavaival és a mozdulataival, és szépen lassan rájöttem a titkára. Nem poker arcot vágott, és nem is ignorálta a külvilágot, egyszerűen elnyomta az érzéseit. Valahol ott lapult az a rengeteg düh, feszültség és értetlenség a teste legmélyén, készen arra, hogy kitörjön. Ahogy ezt felismertem, úgy jöttem rá arra is, hogy semmit nem tudok a velem szemben ülő fiúról.

– Kezdhetjük? – kérdezte Taehun türelmetlenül, amikor letettem az italokat az asztalra, de meg sem várta, hogy bólintsak. – Miért hasonlítunk ennyire?

– Nem tudom, mit mondhatnék… – kezdte anya. Nagyon gyenge volt a hangja, mintha suttogna, még sosem láttam ilyen elveszettnek. Ő egy nagyon erős nő volt, és rengeteget dolgozott azért, hogy meg tudjunk élni, és gyerekkoromban minden este étel kerüljön az asztalunkra. Ijesztő volt ilyen esetlennek és megtörtnek látni.

– Mondjuk az igazat? Sehun nem csak, hogy hasonlít rám, de kiköpött én. Egyetlen ésszerű magyarázatot tudok erre.

Hirtelen kaptam a fejem anya irányába, és vártam, hogy mondjon valamit. Teljesen kézenfekvő volt, hogy Taehunnal rokonok legyünk, mégsem foglalkoztam ezzel egy percig sem. Soha, egyetlen alkalommal sem vetült fel, még csak a gyanúja sem, hogy lenne egy eltitkolt testvérem, most viszont, ahogy Taehun ráutalt, annyira magától értetődőnek tűnt. És ha ez igaz, akkor a korábbi életem egy hatalmas hazugság volt. És nem csak az enyém, de Taehuné is. Szóval ezért ennyire dühös.

– Ez egyáltalán nem olyan egyszerű. Nehéz erről beszélni. Nem készültem fel rá, hogy ez fogad itt.

– Én se készültem fel rá, hogy kiderül, egész életemben szórakoztak velem, úgyhogy ne sajnáltassa itt magát, hanem beszéljen! – csapott az asztalra Taehun.

– Annyira sajnálom, Sehunie – fordult felém az anyám, könnyáztatta arccal, és én még mindig nem tudtam rá igazán haragudni. Pedig már kimondta a választ.

Taehun nem bírt tovább ülve maradni, felpattant, járt pár kört a pult előtt, a kezét mélyen a zsebébe dugta, és úgy fújtatott, mint egy megvadult bika. Át kellett vennem a beszélgetés irányítását, mert ha ráhagytam, az egészből nem lett volna más, mint egy hatalmas veszekedés. Így is erősen erre haladt a hangulat.

– Anya, kezd az elejétől, és mondj el mindent! Mindketten tudni akarjuk, hogy mi a helyzet.

Anya nagy levegőt vett, megtörölte az arcát, és görcsösen összefűzte az ujjait az enyémmel, Taehun pedig kiszolgálta magát a konyhában egy pohár vízzel, és sietően bekapott egy fehér pirulát. Őszintén, olyan hevesen vert a szívem, hogy talán nekem sem ártott volna egy nyugtató.

– Sehunie, te nagyon jól tudod, hogy milyen szűkösen éltünk, amikor kisgyerek voltál. Reggeltől-estig dolgoztunk, és még így sem tudtunk neked mindent megadni. Mégis hogyan láthattunk volna akkor el két gyereket?

– Akkor tényleg maga a vérszerinti anyám… – jegyezte meg fáradtan Taehun, és leült a kanapéra, messze tőlünk. A kezét a homlokára szorította, és lassan masszírozni kezdte. Lehet inkább fájdalomcsillapító volt az a pirula.

– Azt tartottuk szem előtt az apáddal, hogy mindkettőtöknek jó legyen. – Anya ekkor először beszélt kimondottan Taehunhoz, de a pillantása nem talált viszonzásra, az idol lehunyt szemmel hallgatta a magyarázatot. – A család, aki örökbefogadott téged, nagyon rendes volt, és tudtuk, hogy képesek jó életet biztosítani neked.

– A pénz nem minden – felelte rekedten Taehun, és előredőlt. A tekintete akár egy fenevadé, sötét és veszedelmes volt. – Tartotta velük a kapcsolatot? Tudott rólam valamit? Tudta, hogyan éltem egyáltalán, vagy csak jó volt azt hinni, hogy boldog vagyok, és így tiszta a lelkiismerete?

– A család kérte, hogy ne tartsuk veled a kapcsolatot, mert úgy szeretnének felnevelni, mint az édes gyermeküket. Egyszer láttalak a tévében, egy reklámban, és tudtam, hogy nem Sehun az. Örültem, hogy híres vagy. Biztosan nehéz volt elérni.

– Ne csináljon úgy, mintha érdekelné, hogy mi van velem! – fakadt ki Taehun, és felpattant a kanapéról. – Eldobott, odaadott valaki másnak, és nem is érdekelte, hogy mi van velem, de igazából leszarom, mert maga senki számomra. Az a szörnyű, hogy maga, meg a szüleim, akik most már nem is a szüleim, összejátszottak, mint a piti kis bűnözők. Titkolóztak, simliskedtek, megalkudtak, és kreáltak mindkettőnknek egy hamis életet. Az egész életem egy kibaszott hazugság!

Nem tudom, miért, de olyan élesen villant a fejembe az a jelenet, amikor Taehun azt mondta, hogy semmit nem tudok róla, mintha éppen akkor történt volna. Bíráltam, hogy egy nevetséges kis idol, aki tapsra ugrál, ő pedig majdnem megütött érte. Azt gondoltam, könnyű neki, mert mindent a feneke alá tolnak, de a sok ruha, smink, és kiegészítő alatt fogalmam sem volt arról, hogy az igazi Taehun, a magánember, valójában milyen. Most pedig még azt a kis kapaszkodót is elveszítette, ami eddig önmagához kötötte.

– Taehun, figyelj… – kezdtem, de nem tudtam, mit kellene mondanom. Ez még nekem is nagyon friss, és nagyon kaotikus volt.

– Elmegyek. Megtudtam, amit akartam.

Nem bírtam megállítani, ahogy felálltam, megfordult velem a világ, és helyből visszaestem a kanapéra. Úgy tűnt, sokkal jobban megviselt a dolog, mint gondoltam. Anya aggódva szorította meg a kezemet, és én nem éreztem mást, csak bűntudatot. Nem Taehun után kellene inkább mennie?

Xiumin:

Amikor reggel Taehun nem jött be a próbára, még nem aggódtam, máskor is csinált már ilyet, mindig kimentettem valahogy a bajból. Délben már kezdett zavarni a dolog, estére aggódni kezdtem, másnap reggel, amikor már a menedzser is rajtam kereste őt, mondván, hogy nem lehet elérni, egyenesen rettegtem.

Taehun nem tudta, hogy én tudom a titkát. Sosem akartam anyáskodni felette, mert annyira azért nem voltunk jóban, és amúgy utáltam tolakodó lenni. Reméltem, megoldja egyedül a gondjait, vagy ha nem, a cég pszichológusa majd beszél a fejével, de Taehun táskájában mindig ott voltak a gyógyszeres dobozok, és mindig túl sok ahhoz, hogy csak szimplán elővigyázatosságnak lehessen gondolni. Azon sem lepődtem volna meg, ha a különtermeiben valami mást is fogyasztott volna, de erre nem voltak bizonyítékaim.

– Hol a fenében van ez a fiú? – ütötte a falat a menedzser a harmadik napon.

Én is folyamatosan csörgettem, de nem vette fel, és a menedzser elmondása szerint otthon sem volt. Igaz, hogy be nem ment, mert Taehun egyszer annyira megijedt tőle, hogy majdnem mentőt kellett hívni hozzá, úgyhogy elhatároztam, én is elmegyek a lakásra, hátha engem beenged.

Nem jártam sikerrel, teljesen feleslegesen csöngettem és kopogtam felváltva, csak a szomszédokat haragítottam magamra, úgyhogy cselhez folyamodtam. Egészen egyszerűen elloptam a menedzsertől a kulcsot, és nagyon reméltem, hogy sosem fog feltűnni neki.

– Szia, Taehun, Minseok vagyok – köszöntem hangosan, nehogy a frászt hozzam rá, de nem érkezett válasz.

Körbejártam a lakást, és jeleket kerestem, ami elárulja, járt-e ott az elmúlt napokban. A hűtőben viszonylag sok étel állt érintetlenül, rendelt dobozokat és tányérokat nem találtam a kukában, így hátra hagytam a konyhát, és átmentem a nappaliba. A távirányító a sötétbarna dohányzóasztalon hevert, a hamutálban cigarettacsikkek, az egyik csak félig elszívva. Nem dohányoztam, de Baekhyun igen, és belőle kiindulva a cigisek megadták a módját a füstölésnek. Ha rágyújtottak, végig akarták szívni azt a szálat, és csak akkor hagyták abba, ha valami közbejött. Taehun valamiért félbe hagyott egy cigarettát, de azt nem tudtam meg, miért, és mikor. A hálószobába nagyon óvatosan lestem be, hátha alszik, vagy olyat pillantok meg, amit nem lenne szabad. A szoba, akárcsak a többi, üres volt, de az ágynemű gyűrött, és a fémkukában egy üres doboz nyugtatót találtam. Nem értettem a gyógyszerekhez, így beírtam a netre a címkén szereplő nevet, és átpörgettem a site-okat. Elég erős fajta volt, amit csak vényre lehet kapni, tehát valakivel felíratta. Ha a pszichológus utalta ki neki, miért nem gondol arra, hogy függővé is teheti?

Az autóba ülve lázasan kutattam a GPS térképében, vajon hová mehetett Taehun. Nem volt egy túl beszédes valaki, a cégnél velem beszélt a legtöbbet, mégsem jutott eszembe egyetlen kedvenc helye sem. Taehun soha nem arról beszélt, hogy mit szeret, hanem, hogy mit utál. Utálja, ha zaklatják, ha nem hagyják békén a fanhívásokkal, és ha nem mehet le a boltba anélkül, hogy valaki ne akarná lefotózni. Rühelli, hogyha megmondják neki, hogy mit csináljon, főleg, ha az valami olyan, amit önszántából sosem tenne meg. Gyűlöli, ha hozzáérnek, túl közvetlenek vele, vagy a magánéletéről kérdezik.

A naplemente! – villant be egy emlék. Csapatépítő tréningen voltunk, és Taehun mellet ültem a buszon, mert senki más nem akart oda ülni. Egész úton egy szót sem szólt hozzám, csak bámult ki az ablakon. Gyönyörű tájon jártunk, éppen egy domboldalon siklottunk lefelé, hogy elérjünk a szállásra, amikor azt mondta: „Olyan szép a naplemente. Az a pár percnyi boldogság, ami még a sötétség előtt van… Ennek a pár percnek az emlékéért tartasz ki később.” Én bután csak annyit mondtam, hogy „Igen, tényleg szép.”, és aztán egész éjszaka azon gondoltam, Taehun vajon mit akart mondani ezzel a nagyon furcsa, rejtélyes mondattal.

Mindenestre ebbe kapaszkodva kerestem meg azt a helyet, ahol Seoulban a lehető legjobban lehet látni a naplementét.

A kilátó szóba sem jöhetett, Taehun nem szerette az embereket, inkább valami olyat keresne, ahol egyedül lehet, és van valami, ami a természetre emlékezteti. Mondjuk egy domboldal, ahol rálát a városra, és a magasabb épületek nem takarják el előle a napot.

A naplemente nem várt rám, majdnem az egész várost át kellett kutatnom, abban a pár órában többet lógtam a neten és a Google térképen, mint korábban egy évben. Az ég már nagyon sötétült, alig lehetett látni a narancssárga fényt, és amikor kiszúrtam Taehun kabátját, csikorgó kerekekkel álltam meg, és még a kulcsot is az autóban hagytam, úgy pattantam ki.

Taehun a domb szélénél, a szalagkorláton ült, és a lábát lógatta. A kezében egy hasonló doboz volt, mint amit a kukában találtam, és úgy fogta, mintha söröskorsó lenne.

– Taehun, mint csinálsz? – öleltem át szorosan, figyelve arra, hogy nehogy az ijedtségtől előredőljön, és szó szerint lerángattam onnan, a dobozt meg a mélybe löktem. – Jól vagy? Magadnál vagy? Tudod, ki vagyok?

– Tudom, ki vagy – mondta, de mintha egy lassított felvételt néztem volna, teljesen belassult.

Fogalmam sem volt róla, mit kell ilyenkor tenni. Nem volt beszámítható, lehet, hogy a megengedettnél sokkal több gyógyszert vett be, orvosi segítségre szorult, és megszegve a szabályt, a menedzser helyett a mentőket hívtam először. Meg is kaptam utána a magamét a telefonban.

– Nagyon jól tudod, hogy mi a protokoll! Nem is kell nekünk más, minthogy reggel az a cikk fogadja a főnököt, hogy az egyik emberét katatón állapotban vitték be a toxikológiára! Normális vagy te?

Engem csak Taehun állapota érdekelt, más nem számított, és, amikor megjöttek a mentősök, gondolkodás nélkül hazudtam magam az öccsének. Az autóval gyorsan félre parkoltam, kivettem a kulcsot, és bepattantam a mentőautó hátuljába.

A mentősök még egyszer megkérdezték, hogy mi történt, és miután elmondtam nekik, hogy Taehunnak gyógyszer problémái vannak, és valószínűleg most is azt vett be, és még többet akart volna, egyszerűen lenyomták az ujjukat a torkán. Nagyon undorító volt az egész, majdnem rosszul lettem, de minden erőmet összeszedtem, mert tudtam, ha Taehun magához tér, nekem van a legtöbb esélyem arra, hogy szóba álljon velem. Bár lehet, hogy nem bocsátja meg, amiért beleavatkoztam a magánéletébe.

A kórházban teljesen élőszóban is meghallgathattam azt, amit korábban, a menedzser nem fogta vissza magát, a folyosón üvöltözött velem, és miután ezzel végzett, megállás nélkül telefonált. A biztonsági emberek árgus szemekkel figyelték, felbukkan-e egy mindent tudó rajongó, és még az ápolókat és az orvosokat is szűrték, csak olyanok mehettek be Taehunhoz, akikkel korábban megegyeztek. Ne szépítsünk, egyszerűen lefizették őket, hogy tartsák a szájukat.

Taehun másnap reggelre lett olyan állapotban, hogy rendesen beszélni lehessen vele, és a menedzser nem tette zsebre, amit kapott tőle. A kávéautomatánál hallottam, ahogy üvöltöznek egymással, Taehunt ugyanis nem érdekelte, hogy ki az idősebb nála, olyan volt, mint egy mérgező tengerisün, kimeresztette a tüskéit, és halálra szúrta velük az ellenfelét.

– Rendben, próbáld meg te! Rám nem hallgat – adta fel a hyungnim. – Még azzal sem fenyegethetem, hogy pereljük, mert a szülei befolyásos emberek, és még sem kottyanna nekik az a pénz, amit kiszabnának rá. Csak mi járnánk rosszul a hírrobbantással.

Nem a cég miatt akartam beszélni Taehunnal, engem nem érdekelt se az ő, se az én munkám, én azt akartam, hogy jól legyen. Ő, mint Kim Taehun, a magánember, aki szendvicset vett nekem, amikor majdnem rosszul lettem a túlhajszoltságtól, és addig nem engedte el a nadrágom korcát, amíg meg nem ettem. Úgy ugyanis nem lehet táncolni, hogy valaki kapaszkodik a nadrágodba.

– Nem hiszem el, hogy téged küldött… – forgatta meg a szemeit, és ivott egy korty vizet.

– Hogy vagy?

– Egy felesleges gyomormosás után? Remekül… – fintorodott el, és összefűzte a karjait maga előtt. Nem hittem el, hogy tényleg duzzog.

– Taehun, a dokik szerint sok gyógyszert vettél be. Szerencse, hogy időben tudtak cselekedni.

– A gyógyszereket is egy doki írta fel. Ne higgy el nekik mindent!

Nehéz eset volt, ez nem vita kérdése, de biztos voltam benne, hogy meg van rá az oka. Erre is, és arra is, hogy ezt már egy jó ideje csinálja. Talán a munkája, vagy az, hogy a személyisége nem igazán felel meg az idol életmódnak, de az is lehet, hogy valami olyan, amit még soha senkinek nem mondott el. Nem is akartam én lenni az, akinek meg kell nyílnia, csak egy dolgot akartam tisztázni vele.

– Mit akartál csinálni ott a szalagkorláton?

– Szerinted? Minek tűnt? – kérdezte gúnyosan.

– Nem dobhatod csak így el az életedet.

– Miért nem? Kinek hiányoznék? – halkult el, és a takarót kezdte fixírozni.

– Nekem – feleltem magabiztosan. – Nekem hiányoznál.

Nem azért gyűlt könny a szemembe, mert a férfiúi büszkeségemet sértette az, hogy ilyen érzelmekről kell beszélnem, vagy azért, mert feszült voltam, fáradt és aggódó. Azért sírtam el magam, mert láttam Taehun arcán, hogy őszintén megdöbbent. Nem gondolta, hogy fontos nekem. Nem gondolta, hogy bárkit is tiszta szívből érdekelné, ha eltűnne.

Akkor jöttem rá, hogy nem csak, hogy semmit nem tudok Taehunról, akivel már évek óta együtt dolgoztunk, de egyetlen egyszer sem láttam, hogy ennyire szenved. Ott sétált el minden nap az orrom előtt, és nem vettem észre, hogy ő azt hiszi, nem számít senkinek. Bűntudatom támadt, amiért ilyen vak voltam.

Flörtpárbaj (Minho x Jisung)

Jisung:

– Uhh… – morrantam fel, amikor Minho újra és újra és újra megnyalta a nyalókát, miközben a tekintete azt üzente, igen, én is arra gondolok, amire te.

Ha azt a pár másodperces jelenetet a Two Kids Roomból feltették volna youtube-ra, már több milliós megtekintéssel büszkélkedhetne, és ebből 900 000 én lennék. Százezret meghagyok a rajongóknak.

Egyszerre voltam irigy és féltékeny Woojin hyungra, amiért Minho így kikezdett vele anno, és borzasztóan haragudtam a főnökre, hogy az új „évadban” minket nem tett egy szobába Minhóval. Pedig miket műveltünk volna… Azt hittem, JYP-nak a profit számít. Akkor miért nem hagy minket termelni?

– Mit nézel? – pattant be mellém a kisbusz hátuljába életem megrontója.

– Csak a Two Kids Room részeket. A főnök azt mondta, gyakorolnunk kell, hogy jobbak legyünk a reality-kben.

– És tanulsz a mestertől? – vigyorodott el, és kétszer a képernyő bal szélére kattintott, hogy lássa, hol tartottam, mielőtt megérkezett. – Ez jó jelenet. Szegény, hyung. Kiütöttem. Nem bírja a flörtöt.

A fanservice a munka része volt, és úgy szoktattuk magunkat hozzá, hogy privátban is ajánlatokat tettünk egymásnak, ölelkeztünk, és flörtöltünk, ezt Minho űzte mesteri szinten, és egy idő után nem tudtam eldönteni, hogy csak játszik, vagy komolyan gondolja. Főleg azóta, hogy egyik este szájon csókolt, majd kiröhögte a sokkos ábrázatomat, és otthagyott.

– Tetszik a nyelvjátékom, mi? – kacsintott rám, és még egyszer visszatekerte az ominózus részt, mintha nem tettem volna ezt ezerszer korábban.

– Nagyon ügyes vagy – húztam perverz mosolyra a számat, és belementem a játékába.

Egymásra nyújtogattuk a nyelvünket, mintha smárolni akarnánk, és Changbin arcán látszott, hogy erősen elgondolkodott rajta, ne könyörögje inkább be magát a Got7-be, amíg Jackson Kínában van. Bár úgy hallottam, hogy a hyungok keményebben tolják a shippet, úgyhogy csak maga alatt vágta volna a fát.

– Elég a buzulásból, MinSung! Mindjárt megérkezünk. Inkább a dalszöveget gyakoroljátok – csapott szét közöttünk a legidősebb.

Engedelmesen végigpörgettem magamban a rap részt, és újból megállapíthattam, hogy zseniális vagyok, minden tudtam hiba nélkül, és kicsiben még a tánc is gördülékenyen ment. Nem hiába, évente csak egy olyan ragyogó csillag született, mint én. Sorry, srácok.

A felvétel zökkenőmentesen ment, maradt pár kisebb videó leforgatása, aztán a táncpróba, és végre mehettünk enni. Már nagyon zabás voltam, de elvileg csapatos szinten diétáztunk, úgyhogy meg kellett várnunk, amíg engedélyezik a kajálást. Ehhez képest mindenki dugiban nassolt, Félixet reggel elkaptam, ahogy egy levél fejes salátát rágott, és utána nagyon szégyellte magát. Én cukorkában toltam, Minho csokoládéban, a többiek olyan sunyiban csinálták, hogy csak azt vettem észre, hogy mozog a szájuk.

Minho szadista üzemmódban tartott táncpróbát, ezerszer eltáncoltatta velünk a koreográfiát, aztán jött a régebbi számok ismétlése, mert sosem lehetett tudni, mikor akarnak random dance feladatot adni valamelyik műsorban, és nem éghettünk be. A végén már a seggemen vettem a levegőt, és az éhség éles karmokkal szántotta végig a gyomromat, éhen tudtam volna halni.

– Hyung, miért kell ennyire megdolgoztatnod? – nyúltam el a földön, mint egy kivasalt béka.

– Fáj a hátsód, Jisungie? – kérdezte nevetve, és megpaskolta az említett területet. – Hogy fogunk így este szexelni?

– Rád mindig készen állok, baby – nyújtóztam egy nagyot, és a hátamra fordultam, hogy úgy is kiropogtassam a csontjaimat, de nem számítottam rá, hogy Minho az ölembe ül.

Meglepve pillantottam fel rá, és viszonoztam a mosolyát, főleg, miután elkezdett csípőkörzésekkel ingerelni. Rámarkoltam a csípőcsontjára, és erősen magamra húztam, majd felültem, és a szájára súgtam:

– Fel akarsz izgatni?

– Tetszik? – harapta be az ajkát, majd puszit nyomott a számra.

Azt hittem, ennyi elég volt neki, és leszáll rólam, ehelyett újabb csókokat adott, és amikor viszonoztam, megnyalta az ajkaimat.

– Ez már egy kicsit sok fanservice, nem? – kérdeztem, megpróbálva kizárni a tudatomból, hogy mennyire lángol az ágyékom.

– Ki mondta, hogy az? Nyisd ki a szádat, Jisungie! – morogta, és amint engedelmeskedtem, megéreztem a nyelvét, ahogy lassan végignyal a sajátomon.

Mintha forró csokoládét csorgattam volna a számba, az éhes ösztöneim maguktól cselekedtek, és Minho hajába tépve húztam közelebb magamhoz. Izzott a levegő, ha a tánc alatt nem izzadtam meg eléggé, akkor ebben biztosan, úgy markoltam a hyung pólóját, hogy belefájdultak az ujjaim.

– Valakinek gondjai vannak odalent? – mosolygott a számra, és lenyúlt az alhasamhoz. Biztosra vettem, nem az éhségemre céloz.

– Orvosolhatod – tettem ajánlatott neki, mire csak felnevetett, majd a fülembe nyalt, és úgy súgta:

– Gyere át este a szobámba! Úgy intézem, hogy csak ketten legyünk.

Fogalmam sem volt róla, hogyan fog két embert kirugdalni onnan, de könnyebb helyzetben volt, mint én. Bármi is várt rám este, először enni kellett. Nagyon gyorsan, mielőtt az izgalmas dolgok előtt elhaláloznék.

Minho:

Sok módszer van rá, hogy eltávolítsd az útból a szobatársaidat, például az, ha eléred, hogy valahol máshol aludjanak el. Ez egy kifizetődő, és kevéssé agresszív módja a dolognak, úgyhogy este felvetettem, nézzünk filmet a nappaliban. Nem kellett fél órát várni, a csapat fele aludt, a kisebbeket pedig nem érdekelte, hová tűnünk el Jisunggal, a bömbölő hangok elnyomtak minden árulkodó jelet.

Alig értünk be a szobába, de máris egymásnak estünk, harcolva a dominanciáért. Adni akartam a menőt, és cicázni vele, de túl türelmetlenek voltunk, valósággá akartuk váltani az elmúlt hónapok játékos fantáziálgatásait. Amikor először megcsókoltam, az nem játék volt, tudni akartam, hogyan reagált, beveri-e a képemet, vagy inkább elvörösödik. A próbateremben iszonyatosan megkívántam, ott helyben letéptem volna róla a ruhát, de nem csinálhattuk publikusan, főleg, hogy mindkettőnknek ez lesz az első, és ennél azért romantikusabb vagyok.

A hülye emeletes ágyakban csak egymáson fértünk el, és nem bántam, hogy Jisung felettem támaszkodott, és úgy tépte az ajkaimat, de egy hatalmas franciaágyban sokkal jobb lett volna forgatni egymást.

– Jó fiú – dicsértem meg, amikor levette a pólóját, és végigsimítottam a hasfalán. – Egyre izmosabb vagy.

– Te is – bókolt vissza, és bevezette a kezét a pólóm alá. Ahol hozzám ért, felhevült a bőröm. – Meztelenül még jobb lennél.

Amíg megváltunk a ruháinktól, az ágy két szélén helyezkedtünk el, én a párnámon guggoltam, ő a lábrésznél, a lépcsőfokokra tette a ruháit, mintha szárítaná őket, majd visszahúzott magához. Amíg csókolóztunk, azon gondolkodtam, hogyan adjam a tudtára, hogy nem merem levenni a boxeremet, és egyébként én szeretnék irányítani.

– Mi ez itt rajtad? – akasztotta be az ujját a nadrág gumis részébe, kissé meghúzta, majd elengedte, hogy csattanjon az érzékeny bőrömön.

– Én akarlak téged… – motyogtam, és kisöpörtem a hajam a szememből. Hirtelen a legkisebb szőrszál is zavart a karomon.

– Ahhoz kicsit több magabiztosság kellene. Egy ilyen isten nem fekszik akárki alá…

Ha így álltunk, akkor meg kellett szelídítenem ezt a félistent, és erre egy nagyon jó eszközöm volt, mégpedig a fitness szalagom, amivel estéként erősíteni szoktam lefekvés előtt. Fogtam, Jisung csuklója köré csavartam, majd odakötöttem vele az emeletes ágy lépcsőjéhez, és az alhasára ültem. A szemei döbbenten, és kissé ijedten csillogtak, de egy lágy, gyengéd csókkal megnyugtattam, nem terveztem se bántani, se kényszeríteni.

– Maradj nyugton, félisten, amíg megmutatom, mit tudok.

– Isten – nyögött fel, amikor végignyaltam a mellkasán.

– Úgy érted, isteni, amit csinálok? Köszi, tudtam.

Jisung hangja úgy hatott rám, mintha drogot szívtam volna, egyre többet és többet akartam belőle, a testének minden részét végigcsókoltam, amíg már a legkisebb fújástól fészkelődni nem kezdett. Hihetetlenül fel volt izgulva, pattanásig feszülve várta, hogy az ágyékához érjek, de eszemben sem volt ezt tenni. Miért vetetettem volna véget ilyen hamar a játéknak? Még hosszú volt az éjszaka.

– Ne már! – morrant fel mérgesen, amikor az alhasánál megint visszafordultam. – Eressz el, hyung! Meg akartak érinteni.

– Inkább meg akarsz szopatni, nem?

– Kérlek, oldozz el! – könyörgött.

Megesett rajta a szívem, olyan szépen kért, de a jószívűségemnek az alsónadrágom látta a kárát, akkorát rántott rajta, hogy az ujjai lyukat szakítottak a vékony – és már igencsak elhasznált – anyagba. Dobhattam az egészet a kukába.

– Akarlak. Most. Azonnal – hangsúlyozott ki minden egyes szót, és eldöntött a matracon. – Hol vannak a cuccok?

– Milyen cuccok? – értetlenkedtem.

– Ami kell. Óvszer és síkosító.

– Nekem olyan nincs – vallottam be.

– Most szívatsz?! – túrt bele a hajába, és úgy, anyaszült meztelenül, egy szál faszban, kirohant a szobából.

Értetlenül pislogtam a felső ágyra, és amikor újra nyílt az ajtóm, kinyúltam Jisungért, de a kezem ismeretlen tenyeret ragadott meg, és a hívatlan vendég hihetetlenül megdöbbent, amikor megérezte meztelenségemet. Changbin kézzel-lábbal verekedte ki magát a karjaim közül, perverznek nevezett, majd távozott, valószínűleg a világ másik végére. Amikor Jisung visszatért, gondosan végigtapogattam, biztosan ő-e az. A hülye felhők eltakarták a holdat, semmit nem lehetett látni a dormszobában.

– Ezt nem mondod komolyan! – törölgette a könnyeit, amikor elmeséltem neki az esetet. Rég hallottam ilyen jót nevetni.

– Hol a fenébe voltál eddig?

– Feltúrtam A kupacot.

A kupac azokból az ajándékokból állt, amiket a menedzser úgy döntött, nem kaphatunk meg, egyszerűen bedobálta őket a raktárszobába, és minden hétvégén elvitt egy kukászsáknyit belőle a rászorulóknak. Úgy tűnt, a rajongóink nem csak az élelmezésünkről, de a biztonságos szexuális életünkről is gondoskodni kívántak.

– El sem hiszed, miket találtam ott. A Stayek nagyon betegek.

– Mi lenne, ha elkezdenénk? – türelmetlenkedtem.

– Jól van, na! Végül is, nem neked fogják megbaszni a hátsódat – háborodott fel.

– Ha nem akarod, nem kell – védekeztem sértetten.

– De akarom. Csak legyél nagyon óvatos – dörgölte össze az orrunkat. – A koreográfusom egy állat.

Volt egy olyan sejtésem, hogy az „állat koreográfusa” nem fog haragudni, ha másnap Jisung egy kicsit pihenget. Az ujjamra nyomtam a síkosítóból, és szétkentem az érintett területen, majd óvatosan tágítani kezdtem a partneremet. Jisung jól viselte, csak néha szisszent fel, de pár csókkal, és simogatással sikerült elűznöm a fájdalmát. Amikor összeolvadtunk, több dolgot éreztem egyszerre. Hihetetlen forróságot, erős szorítást, és olyan erős boldogságot, hogy könnybe lábadt a szemem. Jisung a bandatársam volt, minden jel arra utalt, hogy kedvel engem, és képes volt megtenni ezt, hogy boldog legyek.

– Mindent megteszek azért, hogy neked is jó legyen – simítottam meg a fejét, és eltúrtam a haját a szeméből. Nagyon jól állt neki a hosszú frufru, csak, ha nem volt besütve, alig látott tőle.

– Mozogj, hyung! – kért, mire nagyon lassan előre mozdítottam a csípőmet.

A szex olyan volt, mint a tánc, ringások, körzések, lökések, mind megfelelő ritmusban, és az a legjobb benne, hogy páros, ketten, együtt tudtuk igazán kimagaslóvá tenni. Jisung a vállamba, vagy a hátamban kapaszkodott, és az édes hangjával teljesen magába bolondított. Hallottam a hangján, hogy egyre jobban élvezi a szexet, de én már nem bírtam sokáig, így lenyúltam az ágyékához, hogy egyszerre érjen minket a beteljesülés.

Izzadtan, mocskosan, de hihetetlenül boldogan feküdtünk, egymásba gabalyodva, mert az ágy túl keskeny volt. Jisung hevesen kapkodta a levegőt, majd szépen lassan elcsendesedett, és csak a szuszogását hallottam. A fejére hajtottam a sajátomat, és összekulcsoltam az ujjainkat. Reméltem, Changbin nem tér vissza.